képét is állítsák szemeik elé, hogy, midőn imádkoznak, megemlékezzenek, hogy elméjüket és lelküket az égre kell emelniük mert a mennyi reményt és bizalmat önt beléjük az atyai név, ugyanannyi keresztény alázatosságra és áhítatra buzdítsa őket Atyánknak magasztos természete és isteni méltósága, ki menynyekben vagyon. És e szavak eléjük is szabják az imádkozóknak, mit kell kérniük. Mert minden kérésünk, mely az élet kellékeire és szükségeire vonatkozik, hiábavaló és keresztényhez méltatlan, hacsak mennyei javakkal nincs összekötve és azon czélra nem irányul. Azért buzdítsák a lelkészek a jámbor hallgatókat az ima eme módjára és intésüket az Apostol tekintélyével támogassák:[1] „Annakokáért, ha feltámadtatok Krisztussal, az ottfennvalókat keressétek, hol Krisztus vagyon, az Isten jobbján ülvén. Az ottfenn-valókról elmélkedjetek, nem a földiekről.”
X. FEJEZET.
Az Úr imádságának első kéréséről.
Szenteltessék a te neved.
I. Miért kezdjük kéréseinket az Isten nevének megszenteltetésével?
Mit és mily rendben kell kérnünk Istentől, azt maga isteni mesterünk és mindnyájunk Ura tanította és parancsolta. Mert az imádság kívánságunk és óhajtásunk hirdetője és tolmácsa lévén, helyesen és észszerűen akkor kérünk, ha a kérések sora a kérendő tárgyak rendét követi. Az igazi szeretet pedig int bennünket, hogy egész belsőnket és minden igyekezetünket Istenre irányozzuk, a kit, mivel egyedül s önmagában való legfőbb jó, méltán legfőbb és kiváló szeretettel kell szeretni. Nem lehet pedig szívből s egyedül Istent szeretni másképp, hacsak az ő tiszteletét és dicsőségét minden tárgynak és lénynek eléje nem teszszük. Mert minden jónak, melylyel akár mi, akár mások bírnak, egy szóval minden, a mi jónak neveztetik, tőle származván, a legfőbb jó előtt háttérbe kell vonulnia. Azért, hogy
- ↑ Kolossz. 3, 1. 2.
