Halhatatlanság
| Halhatatlanság szerző: Szendrey Júlia |
Először az Életképek 1848. január 2-i, I. félév, 1. számában jelent meg. Az önállóan kezelt elmélkedésről Szendrey Júlia eredeti naplójának 1925. évi előkerüléséig az irodalomtörténészek csak sejtették, hogy a szerzőnő naplójából származó részlet. A naplóval történt összevetést követően derült ki, hogy a fiatalasszony kori napló szeptember 28-i bejegyzéséről van szó. A Napló szövege nem egyezik pontosan az Életképekben megjelent szöveggel. Az apró, valójában formai, de lényeget nem érintő változtatásokat maga Petőfi Sándor végezte, aki személyesen másolta le és küldte el a lapnak az írást.
Nem törpül oly szánandó nyomoruvá az emberi ész, mint mikor saját erejéből akarja kifürkészni a lélek halhatatlanságát és a jövő élet minőségét. A kebel legszentebbjében kell lenni érzésnek, mely egyedül mondhatja meg, hogy van élet a siron túl; de ha a hangot elnémitjuk, vagy nem akarjuk hallani, — mert büszkébbek vagyunk arra, mit fejünk által tudunk, mint mire a sziv tanit — akkor hiába folyamodunk az észhez, nem ad ő nyugtató felvilágositást, nincs az ő hatalmában nyugalmat, békét és megelégedést nyújthatni; sőt ha makacsul ragaszkodunk hozzá, fut előlünk, hogy vakmerő kérdéseinktől menekülhessen és akkor elhagy, vagy sötét zavart tömkelegbe vezet, melybe ha tévedünk, előbb találhatunk föl bármit, mint boldogitó bizonyságot. Ebben tévelygünk aztán, mig élünk, várva és rettegve a halált, mely megadja a világosságot, miután hasztalan vágyunk és fáradunk az életben. Én hiszem s hogy nyugodt lehessek, szentül hinnem kell azt, hogy nem enyészetet, hanem uj életet cserélünk föl a mostani helyett; hogy nem vagyunk vak eszközei a természetnek, mely csak azért teremt, mert túláradó erejéből ösztönöztetve teremtenie kell s ha végre áthurczolt egy, sokszor oly kinzó, oly fárasztó életen, akkor aztán nyugalmat ad, melynek neve: enyészet; és talán ezt is azért, hogy uj teremtményeinek helyet csináljunk; vagy mert szüksége van porunkra, hogy férgeit táplálhassa, vagy hogy kifogyott erejét vele újra táplálja. És ezért kellene nekünk egy-egy életet átviselnünk, azért türni, szenvedni, hogy aztán örökre elenyészszünk, szintúgy, mintha örömek között gyönyörtől, boldogságtól kisérve futjuk át rövid napjainkat, melyek ellenben a szerencsétlennek egy-egy örökké-valóságig nyulnak? . . . Ez nem lehet! Van halhatatlan lélek a testben, van el nem mulható lélek, mely úgy költözik át a földről a másik szebb világba, mint átutazik az ember vadon erdőkön, meredek kősziklákon, eléri utjának czélját, hol egyesülve kedveseivel, kipihenve karjai között, beszéli el nekik a veszélyeket, melyeken át, melyeket legyőzve jutott csak hozzájuk. De hogy milyen e más világ? azt szinte oly hiába kérdezi a keresztyén megváltójától, mint a mohammedán prófétájától; mindegyik úgy felel, mint azt a tőle kérdezők állapotja és kedélye várja. De azt, hogy van más élet, mondja mindegyik: az ó-kor leghomályosabb hajnaláig visszatekintve mindig látjuk a népeket hinni egy más világot, melynek nem létezését, csak minőségét tagadják a különböző fajok s éghajlatok lakosai, kiföstve azt mindegyik maga fogalma és vágya szerint. És ez bizonyitja leginkább, hogy van egy a testnél nemesebb részünk, mit mi léleknek nevezünk, mely Istentől származik, hova bármily hüvely alatt sem változtatható őshiténél fogva visszavágy és vissza fog szállani. Csak egyesek, kik nem tudják fékentartani szilaj képződéseiket és nem birják más, az emberek és emberiség javát előmozditható kérdések megfejtésére forditani elméjöket, fordulnak önmaguk ellen, tépik ki sziveik meggyőződését, hogy bonczolhassák azt s ha avatlan, istentelen kezeikkel meggyilkolták, szánó mosolylyal ajkaikon, fagyos kétségbeeséssel szivökben kiáltják a mellettök haladóknak, harsány diadalképen: ti szegények! minden mit tesztek, mit hisztek, csalódás, nincs semmi, amit kerestek, nincs... semmi!... semmi!...
Mi vigasztalja hát azt, ki kedvesét elveszti? mi a nőt, ki a férjét eltemeti? kivel egybeolvadnak hitte saját életét, kiért saját boldogságát, mindenét oly örömest feláldozta volna, mert több volt az előtte magában, mint a mindenség nélküle. Mi vigasztalja az anyát, ha sirba teszi gyermekét? a gyermeket, ki életének egy része, mert ő adá néki az életet, kihez jövőjének minden perczét köté. Mit tegyen, ha elgondolja, hogy az ott fog fekünni, lenn a sir hideg éjszakájában, egyedül; undok kigyók és férgek martaléka, ki azelőtt édes anyja meleg karjain aludt és ott ébredt föl; kit még a légnek durvább leheletétől is megóvott az édes anyai aggalom. Mit tegyen, ha elgondolja, mi lesz a kis gömbölyű karokból, melyek az előtt oly édesen kulcsolódtak öntudatlan szerelemmel nyaka körül, vagy simultak el arcza fölött? — mi a vidám, nevető szemekből, melyekbe, ha tekintett, föltalálta az élet minden boldogságát? — mi a kis piros szájból, mely oly lágyan tapadt csókoló ajkaihoz? Mit tegyen, ha azt kell hinnie, hogy mind e drága, szent szépségnek csak azért kelle születnie, hogy a föld férgeinek legyen eledele, mik rövid idő alatt, tán mielőtt az enyészet hozzámerne nyúlni a gyöngéd tagokhoz, szájaikkal fölemésztik azokat? Tán vigasztalja magát a gondolattal, hogy a természet változhatlan törvénye úgy parancsoja azt s hogy azon változtathatni nem lehet? Szép és megnyugtató vigasztalás!! Nem lázithatná-e föl az embert e hatalom, nem törölhetne-e ki kebeléből mindent, mi ott tűrni és lemondani birná őt? Ti, kik nem tagadjátok, hogy van Isten, miért tagadjátok, hogy halhatatlan lelket és ennek számára egy szebb, jobb életet teremtett? Ha igy lenne, úgy nem imádni való Isten, de átkozni való ördög teremtette volna az embert, hogy legyenek öntudatos lények, kikkel vad szeszélye és kénye szerint játszhassék. Sokszor od'adnók életünket kedveseinkért vagy más embertársainkért, föláldoznánk értök mindent, hogy boldoggá tehessük őket vagy bánatjokat enyhithessük. Mi teheti ezt velünk? Legmagasztosabb, legdicsőbb birtoka az emberi kebelnek: a szeretet; s igy van-e szebb, mint az Istent úgy képzelni, mint a legfőbb, a legtökéletesebb szeretetet, kinek egyedüli czélja minket egykori érdemeink szerint boldogitani? Nem legtermészetesebb, legvilágosabb okoskodás-e az, mely fölülmúlja egyenes következtetéseivel a sok hamis tanokat, melyeket alkotnak az emberek, hogy magokat szerencsétlenekké tegyék; habár azt hiszik is, hogy a világ és mindenek fölött egyedül ő birtokukban van a kulcs, mely fölnyitotta előttük a jövőt, hol találtak: semmit... Én hiszem, hogy Isten a szeretet, kitől jövünk és kihez egykor visszamegyünk, ha szivünkben őt mint szentséget megőriztük. És úgy ő, a szeretet, teremthetne-e embert, hogy aztán elhagyja veszni, visszaesni a semmiségbe, honnan őt előhitta? Még is vannak, kik ezt el nem ismerve, mások hitét is ledöntik hitetlenségökkel.
Mig fiatal vagyok, mig minden pillanat uj-uj életet csepegtet belém, addig ha nem ejt is kétségbe e hit, fölszólal, hogy ha másért nem, daczból is ellentálljak kisértő befolyásának és élvekbe folytsam e rémeket, melyeket szült s melyek lerázhatlanul ragaszkodnak eszméletemhez. De majd agg leszek, ha fejem sötét fürtjei megőszültek, ha szivem melegitő tüze kialudt s én, miként sebesen futva elhagytak éveim, oly lassan vánszorogva távozom az élettől, nem birva egyebet belőle, mint puszta emlékeimet! Mit tennék akkor, midőn minden pillanatban közelebb érezném a megsemmisülés sötét jövőjét? Kétségbeesve ragaszkodnám mégis inkább az élethez, ha nem várhatnék is tőle semmit, mi örömet nyujhatna; szebbnek találnám a napot, habár gyönge elhomályosult szemeim nem birnák is el ragyogó fényét, mint amaz örök sötétséget lenn a sirban, csak egy órai fájdalom is iszonyúbb lenne, mint a mennyit két életboldogságért elszenvednék.
Ti, kik magatok elűztétek lelkeitekből a boldogitó hitet a jövő élet felől, hagyjátok azt meg másoknak; ha ölni akartok, öljetek inkább életet, mintsem ezt kimélvé, örökre elöljétek belőle a nyugalmat.