Trienti Káté/NEGYEDIK RÉSZ. X. FEJEZET.

← NEGYEDIK RÉSZ. IX. FEJEZET.

Trienti Káté szerző: Trienti Zsinat, fordító: Szombathelyi Papneveldében fennálló Szt. Ágoston Társulat tagjai NEGYEDIK RÉSZ. X. FEJEZET.

NEGYEDIK RÉSZ. XI. FEJEZET. →

X. FEJEZET.

Az Úr imádságának első kéréséről.

Szenteltessék a te neved.

I. Miért kezdjük kéréseinket az Isten nevének megszenteltetésével?

Mit és mily rendben kell kérnünk Istentől, azt maga isteni mesterünk és mindnyájunk Ura tanította és parancsolta. Mert az imádság kívánságunk és óhajtásunk hirdetője és tolmácsa lévén, helyesen és észszerűen akkor kérünk, ha a kérések sora a kérendő tárgyak rendét követi. Az igazi szeretet pedig int bennünket, hogy egész belsőnket és minden igyekezetünket Istenre irányozzuk, a kit, mivel egyedül s önmagában való legfőbb jó, méltán legfőbb és kiváló szeretettel kell szeretni. Nem lehet pedig szívből s egyedül Istent szeretni másképp, hacsak az ő tiszteletét és dicsőségét minden tárgynak és lénynek eléje nem teszszük. Mert minden jónak, melylyel akár mi, akár mások bírnak, egy szóval minden, a mi jónak neveztetik, tőle származván, a legfőbb jó előtt háttérbe kell vonulnia. Azért, hogy az imádságban rendet tartsunk, az Üdvözítő a legfőbb jóért való kérést a többi kérések elsejévé és fejévé tette értésünkre adva, hogy mielőtt azokat kérnők, melyek nekünk vagy felebarátunknak szükségesek, azokat kell kérnünk, a mik az Isten dicsőségére szolgálnak és az azok után való vágyunkat és óhajtásunkat eléje kell terjesztenünk. Eképpen eleget teszünk a szeretet kötelmének, mely arra tanít, hogy egyrészt inkább szeressük Istent minmagunknál, másrészt pedig előbb azokat kérjük, a miket Istennek kívánunk és azután, a miket min magunknak óhajtunk.

II. Miért volt szükséges itt az Isten nevének megszenteltetését kérni, holott az isteni természet semmi által sem növekedhetik, sem semmire szüksége nem lehet?

Minthogy az óhajtás és kérés olyasmire vonatkozik, a mit nélkülözünk, az Istenhez pedig, vagyis az ő természetéhez semmi sem járulhat, sem isteni lényege, mely kifejezhetlen módon minden tökéletességgel teljes, semmi által nem növekedhetik: érthetjük, hogy nem ezekhez tartoznak azok, miket Istentől magának Istennek kérünk, hanem az ő külső dicsőségére vonatkoznak. Mert óhajtjuk és kérjük, hogy Isten neve ismertebb legyen a nemzetek előtt, hogy az ő országa terjedjen, hogy naponkint többen hódoljanak az isteni fölségnek; mely három: a név, ország, hódolat nem tartoznak Istennek belső javaihoz, hanem kívülről vétetnek.

III. Miként kell érteni ezen első kérést és mely óhajokat akar Krisztus ezen kéréssel az Atya Istennek általunk fölajánltatni?

Hogy pedig ezen kérések értelmét és jelentését teljesen fölfogjuk: a lelkipásztornak kötelessége a hívő népet figyelmeztetni, hogy azon szavak: „Miképpen mennyben, úgy a földön is,” a három első kérés mindegyikére alkalmazhatók, úgymint: „Szenteltessék a te neved, miképpen mennyben, úgy a földön is;” továbbá: „Jöjjön a te országod, miképpen mennyben, úgy a földön is;” s hasonlókép: „Legyen a te akaratod, miképpen mennyben, úgy a földön is.” Midőn pedig kérjük, hogy Isten neve megszenteltessék, azt értjük, hogy az isteni névnek szentsége és dicsősége öregbedjék. E helyen figyelmeztesse és tanítsa a plébános az ájtatos hallgatókat, hogy Üdvözítőnk nem azt mondja, hogy ugyanazon módon szenteltessék meg a földön, miként mennyben; az az: hogy a földi megszenteltetés kiterjedésére egyenlő legyen a mennyeivel, (mert ez semmikép sem lehetséges) hanem, hogy az szeretettől és a lélek legbensőbb buzgalmából történjék.

IV. Hogyan szentelhetjük meg Isten nevét, mely már magában is szent?

Jóllehet teljesen igaz, hogy Istennek neve magában véve nem szorul megszenteltetésre, mivel úgyis szent és rettenetes,^[1] mint maga Isten természeténél fogva szent s hozzá semmi szentség, melylyel öröktől fogva nem bírna, nem járulhat: mindazáltal, mivel a földön sokkal kisebb iránta a tisztelet, mint a mely őt megilleti, sőt némelykor káromlásokkal és istentelen szavakkal sértetik, azért óhajtjuk és kérjük, hogy dicséretekkel, tisztelettel és dicsőítéssel magasztaltassék, azon dicséretek, tisztelet és dicsőítés példájára, melyek neki az égben adatnak, az az: hogy tisztelete és dicsőítése elménkben, szívünkben és szánkban legyen úgy, hogy őt minden, mind külső, mind belső tisztelettel illessük és a legfölségesb, szent és dicsőségteljes Istent, a fensőbb és mennyei lakosokat utánozva, teljes tisztelettel vegyük körül. Mert mint a mennyeiek a legszebb összhangzásban dicsőítik és magasztalják Istent: úgy kérjük, hogy ugyanaz történjék a földön is és minden nemzet megismerje, tisztelje és imádja Istent, hogy a halandók között egyáltalán senki se találkozzék, ki a keresztény hitet föl ne venné és aki magát egészen Istennek szentelve, ne hinné, hogy a szentségnek minden forrása őtőle ered és hogy semmi sem tiszta vagy szent, a mi az isteni név szentségéből nem származik.

V. Hogyan lehet Isten neve szent a hitetlenekben?

Mert az Apostol bizonyítja, hogy az egyház megtisztíttatott^[2] „a víznek fürdőjével, az élet igéje által.” Az életnek igéje pedig az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevét jelenti, melyben megkereszteltetünk és megszenteltetünk. Minthogy tehát senki kiengesztelődésben, tisztaságban és tökéletességben nem részesülhet, ha azonfölül Isten nevét segítségül nem hívja: óhajtjuk és Istentől kérjük, hogy az egész emberi nem az utálatos hitetlenségnek sötétségéből kibontakozva s az isteni fénynek sugaraitól megvilágosíttatva, ezen névnek erejét megismerje, úgy, hogy abban keresse az igazi szentséget s a keresztség szentségét a szent és megoszolhatlan Háromság nevében fölvéve magának Istennek jobbja által a szentség teljes mértékét érje el.

VI. Hogyan szenteltethetik meg Isten neve a bűnösökben?

Sőt óhajtásunk és kérésünk azokra is kiterjed, kik gonosz tettekkel és vétkekkel befertőztetve a keresztségben visszanyert tisztaságot és az ártatlanság öltönyét elvesztették; a miből az következik, hogy e szánandókban a tisztátalan lélek újra felüté tanyáját. Óhajtjuk tehát és kérjük az Istentől, hogy azokban is szenteltessék meg az ő neve, hogy szívükbe szállva és észre térve a törödelem szentsége által a régi ártatlanságot visszaszerezzék és Istennek tiszta és szent templomul és lakóhelyül szolgáljanak.

VII. Miképpen szentelheti meg minden ember önmagában Isten nevét?

Végre kérjük, hogy Isten világosítsa meg mindenek elméjét, hogy beláthassák, miképp,^[3] „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék a világosság atyjától szállva alá” reánk Istentől származik; minek következtében a mértékletességet, igazságot, életet, üdvöt, végre a léleknek és testnek minden külső, lényeges és üdvös javait annak köszönjék, kitől, – miként az egyház hirdeti, – minden jó származik. Ha a nap világosságával, ha a többi csillagok mozgásuk és futásuk által hasznára vannak az emberi nemnek, ha a minket körülvevő levegőt szívjuk, ha a föld a vetemények és gyümölcsök bőségével táplálja életünket, ha a hatóságok fáradozása által nyugalomban és békében élünk: mind ezekben, mind még más számtalan ilynemű jóban Isten végtelen kegyessége által részesülünk. Sőt azokat is, a miket a bölcsészek másodrendű okoknak neveznek, Isten keze csodálatosan szerzett és a mi hasznunkra alkalmazott műveinek kell tekintenünk, melyekkel nekünk javait osztogatja és ránk bőségesen kiárasztja.

VIII. Miképpen szenteltetik meg Isten neve főképp a kath. egyház elismerése és tisztelete által?

E kérés lényege főképen abban áll, hogy mindenek elismerjék és tiszteljék Jézus Krisztus legszentebb jegyesét és a mi anyánkat, az egyházat, melyben egyedül létezik azon bőséges és kiapadhatlan forrás a bűnök minden mocskainak letörlésére, és kiengesztelésére, melyből az üdv és megszentelés minden szentsége meríttetik, melyeken mint valami égi csatornán át ömlik belénk Istentől a megszentelésnek harmata és kenete; egyedül ahhoz és azokhoz, – kik ölében és kebelében vannak, – tartozik amaz isteni névnek segítségül hívása, mely egyedül „adatott az embereknek az ég alatt,”^[4] melyben üdvözölnünk kell.

IX. Mikép szennyezik be napjainkban a keresztények Isten nevét?

Azonban a plébánosok különösen emeljék ki, hogy a jó fiúnak kötelessége nemcsak szóval kérni atyját, az Istent, hanem köteles tettel és cselekedettel is törekedni, hogy rajta az Isten nevének megszenteltetése látható legyen. Vajha ne találtatnának olyanok, kik, míg imával Isten nevének ezen megszenteltetését folytonosan kérik, cselekedeteikkel, a mennyiben rajtok áll, azt megsértik és beszennyezik; kiknek hibájából néha Isten maga is szidalmaztatik. Ezek ellen mondja az apostol:^[5] „Az Isten neve káromoltatik ti miattatok a pogányok között” és Ezekielnél^[6] olvassuk: „És eljutván a pogányok közé, kikhez mentenek, megfertőztették az én szent nevemet, mikor az mondatott felőlük: Ez az Úr népe és az ő földéről jöttek ki.” Mert, a milyen azoknak élete és erkölcsei, kik a hitet vallják, a szerint szokott a tudatlan tömeg magáról a vallásról és a vallás szerzőjéről ítélni. Azért, a kik a fölvett keresztény vallás szerint élnek és annak szabálya szerint intézik imájukat cselekedeteiket, bő alkalmat nyújtanak másoknak a mennyei Atya nevét dicsérni s teljes tisztelettel és dicsőítéssel magasztalni. Mert nekünk maga az Úr tette kötelességünkké, hogy kitűnő erényes cselekedetekkel buzdítsuk az embereket Isten nevének dicsőítésére és magasztalására, midőn így szól hozzánk az evangélistánál:^[7] „Úgy világoskodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket és dicsőítsék Atyátokat, ki mennyekben van;” és az apostolok feje:^[8] „A ti magatok viselete a pogányok között jó legyen, hogy a jó cselekedetekből megismervén titeket, dicsőítsék az Istent.”

1. 110. zsolt. 10.
2. Efez. 5, 26.
3. Jakab. 1. 17.
4. Apost. Csel. 4, 12.
5. Rom. 2, 24.
6. Ezek. 36, 20.
7. Mát. 5, 16.
8. I. Pét. 2, 12.