Trienti Káté/NEGYEDIK RÉSZ. VI. FEJEZET.
szerző: Trienti Zsinat, fordító: Szombathelyi Papneveldében fennálló Szt. Ágoston Társulat tagjai
NEGYEDIK RÉSZ. VI. FEJEZET.
VI. FEJEZET.
Kihez kell imádkozni?
I. Kihez intézendő főkép az imádság?
Hogy pedig, Istenhez kell imádkozni, s az ő nevét segítségül hívni, magának a természetnek az ember szívébe vésett szava is hirdeti s nem csupán a szentírás tanítja, melyben Isten ezt parancsolja.[1] „Híjj segítségül a szorongatás napján;” de Isten neve alatt a három személyt kell érteni.
II. Kell-e a Krisztussal uralkodó szenteket is segítségül hívni?
III. Másképpen hívjuk segítségül az Istent s másképpen a szenteket.
Mert nem egyképp hívjuk Istent és a szentéket segítségül. Istent ugyanis kérjük, hogy önmaga vagy a jókat adja meg, vagy a rosszaktól szabadítson meg; a szentektől pedig, mivel Isten előtt kedvesek, kérjük, hogy pártfogásukba vegyenek, s Istentől nyerjék meg számunkra azokat, a mikre szükségünk van. Azért kétféle, egymástól különböző kérési mintát használunk: Istenhez ugyanis tulajdonképen így szólunk: „Irgalmazz nekünk, hallgass meg minket;” a szenthez: „könyörögj érettünk.”
IV. Hogyan kérhetjük a szentektől, hogy rajtunk könyörüljenek?
Ámbár a szentektől is lehet némi más módon kérni, hogy rajtunk könyörüljenek; mert igen könyörületesek, s így kérhetjük őket, hogy állapotunk nyomorúságától meghatva Isten előtt való kedvességük által segítségünkre legyenek. Mire nézve mindenkinek szerfölött óvakodnia kell, hogy a mi Istennek sajátja, másnak ne tulajdonítsa; sőt, midőn valaki valamely szentnek képe előtt az Úr imádságát mondja, érezze, hogy attól azt kéri, hogy vele imádkozzék, s részére kérje azokat, a mik az Úr imádságában foglaltatnak, s végre Istennél az ő tolmácsa és közbenjárója legyen. Mert, hogy e tisztet teljesítik, tanítja szent János[2] apostol a „Titkos Jelenések” könyvében.