Viszontlátás (Johann Wolfgang von Goethe)

Viszontlátás szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos

Ujra sütsz hát, általtörvén
A felhőn, szép csillagom?
A távollét, ah, mily örvény,
A válás mily fájdalom!
Te, örömim felezője,
Itt vagy? Merjem hinni azt?
Oly nagy a múlt kín erője.
Hogy a jelen is riaszt!

Mikor Isten szíve mélyén
Szunnyadt még az Egyetem,
S alkotó nagy ösztön késztvén,
Dörgött a nagy szó: Legyen!
És ütött az első óra
S rá fájdalmas Jaj! felelt,
Győztesen a keltő szóra
A mindenség létre kelt.

Megnyilalt a fény - s gomolyba
Folyt a megijedt sötét,
Az elemek szétomolva
Leltek utat szerteszét ─
Kába álomként kavargva
Oszlik minden és rohan
Mereven határtalanba,
Vágytalan és hangtalan.

Néma, siket lévén minden
És a magány szertelen,
A hajnalt teremté Isten,
S véget ért a gyötrelem.
A homályba zengve játszott
A sokszínű napkelet,
S mi már szerteválni látszott,
Ujra szeretkezhetett.

S egymást keresé sietve,
A mi egymáshoz való
S kelt a lét végetlen kedve
Szívből szívbe átfolyó.
Mi teszi, hogy szív sziven csügg?
Mindegy, ha erő, ha csáb:
Pihenj, Allah ─ mi teremtjük
Most világodat tovább.

Ily hajnali csudatétel
Vonz engem ajkad felé,
S a frigyet ezer pecséttel
Csillaghad pecsételé.
Örömünk, keservünk örök
Szerelemre példa-jel,
S ha egy új Legyen-szó dörög,
Az se választ minket el!