145. szonett
Ez ajk, a szerelem mive,
Azt suttogá: »Szivem gyülöl«
Nekem, ki epedő hive!
De látva hogy már-már megöl,
Megszánt hamar kegyelmesen,
Megfedte édes ajkait,
Mik igy nem szóltak sohasem,
S nekik más üdvözlést tanit.
Más jött »gyülöl« szavára végül,
Mint reg követ bús éjhomályt
Midőn az éj a fényes égrül
Ellen gyanánt pokolra szállt.
»Szivem gyülöl, de« – s életet
E szóval ád – »nem tégedet.«