Romeo és Júlia/Harmadik felvonás

← Második felvonás

Romeo és Júlia szerző: William Shakespeare Harmadik felvonás

Negyedik felvonás →

Fordította: Kosztolányi Dezső

1. SZÍN

Verona. Köztér.

Mercutio, Benvolio, apród és szolgák jönnek

BENVOLIO

Mercutio, kérlek, siessünk innen.

Forró a nap, Capuleték kijöttek.

És hajbakapnánk, hogyha ránk találnak.

Forró napon jobban forr a bolond vér.

MERCUTIO

Te is szakasztott olyan vagy, mint azok a tisztek, akik mihelyt átlépik a csapszék küszöbét, az asztalra dobják kardjukat, és így fogadkoznak: „Isten adja, hogy ne legyen rá szükségem.” De alig hajtanak föl két kupát, már a csapos vérét is csapra verik, akár van rá szükség, akár nincs.

BENVOLIO

Hát csakugyan ilyenféle fickó volnék?

MERCUTIO

Ide hallgass. Olyan heves vérű verekedő vagy, mint bármelyik talián. Úgy kijössz a sodrodból, hogy azonnal megbolondulsz, s úgy megbolondulsz, hogy azonnal kijössz a sodrodból.

BENVOLIO

Ne mondd!

MERCUTIO

Úgy bizony. Ha két olyan fickó élne a föld hátán, mint te, akkor nemsokára egy se volna, mert az egyik bizonyára agyonverné a másikat. Te például belekötsz abba, akinek a szakállában egy szállal több szőr van vagy kevesebb, mint a tiédben. Belekötsz abba, aki diót tör, ha másért nem, hát azért, mert a szemed diószínű, s ilyesmi neked okvetlenül szemet szúr. Fejed úgy tele van kötekedéssel, mint tojás a sárgájával, pedig a sok verekedésben ugyancsak kilyukasztották a fejedet, akár egy tojást. Belekötöttél abba is, aki köhögött az utcán, hogy ne keltse föl valahogy azt a kutyát, amelyik a napon aludt. Vagy talán nem kezdtél ki egy szabóval is, mert új zekéjét húsvét előtt vette föl? Aztán egy másikkal, mert új cipellőjébe ócska szalagot biggyesz¬tett? Mégis te akarnál engem visszatartani a kötözködéstől.

BENVOLIO

Ha olyan kötözködő volnék, mint te, az életemért egy garast se adnának.

MERCUTIO

Hát ki ad érte többet? Te garasos himpellér.

BENVOLIO

Fejemre, itt jönnek Capuleték.

MERCUTIO

Sarkamra, én nem bánom.

Tybalt, kíséretével

TYBALT

Légy a nyomomba. Jó napot, urak.

Egy szóra kérem egyikőtöket.

MERCUTIO

Miért csak egy szóra? Toldd meg valamivel, s mondd, hogy egy kardvágásra is.

TYBALT

Állok elébe, mihelyt alkalmat adsz rá.

MERCUTIO

Én ugyan nem adok neked alkalmat se. Szerezzél magadnak.

TYBALT

Mercutio, te egy húron pendülsz Romeóval.

MERCUTIO

Egy húron pendülök? Hát mióta nézel bennünket hegedűsöknek? Ha azonban mindenáron azoknak tartasz, majd elhegedüllek. Itt a nyí¬rettyűm. Ezzel foglak megtáncoltatni. Akkor majd meglátod, hogyan pendülünk egy húron.

BENVOLIO

Ne pörlekedjünk itt a népes utcán:

Egy csöndesebb köztérre menjetek.

Ott intézzétek el ezt a civódást,

Vagy váljunk széjjel. Minden szem reánk néz.

MERCUTIO

Csak nézzenek, azért van a szemük.

Én senki kedvéért se moccanok.

TYBALT

Hát béke véled: itt az én legényem.

Romeo jön

MERCUTIO

Akasszanak föl, hogy ha ő legényed.

Állj a porondra és akkor legénykedj.

Majd megmutatja ő, ki a legény.

TYBALT

Romeo, oly határtalan gyűlöllek,

Hogy most csak egy szót mondhatok: Te rongy!

ROMEO

Tybalt, szeretni téged van okom,

Ez menti, hogy megfékezem dühöm

Ily üdvözletre: rongy én nem vagyok:

Élj boldogul. Látom, nem ösmersz engem.

TYBALT

Tacskó, ilyesmi sose mentheti,

Hogy megsértettél. Rajta, rántsd ki kardod.

ROMEO

Nem, nem igaz, én nem sértettelek meg.

Jobban szeretlek, mintsem sejtheted.

Míg nem tudod meg, hogy miért szeretlek,

Jó Capulet - s e név oly drága nékem,

Mint a sajátom -, kérlek, érd be ezzel.

MERCUTIO

Ó, gyáva, becstelen, hunyász alázat!

Alla stoccata, döntse el a kard.

Tybalt, patkányfogó te, indulunk hát?

TYBALT

Mit akarsz tőlem?

MERCUTIO

Semmit, jó macskakirály, pusztán kilenc életed közül az egyiket. Ezzel majd csak elbánok, sőt ha jól viseled magad, akkor kicserzem a másik nyolcat is. Egy-kettő, rántsd ki kardod, különben kirántalak, mint egy csirkét.

TYBALT

Állok elébe.

ROMEO

Mercutio, dugd vissza kardodat.

MERCUTIO

Passado, rajta, rajta!

Vívnak

ROMEO

Benvolio, húzz kardot, csapd le kardjuk,

Urak gyalázat, hagyjátok már abba!

Tybalt! Mercutio! - A hercegünk

Nem tűr Verona utcáin vívást.

Tybalt! Mercutióm! - állj.

Tybalt és barátai el

MERCUTIO

Megsebeztek.

Jaj, dögvész mind a két családra! Végem.

Elment s kutya baja.

BENVOLIO

Mi, megsebeztek?

MERCUTIO

Csak karcolás, de nekem épp elég.

Hol az apródom? Hozz, kölyök, seborvost.

Apród el

ROMEO

Bátorság, pajtás. A sebed nem oly nagy.

MERCUTIO

Na, nem oly mély, mint egy kút, nem is oly széles, mint egy templom¬ajtó, de hát nekem éppen elég: szólíts meg holnap, meglátod, milyen komoly ember leszek. Annyi szent, engem kifüstöltek ebből a világ¬ból: dögvész mind a két családra. Tyhű a keservét, egy ilyen kutya, egy ilyen patkány, egy ilyen egér hogy halálra karmolt. Ez a szájhős, ez a zsivány, ez a gazfickó valósággal könyvből vív. Mi az ördögbe is jöttél közénk? Épp a kardod alatt sebeztek meg.

ROMEO

Én jót akartam.

MERCUTIO

Segíts egy házba hát, Benvolio,

Elájulok. Dögvész mindkét családra.

Ők tettek engem férgek ételévé.

Nekem ugyan megadták - átok, átok!

Benvoliótól és szolgáktól támogatva el

ROMEO

Ez a nemes, a herceg rokona,

Igaz barátom itt hever leszúrva,

Miattam, és a becsületemen folt,

Tybalt szitkától, ki egy óra óta

A sógorom. Jaj, édes Júliám,

Szépséged engem nővé lágyitott.

Most megpuhult bátorságom acélja.

Benvolio visszajön.

BENVOLIO

Ó, Romeo! Jó Mercutio meghalt!

Ez a dicső lélek felhőkbe vágyott,

Nagyon korán elrúgta ezt a földet.

ROMEO

Sok bús napom lesz még ily fekete:

Jön majd a vég, ez itt csak kezdete.

BENVOLIO

A vad Tybalt im újra visszajön.

ROMEO

Él és ujjong s Mercutio megölve.

Szállj vissza hát az égbe, bölcs kimélet,

Eztán vezess el, tűzszemű harag.

Tybalt visszatér

Tybalt, előbb engem „rongy”-nak neveztél,

Vond vissza ezt. Mert Mercutio lelke

Még itt kereng most a fejünk fölött

És várja lelked, hogy kövesse őt:

Te, vagy én, vagy mindketten elkísérjük. -

TYBALT

Hitvány kölyök, ki véle összeálltál,

Most véle mégysz majd.

ROMEO

Ezt ez döntse el.

Vívnak, Tybalt elesik

BENVOLIO

Romeo, fuss, rohanj!

Polgárok az utcán, Tybalt megölve: -

Mit nézel? - a herceg halálra ítél,

Ha kézrejutsz. - Szedd az irhád, el, el!

ROMEO

Jaj, én balsors bolondja.

BENVOLIO

Hát mit állasz?

Romeo el. Polgárok, tisztek jönnek

ELSŐ TISZT

Hol az, aki Mercutiót megölte?

Tybalt, az a gyilkos hova futott?

BENVOLIO

Itten hever Tybalt.

ELSŐ TISZT

Kelj föl, kövess.

A hercegünk nevében, jöjj, ha tudsz még.

Herceg kíséretével, Montague, Capulet, Montague-né, Capuletné és mások

HERCEG

Ki kezdte ezt a véres hercehurcát?

BENVOLIO

Ó, herceg, elmondom, hogy rendre lásd

A végzetes harcot, a bús csapást.

Itt fekszik az, kit Romeo döfött le,

S ki hős öcséd, Mercutiót ledöfte.

CAPULETNÉ

Tybalt öcsém! Ó, a bátyám fia! -

Ó, herceg! Ó, férjem! - Hát hullnia

Kellett vérének? - Herceg, most ezért,

A mi vérünkért onts Montague-vért.

Ó, én öcsém, öcsém!

HERCEG

Benvolio, a pörpatvart ki kezdte?

BENVOLIO

Tybalt, kinek Romeo lett a veszte.

Romeo mondta, hogy miért civódik

Ily semmiség miatt, eszébe hozta

Magas tilalmad - mindezt lágy szavakkal,

Nyugodt nézéssel, hajlott-laza térddel -

S Tybalt dühe a nyájas békítésre

Süket maradt. Ám amikor acélját

Rászögzi hős Mercutio szivére,

S az feldühödve vissza-visszaszúr,

Egyik kezével félrecsapva bőszen

A hűs halált, másikkal visszaküldve

Tybaltnak, aki fortélyos cselével

Felel: Romeo hangosan kiáltoz:

„Elég fiúk”! - s gyorsabban, mint a nyelve,

Ügyes acélja szétveri a kardjuk,

Közéjük ugrik s pont e kard alatt

Tybalt halálra szúrja - rút döféssel -

Mercutiót, mire Tybalt megugrik.

Ám Romeóhoz nyomban visszajő,

Kiben csak ekkor forr föl a harag,

Mint villám csapnak össze, nincs időm

Kardot se húzni, és Tybalt halott már.

Romeo fut, látom szaladni, ó:

Ha nincs így, haljon meg Benvolio.

CAPULETNÉ

Ő is rokon, fajtája Montague,

Nem mond valót, minden szavába düh:

Huszan támadtak ellene, amíg

Ezt az egyet levágták kardjaik.

Romeo gyilkos, bosszúért kiáltok,

Nem élhet ő, ki megölé Tybaltot.

HERCEG

Meg. És ő Mercutiót ölte meg.

Az ő áldott véréért ki fizet?

MONTAGUE

Nem Romeo, Mercutio barátja.

Tybaltot ő, mint a törvény kivánja,

Halálnak adta.

HERCEG

S ezzel rést ütött

A mi jogunkon: számkiűzzük őt.

Patvarkodó viszálytok én is érzem,

Vérem csöpög, a csúnya harcba vérzem.

De oly nagy sarcot mérek én ki rátok,

Hogy majd titeket is lesujt ez átok.

Süket leszek a vádra és panaszra,

Nem lesz imának, könnynek semmi haszna,

Ne szóljatok: Romeo fusson el,

Halálfia, ha bárki rája lel.

A testet el, parancsomat teszik most.

Mind gyilkos az, ki szánja még a gyilkost.

Mind el

2. SZÍN

Capuleték gyümölcsöskertje

JÚLIA

(jön) Vágtassatok, tűzlábu paripák ti

Phoebus lakába: Phaëthon, jó kocsis te,

Verd ostoroddal ménjeid nyugatra.

Hozz felleges éjt énnekem azonnal. -

Vond össze kárpitod, szerelmes éj,

A Nap szemét kötözd be s Romeo

Nem-látva-hallva fusson karjaimba.

Szerelmeseknek a Szépség világít,

Fényében áldoznak, s vak szerelemnek

Az éj való. Jöjj, jöjj, te nyájas Éj,

Tisztes matróna talpig feketében.

Taníts meg nyerni-veszteni a játszmán,

Melyen a tét: két szív szűz tisztasága.

Takard be az arcomba csapkodó vért

Bús köpenyeddel, hogy a vakmerő vágy

Ártatlannak hihesse önmagát.

Jöjj, Éj - jöjj, Romeo - te Nap az Éjben,

Mert úgy lebegsz majd az Éj szárnyain,

Olyan fehéren, mint hollón a hó.

Jöjj, édes Éj, te lágy, fekete-pillás,

Add Romeómat, és ha meghal egyszer,

Vedd vissza, morzsold apró csillagokká.

Oly szép lesz akkor az ég arculatja,

Hogy a világ az Éjbe fog szeretni

S már nem imádja a ledér Napot.

Megvettem a Szerelem palotáját,

De nem lakom még benne s bár eladták,

Nem adták át még: lassan múl e nap. -

Mint ama éj a nyugtalan gyereknek,

Ki az ünnepre új ruhát kapott

S még nem húzhatja föl. Ó, itt a dajkám,

Hírt hoz. A nyelv, mely Romeo nevét

Kiejti, mindig égi dalt zenél.

Dajka a kötélhágcsóval jön

Mi hír, daduska, mit hozol? A hágcsót?

Romeo küldi?

DAJKA

Azt hozom, a hágcsót.

A földre dobja

JÚLIA

Ó, jaj, mi hír? Mért tördeled kezed?

DAJKA

Ó, jaj nekünk. Meghalt, halott, halott.

Végünk, kisasszonykám, ez a mi végünk.

Ó, szörnyűség - nincs már, nem él, halott.

JÚLIA

Lehet az Ég ilyen gonosz?

DAJKA

Az Ég nem.

De Romeo lehet. Ó, Romeo! -

Ki hitte volna róla? - Romeo! -

JÚLIA

Miféle ördög vagy, hogy így gyötörsz?

Ily kín csupán a zord pokolban ordít.

Romeo öngyilkos? Ha az, felelj: az.

S e kurta az több mérget hoz nekem majd,

Mint baziliszk halállövő szeme.

Ez az-ra nem leszek az, aki voltam.

Vagy hunyd be a szemed s úgy válaszolj: az.

Mondd: az, s ha él, felelj tagadva: nem.

Ez dönti el halálom, életem.

DAJKA

Hisz láttam a sebét, ennen-szememmel.

Ó, Istenem - itt volt mellén a seb:

Oly szörnyű hulla volt, oly szörnyű-véres,

Mint a hamu, fakó, vérébe fagyva,

Csupa aludt vér - ott ájultam el.

JÚLIA

Ó, szív, szakadj meg! - tört szívem, repedj meg!

Szemem, bezárlak, légy örökre rab te!

A porba, portest, az élet oly olcsó.

Födjön be Romeóval egy koporsó.

DAJKA

Ó, ó, Tybalt, te legjobb pártfogóm!

Kedves Tybalt! Te fínom úriember!

Miért is kellett halálodat megérnem!

JÚLIA

Mi szélvihar fúj itten összevissza?

Megölte Romeót s Tybalt halott?

Ó, jó unokabátyám, jobb uram, te!

Zengj végítélet harsonája, harsogj,

Mert hát ki él, ha meghalt ez a kettő?

DAJKA

Tybalt nem él, Romeo számkivetve,

Ő ölte meg Tybaltot s számkiűzték.

JÚLIA

Nagy ég! - Romeo ölte meg Tybaltot?

DAJKA

Ő, ő bizony - irtózatos -, de így van.

JÚLIA

Ó, kígyószív rózsálló szín alatt!

Sárkány lakott-e ily dicső odúban?

Nyájas tyrannus! Angyali cudar!

Farkasfogó bárány! Hollók galambja!

Undokságoknak égi látszata!

Kész ellentéte annak, mit mutattál! -

Te kárhozott szent és tisztes gazember!

Ó, természet, mi dolgod a pokolban,

Hogy egy ily ördögi gonoszt a tiszta testnek

Gyorsan-múló mennyországába zártál? -

Kötöttek-e ily gyatra könyvet ily szép

Kötésbe? Ó, hogy élhet a csalárdság

E cifra kastélyban!

DAJKA

Ne higgy nekik,

Mind hűtelen, mind hitszegő a férfi,

Mind kétszínű, álnok, gaz, semmiházi.

Jaj, hol legényem? Szíverősítőt:

Megvénít a gond. Amit Romeo tett,

Szégyenletes.

JÚLIA

Pörsenjen ki a nyelved,

Hogy így beszélsz. Ő nem szégyenre lett.

Elszégyenülne homlokán a szégyen:

Ez az a trón, melyen a tisztességet

A földgolyón királlyá koronázzák.

Jaj, mily bolond voltam, hogy sértegettem!

DAJKA

Hát így beszélsz a bátyád gyilkosáról?

JÚLIA

Beszélhetek-e másképp az uramról?

Szegény uram, neved milyen nyelv áldja,

Ha háromórás asszonyod lehordja? -

De mért is ölted meg bátyám, te gaz?

Mert gaz bátyám megölte volna férjem.

Hát balga könny, menj vissza kútfejedhez:

Csupán a búnak jár ki ez adó.

S így - tévedésből - áldozz az örömnek.

Él férjem, kit majdhogy megölt Tybalt.

S Tybalt halott, ki majd megölte férjem.

Mily nagyszerű; miért sírok tehát?

Egy szó - sötétebb, mint Tybalt halála,

Gyilkolt meg engem: vajha elfeledném,

De úgy belevésődött az agyamba,

Mint szörnyű tett a bűnösök fejébe:

„Tybalt halott, Romeo számkivetve”,

E „számkivetve”, e szó „számkivetve”

Ölt meg sok száz Tybaltot. A halála

Gyász volna, nagy, ha ennyi volna csak:

De hogyha a zord gyász nem jár magában,

S okvetlenül hoz még több új csapást is,

Mért nem követte ezt: „Tybalt halott”,

„Meghalt apád”, „anyád” vagy mind a kettő,

Hogy újra sírjak, újra fölzokogjak?

De hogy Tybalt után hátvéd gyanánt jött:

„Romeo számkivetve”, mind megölték,

Apám, anyám, Tybaltot, Romeót

És Júliát. - „Romeo számkivetve” -

Nincs vég, határ, mérték e szóba semmi,

Nincs mód halálos mélységére menni.

Apám, anyám, daduska, merre van hát?

DAJKA

Tybalt holttesténél, mind őt siratják.

Hozzájuk mennél? Én majd elvezetlek.

JÚLIA

Hadd mossák könnyeikkel a sebét.

Nekem marad Romeómért, elég.

Vedd föl a hágcsót: ez is árva lett,

Elhagyta Romeo, mint engemet.

Kívánta, hogy ágyamhoz út legyen,

De mint leány halok meg, özvegyen.

Jöjj, hágcsó, jöjj, dadus, nászágyba vágyom,

Nem Romeo, Halál csókol ez ágyon.

DAJKA

Menj a szobádba: Romeót hozom.

Ő megvigasztal, a helyét kitudtam.

Nem hallod? Itt lesz, még ma éjjel itt lesz.

Lőrinc barát tanyáján rejtezik.

JÚLIA

Add neki gyűrűm, hisz szivem ura,

S kérd, jöjjön el a végső búcsura.

Elmennek

3. SZÍN

Lőrinc barát cellája, Lőrinc barát bejön

LŐRINC

Jer, Romeo, te félénk, árva lélek:

Beléd bolondult már a Csüggedés.

Szegény, te a Bánattal egybekeltél.

Romeo jön

ROMEO

Mi hír, atyám? Miképp ítélt a herceg?

Mily gond kíván megösmerkedni vélem,

Mely még nem ösmert?

LŐRINC

E bús társaságban,

Édes fiam, te régről otthonos vagy:

A hercegünk ítéletét közölném.

ROMEO

Az ő ítélete a végítélet.

LŐRINC

Nyájas ítélet hagyta el az ajkát -

Halál helyett csak száműzésre ítélt.

ROMEO

Mit: „száműzés”. Szánj meg s mondd, hogy „halál”.

A száműzés szörnyebb szemmel tekint rám,

Mint a halál. Ne mondd hát: „száműzés”.

LŐRINC

Csak Veronából száműzött ki téged:

No, csillapodjál: széles e világ.

ROMEO

Veronán kívül nincs nekem világ,

Csak tisztítótűz, gyötretés, pokol.

Ki száműz innen, száműz a világból,

És ez halál - rossz szó a „száműzés” rá:

Ha a halált száműzésnek hivod,

Aranybárddal csapod le a fejem

S mosolygasz a csapáson, mely megölt.

LŐRINC

Ó, durva hálátlanság! Nagyralátás!

A bűnödért halál jár, ám a herceg

Pártodra kelt, a törvényt félrerúgta,

A vad „halál” szót „száműzés”-re váltva,

Ez kedves irgalom s te mégse látod.

ROMEO

Ez gyötretés, nem irgalom: a menny ott,

Hol Júlia, és minden macska, eb,

A kis egér, minden silány teremtmény

A mennybe van itt és őt nézheti,

Csak Romeo nem: - minden ronda döglégy

Jobban, becsültebben, vigabban élhet,

Mint Romeo: hisz az reá repülhet,

Szép Júliám csodás-fehér kezére,

Halhatlan áldást lophat ajkain,

Mik szűzi félszükben pirultak úgy el,

Hogy még magukat is csókolni bűn;

De Romeo nem, nem - őt számkiűzték:

Ott vannak a legyek s én itt legyek? -

S te nem „halál”-ról szólsz, de „száműzés”-ről?

Hát nincs-e mérged, gyilkos-élű késed,

Más gyors halálod, mely nem ily cudar,

Hogy ezzel ölsz meg engem: „számkiűztek”?

Pokolba bömbölik e szót, atyám,

A kárhozottak: hogy van hát szived,

Szent gyóntatóm, én jámbor bűnbocsátóm,

Kit karjaim a kebelemre fűztek,

Széttépni szívem ezzel: „számkiűztek”?

LŐRINC

Őrült szerelmes, most figyelj reám.

ROMEO

Jaj, újra azt mondod, hogy „számkiűztek”.

LŐRINC

Fegyvert adok majd, hogy e szót lebírd;

A Bú édes teje: a Bölcseség,

Ez megvigasztal, bárha számkiűztek.

ROMEO

De „számkiűztek”. - Süsd meg bölcseséged!

Ha Júliát nem adja vissza, várost

Nem mozdít el s ítéletet se másít,

Hiába minden, mit sem ér: ne szólj.

LŐRINC

Eh látom, a bolondnak füle sincs.

ROMEO

Hogy volna, ha a bölcsnek szeme sincs.

LŐRINC

Hát hadd beszéljek végre helyzetedről.

ROMEO

Amit nem értesz, arról nem beszélhetsz.

Volnál csak ifjú, férje Júliának -

Egy óra óta - s gyilkosa Tybaltnak,

Ily vad rajongó és ily száműzött,

Akkor beszélnél, tépnéd a hajad,

A földre buknál, mint most én, hogy így

Adj mértéket megásandó sírodhoz.

Földre veti magát. Kopognak

LŐRINC

Kelj föl, kopognak, bújj el, Romeo.

ROMEO

Nem én. Beteg szívem bús sóhaja

Ködként takar el a szemek elől.

Kopognak.

LŐRINC

Kopognak - ej, ki az? - Kelj, Romeo, föl.

Elfognak. Várj kicsit! Hamar, ugorj föl -

Kopognak

Fuss a szobámba. Mindjárt! Istenem,

Milyen botorság. Jó, jövök, jövök már.

Kopognak

Ki zörget úgy? Honnan jössz? Mit akarsz?

DAJKA

(kívül) Engedj be, akkor nyomban elbeszélem.

Úrnőm küld, Júlia.

LŐRINC

Isten hozott hát. -

Dajka bejön

DAJKA

Ó, szentatyám, ó, mondd meg, szentatyám,

Hol a kisúrnőm férje, Romeo?

LŐRINC

Ott a földön, könnyétől részegen.

DAJKA

Akárcsak a kisúrnőm, éppen úgy,

Akárcsak ő.

LŐRINC

Ó, gyászos együttérzés!

Siralmas átok.

DAJKA

Ő is így hever,

Pityereg és sír, egyre pityereg, sír -

Állj föl, no, állj föl, és légy férfi már:

Állj föl, no, Júliáért, érte, állj föl.

Miért is estél ily mély jajba te?

ROMEO

(fölkel) Dadus!

DAJKA

Jaj, úrfi, egyszer meghalunk mi mind.

ROMEO

Hát Júliáról szólottál te? Hogy van?

Nem tart-e vén gyilkosnak, hogy befentem

Boldogságunknak szép gyerekkorát

A vérrel, amely majdnem az övé?

Hol van tehát és mit mond az ara,

Akit bemocskolt gazságom sara?

DAJKA

Semmit se mond, csak egyre sírdogál.

Ágyára rogy, de azután fölugrik,

Tybaltot hívja, Romeót kiáltja

S megint leroskad.

ROMEO

Mintha a nevem

Lőné le, mint gyilkos fegyver golyója:

Aminthogy e név átkozott keze

Gyilkolta meg öccsét. Ó, mondd, atyám,

Testem miféle hitvány részein

Lakik e név? Mondd meg, hogy összedöntsem

E rút tanyát.

Tőrt ránt

LŐRINC

El a kezet, te őrült:

Hát férfi vagy te? Külsőd ezt kiáltja:

Könnyűd egy asszonyé s garázda tetted

Egy oktalan, bőszült vadállaté,

Te férfi-képet hordó, képtelen nő!

Mindenre képes, képtelen vadállat!

Megrémítettél: szent rendünkre mondom,

Bölcsebb, különb legénynek véltelek.

Tybaltot megölted? S magad megölnéd?

És hitvesed is, aki benned él,

Cudar dühöt zúdítva önmagadra?

Szidod az életet, eget s a földet?

Az élet, ég s föld - e három - tebenned

Találkozott s ezt egyben összetörnéd?

Pihá, tested, szerelmed és eszed -

Bár dúslakodsz bennük, mint uzsorás -

Nem arra fordítod, hogy dísz maradjon

Tested, szerelmed és eszed javára:

Mert büszke tested is merő viaszbáb,

Ha nincs mögötte férfias keménység,

Édes szerelmed kongó hitszegés csak,

Ha gyilkolod, nem ápolod szerelmed,

S eszed, mi tested és szerelmed éke,

Ily társaságban éktelen veszély lesz,

Mint lőpor az újoncok tarsolyában,

Lángokra lobban, mert balog, ügyetlen,

S nem oltalmaz meg, ám ízekre szaggat.

Hát talpra, öcskös! Még él Júliád,

Kiért előbb meghalni vágyakoztál.

Minő szerencse: majd megölt Tybalt,

S te ölted őt meg és ez is szerencse.

Csőstül potyog az áldás a nyakadba.

Szerencse udvarol díszköntösében,

S te, mint a durcás, duzzogó leányzó,

Fitymálod a szerencséd és szerelmed: -

Vigyázz, vigyázz, pórul jár az ilyen.

Menj kedvesedhez, ahogy megbeszélted,

Ágyasházába mássz be és vigasztald:

De meg ne várd, hogy az őrség fölálljon,

Mert Mantovába akkor sose jutsz át.

Itt élj s miközben házasságodat

Közhírré tesszük, megnyerjük barátaid

S a hercegünk kegyét, ki visszahí majd,

Kétszázezerszer olyan boldogan,

Mint amilyen lesujtva útrakeltél.

Indulj, dadus: ajánlj úrasszonyodnak,

S kérd, házanépét küldje rögtön ágyba,

Hisz az úgyis nehéz a tompa gondtól:

Romeo nyomba megy.

DAJKA

Jaj, Istenem, hallgatnám reggelig,

Sok bölcs tanácsod: mennyi sok okosság!

Uram, megmondom úrnőmnek, hogy eljössz.

ROMEO

Mondd, s kérd meg őt, hogy szidjon össze jól.

DAJKA

Itt a gyűrűje, megkért, adjam át.

Siess, iparkodj, mert későre jár. (El)

ROMEO

No látod, ez már talpra állított!

LŐRINC

Jó éjt, siess, ezen múlik a sorsod: -

Vagy szökj, amíg az őrség föl nem áll,

Vagy virradatkor menj el álruhában:

Maradj csak Mantovában, én időnként

Legényed által hírt adok neked

Mindenről, ami itt javadra történt.

Nyújtsd a kezed, jó éjt, menj, Isten áldjon.

ROMEO

Ha az öröm nem várna, a csudás,

Be fájna most e kurta búcsuzás.

Isten veled.

Elmennek

4. SZÍN

Szoba a Capulet-házban.

Capulet, Capuletné, Páris jön

CAPULET

Ez a csapás, gróf úr, oly hirtelen jött,

Hogy rá sem értünk értesítni lányunk.

Nagyon szerette a bátyját, Tybaltot.

S én is - de születünk és meghalunk mind.

Későre jár - lányom ma már le sem jön:

Ha nem tisztel meg, gróf úr, bizton én is

Egy óra óta az ágyamban volnék.

PÁRIS

A gyászban nem való beszélni a nászról.

Jó éjt, madame, kézcsókom Júliának.

CAPULETNÉ

Reggel korán kikémlelem, hogy érez.

Ma éjjel bánatába zárkozott.

CAPULET

Én, Páris úr, előre biztosítom

Lányom szerelmét: azt hiszem, hajol majd

Atyai szómra, sőt nem kétkedem.

Asszony, keresd föl, mielőtt lefekszel,

Közöld vele Páris fiunk szerelmét,

És mondd neki - figyelj -: ezen a szerdán -

Hopp, várj kicsit, milyen nap van ma?

PÁRIS

Hétfő.

CAPULET

Hétfő! Aha. Így szerda túl hamar lesz.

Csütörtökön hát - mondd: csütörtökön

Oltár elé vezeti e nemes gróf.

Kész addig ön? Hogy tetszik e hamarság?

Nagy zajt nem is csapunk - pár jóbarát csak,

Hiszen Tybalt halála oly közel van

S még azt hihetnék, hogy nem is szerettük

A mi öcsénket, hogyha vigadoznánk.

Öt-hat barátot meghívunk magunkhoz,

És semmi több. Szóval helyes: csütörtök?

PÁRIS

Bár lenne holnap már ez a csütörtök.

CAPULET

Jó, most siessen - hát csütörtökön.

Menj Júliához, mielőtt lenyugszol,

Készítsd el, asszony, nászra az arát.

Parancsoljon, olyan késő az óra,

Hogy már korán lesz nemsokára - jó éjt.

Elmennek

5. SZÍN

Júlia hálószobája mellett nyitott tornác,

mely a gyümölcsöskertre néz.

JÚLIA

Hát már szaladsz? Még oly soká virrad meg.

A fülemüle volt, nem a pacsirta,

Az rázta össze megriadt füled.

Éjjel dalol a gránátalmafán,

Hidd, édesem, a fülemüle volt.

ROMEO

Pacsirta volt ez, a reggel heroldja,

Nem fülemüle: nézd, szívem, irigy csík

Szegi be a felhőket keleten.

Az ég gyertyái csonkig égtek, a Nap

Lábujjhegyen áll a ködös hegyormon.

Elmennem: élet, és halál: maradnom.

JÚLIA

E fény nem a Nap fénye, én tudom:

Csak meteor, mit kilehelt a Nap,

Ez lesz ma éjjel a te fáklyahordód,

És utadon világol Mantováig.

Szóval maradj. Nem kell sietned így.

ROMEO

Hát fogjanak el, vigyenek halálra.

Sebaj: hiszen te akarod. Igen,

E szürke folt nem a hajnal szeme,

Csak kósza pára a Hold homlokáról,

S nem a pacsirta csattog a magasba,

Az öblös égben, a fejünk fölött:

Elmenni rossz, jobb is maradni tán -

Jöjj hát, Halál. Így döntött Júliám.

Mi az? Beszéljünk. Ez még nem a Nap.

JÚLIA

De az, de az - fuss innen perc alatt.

Ez a pacsirta, az rikácsol itten

Erőltetett-éles trilláival.

Mondják, egyébkor édesen sikolt,

De most rikolt, mert minket szétriaszt.

Mondják, szemet cserélt a rút varanggyal,

Bár elcserélte volna véle hangját!

Mert ölelésünknek vet hangja véget,

Az éjt elűzi s véle-véle téged.

Fuss, egyre nő a fény, a fény, te édes.

ROMEO

A fény, a fény - és mindinkább setét lesz.

Dajka jön

DAJKA

Úrnőm!

JÚLIA

Dadám.

DAJKA

Anyád azonnal a szobádba jő.

Már megvirradt. Nagyon vigyázzatok. (El)

JÚLIA

Ablak, ragyogj föl, életem, borulj el.

ROMEO

Isten veled! Egy csókot és leszállok.

Leszáll

JÚLIA

Hát elmentél? Uram, szívem, barátom!

Mindennap adj hírt nékem, minden órán,

Egy percbe nékem annyi-annyi nap van:

Jaj, mennyi-mennyi év múlik nekem majd,

Míg Romeómat újra láthatom!

ROMEO

Isten veled. Nem múlik alkalom,

Hogy hírt ne kapj felőlem, angyalom.

JÚLIA

Hát azt hiszed, találkozunk mi ismét?

ROMEO

Nem kétkedem: egy boldogabb jövőben

Kacagva szólunk majd e bánatunkról.

JÚLIA

Jaj, Istenem, oly rosszat sejt a lelkem.

Ott lenn, amint állasz, egész olyan vagy,

Akár a holttest a kriptája mélyén.

Vagy a szemem csal, vagy nagyon fehér vagy.

ROMEO

Nem, édesem, te is egész olyan vagy.

Bú issza ki vérünket. Isten áldjon. (El)

JÚLIA

Ó, Fortuna! Forgandónak neveznek:

Ha forgandó vagy, mit akarsz te tőle,

Aki a Hűség? Fortuna, forogj hát,

Nem tartod így tán őt soká magadnál.

És visszaküldöd.

CAPULETNÉ

(belülről) Kislányom, te fönn vagy?

JÚLIA

Ki szólít engem?

Az anyám keres?

Le sem feküdt még: vagy nagyon korán kelt?

Milyen szokatlan ügybe jő ide?

Capuletné bejön

CAPULETNÉ

Hát Júliám, te itten?

JÚLIA

Nem vagyok jól.

CAPULETNÉ

Még egyre a bátyádat siratod?

Könnyel szeretnéd sírjából kimosni?

Ha kimosod, föl nem támaszthatod.

Hagyd abba hát: a könny a szív jele,

De ennyi könny, könnyelmű esztelenség.

JÚLIA

Mégis sírok, mert iszonyú csapásom.

CAPULETNÉ

De nem találod őt meg e csapáson,

Akit siratsz.

JÚLIA

(félre) Én érzem a csapásom,

S bármit tegyek, folyton siratni kell őt.

CAPULETNÉ

Kislány, nem a halálát siratod te,

Hanem hogy él a gaz, aki megölte?

JÚLIA

Miféle gaz?

CAPULETNÉ

Az a gaz Romeo.

JÚLIA

(félre) Ő és gazember száz mérföldre van.

Isten, bocsáss meg néki, mint a szívem,

Bár szívemet így nem sebezte senki.

CAPULETNÉ

Igen, hogy él az aljas gyilkosa.

JÚLIA

Jaj, volna csak a kezeim között,

De megbosszúlnám a bátyám halálát.

CAPULETNÉ

Majd bosszút állunk érte mi, ne félj:

Tehát ne sírj. Elküldök Mantovába -

Ott bujdokol földönfutó gyanánt -

S olyan itókát adatok neki,

Hogy nyomban odamegy, ahol Tybalt van:

Aztán - remélem - megnyugszol te is.

JÚLIA

Nem nyugszom én meg sohase, nem én,

Míg Romeót nem látom végre - holtan.

Szegény szívem úgy fáj rokonomért:

Anyám, ha lelnél bárkit is, aki

Odavigye, olyan mérget kevernék,

Hogy Romeo, mihelyt megízleli,

Örökre alszik. Jaj, mi gyötrelem,

Hallom nevét s nem futhatok feléje,

Hogy végtelen szerelmem - hű Tybaltért -

Bosszút vegyen azon, aki megölte!

CAPULETNÉ

Találj módot, én majd találok embert.

De most, leány, jó hírt hozok neked.

JÚLIA

Jó volna a jó hír ily rossz időben:

Mi az a jó hír, mondd nekem, anyuskám?

CAPULETNÉ

Hát gyermekem, apád, ki úgy imád,

Hogy elriassza tompa bánatod,

Olyan örömnappal lep meg maholnap,

Amit te nem vársz és én sem reméltem.

JÚLIA

Beh jó nekem, s mikor lesz ez örömnap?

CAPULETNÉ

Csütörtök reggel lesz az, kisleányom.

Egy ifjú, kedves, finom nemesúrfi,

Páris gróf majd Szent Péter templomában

Mint víg aráját oltárhoz vezet.

JÚLIA

Szent Péter templomára esküszöm,

És Szent Péterre, nem leszek arája.

Mért e sietség? Férjhez menjek, és

Még meg se kért az, aki az uram lesz.

Mondd hát, anyám, atyámnak és uramnak,

Még nem megyek én férjhez, és ha mennék,

Inkább lennék a gyűlölt Romeóé,

Mint Párisé. Jaj, micsoda örömhír.

CAPULETNÉ

Itt jő atyád, mondd el neki magad,

Meglásd, hogyan fogadja majd tetőled.

Capulet és Dajka jön

CAPULET

Ha nyugszik a nap, harmat permetez,

De hogy öcsénknek napja lepihent,

Eső szakad.

Esőcsatorna vagy, kislány? Mi, könnyben?

Zuhog a zápor? E gyöngécske test

Gályát utánoz, tengert és szelet?

Mert a szemed, mit tengernek neveznék,

Könnytől dagad-apad, aztán a tested

Sós vízbe bukdácsol, s a sóhajod

A szélvihar, mi küzdve könnyeiddel

Vihar-csapott gályádat fölborítja,

Ha hirtelen nem csillapul.

Na, asszony,

Közölted-e végzésemet vele?

CAPULETNÉ

Igen, de ő köszöni, nem akar.

Ez a bolond a sírhoz menne nőül.

CAPULET

Csitt, csöndesen, ne mérgesíts föl, asszony.

Mit „nem akar”? s még csak meg sem köszönte?

Nem büszke rá? nem örvend, hogy mi néki,

Ki érdemtelen, egy ily érdemes

Nemest találtunk végre vőlegényül?

JÚLIA

Nem örvendek neki, de köszönöm.

Amit gyűlölök, annak hogy örülnék?

De köszönöm, mert a szeretet adja.

CAPULET

Mi ez a csűrés-csavarás, mi ez?

„Örvend” - „köszöni” - és „nem köszöni” -

Aztán: „nem örvend” -: Drága kis kisasszony,

Sose köszöngess és sohase örvendj,

De szedd a lábacskád csütörtökön,

Menj Párissal Szent Péter templomába,

Vagy gúzsbakötve húzlak el odáig.

Pusztulj, te sápkóros dög, ronda cafka,

Zöldbéka te!

CAPULETNÉ

Jaj, hát megháborodtál?

JÚLIA

Így térdenállva kérlek, jó atyám,

Légy most türelmes és hallgass meg engem.

CAPULET

Kösd fel magad, te cafka, lázadó rongy.

Mondom tehát - ott légy csütörtökön,

Másképp ne is kerülj szemem elé te.

Ne szólj, ne mukkanj, még csak meg se pisszenj.

Viszket tenyerem. Asszony, lásd, búsultunk,

Hogy Isten csak egy gyermeket adott,

S most arra ébredek, hogy sok ez egy is,

Átkunk, hogy a világra született.

Pusztulj, szemét!

DAJKA

Nagy Isten, védd meg őt.

Uram, ha bántod, önmagad gyalázod.

CAPULET

Á, bölcs szipirtyó? fogd be a pofád,

Te nagy-okos. Trécselj a nőcseléddel.

DAJKA

Nem rosszból mondtam.

CAPULET

Menj Isten hírével.

DAJKA

Hát szólni sem szabad?

CAPULET

Csitt, vén bolond te.

Ott künn locsogj, kofálkodj a kofákkal.

Itt erre semmi szükség.

CAPULETNÉ

Mily heves vagy.

CAPULET

A szakramentumát, megőrülök:

Éjjel-nappal, későn-korán, magamban

És társaságban, otthon, künn, imetten

És alva is, mindíg egy volt a gondom,

Hogy férjhezadjam: és most végre itt van

Egy főnemes, majd hercegi családból,

Nagybirtokos, ifjú, pallérozott,

Csupa dicső erénnyel fölruházva,

Álmodni sem lehet különbet ennél,

S e gyatra és nyöszörgő félkegyelmű,

E nyafka báb, ezt mondja a Szerencse

Ajánlatára: „Nem szeretem őt.”

„Nem kell nekem.” - „Túl fiatal vagyok.”

Hát hogyha nem mégysz hozzá, csak ne is menj:

Legelj, ahol tudsz, nincs házamban hely:

Gondold meg, én nem ösmerem a tréfát.

Mindjárt csütörtök: tedd kezed szívedre:

Ha itt maradsz, övé lész, s hogyha nem,

Kösd fel magad, koldulj, dögölj az utcán,

Mert rólad akkor leveszem a kezem

És - Isten úgy segéljen - kitagadlak.

Fontold meg ezt, én nem szegem meg esküm. (El)

JÚLIA

Hát nincs a fellegekben irgalom,

Amely keservem bús mélyére néz?

Anyuska, édes, el ne lökj magadtól.

Halaszd el a nászt, csak egy hóra-hétre.

Ha nem bírod, vesd nászi ágyamat

A kriptaboltba, hol Tybalt pihen.

CAPULETNÉ

Hozzám ne szólj, én úgyse felelek.

Végezz, amit tudsz, végeztem veled. (El)

JÚLIA

Ó, Istenem, dadus, hogyan segítsz ki?

Uram a földön, esküm égbe van.

És hogy jöhet e földre vissza esküm,

Ha az égből nem küldi vissza férjem

Elhagyva e földet? Segíts, vigasztalj.

Jajjaj, hogy az ég így megostromol

Ily gyönge lényt, aminő én vagyok.

Mit szólsz te? Nincsen egy vigaszszavad szem?

Segíts, dadus.

DAJKA

De van, van, Romeo

Száműzve, és én a fejem teszem rá,

Hogy nem mer visszajönni majd teérted,

Vagy hogyha mer, csakis titokba jön,

Hát minthogy így áll a dolog, amint áll,

Legjobb, ha mégis nőül mégysz a grófhoz.

Ó, ő nagyon szép úrfi ám!

Romeo törlőrongy mellette: sasnak

Sincs oly sebes, zöld, villogó szeme,

Mint Párisnak, úgy áldjon Isten engem.

Boldog leszel a második uraddal,

Sokkal különb, mint az első, egyébként

Az annyi, mintha már nem élne többé,

Mert bárha él is, mit sem érsz vele.

JÚLIA

Szívből beszélsz te?

DAJKA

A lelkem szerint,

Úgy áldjon Isten.

JÚLIA

Ámen.

DAJKA

Mit beszélsz?

JÚLIA

Látod, egészen megvigasztalódtam.

Siess anyámhoz, s mondd, Lőrinc baráthoz

Mentem - mert megbántottam jó atyámat -,

Meggyónni s kérni bűnbocsánatát.

DAJKA

Na jó, megyek, lásd, ez okos beszéd már. (El)

JÚLIA

Vén kárhozott. Vén, átkozott boszorkány!

Mi a nagyobb bűn: esküm megszegetni,

Vagy ócsárolni férjem ama nyelvvel,

Mely valaha az egekig dicsérte,

Százszor-ezerszer? Menj, tanácsadó:

Te és szívem kettészakadt ezentúl.

Most a baráthoz, hogy gyógyszert találjon:

S ha nem talál, én meglelem halálom.

Függöny