Szendrey Júlia naplója/Júlia ceruzás kézirata
Az eredeti naplót közzétevő Mikes Lajos és Dernői Kocsis László leírása szerint:
Négyoldalas levélpapír (12×19 cm.), dátum és lapszámozás nélkül. Harmadfél oldal ceruzával írt kézirat. A végén dátum: 1849 Kolozsvár. „A cikkszerü följegyzés tartalmából kitünik, hogy Julia a világosi fegyverletétel és az október 6-iki gyásznap után irta, valószinüleg október vége felé.”
Rémesen üvölt és zúg az őszi szél az épületeken végig s az óriás nyárfák között, s ezek a szél minden fújására meghajtják magas fejöket, miként az ember a sors csapásai alatt; sárga levelei sürűen hullanak a földre, miként a bánat könnyei. Minden olly szomorú, minden gyászol, a természet és az emberek, s mindenek fölött: a haza! A haza! Oh hazám, nem csoda, ha elborul fölötted az ég, ha a napnak fényes orczája elhomályosul midőn reád tekint, midőn látja eltiportatásodat, mikor látja fiaid rabságát, mikor látja a bilincseket, mellyek véresre sebzik gyermekeid kezeit s lábait. Oh nem látni most e hazában egyebet nyomornál, kétségbeesésnél! mindenütt csak pusztulás, rom, s e romok között kezöket kulcsoló szerencsétlenek, kik kifáradva az imádságban, keserű káromlásokat kiáltanak föl az égre, azon istenhez, ki nem hallgatá meg imádságokat, ki elhagyá az igazakat és győzni hagyá a gonoszokat, ki megengedé hogy a gazok trónust emeljenek magoknak a jók sirhalmaiból, ki megengedi, hogy a gonoszok tombolva örüljenek ott, hol előbb az igazakat mártirhalállal végezték ki, ki megengedi, hogy a hóhérok levetve az ártatlanul kiontott vér által pirosra festett palástjokat, felöltsék a kivégezettek ünnepi köntöseiket s abban ékeskedve diadalmi ünnepet üljenek. Mindezt meghagyá az isten történni... a magyarok istene! E népet hagyá el istene, e népet, melly méltóvá akará magát tenni őseihez, kik istentől, a magyarok istenétől – a nagy hatalmas Hadúrtól származtak, kit mi mostani nyelvünkön a szabadság istenének hittünk. Fölkelt e nép, bízva ügye igazságában, bízva istenében és e bizalmában bátran állitá szembe száma csekélységét az ellen milliomával. Hiszen velünk az igazság, az isten – mondák ők – ez elég erőt fog adni, hogy, ha kell, mellettünk elesett testvéreink holttesteire állva küzdjünk, s ha holttestekből kell gátat vetni, nyugottan dőljünk le, enmagunk testével nagyobbítani, magasbbítani a gátat, mellyen belül a szabadság virága fog virulni, mellyet mi őrizünk meg a szolgaság hervasztó szelétől. Illy eltökéltséggel kelt föl a magyar, illy öntudattal hagyá otthonn: a férfi kedveseit, kik imádságaikkal bátoríták a csatába indulókat, a harczolókat. Mindenki tudta, hogy nagy a munka, de mindenki meg volt magáról győződve, hogy tenni fog annyit, mennyit emberi erő tehet, s hitte istenéről, hogy segitni fogja a mennyire isteni hatalom hat. S az isten mindenható! – És mégis...!