Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 42

Buda, okt. 28.

Ezer áldás, ezer szerencse összekeléstekre! szent nekem ez a nap reátok nézve és magamra. — Ma éjjel, midőn álmom az elmultak emlékezetébe szenderített, Nincsi, mint egy angyal, megjelent előttem. Nekem nyújtá jobbját, s esküdt, hogy örökre enyém lészen. S íme, te kedves, még kevés napot ide alant, hogy e földi virág letörettessék, meghervadjon, elhaljon, s enyém, enyém lészesz te, az új szép virág, a jobb hajlékokban! — Mely pillantat, ha majd menyei karjaival általfog, s édes lehellete vérző minden sebeimet begyógyítja, s a megdicsőült, gyötrelmeimnek feledésére, megmeríti a Lethéből poharát, s nekem nyújtja!

Klárim! szeresd férjedet; légy hív iránta mindenben; légy oly jó, mint mindig valál. Oh ott, ama jobb életben, emlékezhetnünk az itt élt boldog óráinkra — mely kinézés az! Te pedig, barátom, — de minek mondjam én azt neked? neked, kivel, midőn a Duna szélén együtt sétálánk, s a víznek sebes mentében az élet sebes futását látánk ábrázolva, oly gyakran mondogatánk egymásnak, mely fontos pillantása az emberi életnek a halál, s miként eshetik, midőn a ködbe borult jövendő előttünk, a múlt pedig hátunk megett elterjed, s mely bátorító gondolat, midőn látjuk, hogy meghaladott útunkat semmi akarva tett rossz cselekedetnek, semmi megölt, megpiszkolt, segéd nélkül hagyott ártatlanságnak mocska nem fertőzteti: az a hév, melylyel olyankor szólánk, azok a könyűk, melyek olyankor elfutották szemeinket, nekünk azt a biztatást nyújtják, hogy egykor csendesen sülyedünk a halál hideg karjai közé. Oh, hogy az a tied még távol legyen, és hogy Kláriddal összefonva gyönyörűségek közt mehess végig hosszú útadon!