Szendrey Júlia naplója/Júlia fiatalasszony kori naplója
Az eredeti naplót közzétevő Mikes Lajos és Dernői Kocsis László leírása szerint:
36 oldalas füzet (14×22 cm. méretű), fekete és piros selyemszálakkal összefüzve. A füzet első két oldala üres. A 3. oldal közepén cím: Naplóm. September, 1847. A 4. oldal üres. Az 5. oldalon dátum: Koltó, septemb. 22. 847. és lapszámozás: 1. Julia sűrű, de tisztán olvasható írásával teleirt 18 oldal (lapszámozva). Az utolsó dátum a 14. oldalon: Pest, decemb. 18. 847. A 14-18. oldalon Julia elmondja, hogyan látogatta meg Sándorral december 13-án Vácon Sándor szüleit. Ismeretlen adat Petőfi életéből. A füzet utolsó 12 oldala üres. A napló teljesen ép és sértetlen.
Csak mióta asszony vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit és legkeserűbb bánatát. Annyira különböznek ezek attól, miket leány-koromban éreztem, hogy úgy tetszik előttem, mintha két egészen új érzelem lenne ez, millyenről azelőtt nem is hallottam. Leánykori bánataimra fátyolt vetett előbb-utóbb a remény, hogy sorsom majd tán megváltozik, hogy lehetséges olly jövőm, melly helyrehozza mit szenvedtem; s illy gondolatok után festettem magamnak képeket, mellyeknek fény volt minden oldala, s ide menekültem és lassankint elhagytam bánatomat, míg e képeken merengtem. Ha pedig örömem volt, eszembe jutott, milly bizonytalan egy leány sorsa, és a kétség elűzte azt tőlem, hogy nem szállhatott le szívem fenekére. A boldogság csak mint könnyű pillangó röpkedett körülem mellyet elkaphatott magával a virágok sóhajából támadt esti szellő; vagy tarka szárnyain ringatott, honnan minden pillanatban lebukhattam, mert nem volt biztosságom mi fönntarthatott volna. Nem igy van, mióta határképen két élet áll előttem, jóban roszban; ezóta értem tökéletesen, mi az: boldog lenni! csak ezóta foghatom föl az élet legszebb, legistenibb oldalát. Én szeretek, s mikor látom hogy szerelmemmel boldogíthatom férjemet, nem jut eszembe aggódni a jövőn, bizonyosnak hiszem egész életünk boldogságát; isten előtt tett esküm dönthetlen biztositékúl tetszik előttem, hogy gyönyöreim a végtelenségbe nyúlhatnak, és a jelen fényességével vonom be a mérhetlen hosszuságú jövőt, mig az ragyog a többi életek között, mint csillag az éj sötétjében. Nem féltem azt, hogy homály boríthatja el, mig férjemnek mosolyát vagy nyájas tekintetét láthatom. És illyen most bánatom is; szintolly határtalan, mint örömem, szintolly sötét, dúló, mint fénylő, éltető boldogságom.
Hová lettél tarka, ezerszínű világom? eltűntél, hál' istennek, örökre eltűntél! nem hagyva egyebet nálam, mint emlékedet, mellyen mindig mosódik el egy-egy sötét folt, míg végre nem marad benne, csak mi édes, csak mi jó volt. A fájó kínos percek ugy tűnnek föl előttem, mint sírhalmok, mellyeken virágok sarjadzanak hogy később viruljanak ott és elfödjék zöld leveleikkel és piros virágaikkal a helyet, hol a kiszenvedett élet nyugszik. Ez elenyészett tarka világ, míg benne éltem, s ő bennem, szüntelen fölverte nyugalmamat, és fölgyujtá fejemben a gondolatokat, hogy azok mint pattogó szikrák égették nem egyszer agyvelőmet. Mint múltra jól esik rá visszagondolnom... de ha még jelenem lenne ollyan, megölne, széttépné szívemet. Habár egyhangú volt is ez élet, de egyhangúsága zajos és lelketkimerítő volt; zajosabb, semhogy kábulás nélkül tovább kiállhattam volna. Több sötét holló szállt el múltam egén, mint vidító, nyájasan éneklő madár, csak utójára szállt fölém a fülmile, és dalolt olly édeset, olly kínosat a szerelemről, hogy szokatlan éneke felröpíté lelkemet magához, s míg ámulva hallgatta saját érzelmeit hangoztatni, észrevétlenűl közelgett a vész reá és csattogó madárkájára; fölöttök dúlt a vihar hogy elválassza őket, hogy többé soha ne találkozzanak. Fülmilém látásomtól nyert erőt a viharban is legyőzhetlenűl hangoztatni énekét, s nekem viszont éneke adott erőt ellentállhatni, midőn meg akarták őt fosztani látásomtól. Végre elzúgott a vihar s mi ketten: én és a fülmile elszálltunk, és örökre egymáséi lettünk, ekkor lelkemből eltűntek a soha ki nem elégített vágy kínzó rémei, s helyébe jött az édes nyugalom. Nem esengek a múlt után, nem sovárgok szebb jövő elé; jelenem elég hogy elfoglalja egészen lelkemet, nem hagyva ott helyet tartós emlékezetnek, vagy többet ígérő reménynek.
Nem törpül olly szánandó nyomorúvá az emberi ész, mint mikor saját erejéből akarja kifürkészni a lélekhalhatatlanságot és a jövő élet minőségét. A kebel legszentében kell lenni az érzésnek, melly egyedül mondhatja meg, hogy van élet a sírokon túl, de ha ezt elnémítjuk, vagy nem akarjuk szavát hallani, mert büszkébbek vagyunk arra mit fejünk által tudunk, mint mire a szív tanit – akkor hiába folyamodunk az észhez, nem ád ő nyugtató fölvilágositást, nincs az ő hatalmában, hogy nyugalmat, békés megelégedést nyujthasson, sőt ha makacsúl ragaszkodunk hozzá fut előlünk, hogy vakmerő kérdéseinktől menekülhessen, és vagy elhagy, vagy olly sötét, zavart tömkelegbe vezet, mellybe ha tévedünk előbb találhatunk föl bár mit, mint boldogító bizonyosságot. Ebben tévelygünk aztán míg élünk, várva a halált, hogy adjon világosságot, melly után hasztalan vágyunk, hasztalan fáradunk az életben. Én hiszem, s hogy nyugott lehessek szentül kell azt hinnem, hogy nem enyészetet hanem új életet cserélünk föl e mostani helyett; hogy nem vagyunk vak eszközei a természetnek, melly csak azért teremt, mert túláradó erejétől ösztönöztetve teremtenie kell, s végre ha áthurcolt egy, sokszor olly kínzó, olly hosszú fárasztó életen, akkor aztán nyugalmat ád, mellynek neve: örök enyészet; és talán ezt is azért hogy új teremtményeinek helyet csináljunk, vagy mert szüksége van porainkra, hogy férgeit táplálhassa, vagy hogy kifogyott erejét vele újra pótolja. És ezért kellene nekünk egy életet átélnünk, azért nélkülözni, tűrni, szenvedni, hogy aztán elenyésszünk, szintúgy mintha örömek között, gyönyörtől, boldogságtól kísérve futjuk át a rövid napokat, mellyek a szerencsétlennek egy-egy örökkévalósággá nyulnak... Ez nem lehet! Van lélek a testben, van halhatatlan lélek, melly átköltözik e földről egy más szebb világba, mint átutazik az ember vadon erdőkön, meredek kősziklákon, hogy elérje útjának célját, hol kipihenve beszéli kedveseinek a veszélyeket, mellyeken át, mellyeket legyőzve jutott csak hozzájok. De hogy millyen e más világ, azt szintolly hiában kérdezi a keresztyén megváltójától, mint a muhamedán prófétájától; mindegyik úgy felel, mint az a tőle kérdezők állapotja és kedélye kívánja. Csak azt, hogy van más élet, mondja mindegyik; az ókor leghomályosabb hajnalára visszatekintve, mindig látjuk a népeket hinni egy más világot, mellynek nem létezését, csak minőségét tagadják a különböző fajok, kiföstve azt mindegyik maga fogalma és vágya szerint. És ez bizonyítja leginkább, hogy van egy a testnél nemesebb részünk, mellyet mi léleknek nevezünk, melly istentől származik, hová bármilly hüvely alatt sem változtatható őshiténél fogva visszavágy és vissza fog szállani. Csak egyesek, kik nem akarják féken tartani szilaj képzelődéseiket, és nem bírják más, az emberek és emberiség javát inkább előmozdítható kérdések megfejtésére fordítani elméjöket, fordulnak önmaguk ellen, tépik ki szíveik és egész valójuknak meggyőződését, csakhogy boncolhassák azt, s ha avatlan kezeikkel meggyilkolták, szánó mosollyal arcaikon, fagyos kétségbeeséssel szíveikben kiáltják a mellettök haladóknak harsány diadalképen: minden a mit hisztek, csalódás, nincs semmi a mit kerestek, nincs!... semmi!...
Mi vigasztalhatja hát azt, ki kedvesét elveszti? mi a nőt, ki férjét temeti el, kivel egygyé olvadtnak hitte saját életét, kiért boldogságát, mindenét olly örömest föláldozta volna, mert hiszen ő több volt magában, mint a mindenség nélküle. Mi vigasztalja az anyát, ha gyermekét teszi a sirba? a gyermeket, kinek életet adott, kihez jövőjének minden percét elválhatlanúl köté, ki önéltének jobb fele volt. Mit tegyen, ha elgondolja, hogy az ott fog fekünni, lenn a sir hideg éjszakájában egyedűl, a kígyók és férgek martaléka, ki azelőtt édesanyja karjain aludt és ott ébredt föl, kit még a légnek durvább leheletétől is megóvott. Mit tegyen, ha elgondolja, mi lesz a kis gömbölyű karokból, mellyek azelőtt olly édesen kulcsolódtak nyaka körül, vagy simultak el arca fölött? – mi a vidám nevető szemekből, mellyekben csak tekintenie kellett, hogy föltalálja minden boldogságát? mi a kis piros szájból, melly olly lágyan tapadt csókoló ajkaihoz? – Mit tegyen ha elgondolja, hogy mind e drága szent szépségnek csak azért kelle születni, hogy a föld férgeinek legyen eledele, kik rövid idő alatt, tán mielőtt az enyészet hozzá merne nyúlni a gyöngéd tagokhoz, undok szájaikkal emésztik föl azt. Tán vigasztalja magát a gondolattal, hogy a természet változhatlan törvénye parancsolja azt így, s hogy azon változtatni nem lehet. Szép és megnyugtató vigasztalás! Nem lázíthatja-e föl az embert e hatalom, nem törölhetne-e ki kebléből mindent, mi ott tűrni és lemondani bírná őt? Hogy isten van, azt nem tagadjátok! de igen azt hogy halhatatlan lelket és ennek számára egy szebb, jobb életet teremtett? Ha igy lenne, ugy nem imádni való isten, de átkozni való ördög teremtette volna az embert, hogy legyenek változtatásúl öntudatos lények, kikkel vad szeszélye és kénye szerint játszhassék. – Sokszor od'adnánk életünket kedveseink- vagy más embertársainkért, föláldoznánk érttök mindent hogy boldoggá tehessük őket, vagy bánatjokat enyhithessük. Mi tetetné ezt velünk ha nem a szeretet, e legmagasztosabb, legdicsőbb birtoka az emberi kebelnek, s így van-e szebb mintha az istent úgy képzeljük mint a legfőbb, legtökéletesebb szeretetet, kinek egyedül célja minket egykor érdemeink szerint boldogítani. Nem legtermészetesebb, legvilágosabb okoskodás volna-e ez, melly fölülmúlja egyenes következtetésével a sok hamis tanokat, mellyeket alkotnak az emberek túlbízottságokkal, hogy magokat szerencsétlenné tegyék, habár a világ és mindenek fölött ők hiszik is, hogy egyedűl az ő birtokukban van a kulcs, melly fölnyitotta előttük a jövőt, hol találtak... semmit. Én hiszem, hogy isten a szeretet, kitől jövünk és kihez visszamegyünk egykor ha szívünkben őt mint szentséget megőriztük. És igy ő, a szeretet teremthetne-e embert, hogy aztán el hagyja őt veszni, visszaesni a semmiségbe, honnan előhitta hogy éljen. Igy mi emberek sem tennénk, ha hatalmunkban lenne is így tenni, s e szerint mi jobbak lennénk, mint az, kit mi istennek nevezünk. És még is van, ki ezt el nem ismerve mások hitét is ledönti hitetlenségével. – Mig fiatal vagyok, mig úgy érezek, mintha minden pillanat új-új életet csepegtetne belém, addig, ha nem ejt kétségbe e hit, fölszólit, hogy ha másért nem dacból is ellentálljak kísértő befolyásának, és élvekbe fulasztani szólit föl a rémeket, mellyeket szült, s mellyek lerázhatlanul ragaszkodnak eszméletemhez. De ha végre agg leszek, ha fejem sötét fürtjei megfehéredtek, ha szívem melegítő tüze kiégett, és én, miként sebesen futva elhagytak éveim, olly lassan vánszorogva távozom az élettől, nem bírva egyéb édeset belőle, csak puszta emlékeimet. Mit tennék akkor ha minden pillanatban közelebb érezném magam a megsemmisülés sötét jövőjéhez? kétségbeesve ragaszkodnám még is inkább az élethez, ha nem várhatnék is tőle többé semmit, mi örömet nyujthatna; szebbnek találnám a napot, habár elhomályosúlt, gyönge szemeim nem bírnák is el ragyogó fényét, mint ama örök sötétséget lenn a sírban, mellytől nem szabaditana, csak az enyészet. Illy eszméktől üldözve csak egy órai fájdalom is több lenne, mint mennyit ezer boldog életért elszenvednék. Azért, ha magatok elűztétek lelketekből a boldogító hitet a jövő élet felől, hagyjátok azt meg másoknak; ha ölni akartok, öljétek inkább életét, mintsem ezt kímélve, belőle a nyugalmat ölitek ki.
Borúlt, fénytelen arccal tekint le az ég, haragos, zúgó szél ütötte föl táborát közte és a föld közt, és kergeti indulattal a könnyező felhőket, mintha a napot akarná kiküzdeni tőlük, mellyet barna szárnyaikkal úgy elfödtek hogy az csak ritkán és csak egyes sugaraival nézhet le közülök. Végképen eltávozott a nyár, s helyette itt az ősz titokfödte lényével, mellyből nem tudhatni, diadalt vagy sajnálatot érez-e lépéseinek pusztító hatalmán. Az előttem fekvő tájat nézem, mint hal ki rajta lassan-lassan fü és virág, fa és bokor; alig észrevehetőleg bágyadnak és sárgulnak el végre a levelek, mintegy fájlalva, hogy el kell nekik hagyni a fát, bokrot vagy virágot, mellyen születtek, s mellytől most örök búcsút vesznek. Ollyat érezek, mintha életemnek egy igen szép, de régen-régen visszahozhatatlanul elvesztett öröméről gondolkodnám, mellynek édességét és keserűségét egyformán az utósó csöppig kiittam már, és többé se jót se roszat nem várhatok belőle. – A bércek, mint szerelem-nélküli jegyesek néznek erre sötéten, komoran, mert fejeiken fehérlő keskeny hókoszorúval jegyzé el már a közelgő tél magának. Részvéttel boritja a köd legsötétebb fátyolába bánatos arcaikat, mig a fák is sajnálva takarják be őket lehulló sárga leveleikkel, mintegy oltalmúl a tél hideg ölelései ellen.
Mint utósó föllobbanása a leégett gyertyának, mielőtt végképen elalunnék, mint utósó csilláma az életnek a haldokló szemében, mielőtt azt örökre behúnyná, úgy tetszik előttem e szép derült őszi reggel. Mintha az eltávozott éj minden csillagát a földre ejtette volna, úgy ragyog az egész mező, mint százezer gyémánttal behintett szőnyeg csillog, mig a nap leküldi értök sugarait, hogy fölvigyék neki e kis csöppeket, mellyeket a levelek és virágok sírtak örömekben, midőn őt olly hosszú távollét után ismét látták feljőni egész pompájában. Vagy mint boldog szeretők játszanak eggyütt a harmat és a napsugár, mig végre, egyesülvén lényeik, fölszáll a boldog harmat sugár-kedvesével. Semmi kellemetlen különváló zaj nem háborgatja a vidéket, csak távolról hallatszik egy tompa, elnyomott, egyhangú zuhogás, mi se meg nem szűnik, se nem élénkűl. Néha száll föl egy-egy kis madár, vígan csevegve, vígan dalolva örömében a szép nap fölött, mig csöndesen ez is elhangzik, elhal a tiszta kék magasságban. A fák és virágok mozdulatlanúl állnak, mintha méla figyelemmel tekintenének a távolba, várva kedveseiket, hallgatva minden neszre, melly azoknak jöttét jelentené. Egyszerre olly élénk örömmel kezdenek mozogni a fák levelei, pajkosan táncolnak és símulnak egymáshoz, lágy susogás hallatszik köztök, és látszik, hogy megérkezett, kit vártak; – a virágok is elkezdik hajtogatni kis ábrándos fejeiket, nyájasan integetnek egymásnak, majd jobbra vagy balra, majd alázattal hajtják le kelyheiket, vagy büszke örömmel vetik hátra és állnak egyenesen, mig jövő pillanatban újra kezdenek mozogni, integetni: a kacér könnyű szellők jöttek látogatni hü kedveseiket, kik epedve várták őket, hogy mielőtt elhervadnak és halva hullnak a földre, elbúcsúzhassanak és édes csókkal válhassanak el életöktől és kedveseiktől. –
Még csak rövid idő, s a szép koltói napok is lemerűltek a múlt országába, honnan majd álmaimat látogatni jőnek föl, hogy piros szárnyaikkal fölverjék emlékezetemet, és magukkal vigyék; hogy enyelgéseikkel örömre deritsék, ha tán sötétebb eszmék közé tévedett volna. Mért olly szeszélyes az idő, hogy szép napjainkat úgy elragadja tőlünk, mintha azok pillanatok lettek volna; olly sebes vágtatva kell elrohanni azon napoknak, mellyeket olly hosszúknak szeretnénk mint életünk; az únott kedvetlen napok pedig, mint lomha csigák csúsznak előttünk; mikor az estét kívánnánk, ha még a reggel sem jött fel, akkor az órák, mintha felednék rendeltetésöket, hogy egyik a másiknak helyet csináljon olly örök hosszúra nyulnak. – Kedves szép koltói napjaim, mért hagytok el már, hogy többé vissza ne jőjetek? hisz én úgy szeretlek titeket, mintha kivületek nem is lett volna szép napom, úgy szeretném ha, mint tenger a szigetet, zárnátok körül egész életemet, s ha végre eljőne az utósó perc, borítanátok ti el hullámaitokkal, hogy az éj, melly elfödne, lenne a ti rátok borúló éjszaka is. De így, ha nem maradhattok örökre velem, legalább emlékem elől ne fussatok, ha az visszaszáll pihenni hozzátok.
Millyen kár volt kitalálni hogy tulajdonképen mi az a csillagfutás! gondolom valahányszor azt látok. Akár ki találta föl először nagy kegyetlenséget követett el, mikor azt másokkal közölte; már ha tudományával elrabolt magától egy élvezetet, legalább hagyta volna azt meg másoknak, hadd bámulták volna örömet szerző tudatlanságukba, és értelmezték szórul-szóra azt a szép csillagfutást. De csak eszébe jutott volna előbb-utóbb másoknak, ha egy elhallgatott is volna vele. Ejh zárták volna azok a mások is magukba e felfödözést, hadd maradt volna meg nekem és sok ilyen magam-félének ez a gyönyörünk, kik bizony még véteknek találtuk volna illyen levegőgyuladásban keresni előttünk olly nagy- és titokszerű jelenetnek az okát, mig fájdalom! fölvilágositották a mi elménket is, és széttiporták költői eszméinket. Az előtt ha szép tiszta nyári éjszakán fölnéztem az égre és bámultam hosszan a csillagok számtalan ezreit: elkezdtem vágyni föl hozzájuk és úgy tetszett, mintha közelebb-közelebb látnám őket ragyogni, mintha föl-föl a magasba emelkedném, és mindinkább fénylettek és vontak föl sugaraikkal magukhoz. Illyenkor, ha hirtelen sebes fényesség futott le előttem: én, mintha vele együtt estem volna le, összerázkódtam és mint a villám, cikázott valami keresztül bennem. Ugy tetszett, mintha az a csillag esett volna le, mellyet épen néztem, mellynek legtöbb vonzó hatalma volt fölöttem, mellybe épen szállni akartam. És futtában – így hittem – nem csak az eget, hanem lelkemet is keresztül hasította, és önkénytelenül kaptam szívemhez, mert ollyan metsző fájdalmat éreztem ott, mintha éles kés esett volna reá. Szegény csillag! – gondoltam illyenkor – nem volt boldog, azért inkább lemondott az örökkévalóságról; inkább akart sötét semmiségbe elenyészve nyugalmat keresni, mint fájdalmát, fényes ragyogásba burkolva, szenvedni. Illyen és még tudj' isten mennyi szebbnél-szebb gondolatom támadt valahányszor csillagfutást láttam. Egyszer szerencsétlenségemre lelkesedett őszinteséggel mindezeket elbeszéltem egy okos embernek, ki szánakozva tudatlanságom fölött, és – mert több esze mint szíve volt – fölvilágositott felőle, mi az, mit én úgy szeretek és csodálok. Nem köszöntem meg neki, de nem is köszönöm soha. Láthatok már most egész sereg csillagesést se jót se roszat nem érezek mellette, csak tán haragszom ha eszembe jut, millyen semmi lett az én bálványozott csudámból, és a szép gondolatok még futnak tőlem, nemhogy meglátogatnának. Most már hidegebben néznek le rám a csillagok és nem vonzanak föl magukhoz sugaraikkal, mert én is másképen tekintek föl hozzájuk, mióta tudom, hogy örök hosszú idők óta és talán annyi időkig mindég ott ragyognak és tán még boldogtalanságukba is inkább fénylenek ott fönn a magasba, mint sem hogy leszállanának és temetnék el bújokat magokkal együtt. Ha minden tudomány ennyi költészetet ront le, mint nálam ez, úgy sajnálom a tudósokat, kik mindenről lefosztva az ékességet, egész életökben úgy áll a világ minden szépsége előttök mintegy meztelen váz, mellynek csontjait és belső részeinek alkotását vizsgálják. Szegények! ők az egész világot fölkutathatják mig egy kis elragadó szépet találhatnak benne, míg én tudatlanságom mellett egyet fordulva is látok annyi szépet, hogy szívem lelkem röpös a bámuló gyönyörtől. Hát még mikor nem tudtam mi az a csillagfutás!
Gyönyörű útat tettünk múlt hétfőn, azaz 13-án. A vasúton mentünk, vagy igazság szerint inkább repültünk, Váczra. Hideg fagyos idő volt, s olly nehéz sűrü köd boritotta indulásunkkor mindkét oldalról a kilátást, hogy lehetetlen volt megkülönböztetni a tárgyakat, mellyek mellett csak úgy suhantunk el, mintha versenyt nyargaltunk volna a szél paripájával. A nap is csodálkozni látszott e vakmerőségen, mert noha reggel ugy elfödte magát, mintha egész hétig nem akarna lepillantani, egypárszor még is ollyan bámulva bujt elő, mintha saját magának se hihetné, mit ide lenn lát. Aztán meg boszankodhatott is, mert egészen még se vehette ki, mi történik alatta, a föld sötét ködtakarója miatt, melly sugarait fölfogta, hogy legyőzetését hátráltathassa. De végre diadalmaskodtak a nap sugarai, világosodni kezdett, és a ködnek oszlani kellett, de csak olly lassan hátrált, hogy szinte látszott, milly vitézül harczol minden lépésnyi földért. Midőn az út mellől elhúzódott, kettős erővel takarta el a jobbra-balra eső távolabb falvakat és egyes házakat, mintha féltékeny szerelemmel őrködnék fölöttük, mi csak regényesebbé tett mindent, mert a hogy imitt-amott kitűnt egy-egy torony vagy házfedél alóla, félhomályban nem birtak ama határozott körvonalakkal a tárgyak, mint fényes napvilágon, s így nem volt az ember figyelme lekötve bizonyos alakokhoz, hanem szabad tért talált, képzetével a hiányzó látkört a legcsudásabb formákkal, kénye kedve szerint, kiegésziteni. Jobbról az út mellett legközelebb, kopasz, levéltelen fák meredtek, mint életnélküli rémek felénk; és szinte borzadva fordultam a másik oldalra, mert reám valami olly kísérteties ki nem magyarázható benyomással hatnak télen e mindenektől megfosztott csupasz ágak, a mint mozdulatlanúl föltekintenek az égre, honnan várják az új tavaszt, leveleket és virágokat. De hát mikor a téli fergeteg jó kedvében meg-meg-rázza őket, millyen szárazan, keservesen recsegnek! Hah!...
Balra vidámabb elevenebb képeket láttam, mellyeket olly sebesen hagytunk el, mintha madár szárnyain ülve szállanánk sebesen, sebesen. A szüntelen egyhangú morajt úgy hallgattam mint e madár szárnysuhogását, mellyet koronkint éles füttyével visít keresztül, szilaj tűzzel ösztönözve magát még ördögibb futásra. –
Mikor Palotánál megálltunk, nem tudtam képzelődésemet félbeszakasztani, melly már annyira vitt, hogy az út mellett eső egyetlen nyári lak karfáival elég volt Sveiczig röpiteni, hol mindent láttam egyszerre, egész a havasokig, mikről eddig csak olvastam, mert épen a ház mögött emelkedett föl a köd, átláthatlanul, s igy ollyan volt, mint hóval beterített hegysor, kiálló sziklákkal, csúcsokkal. –
Különben is minden fehér volt körültünk, mert a dér ellepett a földön minden kis kórót, és apró száraz leveleit úgy behúzta, hogy olly szeszélyes ezerféle növényeknek látszottak, mint millyeneket a fagy szokott meleg szobák ablakára rajzolni. – Mennyi szépsége van egy illy homályos téli napnak is! Ha nem vasuton kell menni, az igaz, hogy jó kényelmes helyzetben és olly sebesen haladva, hogy még a vér is sebesebben kerengjen az ember ereiben, akkor aztán lehet elmerengeni a hideg szépségei fölött. Ha éreztem volna csipősségét, ha a fagy ropogott volna lábaim alatt, bizonyosan fölébredtem volna a puszta valóságra. De elég jó, hogy nem történt így, hanem én a legjobban hangolt kedéllyel értem Váczra, és annyi jót, annyi kellemetest tapasztaltam ottlétem alatt, noha Vácz városából csak annyit láttam, mennyi egy pusztára se lenne sok. A napot is a legszomorúbb utczában töltöttük: a temetőutczában, hogy nem csodálnám, ha mindig: memento mori hangzott volna füleimben; de hál' istennek épen ellenkezőleg történt, mert ollyan jól mulattam, hogy! Sándorom szüleinél voltunk, kik igen szeretnek engem, s ennélfogva tölt ollyan jól az időm. – Az öreg atyus minden betegeskedése daczára olly kedélyesen és annyi históriákat beszélt, hogy csak győztük hallgatni, a közbeszólásra gondolni sem lehetett. De alig ha tudtunk volna ollyan élénken, olly kedvvel előadni valamit, mint ő, bár hatvan év hagyott felette annyi csapást, bánatot, mennyi csak kitelhetett tőle; de mindezekért meghagyta neki fiát, az én Sándoromat, és ez elég bár millyen veszteségekért. Sajnálom hogy elolvassa Sándorkám e sorokat, mert különben most ugyan csak nagyokat mondanék. De nem akarok hizelgésképen beszélni. – Anyánk pedig avval kedveskedett, hogy Sándornak az első párnáját, (kis piczi gyerekkori párnáját) egy szalma szék fölé varrta, és e széket nekem készítette. Ha százezereket költenénk, nem volnánk képesek ennél valami gyöngédebb szeretetteljesebb meglepetést szerezni valakinek. Áldja meg az isten érte! Igy múlt el a nap négyóráig, és ekkor újra visszaindultunk a gőzkocsira, melly négy és fél órakor indult. Ha menet el voltam ragadtatva, hát még visszajövet! egész magamon kívül voltam. Egyenesen az égbe is repülhettünk volna, annélkül, hogy ezen csudálkoztam volna. A nehéz köd lecsapta a gőzt a kocsi oldalaira, s ez ép olly sötét volt, mint a vészterhes zivatart rejlő felhők, s mi köztök futottunk fáradhatlanúl. A szikrák, mint megannyi fényes ragyogó csillagok maradoztak el mellettünk; és e bűjáték mindinkább valósulni látszott, a mint sötétedett az éj. Valóban kábitó az illy utazás! még most is néha úgy tetszik, mintha szállanék e sötét felhők között, és látnám e csillagokat, mellyek egy-egy világot zárnak magukban, s én futok mindig sebesebben, mindig gyorsabban, mig följárom igy a mindenséget.
- Megjegyzés
- ↑ Az e napi naplóbejegyzés először az Életképek 1848. január 2-i, I. félév, 1. számában jelent meg Halhatatlanság címmel. Az önállóan kezelt elmélkedésről Szendrey Júlia eredeti naplójának 1925. évi előkerüléséig az irodalomtörténészek csak sejtették, hogy a szerzőnő naplójából származó részlet. A Napló szövege nem egyezik pontosan az Életképekben megjelent szöveggel. Az apró, valójában formai, de lényeget nem érintő változtatásokat maga Petőfi Sándor végezte, aki személyesen másolta le és küldte el a lapnak az írást.