Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 43
Tegnap nálam vala a Nincsi bátyja. A szeretetre oly igen méltó öregnek könyűi, s némely emlékezet, mely lelkemben az ő meglátására új leve, elrontották éjemet, s most sokkal rosszabbul vagyok, mint jó idő óta valék — egy idegen éghajlat alá vitt palánt, melynek a legszelídebb fuvalat is árt s hervadást okoz.
Plántálj csemetét, barátom, öntözzed, ápoljad, hogy nevekedjék, s virulmányra fakadjon, mikor én kihalandok. Az immár nincsen messze. A mi közanyánk, a föld, megnyitja kebelét, hogy engem abba béfogadjon. Véremet már ezer atóm szomjan várja, hogy belőle új élet serkedezzen. Oh, ha azon virágokat, melyek sírom felett fognak teremni, a szeretett leány szedegetné! Nincsinek mellyén ők elevenebb színnel, édesebb illattal ragyognának. S ha csüggő fővel hervadnának az ő mellyén, s kisdede parányi kezeivel játszanék velök, a hite szegett talán azt fogná mondani a gyermeknek: Ártatlan! s te örülsz nekik? reszkess; annak vérével híztak, a ki engem szeretett s miattam hala meg. — Oh barátom, ha látnád, mint gyötörnek engem halálig ezek a képzelmények! — Orvosom egy hosszú irást hagya asztalomon, s biztatott, hogy ha magamat rendeléseihez szabandom, nem sokára egészségem teljesen helyre fog állani. Helyreállani? kérdém, s az ég felé pillantottam. Ment, s búcsúja alatt érzékeny könyű reszkete szemében. Igy szalad előlem minden, valakinek mellyében emberi szív ver, hogy szánakozásra olvadott tekinteteiben, hogy elfojtani akart könyűiben nyomorúságom nagy voltát meg ne lássam. Ennekelőtte szerettek a gyermekek, most elborzadva futnak látásom elől. — Ártatlan lelkek, s ti érzitek, hogy meg vagyok érlelve a halálnak? Hah! mint hörbölöm fel e gondolatot mint életnek italát! s mint mosolygok neki, mintha a megint hív Nincsi egy szép tavaszeste nyujtaná kezét jobbomnak! — Ma reggel, egy álmatlanul töltött éj után, bágyadt álomba szendergettem, s arra ébredék fel, midőn ablakom alatt egy fiatal leány koporsóját vivék temetőbe. Sokáig néztem a sereget, mely azt kisérte. A zölddel bevont koporsón egy koszoru virított. Boldog, boldog gyermek! kiáltám, s a hang lehallatszék, úgy, hogy némelyek felpillantottak s tudni kívánták, honnan jött az. Korán fonnyada el a szép rózsa, s hiteszegett kezeknek nem lehete azt szélylyelfoszlathatni! — Követni fogod őtet, kiálta belőlem egy belszózat; s a gyengeség miatt, mely megujult hatalommal rohana reám, kénytelen valék ágyba menni — s álmomban Nincsit látám, hogy magányába zárkózva siratá a megholtat, kit ő öle meg.