Trienti Káté/MÁSODIK RÉSZ. V. FEJEZET.

← MÁSODIK RÉSZ. IV. FEJEZET.

Trienti Káté
szerző: Trienti Zsinat, fordító: Szombathelyi Papneveldében fennálló Szt. Ágoston Társulat tagjai
MÁSODIK RÉSZ. V. FEJEZET.

MÁSODIK RÉSZ. VI. FEJEZET. →

V. FEJEZET.

A penitentiatartás szentségéről.

I. A penitentiatartásról szóló tant pontosan és gyakran elő kell adni a keresztény hallgatóknak.

Valamint az emberi természet gyarlósága és gyengesége mindenki előtt ismeretes s azt mindenki könnyen tapasztalja önmagán: szintúgy mindenkinek tudnia kell, mennyire szükséges a törödelem szentsége. Ha a szorgalmat, melyet a plébánosoknak minden egyes tárgyra fordítaniuk kell, a tárgyalt dolognak nagysága és fontossága szerint kell mérlegelni: bizonyára be kell vallani, hogy e szentség magyarázatára elég szorgalmat alig fordíthatnak; sőt e szentségről még kimerítőbben szükséges értekezni, mint a keresztségről; mivel a keresztség csak egyszer szolgáltaik ki és ismételni nem lehet: a törödelem pedig mindannyiszor szükségkép ismétlendő, valahányszor a keresztség után vétkezünk. Mert a trienti zsinat mondja,^[1] hogy a törödelem szentsége nem kevésbbé szükséges az üdvösségre a keresztség után elesetteknek, mint a keresztség a még újjá nem szülötteknek; és szent Jeromos^[2] azon ismeretes mondását, hogy a törödelem második mentődeszka, mindazok, kik utána az isteni dolgokról írtak, általában elfogadták. Valamint ugyanis hajótöréskor az élet megmentésére egyetlen eszköz van hátra, ha talán a hajótörésből valamely mentő-deszkát lehetne megragadni: szintúgy kétségbe kell esni annak üdve fölött, a ki a keresztségben nyert ártatlanság elvesztése után a töredelem deszkájához nem menekül. Ez pedig nem egyedül a lelkipásztorok, hanem a többi hívek buzdítására is legyen mondva, nehogy e fölötte szükséges dolgokban való gondatlanság miatt feddést érdemeljenek. Mert először is, megemlékezve a közös gyarlóságról, buzgón kell óhajtaniok, hogy isteni segélylyel gyámolittatva botlás és elesés nélkül haladhassanak az Ur utján. Ha pedig néha megbotlanak, az Isten legnagyobb kegyességére függesztve szemeiket, ki mint jó pásztor juhai sebeit bekötözni s meggyógyítani szokta, a törödelem eme legüdvösebb gyógyszerét máskorra ne halaszszák.

II. A „törödelem” szónak különféle jelentései.

Hogy pedig magára a dologra térjünk, e név különböző jelentését és fogalmát kell előbb meghatároznunk, nehogy valaki a szó kétértelműsége miatt tévedésbe essék. Mert némelyek a törödélmet elégtételnek veszik. Mások a kath. hit tanitmányától messze eltérve, mivel azon véleményben vannak, hogy a törödelem a múltra nem vonatkozik, nem egyébnek, mint uj életnek tekintik. Ki kell tehát mutatni, hogy e név különféle jelentéssel bir. Először azokról használtaik e szó (poenitentia), kiknek valami nem tetszik, a mi azelőtt tetszett, nem tekintve, jó vagy rossz volt-e az. Igy bánkódnak mindazok, kik a világ, nem Isten szerint szomorkodnak^[3] ilyen bánat nem üdvöt, hanem halált hoz. A második törödelem az, miliőn valaki az elkövetett bűn fölött, mely ugyan azelőtt tetszett, nem Istenért, hanem önmagáért érez bánatot. A harmadik az, midőn nemcsak az elkövetett vétek miatt bánkódunk lelkünk legbelsőbb érzelmével vagy ama bánatnak némi külső jelét is adjuk, hanem ezen bánatot egyedül Istenért érezzük. A törödelem mindezen említett nemének megfelel a tulajdonképeni törödelem szó. Midőn pedig a szentirásban olvassuk, hogy^[4] „Isten valamit megbán”, világos, hogy ez átvitt értelemben mondatik; mert az emberek szokásaival megegyező szójárást használ a sz. irás, midőn azt mondja, hogy Isten elhatározta, hogy valamit megváltoztat; mintha ő is úgy tenne, mint az emberek, kik, ha valamit megbánnak, azt minden módon megváltoztatni törekszenek. Ily értelemben mondatik: „Megbánta,^[5] hogy embert teremtett”; és másutt:^[6] „hogy Sault királlyá tette”.

III. Mi különbség van a törödelem jelentései között?

De a törödelem ezen jelentései között nagy különbség vagyon. Az elsőt ugyanis bűnnek kell tartani; a második a felébredt és nyugtalankodó léleknek némi elfogódása: a harmadik erény is, szentség is és csak ezen értelemben van itt róla szó. S először ugyan mint erényről kell róla szólnunk; nemcsak azért, mivel a lelkipásztoroknak a hivő népet az erény minden nemére kell oktatniok, hanem azért is, mivel ezen erény gyakorlatai teszik mintegy az anyagot, melyből a törödelem szentsége áll; és hacsak előbb helyesen nem értjük a törödelem erényét, a szentség mivolta is szükségkép ismeretlen marad.

IV. Mi a belső törödelem?

Miért is mindenekelőtt buzdítani s inteni kell a híveket, hogy erőfeszítéssel és igyekezettel törekedjenek a lélek belső bánatára, melyet erénynek mondunk: a mely nélkül amannak, mely külsőleg nyilvánul, igen kevés haszna lesz. A belső bánat pedig az, ha lelkünkből Istenhez térünk és elkövetett vétkeinket utáljuk és gyűlöljük: s egyszersmind igazán és erősen felteszszük, hogy az élet rossz szokását és gonosz cselekedeteinket megjavítjuk azon reményben, hogy Isten irgalmából bocsánatot nyerünk. Ezt pedig a bánat és szomorúság, mely némi nyugtalanság és elfogódás és sokan szenvedésnek mondják, mint kisérő társ követi, mely a vétek megutálásával karöltve jár. Azért a sz. atyák közöl többen a törödelem fogalmát ily lelki fájdalom értelmében határozzák meg.

V. A hit nem része a törödelemnek.

Ámde abban, a ki bünbánatot tart, a hitnek meg kell előznie a bünbánatot: mert senki Istenhez nem térhet, a kinek hite nincsen. Miből az következik, hogy a hitet épen nem lehet helyesen a törödelem részének mondani.

VI. A lélek belső törödelmét erénynek kell tartani.

Hogy pedig a belső törödelem, mint fönnebb mondottuk, az erények sorába tartozik, világosan kitetszik több, a törödelemről hozott parancsból. Mert a törvény csak oly cselekedeteket parancsol, melyeknek teljesítése, erénynyel jár. Továbbá senki sem tagadhatja, hogy bánatot érezni, a mikor, a hogyan és a miért kell, erény. Hogy pedig ez kellően történjék, a törödelem erénye eszközli. Mert megtörténik néha, hogy az emberek csekélyebb fájdalmat éreznek elkövetett vétkeik fölött, mintsem kellene; sőt, mint bölcs Salamon^[7] Írja, vannak, kik örvendeznek, midőn gonoszt cselekszenek; ismét mások a szomorúságban és fájdalomban annyira elmerülnek, hogy üdvük felel teljesen kétségbe is esnek; ilyennek látszik Kain, midőn igy szól:^[8] „Nagyobb az én gonoszságom, hogysem bocsánatot érdemeljek”; és bizonyára ilyen volt Judás^[9] ki „megbánván tettét”, kötéllel vesztette el életét és lelkét. Hogy tehát a bánatban mértéket tarthassunk, a törödelem erénye által segittetünk.

VII. Mily érzéssel kell annak bírnia, a kinek igazi bánatja van?

Ez azokból is kitetszik, a mikre mint czélra kell törekednie annak, ki igazán bánja bűnét. Első törekvése t. i. az, hogy a bűnt megszüntesse és a lélek minden hibáját és szennyét lemossa. A második az, hogy az elkövetett bűnökért Istennek eleget tegyen, a mi világosan az igazságosságra vonatkozik. Mert ámbár Isten és az emberek között tulajdon értelműben vett igazságossági viszonynak helye nem lehet, mintán végtelenül különböznek egymástól: bizonyos mégis, hogy van némi igazságosság, a milyen van az atya és fiai, az ur és szolgái között. A harmadik az, hogy az ember Isten kegyelmébe visszatérjen, kinek haragját és gyűlöletét vonta magára a bűn utálatossága által. Mindezek eléggé bizonyítják, hogy a törödelem erény.

VIII. Mily fokozatokon át lehet a, törödelem isteni erényére emelkedni?

De azt is elő kell adni, mily fokozatokon lehet ezen isteni erényre fölemelkedni. Először tehát az Isten irgalma megelőz bennünket és sziveinket magához téríti: a miért igy könyörgött a próféta:^[10] „Téríts minket magadhoz Uram és megtérünk”. Azután e világosság által megvilágosíttatva, a hit által lélekben Istenhez törekszünk. Mert, mint az apostol bizonyítja:^[11] „Az Istenhez járulónak hinnie kell, hogy ő van és az őt keresőknek megjutalmazója”. Erre következik a félelem érzete s a büntetések keserűségének meggondolása a vétkektől elvonja a lelket. S erre látszanak vonatkozni Izaiás ama szavai:^[12] „Mint a ki fogant, mikor közelget a szüléshez, kínt szenvedvén, kiált fájdalmában: olyanok lettünk”. Ide járul még az Isten irgalmának reménye, mely által fölbátoríttatva eltökéljük életünket és erkölcseinket megjobbítani. Végre szivünk szeretetve gyulad, melyből amaz önzéstélen félelem, a jámbor és szerető fiaknak sajátja származik: és igy egyedül attól félvén, nehogy Isten felségét valamiben megsértsük, a vétkezési szokást egészen elhagyjuk. Ezek tehát ama fokok, melyeken a törödelem fönséges erényére eljuthatni.

IX. Mi a törödelem erényének legfőbb gyümölcse?

Ezen erényt valóban isteni és mennyei erénynek kell tartani. melyért t. i. a szentirás mennyországot igér. Mert szent Máténál írva van:^[13] „Tartsatok bünbánatot, mert elközelget a mennyek országa”; és Ezekielnél:^[14] „Ha az istentelen bünbánatot tart minden bűneiről, melyeket cselekedett és megőrzi minden parancsomat és Ítéletet és igazságot cselekszik, élvén él”; ismét másutt:^[15] „Nem akarom az istentelen halálát, hanem, hogy megtérjen az istentelen az ő útjáról és éljen”. Hogy ezt az örökkétartó boldog életről kell érteni, mindenki beláthatja.

X. Mit kell tartani a külső töredelemről és miért tette azt Krisztus szentséggé?

A külső töredelemről pedig tanítani kell, hogy abban áll a szentség és némely külső érzékek alá eső jelekkel bir, melyek azt jelentik, a mi benn a lélekben végbe megy. Mindenekelőtt pedig meg kell magyarázni a híveknek, miért történt az, hogy Krisztus Urunk a törödelmet a szentségek közé akarta számíttatni. Ennek oka mindenesetre az volt, hogy annál kevésbbé kételkedhessünk a bűnök megbocsátásán, melyet megígért az Isten, midőn mondá: „Ha bűnbánatot tart az istentelen” stb. Mert igen nagy bizonytalanságban kellene lennünk belső törödelmünk felől, mivel senki azokra nézve, a miket cselekszik, saját ítéletére biztosan nem támaszkodhatik. Azért, hogy ezen aggályunkon segítsen az Ur, a törödelem szentségét rendelte hogy bízzunk, hogy a pap föloldozása által bűneink megbocsáttatnak és a hit által, melylyel a szentségek erejében méltán kell bíznunk, lelkiismeretünk megnyugtattassék. Mert nem máskép kell venni a bűneinket törvényszerüleg elengedő papnak szavát, mint Krisztus Urunkét, ki azt mondá az inaszakadtnak:^[16] „Bízzál fiam! megbocsáttatnak neked a te bűneid”. Mivel továbbá senki sem nyerheti el az üdvösséget máskép, mint Krisztus által és az ő kínszenvedésének jótéteményeiből: illő és leghasznosabb volt ránk nézve ily szentség szerzése, melynek ereje s hatása által Krisztusnak ránk kifolyó vére a keresztség után elkövetett bűneinket lemossa s így megismerjük, hogy a kiengesztelésnek jótéteményét egyedül Üdvözitőnknek köszönjük.

XI. A törödelem hogyan valóságos szentsége az uj szövetségnek? szentséggé?

Hogy pedig a törödelem szentség, könnyen megmutathatják a lelkipásztorok ekképen. Valamint ugyanis a keresztség szentség, mivel minden bűnt, és főleg az eredeti bűnt eltörli: ép úgy a törödelmet, mely a keresztség után akarattal vagy cselekedettel elkövetett minden bűnt eltöröl, valóságos és tulajdonképeni szentségnek kell mondani. Továbbá, a mi a fő, mivel azokban nyilvánulnak, a mik külsőleg részint a bűnbánó, részint a pap által véghez vitetnek és a mik bensőig történnek a lélekben: ki tagadhatja, hogy a töredelem a szentség igazi és tulajdonképeni jelentésével bir, miután a szentség szent dolog jele, a bűnös pedig, ki bűnbánatot tart, tettel és szóval világosan kifejezi, hogy a lelkét a bűn undokságától elvonta; s egyszersmind azokból, miket a pap cselekszik és mond, a bűnöket megbocsátó Isten irgalmát is könnyen megismerjük, Világosan jelentik ezt az Üdvözítő ama szavai:^[17] „Neked adom a mennyország kulcsait, és a mit föloldandasz a földön, föl leszen oldozva mennyekben is.” Mert a pap szavai által kifejezett feloldozás a bűnök bocsánatját jelenti, melyet a lélekben eszközöl.

XII. A töredelem szentségét ismételni lehet.

De nem egyedül arra kell oktatni a híveket, hogy a töredelem a szentségekhez tartozik, hanem arra is, hogy azok közé, melyeket ismételni lehet. Mert Péter ama kérdésére: hétszer kell-e a vétket megbocsátani, azt válaszolta az Ur:^[18] „Nem mondom neked: hétszer, hanem hetven hétszer.” Azért ha olyan emberekkel van dolgunk, kik az Isten végtelen jóságában és kegyességében bizalmatlankodni látszanak: lelküket megerősitni s az isteni kegyelem reményére kell serkenteni. Könnyen elérhetni ezt részint ezen és más helyek megmagyarázásával, melyek a szentirásban nagy számmal fordulnak elő, részint azon érvekkel és okokkal, melyeket aranyszájn sz. Jánosnak „az elesettekről”, és sz. Ambrusnak „a törödelemről” irt könyvéből vehetünk.

XIII. Mi és milyen a törödelem anyaga?

Mivel pedig semmit sem kell inkább ismerni a hivő népnek, mint e szentség anyagát: elő kell adni, hogy e- szentség a többitől leginkább abban különbözik, hogy a többi szentség anyaga valamely természetes, vagy mesterségesen előállított dolog: a törödelem szentségének pedig anyagféléje (quasi matéria), mint a trienti zsinat^[19] kijelentette, a penitentziatartónak cselekedetei, t. i. a bánat, gyónás és elégtétel, melyek, a mennyiben a vezeklőben a szentség teljességére, s a bűnök teljes és tökéletes bocsánatára isteni rendeletből kívántainak, e tekintetben a törödelem részeinek mondatnak. De nem azért nevezi a szent zsinat e cselekményeket „anyagfélének”, mintha a valóságos anyag jelentésével nem bírnának; hanem azért, mivel nem olyan anyag, mely külsőleg alkalmaztatnék, mint a viz a keresztségben, és a krizma a bérmálásban. Midőn pedig magok a bűnök is e szentség anyagának mondatnak, ha a dolgot jól megfontoljuk, belátjuk, hogy ez az előbbitől épen nem különbözik. Mert valamint a tűz anyagának mondjuk a fát, melyet a tűz ereje megemészt: úgy a bűnök, melyek a törödelem által eltöröltetnek. helyesen nevezhetők e szentség anyagának.

XIV. A törödelem szentségének alakja.

De az alak kifejtését sem kell elmulasztani a lelkipásztoroknak, mivel e dolognak ismerete a hívek lelkét arra serkenti, hogy e szentség kegyelmét a legnagyobb buzgósággal fogadják. Az alak pedig ez: „Én tégedet feloldozlak”a mi kitetszik nemcsak azon szavakból:^[20] „A miket feloldoztok a földön, fel lesznek oldozva mennyekben is”, hanem magának Krisztus Urunknak tanításából, melyet az apostoloktól vettünk. Es mivel a szentségek azt is kifejezik, a mit munkálnak és ama szavak: „Én tégedet feloldozlak”, azt jelentik, hogy e szentség kiszolgáltatása által a bűnök bocsánatát eszközli: világos, hogy ez a törödelem tökéletes alakja. Mert a bűnök mintegy bilincsek, melyek fogva tartják a lelket, és melyek alól a törödelem szentsége által feloldozást nyernek. A mit nem kevésbbé igazán mond ki a pap azon emberről is, aki a tökéletes bánat ereje által, mely a gyónás szándékát magában foglalja, már bűnei bocsánatát nyerte Istentől.

XV. Mi hasznuk van a szentség alakjához adott könyörgéseknek?

Azonkívül több könyörgés adatik hozzá, nem mintha szükségesek volnának az alakhoz, hanem hogy azok eltávolíttassanak, a mik a szentség erejét és foganatét, annak hibája miatt, kinek kiszolgáltatik, gátolhatnák.

XVI. Mennyire különbözik Krisztus papjainak hatalma a bűn poklosságának megítélésében az ó szövetség papjainak hatalmától?

Azért a bűnösök végtelen hálával tartoznak Istennek, ki oly nagy hatalmat adott az egyházban a papoknak, Mert az egyházban nem ugy, mint hajdan az ó törvényben, melyben a papok bizonyítványukkal csak azt jelentették ki, hogy valaki a bélpoklosságtól megtisztult:^[21] egyedid arra adatott hatalom a papoknak, hogy valakit a bűnöktől feloldozottnak jelentsenek ki: hanem mint Isten szolgái valóságosan feloldoznak, a mit maga az Isten, a kegyelem és igazság szerzője és atyja eszközöl.

XVII. Mily magaviselettel és mily szertartásokkal kell a bűnbánóknak igazi szándékukat bebizonyítani?

Gondosan tartsák meg a hívek a szertartásokat is, melyek e szentségnél szokásban vannak; igy érik el. hogy elméjükben jobban megmarad, a mit e szentség által nyertek, hogy t. i. mint szolgák a legkegyelmesebb urral, vagy inkább mint fiak a legjobb atyával kiengesztelődtek és egyszersmind könyebben megértik, mit kelljen cselekedniük azoknak, a kik ily nagy jótéteményért hálásoknak és róla megemlékezőknek akarják, (akarni pedig mindenkinek kell) mutatni magukat. Mert a ki bűneit bánja, az alázatos és törődött lélekkel leborul a pap lábaihoz, úgy. hogy midőn ily alázatosan viseli magát, könnyen beláthatja, hogy a kevélység gyökerét, melyből mindazon bűnök, melyeket sirat, eredtek és születtek, ki kell irtania. A papban pedig, a ki fölötte mint törvényes biró ítél, Krisztus Urunk személyét és hatalmát tiszteli. Mert a pap valamint a többi, úgy a törödelem szentségének kiszolgáltatásában is Krisztus tisztét teljesíti. Azután bűneit úgy számlálja el a bűnbánó, hogy a legnagyobb és legszigorúbb büntetésre méltónak vallja magát és esedezve kéri bűnei bocsánatát. Mindezek régisége felől kétségtelen bizonyítékok találhatók sz. Dénesnél.^[22]

XVIII. Melyek a törödelem szentségének fő hasznai?

De valóban mi sem hasznosabb a híveknek és mi sem szül bennük nagyobb készséget a törödelemre, mint ha gyakran megmagyarázzák a plébánosok, mily nagy hasznot húzunk belőle. Mert be fogják látni, hogy a törödelemről igazán el lehet mondani, hogy gyökerei ugyan keserűek, de gyümölcsei a legkellemetesebbek. A törödelem minden ereje, tehát abban áll, hogy minket az Isten kegyelmébe visszahelyez és vele legnagyobb barátság által összeköt. E kiengesztelődést néha a jámbor embereknél, kik e szentséghez szentül és istenesen járulnak, a lelkiismeret legnagyobb békéje, a lélek legnagyobb örömével együtt szokta követni. Mert nincs oly nagy és undok bűn, mely a törödelem szentsége által, nemcsak egy ízben, hanem ismételve és többször is el ne töröltetnék. Erről így szól az Ur a próféta által:^[23] „Ha az istentelen bünbánatot tart minden bűneiről, melyeket cselekedett és megőrzi minden parancsomat és ítéletet s igazságot cselekszik: élvén ól és nem hal meg: semmi gonoszságáról, melyeket cselekedett, nem emlékezem meg”. És sz. János:^[24] „Ha megváltjuk bűneinket, hív ő és igaz, hogy megbocsássa nekünk vétkeinket”; és kevéssel utóbb,^[25] semmiféle bűnt ki nem véve, igy szól: „Ha valaki vétkezett is, van szószólónk az atyánál, az igaz Jézus Krisztus; és ő engesztelő a mi bűneinkért: nemcsak a mieinkért pedig, hanem az egész világéiért”.

XIX. Mikép mondatik, hogy némely bűnök meg nem bocsáthatók?

A szentirásban olvassuk ugyan, hogy némelyek nem nyertek az Úrtól irgalmat, ámbár azt kérve kérték; de tudjuk, hogy ez ez azért történt, mivel nem igazán és nem lelkükből bánták bűneiket. Azért, midőn a szentirásban vagy a sz. atyáknál olyan kifejezések fordulnak elő, melyekkel látszólag azt állítják, hogy némely bűnök nem bocsáttathatnak meg, úgy kell azokat magyarázni, hogy a bocsánat igen nehéz megnyerését értsük. Mert valamint gyógyíthatlannak mondatik valamely betegség, ha a beteg oly állapotban van, hogy undorral fordul el az üdvös gyógyszertől: úgy van némely neme a bűnnek, mely sem meg nem bocsáttatik, sem el nem engedtetik, mivel az üdv tulajdonképeni gyógyszerét, az Isten kegyelmét, visszautasítja. Ily értelemben mondta sz. Ágoston:^[26] „Oly nagy azon bűn mocska, midőn valaki Istennek Krisztus kegyelme eszközölte megismerése után a testvériség ellen küzd és maga a Malaszt ellen irigységre gyulad, hogy nem tudja magát a bocsánatkérésig megalázni, jóllehet a bűnt megismerni és megvallani rossz öntudata kényszeríti”.

XX. Törödelem nélkül senki sem nyerheti meg bűnei bocsánatát.

De hogy a törödelemre visszatérjünk, azon erő, hogy a bűnöket eltörli, annyira sajátja, hogy törödelem nélkül a bűnök bocsánatát semmikép sem lehet elnyerni, sőt még remélni sem. Mert írva van:^[27] „Ha bünbánatot nem tartotok, mindnyájan hasonlóképen elvesztek”. Ezt a súlyosabb és halálos bűnökről mondá az Ur, jóllehet a kisebb vétkeknek is, melyek bocsánandóknak mondatnak, szükségük van a bünbánat bizonyos nemére. Mert azt mondja sz. Ágoston:^[28] „Mivel van bizonyos törödelem, mely a bocsánandó bűnökért megy végbe naponkint az egyházban. valóban haszontalan volna az, ha a bocsánandó bűnök törödelem nélkül megbocsáttathatnának”.

XXI. A törödelemnek kiegészítő részei.

De mivel azokról, a mik némileg lényegesek, nem elég csak általánosan szólni: igyekezzenek a lelkipásztorok egyenkint előadni azokat, a mikből az igaz és üdvhozó törödelem mivoltát megérthetik a hívek. Tulajdonsága pedig e szentségnek, hogy az anyag és alakon kívül, melyek minden szentséggel közösek, még, mint fönnebb mondtuk, oly részekkel is bir, melyek mintegy az egész és teljes törödelmet teszik, t. i. a bánat-, gyónás- és elégtétellel; melyekről aranyszáju sz. János^[29] igy szól: „A törödelem készteti a bűnöst mindennek örömmel való elviselésére; szivében bánat, szájában gyónás, testében teljes alázat, vagyis üdvös elégtétel”. E részek pedig a részek azon neméhez tartoznak, melyek valamely egész képzésére szükségesek: mert valamint az ember teste több tagból, kezekből, lábakból, szemekből és egyéb ily részekből áll, melyek valamelyike ha hiányzik, méltán látszik tökéletlennek, tökéletesnek pedig, ha egy sem hiányzik: azonkép a törödelem is e három részből áll, úgy, hogy jóllehet lényegét illetőleg a bánat és gyónás, melyek által az ember megigazul, elegendő: mindazáltal, hacsak a harmadik rósz, t. i. az elégtétel is hozzá nem járul, a tökéletességből valami mindenesetre hiányzik. Azért e részek annyira össze vannak kapcsolva egymással, hogy a töredelmesség a gyónási s elégtételi szándékot és föltétet magában foglalja, a gyónást a bánat es elégtételi akarat, az elégtételt pedig a két másik megelőzi.

XXII. Mily összefüggésben van a törödelem e három része?

E három résznek pedig azon okát adhatjuk, hogy gondolattal, szóval és cselekedettel követtetnek el Isten ellen a bűnök. Illő tehát, hogy, midőn magunkat az egyház hatalma alá vetjük, a mivel a legszentebb isteni felséget megbántottuk, ugyanazzal törekedjünk haragját megengesztelni s a bűnök bocsánatát tőle megnyerni. De ugyanezt más bizonyítékkal is meg lehet erősíteni. A törödelem ugyanis némi kárpótlás a bűnökért, mely annak akaratjából ered, a ki vétkezett és Istentől rendeltetett, ki ellen a bűn elkövettetett. Azért mind a kárpótlási akarat megkivántatik, a miben áll fökép a törödelmesség, mind szükséges, hogy a penitentiatartó a pap ítélete alá vesse magát, mint ki Krisztus személyét viseli, hogy a bűnök nagysága szerint büntetést szabhasson reá; a miből mind a gyónás, mind az elégtétel czélja és szükségessége kitetszik.

XXIII. Mit értünk itt tulajdonképen a törödelmesség alatt?

Mivel pedig e részek lényegét és természetét elő kell adni a híveknek: mindenekelőtt a bánaton kell kezdeni, és ezt szorgalmasan megmagyarázni; mert a lélek soha sem lehet bánat nélkül, midőn előbbi vétkeinkről megemlékezünk, vagy midőn valamely vétket elkövetünk. Ezt az atyák a trienti zsinaton igy határozzák meg:^[30] „A bánat lelki fájdalom és megutálása az elkövetett vétkeknek, azon .szándékkal, hogy többé nem vétkezünk.” S kevéssel utóbb a bánat módjáról hozzátoldatik: „Úgy készít elő a bűnök bocsánatára, ha az isteni irgalomban való bizalommal és azon szándékkal van egybekötve, hogy teljesítjük a többit, a mi e szentség érvényes felvételére megkivántatik.” E határozatból tehát megértik a hívek, hogy a bánat lényege nem áll egyedül abban, hogy valaki vétkezni megszűnjék. vagy eltökélje magában, uj életmódot kezdeni, vagy azt már el is kezdte: hanem, hogy főleg rosszul folytatott életét utálja, és érette eleget tenni törekedjék. Leginkább erősítik ezt a szentek ama feljajdulásai, melyekre a szentirásban oly gyakran találunk. „Elfáradtam — úgymond Dávid —^[31] fohászkodásomban, megöntöztem minden éjjel ágyamat;” és „Meghallgatta az Ur könyörgésemet;” és ismét egy másik:^[32] „Elgondolom előtted minden esztendőmet lelkem keserűségében.” Ezen és a hasonló feljajdulásokat bizonyára az előbbi élet heves gyűlölete és a bűnök utálata sajtolta ki.

XXIV. Miért nevezték a zsinat atyái a bánatot fájdalomnak?

Mivel pedig a bánat fájdalomnak mondatott, inteni kell a híveket, hogy ne gondolják, mintha ama fájdalmat a test erezné. Mert a bánat az akarat müve. És sz. Ágoston^[33] bizonyítja, hogy a fájdalom a törödelem kísérője, nem maga á törödelem. Hanem a bűn utálatát és gyűlöletét fajdalomnak nevezték az atyák, részint, mivel a szentirás igy használja; azt mondja ugyanis Dávid:^[34] „Meddig tartok még tanácsot lelkemben, fájdalmat szivemben naponkint?” részint, mivel a fájdalom a lélek érzéki részében, melyben a kívánság gyökere rejlik, magából a bánatból származik, úgy hogy nem helytelenül határoztatok meg a bánat fájdalom által, mivel fájdalmat okoz, és annak jelentésére a vezeklők ruhájukat is meg szokták változtatni. Erről az Ur sz. Máténál^[35] azt mondja: „Jaj neked Korozaim! jaj neked Betszaida! mert ha Tyrusban és Szidonban történtek volna a csodák, melyek tibennetek történtek, régen szőrzsákban és hamuban tartottak volna bünbánatot.”

XXV. Miért nevezik a hittudósok a bűn utálatát közönségesen törödelmességnek?

Helyesen neveztetett pedig a bűn utálata, melyről szólunk, a fájdalom erejének kifejezésére töredelmességnek, a hasonlatot a testi dolgoktól véve, melyek kővel vagy más keményebb anyaggal apróra töretnek, hogy e szóval kijelentessék, hogy a kevélység által megkeményedett szivünk a törödelem ereje által megtöretik. Azért semmi más fájdalom, akár a szülők vagy gyermekek halála, akár más szerencsétlenség okozta volna, e néven nem neveztetik, hanem csak azon fájdalomnak sajátos neve, melyet az Isten kegyelmének és az ártatlanságnak elvesztése miatt érzünk.

XXVI. Mely szavakkal szokott még a bűn utálata kifejeztetni?

De más szavakkal is szokják ugyanezen dolgot jelelni; ugyanis szívbeli bánatnak is mondatik, mivel a szentirás a szív szót gyakran akarat helyett használja. Mert valamint a szívből veszik kezdetüket a testi mozgások: úgy az akarat a lélek minden többi erőit vezérli és igazgatja. Szívtörődésnek is hivatik a szent atyáktól, kik a törödelmességről irt könyveiket is szivtörődésről ezimezték. Valamint ugyanis késsel vágják fel a feldagadt sebeket, hogy a bezárt méreg kifolyhasson: úgy a szivek mintegy a törödelem késével felhasíttatnak, hogy kivethessék a bűn halálos mérgét: azért szivszaggatátnak is mondta Joel próféta.^[36] „Térjetek hozzám — úgymond — teljes szivetekből, böjttel, sírással, és szaggasátok meg sziveiteket.”

XXVII. Miért kell a bűnök fölötti fájdalomnak, mely törödelmességnek mondatik, igen nagynak és erősnek lennie?

Hogy pedig legnagyobb fájdalmat kell érezni az elkövetett bűnök fölött, úgy, hogy nagyobbat még gondolni sem lehet, az könnyen kimutatható a következő okokkal. Mivel ugyanis a tökéletes bánat a szeretet müve, mely a fiúi félelemből származik: világos, hogy a szeretet és bánat ugyanazon természettel bírnak. Mivel pedig a szeretet, melylyel az Istent szeretjük, a legtökéletesebb szeretet: következik, hogy a bánatnak is a lélek legnagyobb fájdalmával kell egybekötve lennie. Mert valamint mindenek fölött kell szeretni az Istent, úgy mindenek fölött kell utálnunk azokat, a mik bennünket az Istentől elidegenítenek. Azt is meg kell itt jegyeznünk, hogy a szentirásban ugyanazon kifejezéssel jelentetik a szeretet és bánat nagysága. A szeretetről mondatik:^[37] „Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szivedből.” A bánatot illetőleg pedig igy kiált az Ur a próféta^[38] által „Térjetek hozzám teljes szivetekből.” Ha azonkívül, valamint az Isten legfőbb jó mindazok között, melyeket szeretnünk kell, úgy a bűn legnagyobb rosz mindazok közt, melyeket az embernek gyűlölni kell: következik, hogy, a mely okból valljuk, hogy az Istent mindenek fölött szeretni kell, azon okból a bűnt is mindenek fölött utálnunk kell. Hogy pedig az Isten szeretetét előbbre kell tenni mindennél, agy, hogy még az élet megtartása végett sem szabad vétkezni, világosan tanítják az Ur ama szavai:^[39] „A ki atyját, vagy anyját inkább szereti, mint engem, nem méltó hozzám;” és:^[40] „Aki életét meg akarja tartani, elveszti azt.” De azt is meg kell jegyezni, hogy valamint sz. Bernárd^[41] tanúsága szerint a szeretet semmi mód és határ közé nem szorittatik (mert — úgymond ő — az Isten szeretetének módja, őt mód nélkül szeretni): úgy a bűn utálatának módját sem határozhatjuk meg. Legyen ezenkívül nemcsak legnagyobb, hanem a legerősebb, szóval tökéletes, és zárjon ki minden gyávaságot és tunyaságot, Mert írva van Mózes V. könyvében:^[42] „És mikor keresni fogod a te Uradat Istenedet, megtalálod őt, ha teljes szivedből keresed és lelkednek teljes keserűségéből;” és Jeremiásnál:^[43] „Kerestek engem és megtaláltok, midőn teljes szivetekből kerestek, és megtaláltatom tőletek, úgymond az Ur.”

XXVIII. Nem szűnik meg a törödelem valódisága, ha a vétkek fölött érzett fájdalom nem tökéletes is.

Azonban ha azt el nem érhetjük is, hogy a bánat tökéletes legyen, mindazáltal hathatós és igazi lehet. Gyakran megtörténik ugyanis, hogy az érzékek alá eső dolgok inkább hatnak reánk, mint a szellemiek. Innét némelyek nagyobb fájdalmat éreznek gyermekeik halála, mint vétkeik rútsága felett. Ép úgy kell akkor is ítélni, midőn a fájdalom keserűségét könyek nem kisérik; pedig ezek a törödelemben igen kívánatosak és ajánlandók. Találó erre nézve, szt. Ágoston ama mondása:^[44] „Nem bírod, – úgymond – a ker. szeretet bensőségét, ha gyászolsz a test fölött, melyből elszállott a lélek, a lélek fölött pedig, melytől eltávozott az Isten, nem gyászolsz” Erre vonatkoznak továbbá Üdvözítőnknek fennebb idézett szavai:^[45] „Jaj neked Korozaim! jaj neked Bethszaida; mert ha Tyrusban és Szidonban történtek volna a csodák, melyek tibennetek történtek, régen szőrzsákban és hamuban tartottak volna bűnbánatot.” De erre, nézve elég bizonyítékul szolgál a niniveieknek, továbbá Dávidnak, a bűnös nőnek, s az apostolok fejének világos példái, kik mind sűrű könyek közt kérvén Isten irgalmát, megnyerték bűneik bocsánatát.

XXIX. Minden egyes halálos bűnt meg kell bánni.

A híveket azonban főkép arra kell inteni és buzdítani, hogy minden halálos bűn fölött külön törödelmes bánatot inditsanak magokban. Ezekiás ugyanis ekkép írja le a bánatot, midőn mondja: „Átgondolom időtted minden esztendőmet lelkem keserüségében.”^[46] Mert minden évet átgondolni annyi, mint a bűnöket egyenkint megvizsgálni, hogy azokat szívből megbánjuk. Továbbá Ezekielnél is ezeket olvassuk: „Ha az istentelen bűnbánatot tart minden bűneiről, élvén él.”^[47] És ily értelemben mondja sz. Ágoston: „Fontolja meg a bűnös vétke minőségét, tekintettel a helyre és időre, a különbségre és személyre.”^[48]

XXX. Néha elég általában megutálni bűneinket.

E miatt azonban ne essenek kétségbe a hívek az Isten jósága és kegyessége fölött; mert ő, miután forrón óhajtja üdvünket, nem késik vétkeinket megbocsátani, hanem atyai szeretettel öleli a bűnöst, mihelyt az magába szili s bűneit általában utálja, melyeket máskor, mihelyt tehetségében áll. egyenkint emlékezetébe idézni s megutálni szándékozik, és igy az Úrhoz tér. Mert a próféta által parancsolja, hogy ezen reményben legyünk, midőn mondja: „Az istentelennek istentelensége nem árt neki, a mely nap megtér istentelenségéből.”^[49]

XXXI. Mik szükségesek leginkább az igazi törödelmességhez?

Ezekből tehát ki lehet venni, hogy leginkább mik szükségesek az igazi bánatra; a mikre a hivő népet tüzetesen kell tanítani, hogy mindenki megértse, mikép szerezheti azt meg és zsinórmértéke legyen, mely szerint megítélheti, mily távol van ezen erény tökélyétől. Először ugyanis szükséges, hogy minden elkövetett bűnünket utáljuk és bánjuk, nehogy, ha csak némelyek fölött bánkódunk, képzelt vagy tettetett és nem üdvös törödelemre gerjedjünk. Mert, mint sz. Jakab apostol mondja: „Ha valaki az egész törvényt megtartja, de egyben vétkezik, mindenikben vétkes lett”.^[50] Másodszor megkivántatik, hogy a bánattal gyónás- és elégtételi szándék legyen kapcsolatban, a mikről később annak helyén lesz szó. Harmadszor szükséges, hogy a penitentiatartónak erős és állhatatos szándéka legyen életét megjobbítani. Ezt világos szavakkal tanítja a próféta: „Ha az istentelen bünbánatot tart minden bűneiről, melyeket cselekedett és megőrzi minden parancsomat és ítéletet és igazságot, cselekszik: élvén él és nem hal meg; semmi gonoszságáról, melyet cselekedett, nem emlékszem meg”;^[51] s kevéssel utóbb: „És mikor az istentelen kitér istentelenségéből, melyet cselekedett és Ítéletet és igazságot cselekszik, az ő lelkét megtartja életben”;^[52] és alább: „Térjetek meg, úgymond és tartsatok bünbánatot minden gonoszságtokról és nem leszen romlástokra a gonoszság. Vessétek el magatoktól minden törvényszegésteket, melyeket cselekedtetek és szerezzetek magatoknak uj szivet és uj lelket”.^[53] Ugyanezt parancsoló Krisztus Urunk is a házasságtörésen kapott asszonynak: „Menj, igy szólt, és többé ne vétkezzél”;^[54] s hasonlóan az inaszakadtnak, kit a gyógyító-tónál meggyógyított: „Ime, úgymond, meggyógyultál; többé ne vétkezzél”.^[55]

XXXII. A törödelmességhez megkivántatik az elkövetett bűn fölötti bánat és erős fogadás jövőben a bűnt kerülni.

De maga a természet és az ész is nyíltan bizonyítja, hogy a töredelmességre főkép kettő szükséges: az elkövetett bűn fölötti bánat t. i. s az elhatározás és óvakodás, hogy ezentúl semmi ilyest el nem követünk. Mert ha valaki barátjával, kit valamikép megbántott, ki akar engesztelődni, egyrészt meg kell neki bánnia a barátja ellen elkövetett méltatlanságot és sérelmet és másrészt jövőre gondosan kell óvakodnia, nehogy a barátságot valamikép megsérteni látszassák; s e kettővel egyesülve kell lennie az engedelmességnek. Az ember ugyanis mind a természeti és isteni, mind pedig az emberi törvénynek, melyeknek alá van vetve, engedelmeskedni tartozik. Azért, ha a bűnbánó valakitől valamit erőszak- vagy csalfasággal elvett, azt vissza kell adnia; ép igy vagy némi hasznos szolgálattal, vagy szívességgel tegyen eleget annak is, kinek becsülete vagy élete ellen szóval vagy, tettel vétkezett. Mert általánosan el van fogadva, a mit sz. Ágostonnál olvasunk: „A bűn meg nem bocsáttatik, ha az elvett jószág vissza nem adatik”.^[56]

XXXIII. Meg kell bocsátanunk másoknak, ha bocsánatot akarunk nyerni.

Egyebek közt, melyek a törödelmességhez igen szükségesek, nem kevésbbé szorgosan és szükségképen kell gondoskodnunk arról, hogy mindazon méltatlanságokat, melyeket mástól szenvedünk, elengedjük s megbocsássuk. Mert Urunk Üdvözitőnk igy int és szólit fel: „Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő bűneiket, mennyei Atyátok nektek is megbocsátja vétkeiteket; ha pedig meg nem bocsátótok az embereknek, a ti Atyátok sem bocsátja meg nektek bűneiteket”.^[57] Ezek azok, miket a bünbánatban a híveknek szem előtt kell tartaniok. Egyebek, miket a lelkipásztorok — ezt illetőleg — fölemlíthetnek, eszközük ugyan, hogy a bünbánat a maga nemében tökéletesebb és teljes legyen: annyira szükségeseknek azonban azokat még sem kell tartani, hogy nélkülök a törödelem igazi és üdvös nem lehetne.

XXXIV. A bánat tulajdonképpeni ereje és haszna.

Minthogy a lelkipásztoroknak nem szabad megelégedniük azok előadásával, melyek az üdvösségre szükségesek, hanem egyszersmind minden lehető gonddal és igyekezettel arra kell törekedniük, hogy a hívek életüket és cselekedeteiket az eléjük adott mód szerint intézzék: igen hasznos a bánat erejéről és hasznáról többször szólni. Mert jóllehet a jámborság sok egyéb cselekedete, mint a szegények iránt való jótékonyság, a böjt, imádság és egyéb ilyen szent és jámbor cselekedet, az emberek hibája miatt, kiktől származnak, Istennél néha nem talál tetszésre: mégis lehetetlen, hogy a bánat előtte kedves és tetsző cselekedet ne legyen. Mert azt mondja a próféta: „A törödelmes és alázatos szivet oh Isten! nem veted meg”.^[58] Sőt, hogy azonnal megnyerjük Istentől vétkeink bocsánatát, mihelyt szivünkből bánatot keltünk, más helyen ugyanazon próféta ama szavai bizonyítják: „Mondtam, megvallom magam ellen hamisságomat az Úrnak: és te megbocsátottad bűnöm istentelenségét”.^[59] Ugyanezt bizonyítja a 10 bélpoklosról szóló példabeszéd,^[60] kik az Üdvözítőtől a papokhoz küldetve, mielőtt oda értek volna, megszabadultak a bélpoklosságtól. Ebből érthető, hogy az igazi bánatnak (melyről fönebb szóltunk) azon ereje van, hogy általa Istentől azonnal megnyerjük minden hímünk bocsánatát.

XXXV. Mikép lehet a tökéletes bánatot megszerezni?

Igen hasznos a hívek buzgóságának felkeltésére, ha bizonyos módszert adnak elő a lelkipásztorok, melynek segítségével a bánatra kiki szert tehet. Azért intsék őket, hogy mindnyájan gyakran megvizsgálván lelkiismeretüket, kérdezzek önmaguktól, megtartották-e az Isten és az egyház parancsolatait. Ha valaki magát valamely bűnben vétkesnek találta, azonnal vádolja magát s esdve kérjen az Úrtól bocsánatot és időt arra, hogy meggyónhassa bűneit és azokért eleget tehessen, különösen pedig az isteni kegyelem segélye- és védelméért könyörögjön, hogy a jövőben ugyanazon bűnökbe vissza ne essék, melyeknek elkövetését erősen fájlalja. Törekedjenek továbbá a lelkipásztorok arra, hogy a hívekben a bűn legnagyobb utálatát felkeltsék, részint, mivel annak undoksága és rútsága végnélküli, részint mivel ránk igen nagy károkat és nyomort hoz. Elvonja ugyanis tőlünk Isten kegyességét, kitől nagy jókat vettünk s még nagyobbakat is várhattunk és nyerhettünk volna s egyszersmind a legnagyobb fájdalmak örökké tarló kínaival gyötrő örök halálra kárhoztat bennünket. Ennyit a bünbánatról; térjünk már most át a gyónásra. mely a penitencziatartás második része.

XXXVI. Miben áll a gyónás kiválósága és mily szükséges volt a keresztények üdvére annak rendelése?

Mily gondot és szorgalmat kell a lelkipásztoroknak ennek magyarázatára forditaniok, könnyen érthető abból is, hogy a jámborok közös meggyőződése szerint a mi szent, jámbor és vallásos az egyházban Isten végtelen jóságából még létezik, nagyrészben a gyónásnak köszönhető, úgy annyira, hegy senki sem csodálkozhatik. hogy az emberi nem ellensége, midőn a kath. hitet gyökerestül ki akarja irtani, istentelenségének szolgái és csatlósai által a kér. erény eme várát törekszik minden erejével ostromolni. Először tehát ki kell fejteniük, hogy a gyónás rendelése nekünk igen hasznos, sőt szükséges is volt. Igaz ugyan, hogy a tökéletes bánat eltörli a bűnöket: de ki nem tudja, hogy annak oly nagynak, szivbeli fájdalommal oly teljesnek kell lennie, hogy nagysága és a fájdalom érzete a bűnök nagyságához mért és megfelelő legyen? Alival azonban a bánat e fokát csak kevesen érik el: csak kevesen remélhetnék ez uton bűneik bocsánatát.

XXXVII. A gyónás a bánatot tökéletesíti.

Azért szükséges volt, hogy legkegyelmesebb Urunk könnyebb módszerrel segítsen az emberek közös üdvén; a mit csodálandó bölcseséggel vitt véghez, midőn a mennyország kulcsait az egyházra bízta. Mert a kath. hit tanítása szerint mindenkinek hinnie és állhatatosan vallania kell, hogy annak, ki oly lelki állapotban van, melynél fogva elkövetett bűneit fájlalja s egyszersmind felteszi magában, hogy többé rumi vétkezik, midőn a papnak kellően meggyónja vétkeit, a kulcsok hatalmánál fogva minden bűne elengedtetik s megbocsáttatik, habár nem érez is bűnei fölött oly bánatot, mely a bocsánat megnyerésére elégséges volna, úgy, hogy méltán mondották elődeink, a legszentebb férfiak, hogy az egyház kulcsaival a mennyek ajtói megnyílnak. Erről senki sem kételkedhetik, miután a florenczi zsinat^[61] határozatilag kimondá, hogy a bűnbánat gyümölcse a bűnöktől való feloldódás. Mily hasznos a gyónás, ezen kívül még abból is érthető, hogy azoknak, kik vétkes életet élnek, a tapasztalás szerint semmi sem használ annyit erkölcseik megjavítására, mint ha néha titkos gondolataikat, szavaikat, minden cselekedetüket okos és hű barátjok előtt feltárják, a ki öket tettel és tanácscsal segíteni képes. Éppen igy nagyon üdvösnek kell tartanunk azokra nézve, kiket bűneik öntudata furdal, hogy a pap előtt, ki Krisztus Urunk helyettese s kit a legszigorúbb törvény örökös hallgatásra kötelez, föltárják lelkük betegségeit és sebeit; mert azonnal kész gyógyszerekre találnak, a melyek némi mennyei erővel bírnak nemcsak a jelen betegség meggyógyitására, hanem a léleknek olyan megerősítésére is, hogy ezentúl nem esik könnyen hasonló betegségbe s nyavalyába. A gyónás azon hasznát sem szabad hallgatással mellőzni, mely a társadalomra nézve nagy fontossággal bír. Tudvalevő dolog ugyanis, hogy, ha a szent gyónás a kér. rendszerből kizáratnék, titkos és undok bűnökkel teljes lenne minden, melyeket azután és más sokkal nagyobbakat is, a bűn szokása által megromlott emberek nyilván sem szégyenlenének elkövetni. A megváltás szégyene ugyanis zabolázza a vétkezési vágyat és vakmerőséget és fékezi a gonoszságot. Miután a gyónás hasznát kifejtették a lelkipásztorok, annak természetét és erejét kell megmagyarázniuk.

XXXVIII. A szent gyónás fogalma és természete.

A gyónást úgy határozzák meg, hogy az a bűnöknek megvallása, a poenitentiatartás szentségében azon czélból, hogy a kulcsok hatalmánál fogva azoknak bocsánatát megnyerjük. Helyesen neveztetik vádolásnak, mivel nem úgy kell elszámlálnunk a bűnöket, mintha kérkednénk gonoszságunkkal, mint teszik azok, kik örülnek, ha gonoszát cselekszenek; sőt úgy sem kell azokat elbeszélni, mint mikor valamely történt dolgot beszélünk el a közömbös hallgatók mulattatására. Hanem vádoló szívvel úgy kell előszámlálnunk, hogy azokat magunkban megtorolni is kívánjuk. Meggyónjuk pedig a bűnöket bocsánat nyerés végett, mert ezen ítélet felette különbözik a főbenjáró vétségek körüli törvényszéki vizsgálatoktól, melyeknél a vallomást büntetés és halál, nem a bűntől fölmentetés és a vétség elengedése követi. A sz. atyák is ezen értelemben, habár más szavakkal, határozták meg a gyónást; igy például, midőn sz. Ágoston mondja:^[62] „A gyónás az, mely a titkos betegségét a bocsánat reményében felfödi”; és szent Gergely:^[63] „a gyónás a bűnök megutálása”; mind a két meghatározás könnyen összeegyeztethető a fenebbivel.

XXXIX. Miért és mikor rendelte Krisztus a gyónást?

Ezek után, a mi mindezeknél fontosabb, tanítsák a plébánosok és adják elő a híveknek, hogy e szentséget Krisztus írunk, ki mindeneket jól és pedig egyedül üdvünkért cselekedett, az ő legnagyobb jósága- és irgalmából rendelé. Feltámadása után ugyanis az összegyülekezett apostolokra rájok lehelt, mondván:^[64] „Vegyétek a Szentlelket, akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik: és a kiknek megtartjátok, meg vannak tartva”.

XL. A sz. írás más helyeiből is kitűnik, hogy a gyónást Krisztus rendelte.

S ezt látszott jelenteni az Ur, midőn az apostolokat megbízta,^[65] hogy a halottaiból feltámasztott Lázárt az őt övező kötelékekből kioldják. Sz. Ágoston ugyanis igy magyarázza e helyet:^[66] „A papok — úgymond — már többet tehetnek, többet engedhetnek a gyónóknak, kiknek a vétket megbocsátják. Az Ur ugyanis a már feltámasztott Lázárt maguk az apostolok által a tanítványoknak adta át, hogy feloldozzák őt, jelentvén, hogy a feloldozás hatalma az áldozároknak adatott”. Ide tartozik az is, hogy azoknak, kik az uton a bélpoklosságtól megtisztultak, megparancsolá,^[67] hogy „mutassák meg magukat a papoknak” és vessék alá magukat azok ítéletének.

XLI. Az Ur szavaiból kitűnik, hogy a gyónást szükégképen a lelkiatya előtt kell végezni, és hogy az apostolok utódai bírák.

Minthogy tehát az Ur az áldozároknak adta a bűnök föloldozása- és megtartásának hatalmát, világos, hogy őket azon ügyben birákul is rendelte. Mivel azonban — amint ezt a trienti sz. zsinat bölcsen megjegyzi,^[68] semmiféle ügyben sem lehet igaz ítéletet hozni, sem pedig a büntetések kiszabásában igazságos mértéket tartani, hacsak az ügyet, abba egészen behatolva, teljesen nem ismerjük: következik, hogy a bűnbánóknak a gyónásban a pap előtt egyenkint tel kell tárniok minden vétket. Tanítsák azért a lelkipásztorok ezeket, melyeket a trienti sz. zsinat meghatározott, s a kath. egyház szakadatlanul tanított. Mert ha figyelmesen olvassuk a sz. atyákat, mindenütt a legvilágosabb bizonyítékokra akadunk, melyek megerősítik, hogy ezen szentséget Krisztus Urunk rendelte, és hogy a sz. gyónás törvényét evangéliumi törvénynek kell tartanunk, melyet ők e két görög szóval: exomologesis és exagoreusis fejeznek ki. Ha még az ó szövetség jelképeit is tekintjük, kétségkívül a bűnök megvallását akarták jelképezni az áldozatoknak ama különféle nemei, melyeket a különféle bűnök eltörlésének reményében a papok bemutattak.

XLII. Mily haszonnal csatolt az egyház némely szertartásokat a sz. gyónáshoz?

Valamint tanítani kell a híveket arra is, hogy Urunk és Üdvözítőnk rendelte a gyónást; szintúgy figyelmeztetni is szükséges őket, hogy némely szokásokat és ünnepélyes szertartásokat az egyház saját tekintélyével adott hozzá, melyek, habár nem is tartoznak a szentség lényegéhez, annak méltóságát mindazáltal jobban feltüntetik, és a gyónók lelkét áhítatra gyulasztván, előkészítik, hogy Isten kegyelmét könnyebben elnyerjék. Midőn ugyanis födetlen, lehajtott fővel a pap lábaihoz borulva, könyörgésre kulcsolt kezekkel és a ker. alázatosság más efféle jeleit használva, — melyek a szentség lényegéhez nem tartoznak, — bűneinket meggyónjuk: lehetetlenség úgyszólván, hogy e szentségben a mennyei erőt fel ne ismerjük és az isteni irgalmasságért a legnagyobb buzgósággal ne esedezzünk.

XLIII. Kik halálos vétekkel vannak terhelve, gyónás nélkül üdvösséget nem nyerhetnek.

Senki se gondolja, hogy a gyónást az Ur úgy rendelte, hogy nem mondotta ki annak szükségességét. Mert jegyezzék meg maguknak a hívek, hogy annak, kit halálos bűn terhel, a penitencziatartás szentsége által kell a lelki életre visszatérnie: ezt az Ur igen szép hasonlatban adja tudtunkra, midőn e szentség kiszolgáltatásának hatalmát a mennyország kulcsának nevező. Valamint ugyanis bizonyos helyre senki be nem mehet, hacsak az nem segíti, kire a kulcsok bizattak: épen úgy, senki sem juthat el a mennyországba, hacsak az, ajtót a papok ki nem nyitják, kiknek hűségére bízta az Ur a kulcsokat. Mert máskép semmi haszna sem volna az egyházban a kulcsoknak, és hiába tiltana el valakit a menny ajtajától az. kinek a kulcsok hatalma adatott, ha a bemenet más úton is nyitva állna. Ezt sz. Ágoston igen jól fogta fel, midőn így szól:^[69] „Senki se gondolja magában — titkon tartok majd az Ur előtt bűnbocsánatot; Isten tudja, mit cselekszem szivemben, hogy nekem megbocsásson. Tehát ok nélkül mondatott: a miket feloldoztok a földön, fel lesznek oldva mennyben is? tehát Isten egyházának ok nélkül adattak a kulcsok? Ily értelemben nyilatkozott sz. Ambrus^[70] is a bánatról irt könyvében, midőn a Novatiánok eretnekségét megczáfolá, kik azt álliták, hogy a bűnbocsátási hatalom egyedül az Urnák tartatott fönn. „Valljon – igy szól – ki tiszteli jobban Istent: az-e, ki parancsait megtartja, vagy az, ki ellenszegül? Isten parancsolta nekünk, hogy az ő szolgáinak engedelmeskedjünk: a kiknek midőn engedelmeskedünk, egyedül Istennek adunk tiszteletet.”

XLIV. Mily korban és időtájban kell gyónni?

Miután legkevésbbé sem kételkedhetik azon senki, hogy a gyónás törvényét az Ur hozta és rendelte, lássuk: kik, mily korban és az év melyik szakában tartoznak annak eleget tenni. Először is a IV. lateráni zsinat határozatából, mely igy kezdődik:^[71] „Mindkét nemből mindenki”, kitűnik: hogy senkit sem kötelez a gyónás törvénye, mig el nem érte azon kort, melyben eszével élhet. Mindazáltal azon kor az évek bizonyos számától nincs függővé téve, hanem általános szabályul kell tekinteni, hogy a gyermek azon időtől fogva köteleztetik a gyónásra, mikor a jó és rossz közölt különbséget tud tenni és akarata képes a gonoszra. Midőn ugyanis kiki eljut azon életkorra, melyben örök üdvösségéről gondolkodnia kell, tartozik bűneit a papnak meggyónni, minthogy máskép senki sem remélheti az üdvösséget, ha bűnökben van. Mely időtájban kell leginkább gyónni, a fenn említett szabványban meghatározta az egyház: parancsolja ugyanis, hogy a hívek mindnyájan évenkint legalább egyszer gyónják meg bűneiket.

XLV. Hányszor kell a kereszténynek e jótéteménnyel élnie?

Ha megfontoljuk, mit kíván üdvösségünk: valahányszor vagy halálos veszedelemben forgunk, vagy valamely oly dologhoz akarunk fogni, melynek végzésére bűnös ember nem méltó, úgymint: midőn a szentségeket vagy kiszolgáljuk vagy felveszszük, el ne mulasszunk sz. gyónást végezni. Ugyanezt kell tenni akkor is, midőn félni lehet, hogy valamely elkövetett bűnt elfelejtünk. Mert nem lehet oly bűnöket meggyónni, melyekre nem emlékezünk s nem is nyerjük az Úrtól bűneink bocsánatát, mig azokat a penitencziatartás szentsége, a gyónás által el nem törli.

XLVI. Minden bűnt egyenkint el kell számlálni a gyónásban.

Mivel a gyónásban sokra kell vigyázni, melyek részint a szentség lényegéhez tartoznak, részint nem olyan szükségesek: azért ezekről tüzetesen kell szólni. Számos könyv és fejtegetés áll rendelkezésünkre, melyekből könnyű ezek magyarázatát kölcsönözni. Mindenekelőtt azt tanítsák a plébánosok, hogy a gyónásban arra kell ügyelni, hogy az egész és teljes legyen, mert minden halálos bűnt fel kell födni a pap előtt. A bocsánandó bűnöket azonban, melyek Isten kegyelmétől nem fosztanak meg bennünket, s a melyekbe gyakrabban esünk, vétek nélkül is mellőzhetjük és értök máskép is sokfélekép eleget tehetünk: jóllehet helyes és hasznos azokat is meggyónni, mint a jámborok szokása mutatja. De a halálos bűnöket — mint már említettük egyenkint elő kell sorolni, habár legtitkosabbak és olyanok is, melyeket a tizparancsolatnak csak két utolsója tilt. Mert sokszor megtörténik, hogy azok jobban megsebzik a lelket, mint a melyekkel az emberek nyilván és tartózkodás nélkül szoktak vétkezni. Ezt határozta a trienti sz. zsinat és igy tanította mindenkor a kath. egyház, amint asz atyák bizonyítékaiból kitűnik. Szent Ambrusnál ugyanis ezt találjuk:^[72] „Senki sem tisztulhat meg a bűntől, ha nem gyónja meg a bünt.” Szent Jeromos is ugyanezt erősiti, midőn a Prédikátor könyvét fejtegetvén igy szól:^[73] „Ha valakit a kígyó, az ördög titkon megmart és más valaki tudta nélkül a bűn mérgével bemocskított, ha hallgat és bánatot nem tart, sem sebét testvére vagy orvosa előtt fölfedezni nem akarja: az orvos, ki meggyógyíthatná, nem segíthet rajta.” Ezenkívül sz. Cyprián az elesettekről mondott beszédében ugyanezt tanítja, e szavakkal: „Jóllehet, sem a bálványoknak nem áldoztak, sem iratban hitüket meg nem tagadták, minthogy mégis gondolkodtak arról, azt az Ur papjainak őszintén és igaz fájdalommal megvallva, lelki állapotukat feltárják, a lelki tehertől megszabadulnak, üdvös gyógyszert nyernek a bár kicsiny és jelentéktelen sebeikre.” Végre ez a közös véleménye és meggyőződése az összes egyházi tanítóknak.

XLVII. Midőn valaki gyónik, elő kell adnia a bűnök körülményeit is.

A gyónásban a legnagyobb gondot és szorgalmat kell kifejtenünk, minőt a legfontosabb ügyekre szoktunk fordítani és minden törekvésünket oda kell irányoznunk, hogy lelkünk sebeit meggyógyítsuk és a bűn gyökeiéit kitépjük. Nem is csupán a halálos bűnöket kell elszámlálni: hanem minden egyes bűn körülményeit is, melyek a gonoszságot vagy nagyobbítják vagy kisebbítik. Mert némely körülmények oly súlyosak, hogy a bűn halálos volta egyedül azokból tűnik ki, azért mindezeket mindig meg kell gyónni. Mert ha valaki embert ölt, ki kell fejteni, valljon az egyházi volt-e, vagy pedig világi? Hasonlóképen ha nőszeméllyel vétkezett, meg kell mondania, vajjon a házassági köteléktől szabad vagy másnak neje, rokona vagy valamely fogadalom által Istennek szentelt személy volt-e az? Mert ezek a bűnöknek különféle nemeit képezik, úgy, hogy az elsőt egyszerű paráználkodásnak, a másodikat házasságtörésnek, a harmadikat vérfertőztetésnek a negyediket pedig szentségtörésnek nevezik az egyházi tanítók. A lopás is a bűnök közé számítandó: de ha valaki egy aranyat lop, mindenesetre kisebb bűnt követ el, mint az, ki száz, kétszáz, vagy igen nagy mennyiségű aranyat, főkép pedig, ha az egyház pénzét lopta el. Ugyanez áll a hely és időre nézve is s ezekről a sok könyvből ismeretesebbek a példák, mint hogy azokat szükség volna felemlítenünk. Ezeket tehát, mint mondottuk, szükséges előadni; a melyek pedig a bűn gonoszságát nagy mértékben nem növelik, azokat vétek nélkül el lehet hallgatni.

XLVIII. Azon gyónást, melyben valaki valamely halálos bűnt szándékosan elhallgatott, ismételni kell.

A gyónáshoz annyira szükséges, hogy teljes és egész legyen — amint előbb mondottuk — hogy az, a ki azok közöl, a miket elő kell számlálni, egyeseket szántszándékkal elhallgat és csak némelyeket gyónik meg: nemcsak semmi hasznot nem húz a gyónásból, hanem azonfelül uj bűnnel is terheli magát. Nem is lehet a bűnök ilyen elsorolását a szentség természetével biró gyónásnak nevezni; sőt a bűnösnek a gyónást ismételnie és magát azon bűnről is vádolnia kell, hogy a szentség méltóságát a gyónás tettetésével megsértette.

XLIX. A gyónást, melyből feledékenységből vagy nem vétkes gondatlanságból kimaradt valami, ismételni nem szükséges.

Ha más ok miatt volt a gyónás hiányos vagy mivel a bűnbánó némely bűnöket kifelejtett vagy mivel lelkiismeretének rejtekeit nem vizsgálta át elég pontosan, de volt akarata, hogy minden bűnét teljesen meggyónja: nem szükséges gyónását ismételnie: hanem elégséges, ha bűneit, melyekről megfeledkezett, mintán eszébe jutottak, máskor meggyónja a papnak. Erre nézve mindazáltal meg kell vizsgálnunk, vajon nem igen gondatlanul és felületesen kutattuk-e lelkiismeretünket és nem hanyagul idéztük-e vissza emlékezetünkbe az elkövetett bűnöket, úgy, hogy mintegy meglátszik, hogy azokra visszaemlékezni nem is akartunk: mert, ha ez történt, a gyónást mindenesetre meg kell újítani.

L. A gyónásnak egyszerűnek, világosnak és nyíltnak kell lennie.

Ezenkívül arra kell törekedni, hogy a gyónás világos, egyszerű és nyílt legyen, nem pedig mesterkélten összeállított, mint némelyek tesznek, kik inkább életmódjukat beszélik el, mint bűneiket gyónják meg, mert a gyónásnak olyannak kell lennie, hogy a pap előtt olyanoknak tüntessen fel bennünket, milyeneknek önmagunkat ismerjük, a bizonyost bizonyosnak, a kétségest kétségesnek mutassa. Ha vagy a bűnöket nem sorjuk el, vagy a fennforgó dologtól eltérő beszédeket szövünk közbe: világos, hogy gyónásunkban eme kellék hiányzik.

LI. A gyónásnak okosnak és szemérmetesnek kell lennie.

Igen ajánlatos továbbá a dolog kifejtésében okossággal és szemérmetességgel élni. Nem kell ugyanis haszontalanul szaporítani a szavakat, hanem azt, a mi az egyes bűnök természete- és lényegéhez tartozik, röviden, szerénységgel párosult szavakkal kell előadni.

LII. A gyónás nem történhetik hírnök rogy levél utján.

Mind a gyónónak, mind a lelkiatyának szorgosan gondoskodniok kell, hogy beszédjük a gyónásban titkosan történjék. Innen van, hogy általában senkinek sem szabad bűneit meggyónni akár izenet, akár levél által, mert így már titkosat tenni semmit sem lehet.

LIII. A keresztény embernek a gyakori gyónás hasznos.

Semmi se feküdjék a híveknek annyira szivükön, mint az, hogy a bűnök gyakori meggyónása által lelküket megtisztani iparkodjanak; midőn ugyanis valakit halálos bűn terhel, mi sem lehet neki üdvösebb, a sok, életét fenyegető veszély miatt, mint bűneit azonnal meggyónni: mert, habár hosszú életet ígérhetne is valaki magának, valóban rút dolog volna akkor, midőn a testet és ruházatot oly gondosan iparkodunk szennyéből kitisztítani, legalább annyi gondot nem viselni a lélekre, hogy fényessége a vétek legrutabb szennyétől el ne homályosodjék.

LIV. Hányféle hatalommal kell e szentség kiszolgáltatójának felruházva lennie?

Szóljunk most már e szentség kiszolgáltatójáról is. Hogy az a pap, kinek rendes vagy átruházott föloldozási hatalma van, eléggé kitűnik az egyház határozatából; mert annak, a kinek e tisztet kell teljesítenie, nemcsak rendi, hanem joghatósági hatalommal is kell bírnia. E tisztről jeles bizonyságot szolgáltatnak az Urnak sz. Jánosnál előforduló ama szavai:^[74] „A kiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik és a kiknek megtartjátok, meg vannak tartva”; mert bizonyos, hogy e szavak nem mindenkihez, hanem csak az apostolokhoz intéztettek, kiknek ezen tisztben az áldozópapok utódaik. Ez magából a dolog természetéből is következik; mert, mivel minden kegyelem, melyet e szentség által nyerünk Krisztustól, a tőtől árad a tagokra: méltán azoknak kell azt Krisztus titokszerü testének, t. i. a híveknek kiszolgáltatni, kik egyedül bírnak hatalommal Krisztus valóságos testének megszentelésére, főkép, mivel a hívők épen a penitencziatartás szentsége által lesznek alkalmasakká és méltókká az oltáriszentség vételére. Hogy mily lelkiismeretességgel tartatott fenn a legrégibb egyházban az elöljáróul rendelt papnak joghatósága, könnyen érthető a régi atyák határozataiból, melyek tiltják, hogy valamely püspök vagy pap másnak egyházkerületében valamely tisztet merészeljen teljesíteni azon egyházkerület elöljárójának, engedélye nélkül, vagy ha csak nagy szükség nem kényszeríti. Éppen így rendelkezett az apostol^[75] is, midőn Titusnak megparancsolá, hogy minden egyes városban papokat rendeljen, kik t. i. a híveket a tanítás és a szentségek mennyei eledelével táplálják és neveljék.

LV. Szükség esetéken minden pap minden bűnöst föláldozhat.

Ha azonban halál veszedelme állana be s a bűnösnek saját papja nem lehet jelen, nehogy valaki ily esetben elveszszen, a trienti sz. zsinat^[76] tanítása szerint az Isten egyházában mindig fennállott a tan, hogy ilyenkor minden papnak, akár milyen hatalommal bír is, szabad nemcsak mindennemű bűnt megbocsátani, hanem még a kiközösítés alól is feloldozni.

LVI. Mily gyóntatóatyát válasszon az, a kinek üdve szivén fekszik?

A rendi és joghatósági hatalmon kívül, a melyek elkerülhetetlenül szükségesek, főkép tudomány, műveltség, továbbá okosság kívántatik meg e szentség kiszolgáltatójában; mert bíró és orvos is egyszersmind. A mi az elsőt illeti kétségkívül erre alapos ismeretek kiválhatnak. hogy a bűnöket nemcsak vizsgálni, hanem azok különféle nemeiből mindenkinek sorsa s állásához képest megítélni is tudja, melyek halálosak, melyek bocsánandók. A mennyiben pedig orvos, a legnagyobb okosságra van szüksége. Mert szorgosan gondoskodnia kell, hogy a betegnek oly gyógyszereket rendeljen, melyek alkalmasaknak tűnnek fel a lélek meggyógyitására és arra, hogy jövőre a betegség ereje ellen azt megóvják. Ebből megérthetik a hívek, hogy mindenkinek legnagyobb törekvéssel azon kell lennie, hogy oly gyóntató atyát válaszszon, kit feddhetlen élet, tudomány és bölcs Ítélet ajánlanak; s a ki jól tudja, mily fontos és jelentékeny az a tiszt, melyet visel s mily büntetést keli szabnia minden egyes bűnösre és kiket kell vagy nem kell feloldoznia.

LVII. Soha, sem szóval, sem jellel nem szabad kinyilvánítani azokat, a mik a gyónásban mondattak.

Mivel mindenki forrón óhajtja, hogy bűnei s rútságai titokban maradjanak: figyelmeztetni kell a híveket, hogy nincs okuk attól tartani, hogy a lelkiatya valakinek valamikor kijelenti, a miket a gyónásban felfödtek vagy, hogy abból rajok valamikor valamely veszély háramlik. Mert az egyházi törvények a legkeményebb büntetést szabták azon papokra, kik örökös és lelkiismeretes hallgatással titokban nem tartják mindazon bűnöket, melyeket nekik valaki meggyónt. Azért a lateráni nagy zsinatban olvassuk: „Mindenkép óvakodjék a pap, hogy szóval vagy jellel vagy más egyéb módon a bűnöst el ne árulja.”

LVIII. Mely dolgokra kell leginkább vigyáznia a papnak mások gyónásainak kihallgatásában?

A dolog természete kívánja, hogy, miután a kiszolgáltatásról szólottunk, néhány fejezetben azokról is szóljunk, mik a gyónás használatát és teljesítését közelebbről érdeklik. Sokan ugyanis a hívek közöl, kik általában alig várják, hogy elmúljanak ama napok, melyek az egyházi törvényben a gyónásra rendeltettek, a keresztény kötelességtől oly távol vannak, hogy alig emlékeznek bűneikre, melyeket a lelkiatyának meg kellene gyónniuk, egyebekre pedig épen nem ügyelnek, mik az isteni kegyelem elnyerését kétségkívül igen megkönnyítik. Mivel azok üdvéről a legnagyobb buzgósággal kell gondoskodni, mindenekelőtt azt vizsgálják a lelkiatyák a gyónóban: hogy van-e bűnei fölött őszinte bánata és van-e eltökélett és határozott akarata, hogy ezentúl a bűnöktől tartózkodni fog. Hogyha ily érzelemmel látják a gyónót eltelve, intsék és hathatósan buzdítsák, hogy ily nagy és kiváló jótéteményért Istennek legnagyobb hálát adjon és tőle a mennyei kegyelem segélyét kérni soha meg ne szűnjék, mely által megerősödve és védve, a gonosz kívánságoknak könnyen ellenállhat és elfojthatja azokat. Inteni is kell őt, hogy egy napot se engedjen elmúlni a nélkül, hogy Urunk szenvedéseinek titkairól valamit ne elmélkednék és annak követésére és legbensőbb szeretetére ne buzdítaná, ne sarkallná magát. Ezen elmélkedés által éri el ugyanis, hogy a sátán minden kísértése ellen napról napra biztosabbnak érzi magát. Mert annak, hogy a csekély kisértések is oly hamar legyőznek bennünket, nem más az oka, mint az, hogy a mennyei dolgok feletti elmélkedés által az isteni szeretet tűzet éleszteni nem törekszünk, mellyel a lélek felujulhatna és erőt nyerhetne. Ha pedig a lelkiatya észreveszi, hogy az, a ki gyónni akar, bűneit nem bánja úgy, hogy valóban megtörődöttnek lehetne mondani: iparkodjék felkelteni benne a bánat utáni vágyat, hogy e kitűnő ajándék vágyától égve, elhatározza magát, hogy azt az Isten irgalmától kérni és azért esedezni fog. Különösen el kell fojtani némelyek kevélységét, kik gonoszságaikat mentegetődzéssel vagy védeni vagy kisebbiteni törekszenek. Mert példáid, midőn valaki vallja, hogy a harag hevesen elragadta: ez az izgatottság okát rögtön másra tolja, ki, — mint panaszkodik, — előbb megbántotta őt. Inteni kell, hogy ez felfuvalkodott szívre és bűnének nagyságát vagy kevésbe vevő vagy épen nem ismerő emberre mutat; aztán az ilyen mentegetődzés inkább nagyobbitja, mint kisebbíti a vétket. Mert a ki tettét így törekszik igazolni, tulajdonképen azt vallja meg, hogy ő akkor fog béketűréssel élni, midőn senki sem fogja bántani; a minél bizonyára keresztény emberhez méltatlanabb semmi sem lehet. Midőn ugyanis főkép azon kellene sajnálkoznia, ki őt megbántotta: mégis nem a bűn gonoszsága miatt háborodik fel, hanem felebarátjára haragszik: és midőn legjobb alkalma van Istent béketűrésével tisztelni és felebarátját szelídsége által megjavítani, az üdvös alkalmat kárhozatára fordítja. Még veszélyesebbnek kell tartanunk azok hibáját, kik bizonyos oktalan szégyen miatt nem merik megvallani bűneiket. Ezekbe buzdítás által bátorságot kell önteni és figyelmeztetni kell őket, hogy nincs ok félni bűneik megvallásától s hogy senki sem csodálkozhatik, ha meg tudja, hogy az emberek vétkeznek; miután ez mindnyájunk közös nyavalyája és az emberi gyarlóság tulajdona. Vannak mások, kik vagy mivel ritkán szokták meggyónni bűneiket, vagy mivel semmi gondot s figyelmet nem fordítottak lelkiismeretük megvizsgálására, sem elkövetett bűneiket nem tudják előadni a gyónásban, sem azt nem tudják eléggé, hogyan kell e kötelesség teljesítéséhez fogni: ezeket mindenesetre szigorúan meg kell dorgálni, főkép megtanítani, hogy, mielőtt valaki gyóntatóatyjához járul, egész erejével azon kell lennie, hogy bűnei felett bánatot keltsen szivében; ezt pedig csak úgy teheti meg, ha azokat emlékezetébe vissza idézve egyenkint megismerni törekszik. Azért ha a lelkiatya ily embereket teljesen készületlenül talál, nyájas szavakkal bocsássa el magától és buzdítsa őket, hogy fordítsanak némi időt lelkiismeret vizsgálásra és ezután térjenek vissza. S ha talán erősítenék, hogy ők erre nézve minden törekvést és szorgalmat fel használtak, mivel a lelkiatya fölötte tarthat attól, hogy ha egyszer elbocsátotta őket, nem jönnek vissza: ki kell őket hallgatni, főleg ha életük megjobbitására némi törekvést mutatnak és arra bírhatók, hogy hanyagságukat megváltják s megígérik, hogy azt máskor pontos és szorgalmas vizsgálat által kipótolják; ebben mindazáltal nagy óvatosság szükséges. Mert ha a hallott gyónásból belátja, hogy a gyónó részéről a bűnök elszámlálásában a törekvés és azok megutálásában a bánat nem hiányzott, feloldozhatja őt. Ha azonban azt látja, hogy mindkettő hiányzik, tanácsolja és javasolja neki, hogy, mint fönnebb mondva volt, nagyobb gondot fordítson lelkiismerete megvizsgálására és lehető legnagyobb nyájassággal bánván vele, bocsássa el. Mivel pedig néha megtörténik, hogy az asszonyok megfeledkezvén az előbbi gyónásban valamely bűnről, nem mernek a gyóntatóatyához ismét visszatérni, mivel félnek, hogy a nép előtt nagy istentelenség gyanújába esnek, vagy hogy úgy tűnnek fel, mint a kik különös vallásosság dicséretét hajhászszák: gyakran, majd nyilván, majd négyszemközt meg kell mondanunk, hogy senkinek sincs oly kitűnő emlékező tehetsége, hogy minden tettére, szavára és gondolatára visszaemlékezzek: azért a hívek semmi által se hagyják magokat elriasztani a lelkiatyához való visszatéréstől, ha oly vétek jut eszökbe, a melyet előbb fel nem említettek. Ezeket és még több effélét kell a lelkiatyáknak a gyónásban szem előtt tartaniok. Most térjünk a töredelem harmadik részére, mely elégtételnek neveztetik.

LIX. Mit jelent az elégtétel általában, s mit a gyónás anyagában?

Először az elégtétel nevét s jelentését kell kifejteni. Mert ebből vettek bőséges alkalmat a kath. egyház ellenségei egyenetlenségre s czivakodásra a keresztény nép legnagyobb kárával. Az elégtétel valamely tartozásnak egész lerovása: mert abból, a mi elég, semmi sem hiányzik. Azért, midőn bocsánat-nyerésről van szó, eleget tenni annyit jelent, mint valakinek annyit tenni, a mennyi a fölháborodott léleknek a méltatlanság megtorlására elég lehet. Következőleg az elégtétel nem egyéb, mint a máson elkövetett sérelemnek jóvátevése. Amely elégtételről pedig itt szó van, az alatt a hittudósok azt értették, mely által az ember elkövetett bűneiért Istennek valamiképp eleget tesz.

LX. Hány fokozata van azon elégtételnek, mely a bűnért némi kárpótlást foglal magában?

Minthogy e tekintetben sokféle fokozat lehetséges, innen van. hogy az elégtételt különféle értelemben szokták venni, az első és leghelyesebb az, melynek értelmében bűneink minőségéhez mindazt, a mivel tartozunk, teljesen lefizetjük, habár az Isten a legszigorúbb igazság szerint akar is velünk cselekedni. Ezen elégtétel az, mely Istent kiengesztelte velünk s kegyessé tette és ezt egyedül Krisztus Urunknak köszönjük, ki a keresztfán bűneinkért a váltságbért lefizetvén, az Istennek teljesen eleget tett. Mert semmi teremtett lény sem bírhatott akkora becsesei, hogy bennünket ily nagy tartozástól megszabadithatott volna, mint sz. János bizonyítja: „Ő engesztelő a mi bűneinkért: nemcsak a mieinkért pedig, hanem az egész világéiért.”^[77] Ez tehát teljes és bőséges, minden ez életben elkövetett bűn nagyságának teljesen és tökéletesen megfelelő elégtétel: melynek erejéből van becse az emberek cselekedeteinek Isten előtt, s nélküle semmi érdemük sem volna. Erre vonatkoznak Dávid szavai is, ki, miután magában elmélkedve felkiáltott: „Mit adjak vissza az írnak mindazokért, miket nekem adott?”^[78] ezen elégtételen kívül, melyet ő kehely névvel jelölt, semmi egyebét nem talált méltónak annyi s oly nagy jótéteményhez, azért hozzá teszi: „Az üdvösség kelyhét veszem, és az Ur nevét segítségül hívom.” Az elégtételnek második neme az, mely kánoni — törvényszerinti — elégtételnek is neveztetik, és elvégezése időhöz van kötve. Szokássá vált ugyanis az ősrégi egyházban, hogy a penitencziatartókra, midőn bűneiktől feloldoztattak, bizonyos büntetést szabtak, mely büntetésnek kiállása elégtételnek szokott neveztetni. Ugyanezen névvel jelöltetik a büntetésnek akármely neme is, melyet nem a lelkiatya szabott ránk, hanem a melynek mint önkéntesen felvállalt s önmagunk ellen szabbott büntetésnek alávetjük magunkat. Ez azonban épen nem tartozik a penitencziatartáshoz, mint szentséghez, hanem csak az teszi a szentség részét, melyről mondottuk, hogy a pap meghagyásából rovandó le Istennek a bűnökért, azon erős és eltökélt akarattal, hogy jövőben minden erőnkből kerülni fogjuk a bűnt. Mert némelyek igy határozták meg: „Eleget tenni annyit tesz, mint Isten iránt kellő tisztelettel viseltetni.” Hogy Isten iránt senki kellő tisztelettel nem viseltethetik, hacsak föl nem teszi magában, hogy minden bűnt kerülni fog, eléggé világos. És: „eleget tenni annyit tesz, mint a bűn okát kiirtani, és sugallatainak sziveinket ki nem tárni.” Ezen értelemben mások az elégtételt megtisztulásnak mondották, mely lemos minden mocskot, mely a bűn szennye által a lélekre ragadt, s az ideiglenes büntetésektől, melyeknek alá voltunk vetve, fölment bennünket. Ezek így lévén könnyű lesz meggyőzni a híveket, mily szükséges, hogy a penitencziatartók ez elégtételben gyakorolják magukat.

LXI. Az örök, büntetés elengedésével, mely a bűn megbocsátását követi, nem mindig engedtetik el az ideiglenes büntetés.

Szükséges tanítani a híveket, hogy kettő az, a mi a bűnt követi: a bűn szennye és a büntetés; s ámbár a bűn megbocsátásával mindig elengedtetik egyszersmind az örök halál büntetése a pokolban: mindazáltal nem mindig történik, mint a trienti sz. zsinat kijelenti, hogy az Ur a bűnök maradványait s a bűnökért járó ideiglenes büntetést is elengedi. Ennek világos példái találhatók a szentiráshan: Mózes I. 3. részében. Mózes IV. 12. és 22. részében és sok más helyen. A legvilágosabb s legjelesebb Dávid példája, a kinek noha Náthán^[79] azt mondotta: „Az Er is elvette bűnödet; nem fogsz meghalni”: mégis önkéntesen a legsúlyosabb büntetések alá vetette magát, Isten irgalmáért éjjel nappal igy könyörögvén: „Moss meg engem mindinkább gonoszságomból, s bűnömből tisztíts meg engem; mert elismerem gonoszságomat, s bűnöm előttem vagyon mindenkoron.”^[80] Ezen szavakkal azt kérte az Úrtól, hogy ne csak a gonoszságot, hanem a gonoszságért tartozó büntetést is engedje el neki, s a bűn maradékaitól kitisztítva, az előbbi büntelen állapotba helyezze vissza. Ámbár ezekért buzgón esedezett, az Ur mégis büntette házasságtörésben nemzet fiának. Absolonnak, kit különösen szeretet, pártütésével és elvesztésével, továbbá még más büntetésekkel és csapásokkal is meglátogatta őt, melyekkel előbb fenyegette. Így Mózes II. könyvében is Isten Mózes kérésére a bálványimádó népnek megbocsátott ugyan, mindamellett fenyegette, hogy ama förtelmes gonoszságért súlyos büntetésekkel fogja megbüntetni: és maga Mózes előre megmondta, hogy azt az Er a legszigorúbban fogja megboszulni egész a harmad s negyed ízig.^[81] Hogy pedig ezeket a sz. atyák is mindenkor tanították a kath. egyházban, az ő tekintélyük 1egvilágosabban megerősíti.

LXII. Miért nem enged el Isten az embernek a penitencziatartás szentsége által annyit, mint a keresztség által?

Hogy miért van az. hogy a peniteneziatartás szentségében nem engedtetik el minden büntetés épen úgy, mint a keresztségben, jelesen magyarázza a trienti sz. zsinat a következő szavakkal:^[82] „Az isteni igazságosság követeli, hogy máskép fogadja kegyelembe azokat, kik a keresztség előtt tudatlanságból vétkeztek: s máskép azokat, kik már egyszer az ördög s a bűn rabszolgasága alól fölszabadittatva, és a Szentlélek ajándékát elnyerve, nem irtóztak az Isten templomát tudva megszentségteleniteni, s a Szentleiket megszomoritani. Méltó az Isteni jósághoz, hogy bűneinket meg ne bocsássa minden elégtétel nélkül, nehogy alkalmat véve, a bűnöket csekélyeknek tartván, mintegy a Szentlélek megsértésével és kisebbítésével nagyobbakba essünk, haragot vonván lejünkre a harag napján. Mert kétségkívül hathatósan visszatartják a bűntől, s mintegy fékezik ezen elégtételi büntetések, és jövőre óvatosabbak s vigyázóbbakká teszik a penitencziatartókat.” Azonfölül mintegy bizonyítványai azon bánatnak, melyet az elkövetett bűnök fölött érzünk: s ekkép elégtételt adunk az egyháznak, melyet bűneinkkel súlyosan megbántottunk. Mert sz. Ágoston azt mondja: „A töredelmes és alázatos szivet az Ur nem veti meg.”^[83] Mivel azonban kinek-kinek lelki fájdalma többnyire rejtve van mások előtt, és sem szavak, sem bármely más jelek által mások tudomására nem jut, az egyház elöljárói helyesen tűznek ki bűnbánati időszakokat, hogy az anyaszentegyháznak. melyben magok a bűnök megbocsáttatnak, elégtételt adjunk.

LXIII. Hogyan használnak másoknak a ránk mért büntetések?

Ha bünbánatot tartunk, ezen mások okulva megtanulják, miképen kelljen életüket intézniük, s a jámborságot követniük. Mert, midőn mások a bűneinkért reánk mért büntetéseket szemlélik, hogy nemcsak egész életükön át a legnagyobb vigyázattal kell lenniök, hanem előbbi magokviseletét is meg kell javítaniuk. Azért igen bölcs szokás volt az egyházban, hogy, ha valaki nyilvánosan követett el nagy bűnt, nyilvános vezeklés alá vetették, hogy a többiek a félelem által visszariasztva, ezután szorgalmasabban kerüljék a bűnt; a mi néha a titkosabb bűnöknél is meg szokott történni, ha súlyosabbak voltak. De a nyilvánosuknál, mint mondottuk, mindig szokásban volt, hogy, a kik azokat elkövették, nem oldoztattak fel, míg nyilvános vezeklés alá nem vetették magokat. Az egyházi férfiak pedig azalatt Istenhez imákat intéztek azok üdvéért, s nem szűntek meg inteni a vezeklőket, hogy ők is hasonlókép cselekedjenek. E tekintetben igen nagy volt sz. Ambrusnak^[84] gondossága és szorgoskodása, kinek kényeire, mint mondják, igen sokan, kik kemény szívvel járultak a töredelem szentségéhez, úgy meglágyultak, hogy igaz töredelmes bánatra indultak. Később azonban a régi fegyelem szigora annyira alább szállott, s a szeretet úgy meghidegült, hogy a hívek a bűnök bocsánatának elnyerésére többnyire már semmi belső lelki fájdalmat és szivbeli bánatot sem tartanak szükségesnek, hanem elegendőnek vélik, ha bánatot mulatnak.

LXIV. A penitencziatartás áltál Krisztushoz leszünk hasonlóvá.

Azután pedig ily büntetések szenvedése által azt érjük el, hogy Jézus Krisztusnak, a mi fejünknek, abban, a miben önmaga szenvedett^[85] s megkisértetett, képét és hasonlatosságát viseljük. „Mert mi lehetne rútabb, amint sz. Bernát^[86] monda, mint tövissel koronázott fő alatt elkényeztetett tagnak lenni.” Mert az apostol tanúsága szerint^[87] „Krisztusnak örökös társai vagyunk, ha vele együtt szenvedünk:” s mint más helyen irta:^[88] „Ha vele együtt meghalunk, vele együtt élünk is: ha szenvedünk, együtt országlunk is.”

LXV. Mikép van a bűnnél helye az igazságnak az Isten irgalmassága mellett?

Szent Bernát^[89] is azt állítja, hogy kettő található a bűnben: a lélek vétsége és sebe; a vétség ugyan Isten irgalma által eltöröltetik, de a bűnök sebeinek hbegyógyítására igen szükséges a töredelem szentségének gyógyszerét alkalmazni. Mert valamint a seb begyógyitása után is maradnak némely sebhelyek, melyeket szintén gyógyítani kell: ép úgy a lélekben a vétség megbocsátása után a bűn maradványai, melyek fenmaradnak, eloszlatandók. Ezt nyíltan erősiti aranyszáju sz. János^[90] állítása, midőn igy szól: „Nem elég a nyilat a testből kihúzni, hanem a nyíl ejtette seb is begyógyítandó; épen igy a lélekben is a bűn bocsánatának megnyerése után a hátrahagyott sebet a töredelem által kell begyógyítani. Mert sz. Ágoston^[91] igen gyakran int, hogy a töredelemben e kettőt kell tekintetbe venni: az Isten irgalmát és igazságát: irgalmát, mellyel a bűnöket s az azokért tartozó örök büntetéseket elengedi; igazságát, mely szerint ideigtartó büntetésekkel fenyíti meg az embereket.

LXVI. A penitencziatartás által elkerüljük az Istentől nekünk készített büntetéseket.

Végre a penitencziatartásnak magunktól felvállalt büntetése elejét veszi Isten fenyítésének és a ránk szabott büntetéseknek. Ezt tanítja az apostol, midőn így szól: „Hogyha mi magunkat megítélnék, bizonyára nem ítéltetnénk meg; midőn pedig ítéltetünk, az tartól fenyittetünk, hogy e világgal el ne kárhoztassunk.^[92] Ha ezek jól megmagyaráztatnak a híveknek, majdnem lehetetlen, hogy a töredelem cselekedeteire hathatósan ne serkenjenek.

LXVII. Honnan van, hogy cselekedeteink érdemmel is, elégtétellel is bírnak?

Mily nagy pedig annak hatása, kitűnik abból, hogy az egész Krisztus Urunk szenvedésének érdemétől függ. Őtőle nyerjük egyszersmind jó cselekedeteinkkel azon két legnagyobb jót, melyek egyike az, hogy a halhatatlan dicsőségnek jutalmát érdemeljük, úgy hogy egy pohár friss víz sem marad jutalom nélkül, ha azt az ő nevében adjuk; másika, hogy bűneinkért eleget teszünk.

LXVIII. Elégtételünk nem homályosítja el Krisztus Urunk elégtételét és érdeméi.

Elégtételünk azonban Krisztus Urunknak legtökéletesebb és legteljesebb elégtételét épen nem homályositja el; sőt ellenkezőleg sokkal tisztább és fenségesebb fénybe helyezi. Mert Krisztus kegyelme annál bőségesebbnek látszik, minthogy nemcsak azokban részesülünk, a miket ő egyedül, hanem azokban is, a miket ő, mint fő a tagokban, a szent és jámbor emberekben érdemlett és véghezvitt. Igy történik, hogy a jámborok igaz és jó cselekedetei oly nagy becsesei és érdemmel bírnak. Mert Krisztus Urunk, mint fő a tagokra, és mint szőlőtő a vesszőkre, folytonosan árasztja kegyelmét azokra, kik vele szeretet által egybekapcsolva vannak. Ezen kegyelem pedig jó cselekedeteinket mindig megelőzi, kiséri és követi, s nélküle érdemet szerezni, sőt Istennek csak eleget tenni is, semmikép sem vagyunk képesek. S igy történik, hogy az igazaknak semmi sem hiányzik, minthogy cselekedeteikkel, melyeket Isten segítségével visznek végbe, mind az Isteni törvénynek az emberi és halandó természethez mérten eleget tehetnek, mind az örök életet kiérdemelhetik, melyet t. i. elnyernek, ha e világból Isten kegyelmében múlnak ki. Mert ismeretes Üdvözitőnk ama mondása: Mind, ki e vízből iszik, ismét szomunhozik; a ki pedig iszik ama vízből, melyet én adok neki, nem fog szomjuhozni mindörökké: hanem a viz, melyet én adok neki, őbenne szökőkút vize lesz az örök életre.”^[93]

LXIX. Mi szükséges főképen ahhoz, hogy valamely cselekedet elégtételt erővel bírjon?

Az elégtételhez főkép kettő kívántatik. Az első az, hogy, a ki eleget tesz, megigazult és Isten barátja legyen. Mert azon cselekedetek, melyek nem a hitből és szeretetből származnak, semmikép sem lehetnek kedvesek Isten előtt. A második az, hogy oly cselekedeteket vállaljunk fel, melyek természetüknél fogva fájdalmat és kellemetlenséget okoznak; minthogy ugyanis elkövetett bűneinkért kárpótlások, és, mint sz. Cyprián vértanú^[94] mondja: váltságdíjak vannak a bűnökért: szükséges, hogy némi keserűséggel legyenek összekötve. Ámbár nem mindig történik, hogy, a kik magokat ily terhes cselekedetekben gyakorolják, fájdalmat éreznek. Mert gyakran vagy a szenvedés megszokása, vagy az Isten iránt lángoló szeretet eszközli, hogy, a miket elviselni igen nehéz, nem is érezzük. De azért azon cselekedetek elégtételi erejüket el nem vesztik; mert sajátjuk az Isten fiainak, oly szeretettel s kegyelettel lángolni iránta, hogy legkeserűbb dolgokkal terheltetve, vagy majdnem semmi kellemetlenséget sem éreznek, vagy mindent legnagyobb örömmel is tűrnek.

LXX. Hányfélék az elégtételi cselekedetek?

Azonban adják elő a lelkipásztorok, hogy az elégtételnek minden neme főkép e háromra vihető vissza: az imádság, böjtölés és alamizsnára, mint a melyek három jónak: a lelki, a testi s az úgynevezett külső javaknak telelnek meg, melyeket mind az Istentől nyertünk. Semmi sem lehet pedig alkalmasabb s hathatósabb a vétkek gyökereinek kiirtására. Mert, miután „minden,^[95] a mi e világon van. a test vagy a szemek kívánsága, vagy az élet kevélysége” mindenki beláthatja, hogy a betegség eme három okának leghelyesebben annyi gyógyszer tétetik ellenébe, az elsőnek t. i. a böjtölés, a másodiknak az alamizsna, a harmadiknak az imádság. Továbbá, ha azokat tekintjük is, kiket vétkeinkkel megbántunk, könnyen érthető, miért áll minden elégtétel főkép e háromból. Ezek pedig: az Isten, felebarátunk és minmagunk. Azért az Istent imádsággal engeszteljük ki, felebarátunknak alamizsnával teszünk eleget, minmagunkat pedig böjttel sanyargatjuk.

LXXI. Azon szenvedések, melyek az embert külsőleg érik, bírnak e elégtételi erővel?

Mivel pedig sok és különféle nyomor és baj nehezedik reánk az életben, azért főkép arra tanitandók a hívek, hogy azok, kik béketüréssel viselik az Istentől reájok bocsátott bajokat és viszontagságokat, bőséges anyagot nyernek elégtételre és érdemszerzésre: a kik pedig kedvetlenül és ellenszegülve tűrik az ily büntetést, az elégtétel minden gyümölcsét elvesztik, s a bűnöket igazságosan boszuló Istennek fenyítését és büntetését viselik.

LXXII. Teljesitheti-e valaki az elégtételt s annak minden részeit más helyett?

Az Isten legfőbb jóságát s kegyességét legnagyobb dicséretekkel s hálaadásokkal kell magasztalni, mivel az emberi gyarlóságnak megengedő, hogy egyik a másikért eleget tehet: ami ugyan a töredelem ezen részének különös sajátsága. Mert valamint, a mi a gyónást illeti, senki sem képes más helyett bánkódni vagy gyónni: úgy, a kik Isten kegyelmében vannak, más helyett leróhatják a mivel az tartozik Istennek. így történik, hogy mintegy ügyesség szerint „az egyik^[96] a másiknak terhét viselni” látszik. E felől nem is kételkedhetik senki a hívek közöl, minthogy az apostoli hitvallásban a szenteknek egyességét valljuk. Mert midőn mindnyájan ugyanazon keresztséggel lemosatva Krisztusban újjá születünk, ugyanazon szentségekben részesülünk, főkép pedig Krisztus írunk ugyanazon teste s vérének eledelével s italával tápláltatunk: ez legvilágosabban bizonyítja, hogy mindnyájan ugyanazon testnek tagjai vagyunk. Valamint tehát a láb nemcsak maga, hanem a szemek érdekében is teljesiti tisztét: viszont, hogy a szemek látnak, nemcsak magok, hanem minden tagnak közös hasznára tartozik: úgy az elégtétel kötelmei is közöttünk közöseknek tekintendők. Ez azonban nem áll minden kivétel nélkül, ha mindazon hasznokat tekintjük, melyek abból származnak : mert az elégtételi cselekedetek egyszersmind gyógyszerek s némi orvoslások, melyek a penitencziatartónak a lélek rossz indulatainak megorvoslására rendeltetnek: pedig világos, hogy ezen haszonban épen nem részesülnek azok, kik nem önmaguk tesznek eleget. Ezeket kell tehát a penitencziatartás három részéről, a bünbánat-, gyónás- s elégtételről bőven s világosan megmagyarázni.

LXXIII. Feldolgozandó-e, ki az elvitt jószág visszaállítását meg nem ígéri?

A lelkiatyák főkép arra vigyázzanak, hogy a bűnök megvallását kihallgatván, mielőtt a bűnöst vétkeitől feloldoznák, ha talán az felebarátjának jószágában, vagy becsületében valamit ártott, vétke minőségéhez képest, kellő elégtétellel kipótolja; mert senkit sem szabad feloldozni, mig meg nem ígéri, hogy mindenkinek a magáét vissza fogja adni. De mivel sokan vannak, kiknek, noha készségesen ígérik, hogy kötelességüknek eleget tesznek, mégis feltett s elhatározott akaratjuk ígéretöket sohasem teljesíteni: azokat mindenkép kényszeríteni kell, hogy a visszatérítést teljesítsék; és gyakran lelkükre kell kötni az apostol ama szavait: „A ki lopott, már ne lopjon, hanem inkább munkálkodjék kezeivel, azt dolgozván, a mi jó. hogy legyen, miből adni a szükűlködőknek.”^[97]

LXXIV. Mily elégtételt kell szabni a bűnbánóra?

Az elégtétel büntetésének kiszabásában pedig semmit se határozzanak önkényük szerint, hanem mindent igazsággal, okossággal és jámborsággal intézzenek. S hogy e mértékkel látszassanak a bűnöket mérlegelni, s a töredelmezők vétkeinek nagyságát annál inkább felismerjék: hasznos lesz néha tudtokra adni, mily büntetések rendeltettek némely vétkekre a régi, úgy nevezett töredelmi szabványok határozatából. Tehát az elégtétel módját általában a bűn minősége határozza meg. De az elégtételnek minden neme közül legalkalmasabb, a bűnbánóknak meghagyni, hogy bizonyos szánin, s meghatározott napot imádságra szenteljenek, és minden, főkép pedig az Urban kimúlt hívekért Istenhez könyörögjenek. Inteni is kell őket, hogy a lelkiatyától rendelt elégtétel! cselekedeteket gyakran önkényt is magukra vállalják és ismételjék, s úgy viseljék magokat, hogy mindazoknak pontos teljesítése után is, a mik a töredelem szentségéhez tartoznak, a töredelem erényében magokat gyakorolni soha meg ne szűnjenek. Ha néha a nyilvános botrány miatt nyilvános vezeklést is kellene rendelni, habár a penitencziatartó visszariadna, s felmentést is kérne alóla, nem kell neki könnyen engedni: hanem rá kell beszélni, hogy, a mik mind neki, mind másoknak üdvösségére szolgálnak, készséges és vidám lélekkel vállalja magára. Ezeket a töredelem szentségéről s annak egyes részeiről úgy kell előadni, hogy a hívek azokat nemcsak teljesen megértsék, hanem Isten segítségével tettleg igazán, s lelkiismeretesen teljesíteni is készek legyenek.

1. Trient. zsin. 6. ül. a megig. 14. f. és 14. ül. a tör. 2. f.
2. Sz. Jerom. Izai. 3. fej.
3. II. Kor. 7, 10.
4. Moz. I. K. 6, 6.
5. Ugyanott.
6. Kir. I. K. 15, 11.
7. Példab. 2, 14.
8. Móz. I. K. 4, 13.
9. Mát. 27, 3.
10. Jerem. Sir. 5, 21.
11. Zsid. 11, 6.
12. Iz. 26, 17.
13. Mát. 4, 17.
14. Ez. 18, 21.
15. Ez. 33, 11.
16. Mát. 9, 2.
17. Mát. 16, 19.
18. Mát. 18, 22.
19. Trient. zsin. 14. ül. a töred. 3. f.
20. Mát. 18, 18.
21. Móz. III. K. 13, 9.
22. Lásd areop. Dén. 8. lev. 1. czik.
23. Ezek 18, 21. s köv.
24. Sz. Ján. I. Lev. 1. 9.
25. Ugyanott 2, 1. s. k.
26. Sz. Ágost. I. K. az Ur hegyi besz. 22. f.
27. Luk. 13, 3.
28. Lásd, sz. Ágost. 265. lev. 351. besz. 3. f.
29. Aranysz. sz. Jón. 1. besz. a töred.
30. Trient. zsin. 14. ül. a tör. 4. f.
31. Zsolt. 6, 7, 9.
32. Iz. 38. 15.
33. Sz. Ágost. 351. besz. 1. f.
34. Zsolt. 12, 2.
35. Sz. Mát. 11, 21.
36. Joel 2, 12. 13.
37. Móz. V, K. 6, 5.
38. Joel 2, 12.
39. Mát. 10, 37.
40. Ugyanaz 16, 25.
41. Sz. Bern. az Isten szer. könyv. 1. f.
42. Móz. V. K. 4, 29.
43. Jerem. 29, 13. 14.
44. Sz. Ágost. 65. besz. 6. f.
45. Mát. 11, 21.
46. Iz. 38, 15.
47. Ezek 13, 21.
48. Sz. Ágost, az ig. és ál. tör. K. 14. f.
49. Ezek. 33, 12.
50. Jak. 2, 10.
51. Ezek. 18, 21. 22.
52. 27, v.
53. 30, 31. v.
54. Ján. 8, 11.
55. Ján. 5, 14.
56. Sz. Ágost. 153. lev. 6. f.
57. Mát. 6, 14. 15.
58. Zsolt. 50, 19.
59. Zsolt. 31, 5.
60. Luk. 17, 14.
61. IV. Jenő hat.
62. 29. beszéd. 5. f.
63. 40. hom. az Evang. felelt.
64. Ján. 20, 22, 23.
65. Ján. 11. 14.
66. Az igazi- és ál bánat. 10. f.
67. Luk. 17, 14.
68. 14. ül. A bánat. 5. f.
69. 392. beszéd. 3. f.
70. I. 2.
71. 21. hat.
72. „Az éden.” 14. f.
73. 10. f.
74. Ján. 20, 23.
75. Tit. 1, 5.
76. 14. ül. 7. f. „A bánatról.”
77. Ján. I. 2, 2.
78. Zsolt. 115. 12, 13.
79. Kir. II. 12, 13.
80. Zsolt. 50. 4, 5.
81. Móz. II. 32, 14, 34.
82. (Tri­enti zsin.) 14. ül. 8. f.
83. Sz. Ágost.: Enchir. 65. f.
84. Paulin: Sz. Ambr. él.
85. Zsid. 2, 18.
86. Sz. Bern. 5. besz. mind. szentek.
87. Rom. 8, 17.
88. Timoth. II. 11. 12.
89. Sz. Bern. az Ur vacsor. besz.
90. Ar. sz. Jáu. 80. hom. az anlioch. nép.
91. Sz. Ágost. az 50. zsoltár.
92. I. Kor. 11, 31. s. k.
93. Ján. 4. 13.
94. Sz. Cypr. 55. lev.
95. Ján. I. 2, 16.
96. Gal. 6, 2.
97. Efez. 4, 28.