Szendrey Júlia naplója/Júlia leánykori naplója
Az eredeti naplót közzétevő Mikes Lajos és Dernői Kocsis László leírása szerint:
52 oldalas füzet (14×22 cm. méretű), zöld és barna selyemszálakkal összefűzve. A füzet első két oldala üres. A 3. oldaltól kezdve Julia sűrű kézírásával tele van írva 1-től 42-ig számozott 42 oldal. A füzet utolsó 8 oldala üres. A napló 1. oldalán dátum: Február, 846. Erdőd. A napló utolsó dátuma a 41. oldalon július 4. (1847). Jól olvasható kézírás. Azok a részletek, amelyeket Petőfi lemásolt a Naplóból, + jellel vannak megjelölve. A napló teljesen ép és sértetlen.
Te ismersz kedves barátném, tudod, milly kéj volt nekem az előtt is, a legfellengősbb terveket, s a legelérhetetlenebb föllegvárakat teremteni. Jól tudám, hogy ez mind lehetetlen, mégis mint egy mohósággal űzém tova képzeletem e csodaszülöttjeit; ez nekem olly jól esett. Méltán róják meg az okos emberek e hasztalan ábrándozást, mert tudom én is annyira belebonyolódtam ez álmadozásba, hogy a való szinte idegen volt előttem; s bár istenem annyi jóban részeltetett, nem tudám azt eléggé élvezni, a kába képzelősködés miatt. Az ég látja, kevés igényeket teszek az életre, és sokszor gondolom, milly boldog lenne tán más az én helyzetemben, s mi sokat bírok boldogságomra, mit annyian nélkülöznek koromban. Én sokszor szemrehányásokat csinálok magamnak, s megkisértem, más képen érezni és gondolkodni; néha sükerül rövid időre mintha minden anyagi jólétet ugy bensőképen is éreznék; de ez egy erőltetett helyzet, s mint örülhet a vándor, ha bár szebb és boldogabb országokból, szegény, de saját hazájában ér, hosszú távollét után, úgy örülök, ha ismét tulcsapongó gondolatimnak engedem át magamat. De most még ez sem elégithet ki egészen, mert mintha fájna valami keblemben, s az szét akarna repedni, olly nyomasztó kínt érezek ott. Illyenkor térden könyörgenék istenhez valamiért, de nem találok szavakat, azt kifejezni, s ez nekem méginkább fáj. Látd édes Thézim e nyomasztó érzés sokszor anyagi örömeim között lep meg, s ekkor forró könnyeket tudnék sírni. Különös volt most a szathmári bálban, egyszerre olly fájdalmat érezék lelkemen átvonulni, hogy az avvali tusakodás szinte égette keblemet.
»Jeder von uns hat zwei Leben, die zugleich, aber kaum miteinander dahin flieszen! – das handelnde Leben, und das Leben unsers Gemüths; die äuszere und die innere Geschichte, die Thätigkeit der Sinne, und das tiefe, rastlose Wirken des Herzens. Die welche geliebt haben, wiszen, dasz es ein Tagebuch der Seele giebt, das wir jahrelang halten können, ohne Veranlaszung zu finden, die äuszere Oberfläche des Lebens, unsere lärmenden Beschäftigungen, das Mechanische, im Fortgang unserer Existenz, auch nur zu berühren. Gleichwohl werden wir nach dem Letztern beurtheilt, während das Erstere nie bekannt wird. Die Geschichte enthält die Thaten der Menschen, ihren äuszerlichen Charakter, aber nicht den Menschen selbst. Es giebt ein geheimes Selbst, das sein eigenes »von einem Traum umschloszenes, unervorschtes, ungeahntes Leben führt.«« Bulwer: »Die Pilger des Rheins«.
Valóban igaz. Nem érti senki a sziv életét és történetét, csak a külső felületes életet látják; s milly keményen itélnek felettünk, pedig ha sokszor tudnák, milly küzdés van belöl, midőn előttök vigadni látszunk; s hogy a sziv talán épen akkor tartja legszebb lakója kétségbeesett temetését, midőn az ajkak mosolyogva viszonozzák az üres puszta bókokat; de ha tudnák, még sem könnyeznének velünk, pedig az ő életök is csak igy folyt le, mig szivök bennt, olly hideg és kiméletlenné lett.
Pedig a sziv élete az, mi a külsőt is meghatározza. Nézzük a leányt, ki világba lépésekor jó volt mint isten angyala, szelid és kegyes, mint ők, tiszta mint bérctetőre esett hó. De ő szeretni kezd, szeretni igazán és lángolón; ábrándozva csügg egész valója az ifjun, ki szerelmét tán csak időtöltésbül, vagy más mellékes érdekekből éleszti, mig ráúnván, könnyelmüen elhagyja, midőn képe és e szerelem már olly erős gyökeret vert a szegény lány szívében, mellyet, midőn szerelme kijátszását látja, vérezve szakit ki belőle; mert a sziv nem szakad meg könnyen, hanem összehúzódik önmagában, elzsibbad és mint jég olly hideg, de nem olly olvadhatóvá lesz. Mi csoda, ha midőn látja, hogy belső tiszta boldogsága tán örökre elenyészett, erővel dönti magát a világ zajába, s mohón és kapkodva kutat fel és élvez minden gyönyört, mit csak helyzetében a világ képes adni, s könnyelmüen hallgatja a csapodár ifjakat szerelmet regélni, s mohósággal fogadja esküjöket, jól tudja annak hamisságát, még is örül, ha legkissebb érdeket érez erántok, mert hisz pillanatokra ez is elszóródást okoz neki, s nem fél veszedelemtől, mert tudja, hogy szeretni csak egyszer lehet, s csak egyet olly igazán és lélekből, mellynek elvesztését nem pótolhatja semmi a világon; s ha az ifjú szavai forróbak s szemeiből is mélyebb szerelem lángol, rövid ideig elámithatja önmagát, viszonérzésről álmodva, de ekkor csak hamar eszébe jut első szent szerelme, s az ifju, kinek szint' igy vélt örök szerelmet lelkéből olvashatni, s ekkor szíve még inkább összehúzódik, s életét még keserűbb fájdalom kíséri, mig azt elemésztheti. A világ csudálkozva kárhoztatja a leányt, ki rövid idő előtt olly szende és ártatlan volt, s most kacér, könnyelmüen víg és szabad, kárhoztatja őt, mert nem ismeri a kínokat, melly belsejében szétdulta csendes boldogságát, s hogy ennek emléke vérbetükkel áll mindég előtte, melly még sarjadzásában elöli örömeit. –
De csak szánhatjuk a világot, mert mig illy hideg lett, minden egyese hasonló érzelmeket szenvedett és küzködött által. –
Vannak pillanatok ez életben, mikor megfoghatlan csüggedés fogja körül az embert, s fűzi össze belső világát, hol nem lát egy reményt is, melly őt kecsegtetné, s multjára is nemével a keserűségnek gondol, mert a bánat, mit abban talál, csak azt sejteti vele, hogy szinte illy jövő vár reá, s ha boldog pillanatit veszi számban, azt érezi, milly rövidek és kinemelégítők voltak azok, s egy nyomasztó érzés súgja, hogy jövőjében még illyeneket sem fog találni.
Látja, mennyi küzdés, mennyi kín, mig egy vágya kielégíttetik, s aztán milly rövid a kéj, mit nyert, mert többnyire akkor nyerheté azt el, mikor lelke a sok küzdésben elfáradt, el annyira, hogy nem képes azt többé érezhetni, mi előbb olly boldogságot, olly élvet teremthetett volna számára. –
A világhoz képest, csak egy rövid perce teszi az ember néha annyiszor elátkozott életét, csak egy pillanat a roppant mindenség öröktől létező életéhez képest, és még is mennyi kínt, de mennyi keservet foglal magában, képzelt üdveket, mellyeknek elérése csak ujabb fájdalom kútfejévé válhatik.
Oh igaz, hogy méltónak leljük az életet élni, azt csak a hit teheti bennünk, a hit hogy ez élet csak egy rövid küzdhelye egy örökké tartó üdvességnek, vagy ha erről elfeledkezünk, örök kárhozat megérdemlése, mellynek minden pillanata fájóbb, mint egy emberélet.
Oh csak tudnám őt úgy szeretni, mint mennyire szerettetni érdemel! Hátha akkor kell majd éreznem, mi a szerelem, midőn már egy más leány fogja e szenvedélyes szavak édes mérgét lelkébe szívhatni, s én csak mint a halvány múltnak csekély emléke fogok lelke előtt állhatni, mellyet lassanként a feledés mindig sűrűbb fátyla fog végképp eltakarni.
Ki volna képes most ez érzést bennem megmagyarázni! Hiszen a szerelemnek gyönyörének is kell lenni, s én csak olly fájdalmakat érezek. Meg vagyok győződve, hogy keserűn kell megbánnom e napoknak minden percét, mellyeket ő vele töltöttem; méreg lesz az, melly minden valódi gyönyör poharába keveredik, mellyet ajkaim érintenek, alattomos kigyó, melly hirtelen fogja fejét minden örömeim után nyujtani. – Elment P. s azt mondá, hogy nem fogom többé soha látni. Soha! – – E szónak kétértelműségét csak most ismerém meg. Rettentő határozott, ha vágyaink elérésének határidejét jelenti; kételkedtető ha mult szenvedésre mondják: hogy soha nem kell azt többé érezni. Kimondhatatlanul fáj – nem a szívem – ugy hiszem a lelkem. Nem heves fájdalom ez, melly minél hevesebben viharzik át fölöttünk, annál csekélyebb nyomot hagy maga után, hanem egy mély fajdalom, melly örvényszerű mélységébe sodor nyomtalanúl minden vígaszt és okoskodást. – –
De van egy, mit későbben, ha nyugodtan gondolkodhatom e tárgy felől, vigaszúl tekinthetek: s ez az öntudat, hogy nem ébresztettem benne akarattal olly reményeket, mellyeket valósitanom nem szabad; sőt olly különösnek, szeszélyesnek mutatám magam, millyen nem is vagyok. És épen ma, hogy viseltem magam! Mondá is, hogy én csak játszottam vele, s mert hiúságomnak hizelge, őt is körömben látnom, azért fogadám el udvarlását. Egy ember életboldogságával játszani! hisz ehez jellemtelenség és alávalóság kell; s hogy tudna épen ő egy illy leányt szeretni, illyenhez ragaszkodni, kiről ezt feltennie kell, s kiről ezt még gondolni is meri. S pedig mai beszédeim után illyennek fog ő engem hinni; igyekezni fog feledni s talán – – megvetni. De mi lesz már most belőlem? Semmi. Nevetni, s mulatni fogok mint ezelőtt; hogy lelkemben érezni fogom-e ezt, azt senki sem látja, s nem is kérdezi. Foly a világ, mint azelőtt, rendben és szokás szerint, de csak körűlem, bennem megváltozott a világ folyása, mélységes tengerré váltak ez utósó események benne, mellyben minden későbbi boldogságnak elveszni kell. Minden örömeimnek kútfejévé válhat, valamint sirjává is. –
Ha ő ezt tudná! Vajon igazán boldog lenne-e akkor? Oh ha bizonyos lehetnék benne!
Van egy megfoghatlan varázshatalom lelkem fölött, melly még tán akkor sem hagyná kimondanom, mi pedig talán az élet legfőbb üdvét teremthetné meg számomra. Egy megfoghatlan hatalom, melly óriási erővel küzd a szenvedély ellen, s még eddig nyert! Ha jó volt, hogy így cselekedtem, az nem önérdemem; mert nem önakaratomból, hanem kénytelenségből tevék igy.
Az én lelkemben fölváltva uralkodik két túlság; a legforróbb szenvedély s utána egy neme a zsibbadt hidegségnek; s ez utóbbi teljes érzéketlenséggé válik, ha egy ideig nem akad tárgy, mi ismét hatalmasan fölrázza hideg nyugalmamat. De uralkodni magamon mindég tudtam eddig, s meg is fogom tarthatni e hatalmas királyi pálcát, ha csak önkénytesen, unalomból el nem hajítom, ezentúl is. Pedig még nem is élvezém a gyönyört, mit csak egy fölöttünk uralkodó érzelem kielégitése szerezhet, ama boldogságmámort, mit csak önkénytelen átadás idézhet elő. Ha eddig nem ismerhetém meg e, csak szerelem által előidézhető boldogságot, ez után sem fogom azt, úgy hiszem. – Isteneket nem boldogithata úgy a szerelem mint embert, mert ők önmagok teremték ezt, s nem az emberi gyöngeség által előidézett önkénytelen legyőzetés, édes kábultság idézi azt elő. Ha szerelem nem léteznék a földön, úgy a vadaknál rettentőbbek lennének az emberek érzéketlenségökben; nem hinnének se mennyet, se poklot. De így, mit nem vagyunk képesek fölfogni és érteni, azt mind a szerelemben találjuk meg.
Nem kell-e minden csepp édesért egy tenger keserűséget érezni?... De ha már ennek igy kell lenni, tehát hadd ihatnám ki az élvpohár egész tartalmát egyszerre, hogy mikor aztán a bú foglalná el lelkemet, legalább gondolhatnék a múltra, mikor élveztem, s tudnám, mi a boldogság.
Sötét van lelkemben, olly sötét, hogy ha jövőmbe tekintek, egy napra volna szükségem, melly a tárgyakat megvilágitaná; tehát mit érne egy hold, mit habár számos csillagok? Fényök csak árnyakat mutatnának, s tán rémes árnyékot a szende kis virág helyett, melly ott véletlenül fakadna.
Mint harmat, melly a virág kelyhéből fölszárad a forró nap hevétől, szintúgy tűnnek el csöndes, tiszta örömeink éltünk tavassza után, midőn a nyár égető szenvedélyei, vagy a zord tél fagyos hidege őket örökre semmivé teszi.
Talán nem egyéb a szél megrepedt szívek végsóhajánál? – – Mert ha figyelemmel hallgatom, mikor tompa zúgása a fák között elhangzik, olly nyomasztó fájdalom fűzi össze keblemet; s ez talán csak egy titkos rokonszenv hasonlelkek zajló panaszai iránt. Vagy talán a sok csalfa szerelmi sóhajok visszhangja, mellynek mérges fuvallata már olly sokaknak boldogságot, hitét, kapá el visszahozhatlanúl.
Én megvallom, hogy szeretem Önt, jobban, mint bár kit, de én nem merek bízni magamban, hogy fogom-e ezt érezni későbben is, midőn többszöri összejövetelünk és kölcsönös megismerésünk tán olly szinben fog egymásnak mutatni, melly nem lesz arra való, hogy szerelmünket megerősitse. És ha épen való az mit Bulwer mond, hogy »nincs a szerelemnek hatalmasabb gyilkosa mint a megszokás.« Ez engem elrémit; mert inkább távol egymástól egy vágyteljes életet, mint közönbösséget egymás mellett! Azért én nem kötöm le még most magam; nem ígérek semmit, csak azt mondom, hogy ha eljön Ön tavasszal, s mindketten így érezünk, magunk iránti kötelességnek tartom, fölkeresni egymásban jövendőnk boldogságának alapját, de nem csak azon boldogságét, melly talán addig tart, mig a szerelem első mámora, hanem egy egész életboldogságáét.
Oh ha Ön olly szenvedélyes nem volna! Mindég féltem az illy szenvedély lángjaitól, melly épen heves lobogása által nem csak mindent, mi közelébe jő, hanem csakhamar önmagát is fölemészti. S ha e tüz, mellyre egy egész, tán hosszú élet boldogságát bíznám, mellynek szüntelen hevétől függne ez, egyszerre meghidegednék, miután lelkemet elégeté, nem hagyva egyebet emlékénél, mi feldúlt keblem nyugalmát egészen szétroncsolná. Oh szép az illy vég regényben, de kinek érező lelke van, azt kerűlni fogja a valóságban, mert érezi, hogy az őrültté tenné.
Nem örül-e Ön, midőn érezi és látja, hogy olly szabad, mint madár a légben, melly tetszése szerint röpülhet, hová kedve, merre egy szép virág csalja. Meggondolta-e Ön, mi az egy olly heves embernek, mint Ön, e szabadságától megválni? Engem elbájol a pacsirta varázs éneklése, midőn mint gondolat hasítja keresztül a levegőt, s eltűnésén szinte fájdalmat érezek; de azért, ha akkor ismét vissza jönne, ha önkényt hatalmamba adná magát, még sem fosztanám őt meg szabadságától, mert félnék, hogy szeretetem sem volna képes szép szabadságának vesztét kipótolni, s hogy annak csábító emléke és a vágy utána fölemésztené örömét, s elnémitaná bájos énekét, melly előbb olly magasztos, mintegy ájtatos érzelmekre gyulasztá az ember keblét. Tehát... –
Szabadnak kell a költőnek lenni, mint a gondolat. Szabadság kell neki, hogy álmodozó lelkének szeszélyeit és ábrándjait kielégithesse. Kiállhatlanná válhatik előtte bár melly lánc, melly őt röptében korlátozná, ha tán önkénytesen vállalá is ezt egyszer magára, nem gondolva meg következéseit – s ha ekkor más mód a szabadulásra nem volna, mint e láncot összezúzni? De hátha e lánc egy lélek boldogsága volna? Veszni kellene neki! – –
Ha életem ezen utósó szakára gondolok, ha átképzelem ez alig múlt napokat, úgy érzem magam, mint mikor egy szép álomból félig eszmélve, hallom reggel a körültem fönnjárók szavait, s gondolom: bár csak még folytathatnám szép álmomat. És valóban szinte erőltetem magam, hogy tovább képzelhessem, mit percenkinti hideg eszmélésem mindinkább csalóka álomnak nevez. De tán szebb is ez álomnak mindkettőnkre nézve mint valóságban? Ma olvastam Dayka Gábor költőnek életleírását, s kimondhatatlanúl meghatott szomorú házassági viszonya. Most még inkább hiszem, hogy sokkal szebb és jobb is, a költő álomképének lenni s őt a távolság magasztos fényköréből lelkesiteni, és buzdítani, ha lelke pillanatokig elbágyadna, mielőtt a tetőpontra ér, hol neki állnia kell, mintsem őt költői mennyországából a rideg mindennapi világba levonni, magasztos álmaiból, hideg valóra ébreszteni. –
Ha kinnt a nap lementét nézem, és szemeimmel eltűnését kísérem, gondolva, hát ha e tüneményt most ő is látja és ábrándozó lelke elé tán ollykor az én emlékem is fölmerül; illyenkor egy különös érzés fut idegeimen keresztül, s önkénytelenül gondolom: most lelkeink találkoztak a nap végsugárai között! –
Sokkal előbb:
A leány ollyan mint egy viruló rózsatő, mellyre minden arra elmenő jogot tart, hogy ha neki megtetszik, magának virágaiból szakithasson, s így mint ez minél járattabb vidéken van, minél pompásabb, annál előbb megfosztják nyugalomvirágaitól, s aztán pusztán és elhagyva áll, mint bármelly rút gyom. S mégis milly sokszor elégületlenek vagyunk, ha a sors egy csöndes észrevétlen helyet rendel számunkra, hol ugyan nem tündökölhetünk, de nem is kell félnünk, hogy durva kéz, könnyelmű gondatlansággal tépje le boldogságunk virágait. Az igaz, néha meg is vérzi őket a rózsa tövise, de fajdalmok csak újabb dúlásra ösztönzi őket, mert hisz ők a teremtés urai, s mi volna nekik megtiltva? Övék az élv, miénk a szenvedés.
Én nem értem önmagamat; soha illy zsibbadságot nem is képzeltem, mint millyen most ólomnehezen nyugszik keblemen. Ha nem szeretem őt, hát miért gondolkozom szüntelen felőle, miért kell sóhajtanom, ha emlékembe előidézem a rövid perceket, mellyeket vele töltöttem. Sokszor gondolom, talán a lélek szerelme az, mit iránta érezek, és nem a szenvedélyteli szivé; a magasztos, minden földi érzeményeken és határokon fölül emelkedett léleké, melly nyugodtan és a mindennapisághoz szokott embernek alig látszó lánggal ég, melly csak a lélekkel enyészhet aztán el; ez pedig halhatatlan, s véle szerelmem is! Én ugy hiszem hogy a szív szerelme mindég csak halandó részünk érzése, bármilly heves és lángoló legyen is az; s igy alája van vetve a természet ezer törvényeinek, és egy pillanat, félreértés, hosszas távollét, megszokás és kor, mind meg annyi gyilkosai lehetnek az illy szerelemnek. De nem így, ha lelkünk szeret; nincs idő, távolság, nincs semmi földi esemény, melly őt megsemmisítse. Nem zajog, nem szenvedélyes ez, hanem szent, tiszta, a mulandóság határain túl, s igy: örök!
A nyugalmas okoskodás már elhagyni készül, mert érzem, hogy szerelmem mindinkább növekedik lelkemben. Ugy fáj a gondolat, hogy olly soká nem láthatom őt, ugy fesziti keblemet, mig végre egy sejtés mondja, hogy fogom én őt még előbb is láthatni, mert ha csak felét is érzi a szenvedélynek, mellyet mutatott, el jön előbb, s én olly véghetlen boldog leszek! De hátha addig sem fog híven szeretni, ha szerelme már is kiégett! én vagyok oka, hisz nem igyekeztem-e mindég azt olly hidegen elnyomni, bír-e csak egy emlékkel is, melly szerelmét hozzám táplálná, s nem természetes volna-e, ha szerelem után vágyó lelke egy más lényben keresné föl boldogságát, ki azt szenvedéllyel karolná föl, s őt boldogíthatná. Még ekkor is jól esnék reá gondolnom, mert tudnám hogy él velem egy világban olly ember, ki lelkemnek rejtélyes érzéseit tellyesen átérté, ha mintegy véletlenül föllebbent a fátyol, mellyel azt eddig minden ember előtt elfödé, mint a csillagvilágot, mellynek milétét csak sejtenünk lehet, de ismerni tán soha nem fogjuk. – – De hátha nem fogom őt többé látni! E gondolatnál gonosz szellemem gúnyképét látom, mintha mondaná, hogy csak rajtam állt, megismerni, mi az élv, mik azon percek, mellyekben az ég üdvét hiszi az ember érezni, midőn a világ számtalan tárgyai között, csak az egy érte lángoló sziv dobbanásait érezi. Ha szétdúlják jövőmet, az illy múltnak emléke megmaradna szivembe, s tudnám, hogy volt pillanat, midőn boldogságba merűlve, fölemelkedhetém e föld kinzó valóságán. De a hideg ész mintegy elfásúlt okoskodásaival ezt mind semmivé tette, mert olly erővel láncolta le érzéseimet, hogy élettelenségöket magam is hinni kezdtem. De lelkemben egy hang azt mondja, hogy az erény volt, mi visszatartóztatott! – – Nem, – – nem, az mégis bűn nem lehet! – Oh Isten, légy velem! –
Soha illy sokszor és forrón nem kértem az Istent semmiért, mint most, hogy ne nyujtsa tovább életemet, hogy adja a halált, az édes, a megszabadító halált; mert én e világon soha nem találom föl magam, s így ez nékem nem adhat, és nem is fog adni, nyugott, csöndes boldogságot. Ha keblem mélyét vizsgálom, mindég olly idegennek, olly egyedül érzem magam az emberek között. Van ugyan sokszor olly idő, hogy pillanatokig mintegy elkábítom magam, s azt hiszem, most föltaláltam a tárgyat, mi boldogságot nyujtand; de ezek csak pillanatok, és talán azért vannak, hogy aztán annál fájdalmasabban érezzem, hogy az én sorsom: örökké egyedűl és sóvárgó szomjúsággal e nagy embertömeg és örömei köztt állanom! Én azért kivánkozom mindég annyira a nagyobb világ mozgalmai közé, mert mindég azon reményt táplálom, hogy talán fogok valamit számomra is találni, mi hosszabb időre, tartósan elfoglaljon; de eddig mindég csalódtam, s pedig milly örömem van, ha életet vagy érdeket érzek valami tárgy iránt, mennyire táplálom ezt, de hiában! ennek mindég olly hamar vége van, és ismét olly hideg és holt lelkem, mint a kővé vált fájdalom. Pedig én így nem élhetek, nekem fölizgatás és szenvedély kell, mi elfoglaljon, mi éreztesse, hogy élek! –
Oh istenem! milly szép e világ! és benne mégis az ember, kinek számára teremtéd ezt illy széppé, olly nyomorúlt lehet! Ha nyugott életet rendelél számára, elfásúlnak érzései, és szenvedélyek, nagyszerű lélekháborgások után sóhajt; ha pedig szenvedély lakik keblében, nincs annyi ereje, hogy azon uralkodhassék, és annak rabszolgája lesz, mi őt aztán még üdvösségétől is megfosztja. De még egy átka van az illy kedélynek, melly megmérgezi szívét, t. i. a tudat, hogy illy kedély nem nyujthat szelíd, békés örömeket, nem boldogíthat olly tisztán, mint egy szelíd ártatlan teremtés teheti azt, bár ki köti hozzá életét. E tudat elég, korlátozni vágyaimat, ha azok néha kétségbe esve kiáltanak egy lény bírása után, kivel megoszthassa e zajló érzéseket, mert félnék, hogy önkénytelenül elsodornám ez örvénybe, melly igy talán magamat fog megsemmisíteni.
Szerelem kell nekem, máskép nem élhetek! megfagy lelkem örökre, ha nincs, ki részt vegyen e lángban, melly benne dúl, mellyet minden idegeimen, mint egy lávafolyamot szüntelen lobogni érezek, melly kénytelen önmagát emészteni, mert nem talál tárgyat, melly lángolását visszatükrözhetné.
Sokszor, midőn ábrándaim lángtengerébe elmerűlök és hévvel ölelem őt körül, egyszerre mint rémet látom előttem a jéghideg, vagy mi még fájdalmasabb, a közönbös tekintet, mellyet rám vetett, midőn, utósó ittlétekor, kérését nem tellyesítém. Illyenkor, mintegy megállni érezem szívemet; vagy inkább nem is érezek, hanem elzsibbadva nézem e tekintetet, melly képes volna a legóriásabb lángot jéggé fagyasztani. Oh istenem! ha sokszor kellene illy tekintetével találkoznom.
Mintha nem szabad volna nekem szerelmet éreznem, azt mi után szűntelen imádkozom, mi vágyaim főtárgya, boldogságom egyedüli reménye; nem szabad éreznem, mi nékem szükségesebb mindennél sóvárgó vágyaim kielégítésére. Már éreztem szerelmem növekedését, örültem a gondolatnál, hogy azt egykor olly lángnak látandom, melly képes lesz őt egy életen át boldogítani; s most egyszerre mintha jég verte volna el reményeim szép virágait, miután ismét olly kopár minden, mint volt, mielőtt e szép virágokat benne ápolhatám. Illy gyöngédtelenség képes volna a szerelmet, ha bár erősebb alapja volna is, kíméletlenül kitépni szívemből, habár szétzuzva maradna is aztán, örömtelenül! –
Mióta hallám, hogy nála lévő soraimat ismerőseinek megmutatá, azon perctől fogva egy magyarázhatatlan rosz érzés fogta el keblemet. Először föllázadt bennem minden e gondolatnál, milly nyugodtan és bizonyosnak hittem szavait. De hogy is ne, hiszen becsületére mondá, hogy nem fog vele visszaélni, és kívüle nem fogja azt látni senki sem! Én hittem, hogy nincs eset, melly őt ígérete megszegésére bírhatná; de midőn látom, hogy csalódás volt e hitem, mert ha még most sem tartá meg adott szavát, most, midőn még olly nehezen és vigyázva nyerheti meg vágyai célját, önkénytelenül gondolom: mit várhatnék akkor tőle, ha birtokába adnám lelkem minden gondolatát, ha ki lenne elégítve szenvedélye. – – Illy gondolatok először föllázíták szivvéremet, de midőn azt lecsillapithatám, egy nyomasztó merev fájdalom nehezedék lelkemre, és a bizalom helyét foglalja el benne, melly most számkiűzve belőle. S ha örökre, úgy a szerelemnek is vesznie kell benne. – – Oh de ha ekkor az ő élte sem lenne olly szép, minőnek azt az én lángoló viszontszerelmem képes lett volna varázsolni; ha nem lenne, ki őt igy tudná szeretni, mint én, mitől félek; mert ha közeledni fognak lelkéhez, elégeti szívöket a szenvedély, melly egész valóját lángoltatja, s ekkor elhamvadni vagy boldogságát elemészteni lesz kénytelen. De forró lelkem fogott volna nyújthatni tápot érzelmeinek, mi alatt viszont azt talált volna benne, s igy nem enyészhetnének el olly hamar a kéj percei, mellyek után sóvár szívvel mindketten vágyódunk. – – Oh ha már nem lenne késő emlékét kitépni szívemből! Mert épp' olly kinzó ez, mint lehet egy vaknak, ha szemei csak pillanatra láthatták volna a szép világot, mellyről annyi dicső képeket alkotott magának, mellynek láthatása legfőbb vágya volt, de azt elérve egy perc múlva ismét a rémteljes sötétség fogá őt körül. Nem jobb lett volna-e, ha ismeretlen maradt volna előtte a boldogság, minek emlékezete, mert tudja hogy annak élvezése neki lehetlen, megkeserítni fogja a gyér örömeket is, mik talán az ő sorsában is találhatók lennének! – – [7]
»Isten akaratja ellen nem történik velünk semmi«: tehát az ő akaratja volt, hogy megismerjem őt, hogy pillanatokig csak az ő birásában higyjem boldogságomat; s most ismét az isten akarta, hogy e hitemet szétdulja a világ, hogy emléke számomra csak egy fájdalomtenger legyen, mellybe örömeim merülnek; de isten mindenható, teheti, hogy ez változzon bennem, hogy boldogságomat egy más, ha tán nem olly szép világban is, föltalálhassam. Ma ismét azt beszélé Szüts Debrecenből, hogy ő ott keresztül utaztában annyira megszereté Priell Nelli szinésznőt, hogy őt mindjárt nőül akará venni, de először hitbeli különbség akadályozta, mire ő mindjárt a leány hitére akart áttérni, de erre is időt kivántak, mi alatt a leánynak aztán elment a kedve tőle, s így elmaradt az egész. S én e hosszú gyalázatos mesét mosolygva hallgatám végig, mi alatt úgy fájt a szívem... Én e hírt ostoba hazugságnak tartom; de még is... ha bár milly csekély igaz van is benne, s ő addig, mig én keblem szentének helyezém képét, ő egy szinésznő ölelései köztt neveté tán a bohó leányt, ki még egy csókkal sem meré tiszta öntudatát kockáztatni, s megtagadá a heves ifjutól azt, mit a jegyesnek volna csak szabad kérnie. – Oh de mért is tettem ezt, akkor, mikor még minden emberek fölött becsülhetém, mikor még azt hivém, hogy keble tisztán és híven csak érettem érez. –
E hitemet szétrombolták – – Oh istenem! De hátha még is híven szeretne még most is. – – Nem, nem lehetek övé még sem; felednem kell ábrándjaim tündérképeit, mert látom, hogy azok nem tarthatnának soká. Rövidek volnának azok... de forróbbak, mint a nap sugarai... Ha tehetném, hogy életem csak addig tartana, mig szerelmét birnám, mig enyémmel őt boldogíthatnám, ennek szüntével pedig életem is megszünne! Milly boldogság volna ez! De így, ha nője lennék, ha hozzá kötném életem, s ekkor ő megszünne szeretni, és másnak karjai köztt keresné szenvedélyének kielégitését, mert nem volna képes azt korlátozni. – – –
De enyéssz el álom, boldogságoddal és fájdalmaddal együtt; lemondok rólad a valóságban; de még emlékezni sem akarok rád! – Keresni akarok a világban tárgyat, melly vesztedet kipótolja, s talán... hasztalan!...
Most van egy zeneművem Chopintől, egy Etude, mellyet igen szeretek, mert eljátszása varázstükörkint juttatja lelkem elé életem egy szép szakát, mellyet Bikszádon töltöttem; mert e mű ép' ollyan, mint egy kis folyam, mint a Túr Bikszádon, mellyet én nem feledhetek, mint nem feledhetem azon órákat, midőn hallgatám, mint merengett el lassú morajával a múltakban, majd vadzúgással akarva elhagyni a jelent egy szebbnek képzelt jövő elé szökdécselt. Én annyira értém e patakot, mikor változatos, de mindég szép partjain, melly őt szerelmesként ölelé karjai közé, ültem, s ő lelkemnek még addig nem ismert szózatával beszélgetett. E szózat még soká tartott, midőn a Túr bájos csevegését a világ zaja rég elhangoztatá mögöttem, de végre, mint minden álom, úgy ez is elenyészett. Ha e darabot játszom, mindég olly vágyat érezek, csak még egyszer láthatni azon vidéket. Milly ismerősként beszélgetnénk a kis folyammal; elmondanám neki, mennyi öröme, de mennyi bánata volt lelkemnek, miolta elváltunk. De milly szép is ez Etude, s olly megfoghatlanúl emlékembe varázsolja azon perceket, midőn szívem először sejté a szerelem tündérvilágát, s én először gondolám, milly szép és dicső lehet az.
Még ennyire nem támadta meg a világ lelkem minden érzeményeit, rút árnya nem sötétíté ennyire el annak minden fényvilágát, mi benne föltárta az életkedv olly sokszor majdnem elölt virágát. De büszke öntudattal emelkedhetem e gyáva világ kíméletlenségei fölé, mert nem érti szívem érzelmeit, azért fürkészi azt bosszús kíváncsisággal, és gázolja megvetve annak legszentebb helyeit. Hadd legyen! erősnek szoktattam lelkemet, s most sem fogom magam eltiportatni. – Oh de e hideg büszkeségért valódi boldogságomat kell adnom, föláldoznom szívem lángérzeményeit, magasztos önalkotta világomat, s azt most álomképnek nevezni, végre a fagylaló rideg fölébredésnél még a vágyat utána is elnyomni. Most kíváncsian várom, mit küld még rám a sors; szenvedtem már sokat, de ezentúl sem fogok könnyezve összeroskadni hatalma alatt, hanem küzdeni minden szeszélye ellen.
Most elememben vagyok! Az idő zord, mint a valóság, de van egy benne, mi álmaimnak viszhangja, lelkemnek barátja, s ez: a szél. Olly rokonhangon beszéli saját változatos életét, beszéli, ismét mennyi tört léleknek fájdalomsóhaját kapá el fuvalmai közé. Oh mint szeretnék a szél karjain egy világot beutazni! Sibiria jéghideg szivével, a sivatag pusztatenger forró lehelletével űzném játékom, mig elfáradva, kedves hazámban pihennék meg. Milly panaszolva regél első ifjuságáról, mikor mint langy szellő hintázta magát a szerelmes rózsa lángkeblén, mig sorsától üzetve kelle most neki vad fájdalommal a világot bejárni, mig tán kétségbeesve a tengerben keres menedéket. Gondolom, ha e szél, melly most e várt látogatá meg, tán előbb egy égbe nyúló bérc büszke fejét ölelé körül, vagy a világtenger habjaival űzé szilaj játékát, és kegyetlen szeszélyében tán emberélteket sodrott ajándékúl a sovár hullámok közé, most itt van és látja hogy szivemben is zúg a fájdalom, miként ő, és ismét elhagy, hogy egykor megint megszerezhesse a viszontlátás kínos örömét.
Mi olly magasztos, mint földünk szerelme a nap iránt, és ez előképe az én szerelmemnek. Jól tudja ő nap kedvesének hütlenségét, mikor ez őt elhagyja, de mégis szereti őt, mert lelkévé vált szerelme. Nézd, mint borúl el bánatában, ha nem láthatja őt, elsötétül a féltés rémteljes fájdalmában, ha ez elválik tőle; de mint örül, ha az reggel ismét visszajő, fájdalomkönnyüi, mellyeket kedvese távolléte miatt sirt, egyszerre az öröm ragyogó harmatává lesznek, mig azt a nap forró csókjai föl nem száritják; s ekkor olly epedve tárja elébe legszebb virágait, nem gondolva vele, ha azok az égető sugarak, a lángoló szenvedély és a boldogság özöne alatt elhervadnak is, hisz csak kedvese számára neveli őket, neveli könnyeivel is, csakhogy szerelmesének örömét szaporithassa.
Oh lásd, igy szeretlek én, mint lelkem mennyországát, szeretlek, mint földi üdvességem teremtőjét. Ha téged nem bírhatnálak, elsötétülne életem, de rémes éjjelét nem vigasztalhatnák csillagok, hanem a fájdalom tépné szét szívemet, és szabadulásérti könyörgésem az átok visszapattanó szavai lennének. Most tudod, mennyire szeretlek! tudod, mennyire bírod szívem minden érzeményét, lelkem minden gondolatát; – – – De hátha talán elveszti becsét szerelmem már most előtted, mert forró lelkednek nem kell többet érte küzdeni! – –
Oh irgalom! mondd, hogy most még jobban szeretsz. Küzdj ezentúl egy szent célért, a hon javáért; és küzdhetsz bátran, mert tudod, ha most pillanatokra megtörhetnék ifju erődet, lesz már most, ki lelkednek erőt, új életet adhat; s ha sikere nem lenne fáradságodnak, van kebel, hova fájdalmadat temetheted; van lény, kinek nem lesz saját fájdalma, csak ha te szenvedsz, nem lesz öröme, csak a te boldogságod felett; ki egy világ szenvedését bírhatja el addig, mig téged bír! – – –
Kacagnom kelle, midőn ma naplóm utósó levelét átolvasám, hogy milly bolond gondolatim vannak néha; kacagva keserüen, éreztem, mennyire tudnék én szeretni, ha volna férfi, ki képes lenne, lelkem képzeményének megfelelni. De már erről lemondtam, és csak téged imádlak, forró lelkem képzetétől teremtett Romeom! nem ronthat téged le a való gyermeke, azért tisztán és egyedül fog oltárod szívemben állni. Oh de hátha mégis találna szívem egy illy embert, ha ideálomat az isten megteremtette volna számomra. – – Oh még e gondolat is felgyulasztja valómat... megőrülnék boldogságomban! Azért nem adja ezt meg nekem az isten, mert érzem hogy tán üdvességemet is odadnám érette. Most ismertem meg egy fiut, U. E. ki, ha szeret, ez első szerelme, úgy hiszem. Megzavarta eszemet, mert illy boldogságot szeretnék érezni. Egy férfinak első szerelmét boldogítani, olly magasztos tiszta gondolat! Ha akarod ezt istenem, adj erőt, hogy méltó legyek rá, őrizz a csábmesterségektől, de ha kezem közt látnám boldogságát, ne engedd, hogy könnyelmü hideg számítással azt eljátszam, mert rettentő a büntetés, mit ekkor érdemelnék.
Leültem, hogy szaporítsam jegyzeteimet, de valóban nincs egy eszmém, egy tett, mi érdemes volna, leirásával az időt tölteni. – Mert most ugyan minden nap élvezem azt, mit a világgal együtt mulatságnak tartok, és udvaroltatok magamnak, táncolunk, muzsikálunk, sok embert látok körömben, fecsegek, nevetek, s mindent elkövetek, mit csak elszóródásáért felkeres az ember, mégis a legcsekélyebb bensőség nélkül foly életem, hogy több elfoglaltatása van lelkemnek, ha alszom, mint most ébren; – nincs egy tárgy, melly figyelmem tellyes mértékben lefoglalhassa, egy érzet, melly lelkemig hasson, ámbár minden nap érzek, hol bosszúságot, hol diadalt, megcsalatkozott reményen, vagy nem várt örömen, de ha a tárgy nincs szemem előtt, vele együtt az érzelem, mit előidézett, is eltűnik. De még is jó e silányságokban az, hogy egyik a másikat feledteti, egyik a másikat gyorsan eltörli, s így, ha magamra maradok, jelenem nyugodtan hagy, s nem zavarja sem fejem, sem szívem. Jövőm felől már jó formán tisztába vagyok, csak egy út áll előttem, tehát hadd legyen! – Múltam, melly nem egyéb számtalan, nem élvezett, hanem remélt boldogságnál, múltam legyen mind e mellett kedves álomképem, mellyet csak kísérni, de elérnem nem lehet. – Maradj hideg nyugalmadban szív! tán még nincs minden boldogságod elveszve, és lehető, hogy a hideg számitással elölt virágok helyett, mások, habár nem olly illatosak is, lehetnek kiküzdött sajátod. – Azért: akarok szeretni! és mennyire lehet, tisztán, igazán, nem szenvedéllyel, hanem nyugodt meggondoltsággal. Ha ha ha! mint vigyorog rám rémes gúnyképével egy kísértet, mit valódi nevén nem nevezhetek, mert ugyan már másodszor látom, de idegen szellemként, nem ismerhetém őt meg valódi alakjában, csak mint torzképet, melly gyöngébb semhogy elfoglalhatná tartósan elmém, s azért merűl ismét varázskörében, honnan tán egyszer romlásomra fog kibontakozni, és elölni nyugalmamat. De nem nem! – – –
Ismét életemnek egy hatalmas átka nyomá le érzéseimet: a csüggedés, kimerültség egy neme. Bár mire gondoljak, mindent olly leverő színben látok; nem vagyok képes jelenemben vagy jövőmben egy reményt, egy csillagot találni, mi egy kis életkedvet szerezne, olly hideg, holt minden érzésem, hogy vérem' mintegy megzsibbadva érzem. Lelkem is olly levert, elégedetlen, hogy azt kell gondolnom, talán elveszté már türelmét, el forró vágyát egy rokonlélek feltalálására. Martius 2! Egykor azt gondoltam, hogy e nap reám fogja árasztani minden üdvét egy bizonyos viszontlátáskor; de csalódtam; e nap is csak ugy folyt le mint a többi, önmagamat csalva és ámitva. – Nem fog ő eljönni; nem fogom őt látni tán – soká. Soha, nem mondom, mert ez lehetlen; de soká, mikor részünkről, tán már minden veszve lesz, mikor egy élet fog bennünket elválasztani. Tán akkor már nyugott leszek, és megadom magam ez életnek, mibe az én sorsom: egy emésztő, lelket tépő, soha ki nem elégitett vágy miatt mindég egyedül, idegenen élni, s ez örök szomjú élet engem elveszt, elkárhoztat, mig nem lesz számomra szabadulás. Mit ér nekem, ha mindennel bírnék is, mit csak adhat a szerencse, ha a szerelem boldogságát nem élvezhetem, mit érne egy világ birtoka, ha a lángoló szenvedély, mit szívemben érzek, nem talál tárgyat, mellyel egyesűljön, melly kielégithesse. Önkénytelenűl kell a szerelem hatalmának rajtam uralkodni, nem pedig erővel kikönyörgenem ismeretségét. Nem érezhetek ekkor szerelmet, csak önmagamat csalom, hogy ez érzékcsikland, mi kissé elfoglal, ama mennyet alkotható magasztos érzelem.
Most irtam Marinak egy levelet, mit lemásolok, hogy egykor nevethessek rajta.
»Most híven elbeszéltetem tollammal, milly jó dolgom volt addig, mig t. i. U. Endre itt volt!! – Nagyon meglepett, midőn vasárnap a templomból haza jövén, hallom, hogy Bandika itt van; de ám azért mégsem pirultam úgy el, mint ő (kis ő még csak, jelentem:) mikor Papa bevezette hozzánk. »Furcsa« mondaná az Actuarius. Vasárnap délután ide gyülekeztek az erdődi szépségek – persze Lauka Janka, mint primadonna köztük – s mi táncoltunk nagyba, s természetesen mulattunk. Jó volt a tánc, legalább nem kellett olly sokat beszélni, mi okbul annyit klaviroztam is, hogy végre minden csárdástudományomnak vége lett. Másnap szolgabíránk kiséretében Szinfaluba mentünk két kocsival (az az bizony egy kocsi sem volt közte, mert az egyik szán, a másik szekér volt:) és estig ott mulattunk. De mikor aztán haza jöttünk, meg voltunk akadva, mert ámbár Carolin itt volt, még sem igen ment a discurs, mert a kis Andriska csak akkor szólt egy szót, ha épen elkerülhetlen szükséges volt. Másnap reggel indult haza lovagunk; lovagot mondok, mert lóháton volt. Csak jól mondja a német, hogy »alle guten Dinge sind drei«, mert nekem is ez a harmadik lovagiasan megjelenő gavallérom: Cavaliér intime! Isten segitse, jobban mint a többit, mondják sokan; én csak nevetem, s gondolom magamban, hogy akkor meg majd erre fogják azt mondani »szegény tatár!« De annyit mondhatok, hogy ha természetesen megy a dolog, úgy fájdalom! a hóditásba múltkor nem haladtam elő, hanem rontottam, mit eddig építettem, mert haldd csak: 1-ször, rettentő náthás voltam, hogy alig láttam, tehát természetesen rútabb voltam, mint máskor; 2-szor sehogysem tudtam bájoló lenni, hanem hideg voltam mint a jég, minden igyekezetem dacára olly hideg hogy csak (nagy) Őm forró szenvedélyes lelke nem fagyott volna meg közelemben. A többiek, kiknek semmi köze és jogok nem volt hozzá és nincs is (csupa féltékenység!) egészen entzückt vannak tőle; szépségétől, jó módjától s minden mozdulatától. Persze az öregek is. Na én sem vagyok ellene; hanem arról nem tehetek, hogy még most nem tudok hideg érzéketlen szemeihez szokni, s ha rá nézek, mindég kedves szenvedélyes Őm képe varázsolódik előmbe, ki ha rám nézett, szemeiben láttam forró lelkét lángolni. Aztán meg, hiszen tudod, hogy mennyire ellenkezett tudományom mindég a tiéddel, mert a kék szemeket, mellyekből te mennyedet tudod kiolvasni, én soha sem értettem, s nem is értem most se. Akár chinai betüket, akár kék szemeket lássak, egyformán nem értek hozzá. De az a gondolatom keletkezett, hogy talán Uraynál is csak számitásból megy az egész história, s mert bizonyosnak tartja mind a mellett, mint a gazdag Uray győzelmét, azért vesz olly kevés fáradságot magának, s mert még fiatalabb, semhogy egyszerre megbarátkozhatna még romlatlan lelke illy, magamról mondom, bűnös számitással, azért olly gondolkodó és komoly. Ird meg véleményedet e felől édes Marim; de ugy ám a hogy igazán gondolod magad is. Meglehet, hogy még mi is eljátszuk »Házasság a nagy világban«, csakhogy nem lesz olly tragicus, hanem jó kényelmes élet lesz, mert egyikünk sem alkalmatlankodnék sokat a másiknak.«
Eddig a levél e tárgyra vonatkozása. Mondhatom olly hideg, higgadt eszmék vannak benne, hogy 30 év múlva sem gondolkodhatom megfontoltabban a szerelem lemondásáról.
Mi a szerelem? Könyv, mellynek eredetijét véli minden szerelmes olvashatni, s csak midőn vége van, látják legtöbben hogy biz ez is csak másolása volt ama magasztos szent érzetnek, mellyről annyian beszélnek, de többnyire csak hallás után, hogy aztán magok is azt hiszik, hogy eredetije a sok másolásban végképp' elhasználódott. De nem igy van; mert léteznek kiválasztottjai az égnek, kik ezt megismerhetik, s mint életök egy magasztos emlékét viszik lelkeikkel egy szebb életbe át.
Ha szenvedélyes lávafolyammá változik, akkor többé nincs előtte olly szent, mit lángkarával szét ne rombolna, és fel nem emésztene. Őrizkedjünk a szenvedélytől, mert kin ez uralkodik, annak nincs több boldogsága.
A nő, ha nem ismeri a szerelmet, méltán kérdheti a végzettől: mért teremtél engem? A nő élete csak szeretet által lehet becses; csak szerelem adhatja meg ő neki azon dicső kört, mellyben élnie boldogság és öröm legyen.
Az érzéketlen élete kárhozat; szintúgy mint kinek keblében az érzelem szelíd jótevő sugára helyett ennek tulsága által előidézett vad láng él; ilyennek nincs valódi boldogsága. Küzdjön ő bár e szenvedélyessége ellen, veszteni fog, s lelkét az egymást űző indulatok mámora fogja rövid és tökéletlen örömekkel kábítani, mig végre kimerülve és elkeseredve látja, hogy sebesebben tűntek az érzelem árjai keblén keresztül, semhogy azok mélyéről gyöngyöket halászhatott volna, s fájdalommal tapasztalja, hogy észrevétlenül szakgatják szét lelkének nyugalmát szilaj rohamaikkal. Nincs jobb az egyszerü csendes kedélynél; nem tépi össze önszivét, mig mást boldogit; szenvedély nélkül, de állhatatosabban karolja szívének választottját magához. Nem ismeri az élet gyönyörmámorát, de annak kárhozatát sem.
Ha eljön Ő, sokat kell szenvednem, de örömmel! akkor aztán tisztába leszünk egymással, s ha látni fogom, hogy becsül, hogy mennyire lehet nyugott, akkor: ha nem lehetek is Övé, mégis boldogíthatok mást, mert öntudatom nyugott és szemrehányás nélküli lesz. De hátha még meglehet... De így is lehet végetlen fájdalom életem: mert ha minden szerelmem mellett sem lehetnék képes, őt tartósan boldogíthatni, őt, ki joggal birná az élet minden örömét. Sőt talán midőn hozzám lenne kötve élete, ő csalódna bennem, s ekkor találna egy lényt, ki képesebb volna megfelelni magasztos ideáljának, tartósabb boldogságot teremthetne számára, s midőn ő ezután nyujtná ki kezét, én válaszként állanék köztte és vágyai köztt. Ha csak egy szemrehányást, egy kínos sóhajt hallanék tőle: megtörne lelkem, s én mindenre képes lennék. Dicső volna, ha ekkor akaratom szerint meghalhatnék, de a szív nem reped meg, mig csak egy erecske van benne, melly szenvedni bir.
Ha én volnék az élet, örökre enyim lennél; cserébe minden boldogságomat, gyönyöreimet birnád!
Már lehetlen, hogy soká így tartson! e megfeszitett idegek elpattannak, ha valami változás vagy jóra vagy roszra nem történik. Nem tűrhetem tovább!... Minden remény, béketürés elhagy. Kedélyem olly izgatott, lelkem ingerültsége olly ponton áll, hogy kell egy lépést vagy előre vagy visszatennem, különben e merev egyformaság elkábít, s szédülve kell a kétségbeesés örvényébe merülnöm. Soh'se hittem volna, hogy illy rettentő helyzetbe legyek; alig eszmélhetek világosan, olly kín tépi lelkemet, hogy elkábulok őrült eszméitől, és elfeledek mindent, mi egy bizonyos tárgy körén kívül esik; el, minden köteléket, határt, s még boldogtalanabbá teszem magam. Ez a szenvedély hatalma!... tudom, hogy illy szenvedély pokollá teheti az ember életét, s még sem menekülhetek... S ha még is csak csalódás és nem való az, a miért én ezt mind érezem, akkor istenem csak hagyj megőrülni! Ha látnom kellene hogy csak képzetem csaljátéka az üdv, miért én e kimeritő harcot küzdöm akkor... ha meg nem őrülök, elvesztem lelkem üdvességét, és nem lehetek többé tied, istenem! O ha már most se szeretsz, ember! számadásod rettentő lesz egykor. – –
És mégis leimádkoznám a mennyet számodra, ki a szenvedély egy alig képzelt hatalmával teremtél illy küzdést lelkembe. Ha tudtad volna, hogy lángszavaid illy hatalommal fogják egyszer lelkemet égetni, mig fölemészthetik nyugalmam és minden boldogságom, megkiméltél volna e fájdalomtengertől. Hisz nem vétettem ellened, mért tettél volna ugy mint tettél csupa pajkos időtöltésből. Pedig ezt akarják velem elhitetni, és ennél még sokkal roszabbakat, de nem! én nem hiszek hideg kiszámitott szavaiknak.
Csak szeretne még! oh ha ez igy volna! E tudattal mindenre képes lennék; még ha őt nem bírhatnám tán másnak is képes volnék életét boldogítani, ha sorsom könyvébe illy élet van számomra rendelve.
Tegnapelőtt kaptam Ő tőle levelet, megmutatám Atyámnak, természetesen nem szabad felelnem, mert elvesztem különben szeretetét, mi nélkül pedig nem élhetek boldogan. Hanem följegyezem, mit feleltem volna, s ha egyszer eljön Ő, megmutatom neki, ha még... [13]
Ha egyetlen kockára bizzuk egész életünk boldogságát, s e kocka veszt, mi marad ekkor?... Ha Ön szerelme a kocka, mire üdvességemet fölteszem, s ha egykor látnom kellene, hogy csak álom, csak képzelet volt Önnek szerelme! mi lesz ekkor sajátom? Semmi, mi örömet terem; mit nyerhetnék kárpótlásúl? Gúnyt, megvetést és legfeljebb szánakozást együgyűségem felett; még azoktól is kik mióta élek, szeretnek, még szüleim se mondanának egyebet, csakhogy magam szerzém boldogtalanságomat, mert ők ezt jövendölik nekem most mindég, ha életemet Önéhez kapcsolnám. – – Gondolja meg, az istenre és mindenre mi szent Ön előtt, kérem, gondolja meg jól, ismer-e Ön engem annyira, miszerint meg lehessen győződve, hogy szerelmem és bírásom Önt mindenek felett boldogíthatják; de jól megértsen Ön, én tartós boldogságot értek, nem rövid kéjmámort, mi elszédíti a lelket, hogy észrevétlenül és biztosan ássa meg boldogságunk sírját. Kielégítheti-e Ön forró lelkének vágyait egyetlen nő habár leglángolóbb szerelme? Ha a megszokás, folytonos és akadályok nélküli bírás nem unatná-e meg Önnel a nőt, ki hogy boldogíthassa Önt, mindenét elhagyá, s kinek életüdvet csak Ön szerezhet? Ezek olly kérdések, mellyekre nem esküdhet meg senki, mert a jövő sokszor a leghihetlenebb dolgot teszi lehetővé. De esküdjön meg Ön, hogy szerelme most szent és tiszta minden egyéb érdekektől, s hogy hiszi miként életével egy határú szerelme, akkor, ha ezt megteszi Ön, akkor nincs akadály, nincs határ, melly Öntől elszakíthasson; akkor ugyan jobban nem szerethetem mint most, mert ez lehetlen, de imádni fogom és boldogítani Önt lelkem egész hatalmával és szenvedélyével! –
Ha nem teszi ezt, úgy Ön nem szeret, tehát elfeled könnyen és boldog lesz. Könnyen el fogja feledni a lyányt, ki hideg okoskodással űzé el élvezetlenül a percet, melly gyönyört, kéjt teremtett volna! Hisz már-már elfeledett Ön, mint versében mondja! Mikor ezt olvastam önkénytelenül űzött a kérdés: ha feledhetjük-e azt, kit jobban szeretünk mindenkinél, csak pillanatra is, és a felelet kínt hozott lelkemre. Mert szeretlek véghetetlenül, jobban mint szóval leírhatni, jobban mint mindent e világon!...
Ha el nem jösz is most, ha kerülni fogsz is, mi azért találkozni fogunk még, tán sokára, de egyszer még is.
A mi elválásunk hosszú, de örök nem lehet. –
Már most kezedben jövőm; ha szép lesz az, neked köszönöm, ha fájdalmat adsz bérül, könyörögni fogok, hogy te boldog lehess; s ha e kérésem meghallgattatik, én sem leszek boldogtalan. –
Mikor együtt voltunk, elmondhattam volna Önnek mindent őszintén; nyiltan felelhettem volna kérdésére, de nem tehetém ezt egy titkos hatalmas erő miatt, melly visszatartott, kínos sejtelemmel töltvén el lelkemet. Szabadúlni akartam sokszor, küzdöttem, de illyenkor mindég átölelt jégkarjaival, magához szorította forró lelkemet, s hideg leheletével elfojtotta szavaimat, s illyenkor látott Ön szótlanul mint szobrot állani, látszólag részvétlenül, pedig véghetetlen kínt okozott e harc lelkemben, s én még tekinteni is féltem Önre, nehogy egy szikrája fájdalmamnak, átszökhessék az Ön szívébe, s habár egy századrészét is ismerje annak, mi engem majd őrültté tett. – Meglehet hogy ha ismét összejövünk, újra megkisért e rém, hogy szétzuzza boldogságomat, de már most lesz erőm legyőzni őt, s kibontakozni a sötét fátyolból, melly Öntől elválaszt. Merész kézzel fogom meg a kormányt, melly sorsom hajóját vezeti, s ha le fogják a viharok győzni erőmet, elmerűlök a bánat tengerébe, hová engem megszámlálhatlanok követnek, mig ember élni fog, miként megszámlálhatlanok előzének meg, mióta csak teremtve van ember. De én álmodtam szép bájos szigetről, szépről mint csak lehet a boldogság lakhelye, s mellyen egy pillanat eltörölné száz hosszú évek fájdalmát. Öntől függ: megismerjem-e valóságban is e varázsszigetet, vagy csak álom maradjon az, bár odaadék érte mindent, mit bírtam; – Öntől függ, hogy az teljesedjen be, mit a világ ez összeköttetésből jósol, s mellynek kárhozat a neve, szülője: csalódás. –
Azt beszélik, hogy itt lesz ő, hogy e napokban megérkezik. Már három napja, hogy ezt mondják s még sincs itt! – Én nem is hiszek nekik, mesének tartom az egészet.
Május 16-án érkezett meg ő, s ekkor, rövid öröm után következtek olly napok, mellyeket nem feledhetnék, ha életem bár milly hosszú lenne is. Annyit szenvedtem 11 napig, mennyit még soha életemben. De május 27-én kezdődött a boldogság, melly ismét jóvá tenné egy élet keserűségét. E napon együtt voltunk!... e napok óta vagyok Petőfi jegyese, s e nap óta szeretem őt jobban mint mindent a világon. Mit tettem és mondtam e napon azt nem tudom, csak annyit hogy az felér eddigi életem minden napjaival.[15]
Levelet kaptam Sándoromtól és szabad neki felelnem... Nem hiában állt sárga rózsa asztalomon, midőn e levelet kaptam, mert ennek olvasása után az írígység kezdett bennem lakni, pedig eddig ez érzésről semmit sem tudtam. De nem is lehet csudálni; hogy is ne! Azt irja, hogy keztyümet, mellyet neki adtam, minden reggel és este csókolja! s én írígy ne legyek; illy pazarlás fel ne ingereljen. De jól van, én is így teszek; nekem megvannak az ő levelei, s én ezekre pazarlom azt, mit ő neki még nem adtam.
Tennap irtam ő neki. Sok bohóságot fecsegtem neki összevissza; szinte félek hogy megúnja, míg végig olvassa; pedig ettől az isten mentsen meg! De úgy szeretem kedvesemet, Sándoromat, hogy még a gondolatot is szeretem, mellyet vele közölhetek. –
Tennap ismét kaptam lelkem Sándoromtól levelet, mellyben többek köztt azt mondja hogy ő már most csak nekem kíván tetszeni, a többivel, az egész világgal nem gondol. Nálam ez másként van; én nem igy érezek.
Én csak mióta te szeretsz, kívánnék tündökölni, vágynék a legjelesebb lenni a világon, vágynék istennő lenni, csak hogy te mondhatnád az embereknek: e hölgy kit ti csudáltok, kit ti imádtok, e hölgy enyém! én bírom e hölgy örök szerelmét! Csak most örülnék, ha dícsérne mindenki, mert én ismerem a kéjt, mit érzünk, ha azt halljuk dícsértetni kit lángolón szeretünk, s kinek viszonszerelmét bírjuk, s én e kéjt szeretném veled megismertetni. O ha tudnád mit érzek én, ha téged dícsérnek; mikor gondolhatom, hogy e férfi, kit magasztalnak, kihez mint egy felsőbb lényhez tekintenek, ki szavaival századok multán is fellelkesítheti nemzetét, e dicső szép lélek engem szeret, s boldogságát tőlem, egyedül tőlem várja!... Olly szép is a lelked, szerelmem ifja, mint maga a boldogság, melly után vágytam, melly után örökös kívánság űzött, mióta csak eszmélek. O csak most tudnám kifejezni, mit érzek, csak most tudnám leírni e boldogságot, melly át-át vonúl lelkemen... mintha sötét éjszakán egyszerre isten angyalai szállnának alá a földre, s tartanának hosszú ünnepélyes menetet, mi alatt fényességük fölvilágítana mindent mintha száz napok ragyognának, s énekelnek olly szépen, olly szelíd lágy éneket, hogy még a teremtő is kedvtelve hallgatja ez égi gyönyörtől reszkető hangokat... Milly öröm remegteti lelkemet; szinte leborúl az e boldogság özöne alatt. Istenem, istenem! millyen a szerelem... átváltoztatja előttünk a világot, megrendíti életünket, hogy ez többé soha ollyan nem lehet mint azelőtt. Mig Sándorom szeret, nem panaszkodhatnék a világ ellen, habár száz hosszú életet kellene is átélnem; nem panaszkodnék, mert ő lett már most az én világom, kedves egyetlen világa lelkemnek, életem mindenható gyönyörüsége. De ellenben csak változhatlan forró szerelem elégíthet ki engem; ha hülni látnám érzelmeit irántam, tán széttépné a csalódás vad fájdalma lelkemet, s azontúl mint gyönge virág, ha kegyetlen szeszélyében elsodorja őt a fergeteg, igy lennék én is lelketlen játéka a szenvedélyességnek, mit a természettől nyertem, s min egyedül csak állandó forró szerelem uralkodhatik, uralkodhatik zsarnokként, de ezenkivűl minden hatalmat megvet s lerombol; s mi ellenáll, azt vagy vak indulattal tiporja le, vagy önéltét zuzza rajta szét. – Oh istenem! most még is úgy félek az élettől; sokkal boldogabb lehetnék és vagyok is, semhogy ennek árát meg ne kelljen adnom. – Azt mondják, nincs ember, ki keserű csalódásokkal ne fizetné a jót, mit ritka növényként talál az életben; s ha ez áll, úgy nekem is át kell e csalódáson mennem... Csalódjam inkább mindenben a világon, csak egyedül Sándorom szerelmébe ne! mindent eltűrök alázattal, megadással, csak ez egy tenne őrültté, tenne esztelen lázadóvá! És épen mivel most mindenem ettől függ, mert a boldogságnak minden szálát e szerelemhez kötöttem: tán épen ezt fogja tőlem a sors elszakitani; tán épen e boldogságot tőlem az isten elvenni, nehogy az üdvességből már itt kivegyem részemet, s ne maradjon az örök életre semmi. Tán épen ennek elvesztével kell érdemet szereznem a jövő élet boldogságára, mellyet érdemetlen el nem nyerhet... teremtőm! milly fényes képeket láttam e sorok kezdetén, s most... de épen azon ragyogás vakította el szememet, s azért lett most minden illy sötét.
Hála az égnek, már elmúlt fél hónap, egy hatodrésze az időnek, mellyet várakozva, emésztő epedéssel kell eltöltenem.
Azt gondoltam olly könnyü, három hónap elteltét várni, mikor tudja az ember, hogy azután mindent elnyer, mit valaha legmerészebb gondolata is csak megközelített: de most látom hogy csalódtam, s mennyire! már most is olly türelmetlen és békétlen vagyok, mintha száz év óta várnék. Nem bánnám én a többit, csak láthatnám kedvesemet; nem tervezek én azon túl semmit, csak míg látni fogjuk egymást, eddig megy minden gondolatom, pedig néha egészen elkábulok a sok tünődésbe. Vajon gondol-e ő csak felényit is rám, mint én ő rá; csak felényi szeretettel is? Én hiszem, hinni akarom, hogy szintolly forró és igaz szerelmet bírok, mint millyet én érezek...
Múlt héten egy különös álmom volt, leirom, mert meglehet, hogy egykor életem képére fogok benne ismerhetni; mivel reményeink könnyen csalnak, tehát nem lehetlen...
Álmodtam: hogy egy nagy hegyre mentünk fel Sándorral, de együtt – bár mindig így akartunk – soha nem mehettünk; majd ő volt messzi tőlem előre, s én kértem hogy várjon meg; ő megállt, s mikor már közel voltam hozzá, hirtelen egy titkos erő olly sebességgel vont fölfelé, hogy mellette elrohanva csak messze tőle állhattam meg; ekkor ismét ő kért, hogy várjam meg, s ő szintolly gyorsan tünt el mellettem. Igy mentünk soká, űztük egymást elérhetés nélkül, midőn végre közel voltam a tetőhöz, ama láthatlan hatalom kétszeres erővel vont magával, míg végre fennt a legmagasabb bérctetőn megállva, hallottam Sándor kérő szavait, mint kiáltotta utánam a szerelem legepedőbb hangján: »várj, várj meg engem édes kedves Juliskám! csak míg egy égő csókkal fűzöm lelkemet a tiédhez; oh csak addig várj meg, várj meg engemet, ezután nincs hatalom, melly elválasszon bennünket!« Én mozdulatlanúl álltam és láttam milly sovárgó vággyal tekintett fel hozzám; önkénytelenül nyujtottam feléje karjaim, és egyszerre mellettem volt, remegve borúlt vállamra, szorosan ölelt magához és egy lángoló, lelket égető csókot éreztem... Soká álltunk így, századok mint pillanatok repültek el felettünk, míg végre a szerelem istenítő gyönyörével szívemben, feltekintettem, s egy bájos völgyben láttam magunkat, mindketten virágokat szedtünk. Én minden virágot átadtam Sándoromnak, s ő koszorút kötött belőlök. Mikor készen volt, fejemre tette azt, megállt előttem, és egy hosszú mélly tekintettel nézett rám, ama szenvedélyes tekintettel, melly tőle mindig lelkemet reszketteté meg: mintha nem bírtam volna el e boldogságot, melly mintegy felmagasztalta egész valómat, lehajtottam fejemet. Midőn felnéztem, távozni láttam őt, lassú csendes léptekkel, mellyeknek mintha mindegyike egy világot tolt volna közénk; egyszerre hervadni kezdett fejemen a koszorú, s a lankadó virágok le arcomra és homlokomra hajoltak... olly távol láttam végre magamtól, hogy alig vehettem ki, mintha köd szállt volna le előttem, ekkor égetni kezdtek a virágok, hova hajoltak egy-egy égő sebet éreztem, égett homlokom, arcom, és egy fehér rózsa, melly szívem fölé hajolt, ott is a legnagyobb fájdalmat okozá... ekkor végképp eltünt a láthatár szélén, s én semmit sem éreztem; megsemmisülve feloszolva voltam, csak szemeim tarták meg életöket, s látták őt visszarohanni, és felvenni a koszorút, melly hervadt virágaival a földön hevert. Fejére tette e koszorút, melly hirtelen föléledt, és sugárkoronát képezve, ragyogott fején. Igy állt ott mint az ókor félistene, büszkén, dicsőn! Csak arca volt halvány, mint a holdnak legsápadtabb képe. Oh ha képzelem e sápadt arcot, borzadás fut el, szeretnék hozzá repülni, és az élet pírját rácsókolni; szeretném lelkemet átadni neki, életemet, boldogságomat, csakhogy ő ne szenvedjen.[16]
- Megjegyzés
- ↑ Levélkivonat, Thézinek...
- ↑ Bihari Mór (Érkeserű, 1860. április 25. –?,?) ügyvéd, szépirodalmi és jogi író, Szendrey Júlia korábban megjelent publikációit összegyűjtő és Petőfiné Szendrey Júlia költeményei és naplói. címmel 1909-ben megjelentető szerkesztő megjegyzése e naplórészlethez:
„Petőfivel 1846. szept 8-án ismerkedett meg Nagy-Károlyban, ahol aznap, a főispáni helytartó beiktatása alkalmából, a Szarvas-fogadó termében tánczvigalom tartatott s akivel, az ismeretség első napjaiban bizalmas barátnőjénél – minthogy több napig ott maradt vendégségben – Térey Marinál, T. Gábor, nagykárolyi uradalmi felügyelő leányánál találkozott. T. Mari később is be volt avatva Petőfi és Júlia viszonyába s jóakarón előmozdította egyesülésüket. Petőfi, a hazatért Júliát szept. 19-én barátaival Erdődön felkeresi. Júlia, erről a látogatásról referálván, szept. 22-én igy ir barátnőjének: „. . . szombaton délben jöttek: Petőfi, Pap Endre és Riskó és elmentek délután 6 órakor. Ez a fő. Hogy jól mulattam, azt nevetséges volna még ide irnom; arról úgyis bizonyos vagy, hogy egy szóval, azaz hárommal: kedélyesen, erélyesen, szívélyesen. Hanem – figyelmet kérek!! furcsán érzem magamat – az a Petőfi gonosz egy fiu – oly szenvedélyesen tud az emberre nézni, hogy vigyázzon a baloldalára, külömben annak úgyis tüzes lakosa fellázad ellene és azt a száraz, hosszú, ily eseteknél tehetetlen házőrt úgy kiveti onnan, hogy idő kell hozzá, mig ismét részt vehet az uralkodásban. Ezt nekem előbb senki sem mondta, tehát úgy egy kicsit majd elkéstem a vigyázással. – (Most veszem észre, hogy még nem mondtam meg, hogy a házőr alatt az észt értem.) Restaurátióra P. ismét Károlyba lesz. Ha tudnád, hogy örülök erre az időre! Igazán, ha nem ismernem magam jobban, azt hinném, hogy sze–s vagyok! de igy avval vigasztalom magam, hogy majd elmúlik. De mégis borzadok tőle, ha elgondolom, hogy a lehetőség határain túl nincs, hogy komoly, tartós érzelem váljék belőle – jaj – költő! tán büntetésül? Miért? fogod kérdezni. Ha elbeszélném, azt mondhatnám végül: én arról nem tehetek ... De elég a bohóságból ennyi.” Ez a napló előzménye.” - ↑ Bihari Mór megjegyzése: „Még a megyében időző Petőfi okt. 10-én búcsúzni jön Erdődre. Ekkor eshetett köztük szó a szerelemről. A napló e részlete elárul egyet-mást a beszélgetés tartalmáról.”
- ↑ 4,0 4,1 Levélforma.
- ↑ Bihari Mór megjegyzése: „Júlia valószínűleg magától Petőfitől értesülvén erdődi első látogatásakor arról, hogy okt. 22-én ismét Nagy-Károlyban lesz…, tehát úgy intézé a dolgot, hogy anyjával ugyanakkor látogasson el barátnőjéhez. A tavaszi találkozás bizonyos, hogy nem csak a napló ötlete, hanem megbeszélt megállapodás volt. (A költő Nagy-Károlyban irt Nem csoda, ha újra élek... czimű versében azt írja:
Elmegyek, de nem örökre!
Majd, ha friss virágokat
Hint a tavasz fürteidre,
Dalnokod meglátogat.Vagy Pesten iródott Mi van innen távol... czimű versében:
Várod-e ugy, mint én a napot,
Mely kettőnket összehoz megint?
Én hiszem, hogy e szép kor felé
Szép szemed gyakran tekint.” - ↑ Bihari Mór megjegyzése: „A decz. 2-iki feljegyzés mutatja, hogy a sokat tépelődő lélek végre elhatározásra jutott, annál lehangolóbb hatással van reá az a hir, amit P.-ről hallott. Petőfi ugyanis Debreczenben létekor, közvetlen azután, hogy Júliával Nagy-Károlyban ismételten találkozott, valamelyik barátjától azt hallotta, hogy J. máshoz szándékozik férjhez menni. Szószegést szószegéssel akart fizetni; hirtelen elhatározással, akkor Debreczenben játszó még fiatal színésznőt: Prielle Kornéliát akarja feleségül venni, csakhamar azonban felhagy e daczból keletkezett tervvel. Pestre megy, Júliának levelet ir, tisztázza magát, Júlia ekkor, hihetőleg T. Mari által elküldte neki naplójegyzeteinek talán a levélformáju okt. 21-iki részét. Erről hallotta, hogy P. ismerőseinek mutogatja.”
- ↑ Bihari Mór megjegyzése: „Deczember 6-ika és február 3-ika között a következő dolgok történnek: A szülők tudomást szereznek leányuk a költő közti viszonyról, abból a hirből, amely arról szólt hogy P. leányuknak nála levő sorait mutogatja ismerőseinek. Az apa most megfogadtatja leányával, hogy sem titokban, sem nyiltan többé P.-nek levelet nem ir s hogy minden körülmények közt vár egy évig, magába pedig feltette, hogy a várakozás éve alatt okvetlenül férjhez adja máshoz Júliának ekkori lelki állapotát jellemző, a naplót mintegy kiegészítő, barátnőjéhez 1847. január 12-én kelt a következő levele: ». . . De most, édes Marim, komolyan meggyónom lelkem keletkező baját: félek, hogy könnyelműség fogja követni a lelki harczot, mely bennem most oly kíméletlenül dul; mert lelkemnek már is oly könnyelmű gondolatai vannak sokszor, hogy aztán, mikor eszmélek, irtózom a gondolattól: ha alkalmam lehetne ily könnyelműnek lennem, nemcsak képzetben, de tettben. Csalatkozol, Marim, ha azt hiszed, hogy fájdalmamat a világ okozza. Oh nem! én ezt most is oly szépnek látom, mint azelőtt; de egy ember kíméletlensége oka ennek; egy ember, kit végtelenül tudnék szeretni, ha ez érzéssel még teljes eszmélete előtt vissza nem élt volna! – – Na, de semmi! Farsang van, majd lesznek vig bálok, és én ekkor végkép minden rosszat elfeledek s lesz azután dicső életöröm, tán még szerelem is! mi kellene több? Ugy örülök e tarka szinü terveimnek, hogy csak úgy pezsg a vérem bele és szivem is oly vigan és forróan ver. Furcsa volna, ha csupa gyönyörűség képzetétől elégne! – akkor volna jó, lennék boldog, sziv nélkül! Ha a világ egykor óriássá növekedett fájdalmában önszivét enné meg, azt is vigan nevethetném, mert nekem nem volna, mit aztán tőlem is kívánhatnának.«”
- ↑ Bihari Mór megjegyzése: „Valami Jezerniczky által – ki annak a hirnek hozója, hogy P. mutogatja J. írását – hamarosan egész Szatmár-megye tudomást szerez Sz. J. és P. S. közti viszonyról amit aztán, hogyan kommentálnak, kiolvasható a február 3-iki feljegyzésből.”
- ↑ Bihari Mór megjegyzése: „A költő semmit sem tudván J. lelkében történt változásból, egyre zengi gyönyörű szerelmi dalait, amik felébresztik újra J. reményeit is. Innen a napló e részének derültebb hangja.”
- ↑ Bihari Mór megjegyzése: „A megszakadt viszonyt Júlia meg is ujitja. 1847. február első napjaiban Sass K.-nak (uradalmi irnok Erdődön P. és J. viszonyában a postillon d'amour szerepét játszotta) Petőfihez irott levelének végére Reszket a bokor, mert… c. jan. 16-án az Életképekben megjelent versének a következő utolsó soraira:
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!mintegy válaszképen e sokat jelentő két szót irja: „1000-szer – Júlia." Sass K. azt is megirja P.-nek, hogy Júlia márczius 2–6-ika közt Nagy-Károlyban lesz, legyen ő is ott. De P. nem mehetvén el, Júlia töprengéseinek zsilipjét újból felnyitotta.”
- ↑ Bihari Mór megjegyzése: „Sass K. értesiti P.-t Júliának abbeli csalódásáról, hogy márczius elején hiába várta, ki erre válaszul hozzá czimezve Júliának levelet küld, felkérvén őt, hogy a „legirtózatosabb titokban" adja át s igazolja őt Júlia előtt, hogy naplójának nála levő sorairól senkinek sem beszélt. Júlia nyugodtabb hangulatát tükrözi vissza a napló e része.”
- ↑ Bihari Mór megjegyzése: „Petőfi választ nem kapván levelére, úgy hiszi, hogy nem talált viszonszerelemre. Feledni akar, mikor azt hallja, hogy Júlia örökösen bálozik, egy osztrák tiszttel jegyben is jár s Reszket a bokor, mert… czimü költeményében könnyelműn énekli:
Mi most nekem
A szerelem?
Rózsafán kis madárfészek,
Melyböl vígan fütyörészek,
S ha földulja a fergeteg,
Odább szállok, mást épitek.A költő csapodársága felől szárnyaló híreket ez az Életképek ápr. 3. sz.-ban megjelent vers igazolni látszott, ami nagy küzdelmet idéz fel J. lelkében. A legkínosabb kétségek közt hánykódik.”
- ↑ Bihari Mór megjegyzése: „Ennek a levélnek előzménye van. Petőfi hallván J. állítólagos eljegyzéséről, kész lemondani róla s emlékül éppen megjelent költemény kötetét küldte el T. Marihoz, kérve, hogy szolgáltassa azt J. kezeihez, nevében igen igen boldog házaséletet kívánjon Júliának. Ugyanekkor Sass K.-hoz is irt, hogy figyelmeztesse Júliát Nagy-Károlyban levő kötetére. Júlia elsápadva olvassa Petőfi sorait, de felujulnak reméményei is. Sass által valószínűleg szemrehányó izenetet küld a költőnek, akinek válaszát roppant nyugtalan kedélylyel, a legnagyobb türelmetlenségek közt várja; közbe ir T. Marihoz a könyvért. Lelki állapotát ez a levél (ápr. 24.) nagyon híven adja vissza:
„Éppen most tudtam meg Sasstól, hogy P-i munkáinak, nem tudom hány kötete Károlyban, s talán éppen nálad van. Légy oly jó és küldd el nékem minél előbb. Ugy várom, mint elkárhozott lelkek várhatják éjfélöket, ez minden boldogságom, mit még e tárgyban remélhetek; küldd, küldd kedves jó Marim!
Tehát pár nap multán teljesedve lesz egyetlen reményem, mely lelkemből fakad s aztán puszta, puszta lesz ott minden; nem birok e szerelemből egyebet; csak puszta emléket; mi oly számtalan örömet és bánatot teremtett előbb, most egy hideg emlékké kell hogy váljon, mint minden életünkben, mi kéjt és örömet nyújthat lelkünknek. De nem is érdemlek tán egyebet! . . . Én örömömben napokig tudnék hálát adni Istennek, de bánatomban nem birok, nem tudok imádkozni!
Pedig ki Istentől nem remél, ki ő hozzá sem könyörög bensőleg irgalomért, hogy akarhat az még köszönni valót nyerni? Oh, én boldogtalan leszek teljes életemben, én nem várok egyebet!. . .
U. i. Megbocsáss e csúf firkáért, de oly izgatott vagyok, hogy alig tudok ülni, csak szaladnék mindig végetlen világra.” Az üzenetre a költő Sass K. utján levélben válaszol, melyben mellékli Kit feledni vágytam... czimü gyönyörű versét, mely szerelmének összes fázisait felöleli, keletkezésétől ez ideig. Érdemes e verset a naplórész előtt külön elolvasni, hogy szembetűnjék Júlia válaszának jelentősége. E részlet a naplónak legszebb sorai.” - ↑ Bihari Mór megjegyzése: „T. Mari a kötetet elküldi s felajánlja szolgálatát a költő s Júlia közti félreértések elsimítására, de egyenlőre nem tudja mit tegyen. Júlia május 1-én kelt levele erről szól: „Miért kérdezed még tőlem, miért, oh Marim, hogy mit tegyél. Te, ki legjobban tudod, mennyire szeretem őtet, elgondolhatod, hogy öt láthatni legnagyobb boldogságom volna. Öt, ki lelkemnek minden gondolatját, minden érzelmét, mi ott fakad, birja, kedves, egyetlen világomat! Ha csak egy rövidke óráig is bírhatnám őt, csak egy perczig a képét, melyben Isten minden gyönyöremet teremté, ha csak láthatom, hogy öröm még neki láthatásom, tán imádnám azt az embert is, ki által ezt megnyerhetném. Hatalmadba adok mindent tenni, mit csak jónak látsz, csak azt tedd, hogy láthassam őt; oh Marim, ha ezt kieszközölheted! Látod, nem egyedül a szenvedély kielégitéseért vágyom erre, de ha egyszer láthatnám: vagy rá veszem, hogy valami biztos állást szerezzen magának s ekkor minden ellenszegülés nélkül övé lehetek, vagy ha több neki korlátnélküli szabadsága, mint szerelmem, – mitől félek, – akkor válni fogunk örökre, s talán még nyugodt lehetek s ha kívánják szüleim, boldogíthatok mást, ki sorsát enyémhez köti. – Aztán ha ő most úgy tenne, mint mondja s csupa visszatorlásból, hogy sértsen, hogy megmutassa a világnak, mily keveset gondol velem, ha szerelem nélkül venne el egy paraszt leányt, egy nőt, ki lelkének fönségét nem érthetné, nem sejthetné: mi lenne belőle, egy szerencsétlen egész életén át s ennek oka én!! Megérdemelném, hogy sújtson az ég haragja, hogy ne tudjam, mi a boldogság. – Mióta ismét lehetőnek hiszem öt láthatni, mióta felélesztéd bennem újra a remény sugarát, azóta lángként nyargalja az öröm valómat át s egy égető láz magasztalja fel majdnem kialudt életkedvemet.
Végre lerázhatám magamról az örökös okoskodás jégpánczélját, mit rám erőltetének; épen a legnagyobb igazgatás, midőn úgy bele akartak kovácsolni, hogy soha többé ki nem igazodhatok belőle, épen a legnagyobb igazgatás ronta el mindent, mit eddig összetépni erőm nem volt, s most szabadon lélekzem. – Hisz csak nem akarják, hogy elmenjen az eszem, s hogy mi több, ne legyek boldog sem ezen, sem a más világon!
Ha mint Sándorom neje leszek boldogtalan, mi csak tőle függ, – lesz erőm tűrni mindent, mit rám küld az ég és kivivni magamnak a jövő üdvösségét, de ha elszakasztanak tőle, ha még nem is láthatom, úgy veszve, veszve lesz minden számomra!
Mindig az idővel biztatnak, hogy ez meghozandja, mit Isten számomra rendelt, de elég volt fél év és 6 hó, én nem várhatom tovább összetett kezekkel az idő ajándékát.
Nem! nem lehet tovább! s Marim, édes angyalom, segits rajtam, ne hagyj elveszni, mint a többiek. – Isten veled! csókol ezerszer forrón szerető
Júliád.
U. i. Ha lehet, ne halaszd, mi üdvömet hozza meg! ne halaszd sokára az irást.
Ha mi érthetetlent látsz irásomban, légy oly jó és nézd át; nem tudok mindent úgy rendbeszedni most, mint kellene, gondolatomat se. J.
Íme, ez a levél leplezetlenül mutatja Júlia nagy, szenvedélyes szerelmét a költő személye iránt, akihez T. Mari május 5-én megírja is ezt. Petőfi erre levélben megkéri Szendrey Ignácztól leánya kezét, ki azt válaszolja: nem ismeri P.-t, leánya még igen fiatal s várjon egy évig, akkor határozottabb választ adhat. A költő erre személyesen megy Erdődre s már hirlik a jövetele.” - ↑ Bihari Mór megjegyzése: „Az apa mindent elkövetett, az ifjak találkozásának meggátlására. Ha P. a várba ment, kizárta leányát a szobából s ezer csellel hiusitá meg a találkozást, heves jeleneteket idézvén fel. A szerelmesek találtak módot a kertben való találkozásra. Petőfi a leányt szökésre is felszólította, aki erre azonban nem volt hajlandó. Végre is időnyerés végett az apa a végső felelet megadására egy heti határidőt tűzött ki, mialatt a költő Nagy-Bányán szórakozik, de már 25-én, tehát a hét letelte előtt Erdődön van; 26-án beállit az apához s újból megkéri leánya kezét. Az apa, ki a letelt napok alatt sikertelenül kísérlett meg mindent Júlia lebeszélésére, végső elkeseredésében kijelenti: ám történjék úgy, ahogy ők akarják, de leányát kiházasitani nem fogja s igy válasszon közte és P. között – s a leány P.-t választá. Erre a szülők is egyenlőre engedtek. Az eljegyzés nem ekkor történt. Az esküvőt szeptember 8-ára tűzve ki, kikötötték a szülők, hogy P. ez idő alatt Erdődre ki nem jön, Júliával találkozni nem fog, ellenben levelezhet.”
- ↑ Bihari Mór megjegyzése: „P. a tilalom ellenére többször kirándul Erdődre, ahol persze nem szívesen látott vendég. Érezvén ezt, augusztus 5-én biztonság okáért eljegyzi Júliát, mire a csalódott apa azt mondja: „Csináljanak, amit akarnak!" – és sem maga, sem neje nem voltak jelen az eljegyzéskor. Az esküvő szeptember 8-án volt, korán reggel, azon nap évfordulóján, melyen a költő először ismerkedett meg Júliával Nagy-Károlyban. Petőfi egészen feketébe öltözve, sodronymüvü ezüstgombos moire attilát viselt; Júlia fehér selyemruhában, keblén tearózsával, fején mennyasszonyi fátyollal és myrtus koszorúval mondta el az esküt, melynél az egyik tanú Sass K., a másik tanú szintén egy jelentéktelen egyén volt. A családból csak az anyja és Mariska nővére voltak jelen; a lelkésznek tisztán és érthetően válaszoltak, de meghatott, szenvedő arczczal, – mondják a tanuk. A szülők hidegek és zárkózottak maradtak az elinduláskor is, mely az esküvő után nem sokára történt. A komor apa, áldás nélkül bocsájtotta őket útnak, anyagi segítség nélkül, azt sem kérdezvén, hová mennek, mit fognak tenni, miből élnek meg? Midőn a költő már felszállóban volt a négyes kocsifogatra, hogy Koltóra utazzanak, hosszasan várta, hogy az apa hozzá is fog pár szót szólni, de az rá sem nézett, amire P. szokott modorában felkaczagott és elhajtatott. A mézesheteket Teleky grófnál töltötték, szeptember 9-től október 20-ig.
Terey M. is nemsokára férjhez megy. 1857-ben hal meg. Férje: Kovács Eduárd Sz. Júliának hozzá intézett leveleit, hozzá csatolva T. Marinak Petőfihez intézett egyetlen levelét is 1890-ben Szathmárról beküldte a Petőfi-társaságnak. Mai napig is megvannak ott.”