Szendrey Júlia naplója/Júlia erdődi naplója 1848-ból
Az eredeti naplót közzétevő Mikes Lajos és Dernői Kocsis László leírása szerint:
Nyolcoldalas füzet, sűrűn teleírva. Lapszámozva. Nincs összefűzve, de teljesen ép és sértetlen. Az első oldalon dátum: Erdőd, Sept. 30. 848. Az utolsó dátum a 8. oldalon van: October 17. „Ez a Napló-füzet teljesen ismeretlen. Tizenhét napnak a története. Egyesztendei házasélet után Petőfi először hagyta magára Juliskáját. 1848. szeptember 24-ikén elvitte Erdődre a feleségét, haza a szüleihez, s ő maga szeptember 30-ikán visszaindult Pestre, hogy kisürgesse honvédtiszti kinevezését. Október 17-ikén érkezett vissza Erdődre, s érkezése hirével végződik a Napló-füzet...”
Egyhangu tompa fájdalom minden eszmém, minden gondolatom. Ha a virágok harmat hellyett illy keserű könnyeket innának, minők most arczomat áztatják, nem látná őket többé a nap fölébredni; elhervadnának, elhalnának, miként én, ha sokáig nem láthatlak, éltető örömem!
Te óhajtád, hogy távolléted alatt naplót irjak; kedvedért megteszem. Most is, ez első estén, mellyet nélküled töltök, már itt ülök, hogy kivánságodnak eleget tegyek; ámbár nem vagyok képes egyébről gondolkozni, mint nehéz, igen nehéz fájdalmamat panaszolni.
Sokszor, midőn melletted ülve, kedves kezeidet ajkaimhoz, szívemhez szoríthatnám, egyszerre könny tolult szemeimbe, szívem félelmesen, kettőzött sebességgel kezdett dobogni, illyenkor, tudod mi jutott eszembe? elképzeltem, milly végtelen szomorú életem lenne nélküled, ha egykor, bármilly rövid időre is, kénytelen lennék tőled elszakadni, ha nem csókolhatnálak, ha nem élvezhetném szerelemteljes tekinteteidet, mellyek édesebbek a világ minden örömeinél, éltetőbbek a teremtő »legyen« szavánál. Csak képzeltem ollyankor e sajgó bánatot, melly szívemet ölné, ha nélküled kellene élnem, és mégis milly rögtöni változást idézett bennem elő, hát most mi lesz belőlem! mit tegyek, hogy elviselhessem ez iszonyú valót! Csak egy fél nap is milly hosszu idő, ha téged nem látlak, hát ha ez igy lesz egy hónapig, talán kettőig... vagy tovább!... Ha erre gondolok, meghül bennem a vér, mintha valami ijesztő kisértetet látnék. Ez nem is lehetséges! Inkább meghalnék ma, mint kiállanám ez iszonyú kínos hosszu időt.
Oh te kapcza-kötő, főzőkanalat forgató teremtése az istennek: asszony, hogy érzed most magadat? érzed ugy-e magasztos hivatásodat? lelked az önérzet elragadó szárnyain röpül egyenesen a dicsőség hetedik egébe? Bizony van is rá okunk. Milly dicső hivatás is ez! most, midőn férjünk, kedvesünk fegyvert ragadva rohan a hon megmentésére véres harczot küzdeni, most midőn minden pillanat halált hozhat életünk legdrágább kincsére, mit csinálunk, mit csinálhatunk mi? Egy rész, miként azt a ma hajnal óta erre elvágtató kocsik tanúsitják: batyuba kötve csecsebecséjét, sírva, szepegve hagyja el lakhelyét és futásban keres menedéket a még csak álmában közeledő kutyafejű ellenség előtt. Még itt is csak ugy kukucskálnak ki becsinált kocsiaikból, hogy vajon nem nő-e nyomukban gomba helyett valami vért-szomjazó és emberhúst-ehető rácz vagy oláh tábor? Könnyeket sajtol ki belőlem a szégyen, hogy én is nemükhöz tartozom, én is asszony vagyok! Pedig a másik része e földi angyaloknak még sokkal szebbeket mível, még sokkal vitézebb dolgokat visz véghez. Valamennyire alkalmazható például lássatok engem, mert én is e második részhez tartozom. Mit csinálok én addig, míg Sándorom oda van? én, ki előtt az élet semmitérő utálatos teher volna Sándorom nélkül? én, ki ő mellette elfeledkezem égről, földről; én, ki nem ismerek boldogságot az ő bírhatásán kívül; én, ki a pokolba elmennék érette, mire jutottam én most, midőn kenyértörésre került a dolog? mivel mutatom én még olly kiválónak képzelt szerelmemet? Oh hogy el nem süllyeszt a szégyen! nem vagyok képes egyébre, nem engednek a körülmények szerelmemért többet tenni, mint szépen itthonn ülni, kötni és főzni, foltozni és rántásokat keverni!
Én, ki előtt a világhistória minden hősnéi sem tettek többet, mint mennyire őket az alkalom, a sors segíté, mint mennyit én akartam tenni és hittem is, hogy tenni fogok. Most már nem kivánok, nem álmadoznám külön, kiváló szerepről a nagy szellemek között, nem vágynék soha saját hírre, dicsőségre, elég volna az is, sőt főboldogságomnak tekinteném, ha Sándoromat követhetém, ha csak vele mehetnék, merre ő megy, ha csak mindig láthatnám él-e? ha szívem egyszerre szűnnék meg dobogni szivével. Ha a csata után élne, hogy én lehetnék az első, ki őt üdvezelném, s ha elesnék, hogy karom lenne a koporsó, melly őt felfogná s én lennék az árnyék, melly utána szállna sírba s ott véle együtt enyésznék el.
És még ennyit sem tehetek! el kelle maradnom tőled, mint naptól az éjnek, nem élhetek nem halhatok veled együtt!
De ez még nem elég: hónapok óta tartottam őt is vissza rimánkodásaim által; nem elég, hogy én illy tehetetlen vagyok, hanem még őtet is tétlenségre kárhoztatám, elvontam attól, mi az ő lelkének főéleménye volna, mi kielégíthetné tettek után szomjazó lelkedet és megfelelne magasztos küldetésednek. El kellett tűrnöd miattam a gyávaság gyanúját, tűrnöd kellett olly hitvány semmirekellők gyalázását, kik nem méltók, hogy lábaidat csókolnák. Igazatok van, férfiak, ha lelketek többre, magasabbra törekszik egy asszony szerelménél; mi is lehet előttetek egy illy gyönge tehetetlen teremtés, kinek csak könnyűje van örömében, bánatában. Éltetek kiegészítő része lehet egy illy lény szerelme, de annak fő-kelléke nem.
Ismét este van s én egyedül vagyok kínos nehéz gondjaimmal. Oh istenem, meglehet, hogy életem nem hosszabb pár hónapnál, s épen ez utósó időt sem tölthetem veled! Meglehet, hogy szerencsésen átesem e rám következő nehéz napokon, oh de addig... addig... Meddig kell még nélküled lennem, napjaimnak egyetlen vidámsága, egyedűli öröme, édes férjem, Sándorom? Nem képzelhetek olly kegyetlen sorsot uralkodhatni fölöttünk, ki most elszakítana bennünket egymástól, ha pár hónap múlva meg kellene halnom. Vagy talán téged akar hozzá szoktatni, hogy aztán elviselhessed elvesztésemet; hogy előre lássad, miként el lehetsz, élhetsz nélkülem is. Ha így volna, akkor szálljon átok minden gondolatomra, melly eddig reménykint biztatott, hogy ezen élet után még vár reánk egy szebb, háboríthatatlan boldogságu szellemi világ, hogy nem e rövid élettel együtt végződik szerelmünk. Legyen sors vagy isten, kinek kezeiben van jelen és jövő, legyen büntető vagy áldó szellem, de elszakasztom magamat tőle, ha nélküled, Sándorom, akar engem üdvességben vagy kárhozatban részesíteni, nincs az a mennyei üdvesség, melly kárhozattá ne válnék nekem nélküled. Sem élet, sem üdv, ha azt te nem osztod velem, de véled és szerelmeddel, Sándorom, minden roszat ugy mint jót köszönettel fogadok és áldom és dicsőitem azon szellemet, melly minket egymásért teremtett és egymás szerelmével kiván boldogítani. Ez esteli imádságom, most már alunni megyek, csak még jó éjt kivánok neked édes Sándorom, jó éjt és szép álmokat, ha rólam álmodol!
Mi az, mit én most sejtek, mitől szívem úgy remeg? nem bánat ez, mi engem most gyötör, hanem olly aggasztó, félelmes érzés, mintha valamit vesztenék, valami csapás várna rám. Egyszer emlékezem, hogy ehhez hasonlót éreztem, hogy illy félelmes láz majd elfojtá majd ismét fölkergeté szívem dobogását, midőn bár mit tettem, nem tudtam magamról lerázni e tikkasztó kedélyhangulatot. De alig merem leírni, mikor volt ez, nehogy megsértselek vele, Sándorom, nehogy megbusítsalak, midőn e sorokat olvasod.
Midőn 846-ban, novemb. 5-én elmentél tőlünk, és Endréden olly csúfos hazugságokkal lázitottak föl ellenem, minek következtében majd örökre elvesztettelek...
Ha talán most is... Vigyázzatok, vigyázzatok, emberek, ne költsétek föl a gonosz szellemeket, mellyeknek éhsége nagyobb a vadállaténál és dühössége rombolóbb az elemeknél!
Ki tudja, millyen jó emberemmel találkozott Sándor, ki rágalmazó beszédeivel ismét olly nagy következéseket idéz elő, mellyek már is választó-falként emelkedtek föl közöttünk. Csakhogy most aztán az isten irgalmazzon mindkettőnknek. Bármilly iszonyú kétségbeesés venne is rá, hogy csak egy pillantással is vétkezz szerelmünk ellen, csak egy lépésnyit is távozz a legszigorúbb hűség utjáról, mondom, nem lenne többé mentség a kétségbeesés, melly megmentene bennünket. Isten őrizz illy gondolatoktól! mintha ezer tövissel tépnék szívemet.
Vigyázzunk, vigyázzunk...
A debreczeni események által felköltött aggodalmaim már rég megszüntek, midőn te azokat a mult napokban ismét magad támasztád föl, midőn Laukáékhoz mentünk, s te az uton megboszankodtál olly haszontalan semmi miatt. Ekkor véletlenül valami ollyasmit mondtál, mi magában csekélység, de bennem iszonyú félelmet költött föl. Magad sem vetted észre, midőn azt mondtad: várj csak, várj, majd meglátod, én mit fogok tenni. Az akkori körülményeket tekintve e mondásod fölött nem volt mit aggódnom, de fölfedé előttem, hogy valaha legnagyobb szerencsétlenséget okozhat közttünk a visszatorlási vágy, melly hamar föltámad szivedben s melly már egyszer megtaníthatott volna, mire vezethet, ha szavára hallgatsz. Ha lesz, mit visszatorlanod, ha valódi okod lesz rá, ekkor tedd meg, igen, ha megérdemlem, de vigyázz addig, mint a becsületedre, hogy ne találj ott valamit, hol semmi nincs. Nem csak magamért, gyermekünk nevében is kérlek, vigyázz, hogy egy hajszálnyi okot se szerezz magadnak a késő megbánásra, mert ekkor tőlem, e tekintetben, semmi vigaszt vagy bocsánatot ne várj. Egyetlen könnyelműségből vagy kétségbeesésből – mi, ha egyszer megtörtént, előttem mindegy – eredett cselekedet örökre elszakaszthat bennünket, ha csak pillanatra is homályt vonhat a legtisztább szerelemre. Pedig multkor azt mutattad, hogy tőled illyesmit retteghetek.
Ha valami illyet sejtek most is...
Bocsáss meg nekem, édes Sándorom, méltatlanul bántottalak tennap; most már nyugottabb vagyok és hiszem, hogy nem érdemled meg tennapi vétkes gondolataimat. Igen, én tisztának hiszlek, mint az isten angyalát, és hiszem, hogy illyen maradsz örökké s így foglak szerethetni életünk végperczéig. Azért nem töröltem vagy hagytam ki a tennapi sorokat, hogy lásd, mire visz a magány, milly rémekkel kell küzdenem, ha téged nem látlak, ha jelenléteddel szét nem űzheted ez ördögöket, mellyek mindig várnak s ha távol tőled, védtelenül találnak, rám rohannak és mindenféle kínokkal halmozzák el prédájokat. Mindenféle alakban látlak illyenkor, s a tennapi egy a legkínosabbak közül.
Ma is szomorú vagyok, de bánatom ma szelíd, nem vad, nem őrjöngő. Boldog ember még az, ki hiszi, hogy a bánatot szórakozás vagy munka által megcsalhatni. A szórakozás sikertelenségét még lyánykoromban tapasztaltam, a munkáét most látom. Szünetlen dolgozom, pedig azt, minél kedvesebbet asszony nem dolgozhatik: első, még születendő gyermekem kis parányi ruhácskáit varrogatom. Milyen gyönyörűség volna ezt Sándorom mellett dolgozhatni és most ollyan szomorúan végzem e foglalatosságot, mintha szemfedőt varrnék. Isten őrizz, őrizz!...
Hogyan írjam le boldogságomat? hogy fejezzem ki váratlan örömemet? Minek is mondjak többet, nincs-e ebben minden: hogy pár nap múlva látni fogom férjemet, Sándoromat! De mit tegyek addig? hogyan töltsem e pár napot? Hátha már ma is itt lesz!...