XIII.
A LEÁNY.
Esztergált rímedet bámúlva látom,
De szó fér ily dal igaz melegéhez.
Úgy vélem, azt, mit szív valóban érez,
Kár így csiszolni, szeretett barátom.
A költő, hogy megrázzon s mélyre szántson,
Még ön szivét is sebzi, a mig vérez ─
De írt is ád a fájó szenvedélyhez
S varázsigével győz a bősz tusákon.
A KÖLTŐ.
Ez olyan, kedves, mint a tűzi játék.
A tanúlt mester, hogy a népnek tessék,
Aknáit fúrja vakandoknál jobban ─
De az elem erősb, mint emberszándék -
Egy szikra téved ─ kárt vall az ügyesség ─
S a mű s a művész ─ levegőbe robban.