Trienti Káté/NEGYEDIK RÉSZ. XVI. FEJEZET.

← NEGYEDIK RÉSZ. XV. FEJEZET.

Trienti Káté
szerző: Trienti Zsinat, fordító: Szombathelyi Papneveldében fennálló Szt. Ágoston Társulat tagjai
NEGYEDIK RÉSZ. XVI. FEJEZET.

NEGYEDIK RÉSZ. XVII. FEJEZET. →

XVI. FEJEZET.

A hetedik kérésről.

De szabadíts meg a gonosztól.

I. Az előbbi kérésekben semmi sincs, a mit ez magában nem foglalna.

Ezen utolsó kérés, melylyel Isten Fia ezen isteni imát bezárta, mindannyinak összefoglalása, melynek erejét és fontosságát kimutatandó, ugyanezen kérést használta záradékul, melyben mielőtt az életből elköltözött volna, mennyei atyjához az emberek üdvéért így imádkozott:^[1] „Kérlek, óvd meg őket a gonosztól.” Ezen kérésben tehát, melyet parancsolatával is elénk szabott, példájával is megerősített, mintegy kivonatban röviden összefoglalta a többi kérés lényegét és módját. Mert ha megnyerjük azt, a mit e kérés magában foglal, szent Cyprián^[2] szerint, semmi sem marad, a mit még kérnünk kellene; mivel egyszerre Isten oltalmát kérjük a gonosz ellen, melyet, ha megnyertünk, az ördög és világ minden incselkedése ellen védve és biztosítva vagyunk. Minthogy tehát oly nagy fontosságú e kérés, mint már említettük, a lelkésznek nagy szorgalommal kell azt a hívek előtt fejtegetnie. Az előbbitől abban különbözik ezen kérés, hogy amazzal a bűn távoztatását, ezzel pedig a büntetéstől való megszabadíttatást kérjük.

II. Mi serkentsen arra bennünket, hogy ezen könyörgéssel Istenhez folyamodjunk?

Nem szükséges figyelmeztetni a hívőket, hogy egyrészt mennyi bajjal és nyomorral küzd másrészt mennyire szüksége van a mennyei segítségre. Mily nagy és sok ínségnek van ugyanis kitéve az emberi élet, eltekintve attól, hogy e tárgyat egyházi és világi írók bőven kifejtették, alig van ember, aki azt a maga, vagy mások tapasztalásából ne tudná. Mert mindenki beismeri, mit a béketűrés példája Jób emlékül hagyott:^[3] „Az asszonytól született ember rövid ideig élvén, sok nyomorúsággal telik el; ki mint a virág kinyílik és eltiportatik, elfut mint az árnyék és soha sem marad meg ugyanazon állapotban.” Hogy egy nap sem múlik el a nélkül, melynek saját kellemetlensége meg ne volna, bizonyítja Krisztus Urunk ama mondása:^[4] „Elég a napnak az ő baja.” Ámbár az emberi élet állapotát fejezi ki Krisztus Urunk amaz intése, melyben minket tanított, hogy „naponkint vegyük fel keresztjét és őt kövessük.”^[5] Amint tehát mindenki érzi, mily terhes és veszélyes az élet: úgy könnyű lesz meggyőzni a hívő népet, hogy Istentől kell kérni a gonosztól való megszabadítást; főkép, mivel semmi sem indítja annyira imádságra az embereket, mint azon kívánság, hogy a jelen vagy fenyegető viszontagságoktól megszabaduljanak és azon remény, hogy megszabadulnak azoktól. Az ember természetében van ugyanis, hogy a veszély idején Istenhez folyamodik segítségért. A miről így szól az írás:^[6] „Töltsd be orczájokat gyalázattal, hogy keressék Uram! a te nevedet.”

III. Hogyan kell Istentől kérni a veszélyeit és viszontagságok elhárítását?

De ha úgy szólván önkényt teszik az emberek azt, hogy a veszedelmekben és bajokban Istent segítségül hívják: bizonyára arra, hogy miképpen tehetik azt kellőképpen, szorgalmasan kell tanítaniok őket azoknak, kiknek hűségére és okosságára van bízva azok üdvössége. Vannak ugyanis, kik Krisztus Urunk parancsolata ellenére az imát helytelenül végzik. Pedig a ki megparancsolta, hogy^[7] „a szorongatás napján” hozzá meneküljünk, ugyanaz az imának rendjét is meghatározza; mert akarta, hogy, mielőtt kérnők, „szabadíts meg a gonosztól”, kérjük azt, hogy szenteltessék meg az Isten neve, jöjjön el az ő országa és esedezzünk a többiért is, melyeken mint megannyi lépcsőn át juthassunk el e kérésig. De némelyek, ha fejük, vagy lábuk fáj, ha a gazdaságban kárt szenvednek, ha elleneik fenyegetik vagy veszélybe akarják dönteni őket, éhség, háború, dögvész idején az Úr imája középső részeinek elhagyásával csak azt kérik, hogy ezen rosszaktól szabaduljanak meg. Pedig ezen szokással ellenkezik Krisztus Urunk parancsolata:^[8] „Keressétek először az Isten országát.” A kik tehát helyesen imádkoznak, midőn a viszontagságok-, bajok- és rosszak elhárításáért könyörögnek, ezt Isten dicsőségére vonatkoztatják. Így Dávid ezen kéréséhez:^[9] „Uram! haragodban ne dorgálj engem,” hozzá tette az okot is, melylyel megmutatta, mennyire óhajtja Isten dicsőségét, midőn mondá: „Mert nincs, a ki a halálban megemlékezzék rólad; a halálban pedig kifog dicsérni téged?” Ugyanő, midőn kérte Istent, hogy áraszsza rá irgalmát, hozzáadta:^[10] „Megtanítom utaidra a gonoszokat és az istentelenek hozzád térnek.” Az imádság ezen üdvös módjára a próféta példája szerint buzdítani kell a hívő népet és egyszersmind megtanítani, mily nagy különbség van a hitetlenek és a keresztények imádsága között.

IV. A hitetlenek és keresztények nem egyformán kérik, hogy szabaduljanak meg a gonosztól.

Azok is forrón kérik Istentől, hogy a betegségekből és sebekből kigyógyulhassanak, hogy a jelen vagy jövő bajokat kikerülhessék; de azon megszabadulás fő reményét a természet vagy emberi szorgalom által szerzett gyógyszerekbe helyezik; sőt a gyógyszert, akárki adja is nekik, habár bűvészet vagy kuruzslás, vagy ördögi mesterséggel van is az készítve, minden meggondolás nélkül használják, csak némi remény legyen a felgyógyuláshoz. Egészen másképpen tesznek a keresztények, kiknek a betegségekben és minden bajban legfőbb menedékük és oltalmuk az Isten, egyedül őt ismerik és tisztelik minden jó szerzőjének és szabadítójuknak; a gyógyszerekben rejlő erőt illetőleg pedig bizonyosnak tartják, hogy az Istentől van és annyiban hiszik, hogy a betegre nézve hasznosak, a mennyiben Isten akarja. Mert Isten adta az orvosságot az emberiségnek, hogy azzal a betegségeket meggyógyítsa. Azért olvassuk Sirák fia könyvében:^[11] „A Fölséges földből teremtette a gyógyszereket és az okos férfiú nem iszonyodik azoktól.” Akik tehát Jézus Krisztust követik, nem a gyógyszerekbe helyezik az egészség visszanyerésének legfőbb reményét, hanem főkép Istenben, az orvosság szerzőjében bíznak.

V. Hogyan kell a betegségekben egyedül Istenben bízni, ki igen sokakat a legnagyobb veszélyektől megszabadított?

A szentírás is^[12] megfeddi azokat, kik az orvosságban bízva, nem kérnek Istentől segítséget; sőt, a kik Isten törvénye szerint élnek, minden szertől tartózkodnak, melyről tudják, hogy Isten azt nem rendelte a gyógyításra. Ha biztosan remélhetik is, hogy felgyógyulnak a gyógyszerek használata által, mégis azoktól, mint kuruzslás- és ördögi mesterségtől irtóznak. Arra különösen buzdítanunk kell a híveket, hogy Istenben bízzanak. Mert azért parancsolta a jóságos Atya, hogy kérjük a gonosztól való megszabadulást, hogy épen abban, – a mit parancsolt, – bírjuk a megnyerés reményét is. Sok példa van erre nézve a szentírásban, hogy, a kik okokkal nem bírhatok reményre, a példák sokasága által kényszeríttetnek arra. Ábrahám, Jákob, Lóth, József, Dávid, mint az isteni jóság világos tanúi állanak szemeink előtt. Az újszövetségi szentírás oly sokakat számlál elő, kik a legnagyobb veszélyekből az áhítatos ima ereje által menekültek ki, hogy a példák megemlítése fölösleges. Elégséges nekünk a próféta ama mondása, mely a leggyengébbet is megerősítheti:^[13] „Az igazak, – úgymond – kiáltottak és az Úr meghallgatta őket és minden szorongásukból kiszabadította őket.”

VI. Mit jelent ezen szó „gonosz” és mi az értelme ezen kérésnek?

Következik e kérés értelme és tartalma, hogy a hívek megértsék, miképp mi itt épen nem azt kérjük, hogy minden gonosztól megszabaduljunk. Mert vannak, a miket közönségesen roszszaknak tartanak, noha hasznosak azoknak, kik azokat elszenvedik; mint „amaz ösztön” mely az apostolnak adatott,^[14] hogy Isten kegyelmének segítségével „az erő az erőtlenségben fejlődjék ki”. Ezek, ha hatásuk ismeretes, legnagyobb gyönyörrel töltik el a jámborokat, nemhogy azok eltávolítását kérnék Istentől. Tehát csak azt kérjük, hogy azon rosszaktól szabaduljunk meg, melyek a léleknek semmi hasznára sem lehetnek; a többitől ne, csak hogy valamely üdvös hasznuk legyen.

VII. Hány és mily neme van a gonosznak, melyektől megszabadulni kívánunk?

E szónak az a jelentése, hogy a bűntől megszabadulván, a kísértésnek veszélyétől is, a belső és külső rossztól megmeneküljünk; hogy víz-, tűz- és villámtól mentek legyünk: a jég vetéseinknek ne ártson; az élelmiszerek drágasága-, forradalmak- és háborúk által ne sanyargattassunk; kérjük az Istent, hogy távolítsa el tőlünk a betegségeket, döghalált és pusztítást; hogy mentsen meg bennünket a bilincsek-, börtön-, száműzetéstől és árulástól, elleneink kelepczéjétől s egyéb rossztól, a melyek az ember életét leginkább szokták keseríteni és rövidíteni; végre hogy a bűn és gonoszság minden okát elfordítsa. De nemcsak ezeknek eltávoztatását kérjük, melyek közmegegyezés szerint rosszak, hanem azokét is, melyeket majd mindenki jóknak tart, mint a gazdagságot, kitüntetést, tiszteletet, egészséget, erőt, magát az életet; kérjük, hogy ezek rosszra s lelkünk vesztére ne szolgáljanak. Kérjük továbbá Istent, hogy ne érjen hirtelen halál bennünket; hogy föl ne ingereljük Isten haragját; hogy elkerüljük azon büntetéseket, melyek a gonoszokra várakoznak; hogy ne gyötrődjünk a tisztítóhely tüzében, melytől, – hogy mások is megszabaduljanak, – szeretetteljesen és áhítatosan kérjük. E kérést mind a szt. misében, mind a litániákban így értelmezi az egyház, hogy t. i. azzal a múlt, jelen és jövő bajok elhárításáért könyörgünk.

VIII. Isten valamint a jövő hajókat elhárítja, úgy néha a jelenvalóktól is csudálatosán megszabadít.

Isten jósága pedig nem egyformán ment meg a gonosztól bennünket; megakadályozza például a fenyegető bajokat: így szabadult meg, mint olvassuk, a nagy Jákob azon ellenségeitől, kiket a Szikemiták megölése lázított ellene; mert írva van:^[15] „Az Isten rettenete fogá el a körülfekvő városokat és nem merek űzőbe venni az elköltözőket”. Mindazon boldogok ugyanis, kik Krisztus Urunkkal mennyben uralkodnak, Isten segítsége által minden gonosztól mentek: míg minket, kik még zarándokok vagyunk, nem akar minden bajtól megmenteni; de azért némelyekből mégis kiszabadít. Ámbár minden gonosztól való megszabadítás gyanánt tekinthetők ama vigasztalások, melyeket Isten néha azoknak nyújt, kiket balsorssal sújt. Ezekkel vigasztalta a próféta magát, a mikor így szólt:^[16] „Szívem fájdalmainak sokasága között a te vigasztalásaid örvendeztették az én lelkemet”. Továbbá Isten a gonosztól megszabadítja az embereket, midőn a legnagyobb veszélyben, – melybe jutottak, – épen és sértetlenül megtartja őket, mint az írás szavai szerint az égő kemenczébe vetett ifjakkal^[17] és Dániellel^[18] megtörtént, kit az oroszlánok nem bántottak, valamint az ifjakat sem sértette meg a láng.

IX. Az ördög itt gonosznak mondatik, mivel a gonosz vétkének szerzője és a gonosz büntetésének végrehajtója.

Nagy szent Vazul, aranyszájú sz. János és sz. Ágoston is főképen azért nevezik gonosznak a sátánt, mivel az emberek vétkének, azaz: gonoszságának és bűnének szerzője volt, kit egyúttal Isten a bűnök és gonoszságokért veendő büntetésekre is eszközül használ: Isten bocsátja az emberekre azon bajokat, melyeket a bűn miatt szenvednek. Ez az értelme a szentírás ama szavainak:^[19] „Jön-e a városra veszedelem, melyet az Úr nem küldött?” és ismét:^[20] „Én az Úr és nincs más, ki világosságot hozok elé és sötétséget teremtek, békességet szerzek és rosszat idézek elé”. Gonosznak mondatik az ördög azért is, mivel folytonosan hadat visel ellenünk s halálos gyűlölettel üldöz bennünket, ámbár semmivel sem sértettük meg. Hogy ha nekünk akkor, midőn a hit fegyverzetébe öltözünk és az ártatlanság pajzsával fedezzük magunkat, nem is árthat, még sem szűnik meg bennünket mindenféle külső bajokkal kisérteni s minden tőle, telhető módon sanyargatni. Azért kérjük Istent, hogy szabadítson meg a gonosztól.

X. Miért kérjük az egyes és nem a többes számban, hogy „a gonosztól megszabadíttassunk”?

Azért mondjuk: „a gonosztól” és nem: „a gonoszoktól”, mivel azon bajokat, melyek felebarátunk részéről érnek bennünket, a sátánnak tulajdonítjuk, mint a ki azokra okot és ösztönt ad. Azért is nem felebarátainkra kell haragudnunk, hanem a haragot és gyűlöletet az ördög ellen kell fordítanunk, ki az embereket a bántalom elkövetésére ösztönzi. Ha felebarátod valamivel megbántott, midőn Atyádhoz, az Istenhez, imával járulsz, kérjed őt, hogy ne csak téged szabadítson meg a gonosztól, azaz: azon sérelmektől, melyekkel felebarátod illet, hanem magát felebarátodat is mentse ki az ördög hatalmából, ki az embereket a rosszra ösztönzi.

XI. Hogyan kell viselnünk a bajokat, ha nem szabadulunk is meg azonnal tőlük?

Végre tudnunk kell, hogy, ha könyörgésünk és kérésünk daczára sem szabadulunk meg a bajoktól, béketűréssel kell viselnünk azokat, meggondolván, miképp Istennek tetszik, hogy türelmesen szenvedjük azokat. Azért ne bosszankodjunk vagy bánkódjunk, ha Isten nem hallgatja meg kéréseinket: hanem hagyjunk az ő tetszésére és akaratára mindent, megfontolván, hogy az hasznos, az üdvös, a mi Istennek tetszése szerint történik, nem pedig az, a mi nekünk másképp látszik.

XII. Mily sok és nagy haszon háramlik ránk a viszontagságokból?

Végre oktatnunk kell a híveket, hogy, míg e földön élnek, készeknek kell lenniük mindennemű bajokat és viszontagságokat nemcsak nyugodt, hanem örvendező szívvel is viselni. „Mert mindnyájan”, úgymond az írás:^[21] „kik ájtatosan akarnak élni Krisztus Jézusban, üldözést fognak szenvedni”; ismét:^[22] „Sok háborúság által kell bemennünk az Isten országába”; végül:^[23] „Nem ezeket kellett-e szenvedni Krisztusnak és úgy menni be az ő dicsőségébe?” Valamint ugyanis méltánytalan volna, hogy a szolga nagyobb legyen uránál: úgy sz. Bernát^[24] véleménye szerint, nem volna szép, ha a tagok kényesek volnának a tövissel koronázott fő alatt. Követésre méltó Uriás fenséges példája, ki, midőn Dávid hazatérésre intette őt, így szólt:^[25] „Az Isten szekrénye és Izrael és Juda sátorokban laknak s én házamba menjek?” Ha ily módon és ily elmélkedésekkel elkészülve fogunk az imádsághoz, elnyerjük, hogy valamint ama három ifjú sértetlen maradt a tűzben, mi is sértetlenek maradunk a környező fenyegetések és fenyegető bajok között; a balsors csapásait és szenvedéseit mint a Makkabeusok,^[26] mindenesetre bátran viseljük. A sérelmekben és szenvedésekben követjük a sz. apostolokat, kik, megostoroztatván, igen örültek,^[27] „mivelhogy méltókká lettek Jézus nevéért gyalázatot szenvedni”. Mi is így lelkesülve a legnagyobb lelki gyönyörrel fogjuk zengeni:^[28] „A fejedelmek ok nélkül üldöznek engem; de csak beszédeidtől fél az én szívem. Örvendek én beszédeiden, mint a ki sok zsákmányt talál”.

1. Ján. 17, 15.
2. L. „Az Úr imádságáról.”
3. Jób. 14, 1. 2.
4. Máté 6, 34.
5. Luk. 9, 23.
6. Zsolt. 82, 17.
7. Zsolt. 49, 15.
8. Máté 6, 33.
9. Zsolt. 6, 2. 6.
10. Zsolt. 50, 15.
11. Sirák. 38, 4.
12. Krón. II. 16, 12.
13. Zsolt. 33, 13.
14. Kor. II. 12, 7. 9.
15. Móz. I. 35, 5.
16. Zsolt. 93, 19.
17. Dán. 3, 21.
18. Dán. 6, 22.
19. Ámosz, 3, 6.
20. Izai. 45, 6. 7.
21. Tim. II. 3, 12.
22. Ap. csel. 14, 21.
23. Luk. 24, 26.
24. 5. beszéd : „Mindenszentekről.”
25. Kir. II. 11, 11.
26. Makab. I. 2, 16. és köv.
27. Ap. csel. 5, 40. és köv.
28. 118. Zsolt. 161. és köv.