Prometheüsz
Borítsd be égboltod, Zeüsz,
felhők ködével
s játssz, mint a bogáncsot
döntő buta gyerkőc
tölggyel, hegyorommal.
De hagyd meg a jussom,
hagyd nékem a Földet
s mit nem te emeltél, a kalyibámat
és azt a tűzaknát,
melyre irigykedsz,
hagyd nékem a lángot.
Nincs a világon semmi silányabb,
miként ti, istenek.
Áldozatokból
tengtek nyomorultul
s lanyha imákból
híztok ti dicsőre.
Fölkopna az állatok is, ha a földön
nem volna gyerek és koldusi fajzat,
rongy, balga bolondok.
Hogy még kicsi voltam,
gyámoltalan árva,
tétova szemmel néztem a Napra,
minthogyha amott fönn
fül volna figyelni, meghallani jajszórn,
szív, mint az enyém itt,
megkönyörülni az elhagyotton.
Ugyan ki segített
dölyfös titánok hada ellen engem?
Megmenteni életemet a haláltól,
rabszolgaigától?
Nemcsak te művelted mindezt, te tüzes
szív,
én hősi szivem te?
S te ifjú, te izzó, te megcsalatott jó,
nem te lobogtál hálát a magasba,
köszöntve az égben a csöndesen Alvót?
Téged tiszteljelek? Miért?
Oltottad-e kínom, a görcsöt apasztva,
hogyha lerogytam?
Vagy könnyeimet tán csillapítottad,
hogyha aléltam?
Nem az kalapácsolt engem erőssé,
a messze Idő és
a Sors, az örök Sors,
az, aki téged?
Azt hitted tán,
hogy meggyűlölöm az életet érted
s pusztába futok majd,
mert nem eredett meg
virágjaim vetése?
Most itt ülök, Embert teremtek
ennen-képemre,
hozzám hasonló emberi fajtát,
hogy sírjon, örüljön,
csóktól tüzesedjék és sanyarogjon
s téged ne becsüljön,
mint Én!