Toldalék
Harmadik és negyedik leveleimből, kedves barátném, eléggé érthetéd, mely boldog napokat élek itt, mely boldogokat nevezetesen a tiszteletre s szeretetre legméltóbb asszony csudálásában. Rajzolatomnak, melyet felőle e két levelemben tevék, felette szerencsétlennek kelle lenni, ha őtet az után alkalmasan nem ismered. De a mely történetet neked e mostani levelem viszen, az úgy kívánja, hogy az egyetlennek, a hasonlíthatatlannak, újabban s bővebben fessem képét, s még külsőjére is kiterjeszkedjem, hogy őtet mint tükörben szemlélhesd — mert őrajta nincs semmi, a mi az egészre szükségesképen ne tartozzék, nincs semmi, a mi az egésznek hatását ne segélje. Osztán — mert ki kell mondanom, kedves leány, — te őbenne egy régi ismerősödre találsz, s álmélkodni fogsz, ha majd való nevét hallandod, ki az, a kit én ennyire csudálok, ennyire szeretek. Oh miért, de miért nem fogadhatád el az anyám ajánlását, hogy velünk együtt jőjj el te is! mily nagy volt volna most örömed, megtestesülve látván azt az ideált, melyet az asszonyi rény és érdem felől magunknak mindketten csinálánk, és a melyet én itt, elveszve semmiségemnek mély érzésében, religiói tisztelettel látok és hallok reggel óta mind addig, míg a társaság szélylyeloszol s kiki nyugalomra tér.
Consiliárius Belényesi egyike a szeretetre legméltóbb férfiaknak. Nagyon meg kellene csalnom magamat, ha közelébb nem volna a hatvanhoz, mint az ötvenhez; és mégis mindent, a mit rajta látunk, őszülni s ritkulni alig kezdő haja, színes és barázdátlan képe, ép egészsége, és kivált lelkének vidámsága s kelleme, valamint könnyű mozgása s ízletes öltözete, tíz esztendővel ifjabbnak akarják tartatni. Moralitása a legtisztább, elméje igen mívelt, s tónja olyan, hogy bizodalommal s szeretettel tölt el túl a tiszteleten maga iránt mindent, a ki körébe lép. S az én asszonyi ideálomnak ez a férfiideál leve férje! Soha Hymen két összeillőbb lelket még együvé nem szőtt. — De feledni kezdem, hogy itt nem az úr, hanem az asszony képe az, melyet elődbe tennem kell.
Ha Belényesi első pillantással imponál, s felsőbbségét még a gondatlanokkal is érezteti, a consiliáriusnéban egynél több megtéved első látása alatt: de nincs oly gondatlan, elmétlen, hogy egy második pillantással magához ne térjen, és hogy kit lát, teljes mértékben ne érezze. Amaz a mint mondám, egy szép ábrázú, deli és lelkes férfi: ez egy szerény asszony, a ki semmivel sem csinál lármát, és a kinek bájoló hatalma kaczérságnak látszik; ha tudniillik a kaczérság többet nem talál tenni, mint a mit coquetterienek mondunk. — Bocsásson meg az igazság, hogy őfelőle szólván, e gyalázatos nevezettel élni merészlettem; de az a báj, mely ezt a páratlan teremtést elfutja, ámbár ő merő természet és valóság, s ámbár benne nem lelni semmit abból, a mi façonnirozott, oly ellenállhatatlan erővel bír, hogy látója kisértetbe jő azt mesterkélésnek venni. Szavainak már csak hangzása is, maga az a szózat, mely ajakiról foly, olyan, hogy a hallót egészen megrázza, s belső részeig rezeg. Termete s testessége középszerű, hajai szögek, szine halvány, s az egész physionomie lankadást mutatna, ha rajta a legszebb két szem, kék mint az ég legtisztább azurja, életet nem öntene el. Valamit egy jószületésü személyben találni óhajtunk, mind azt neki teljes mértékben megadta a nevelés, s a természet a nevelésnek nagyon megkönnyítette munkáját: de ő bölcsebb és jobb, minthogy ez ajándékokkal s szerzeményekkel szükségtelen és helyén-kivül élni akarjon; s nem affectálván semmit, minden mesterségeiket a ravaszkodóknak végtelenül maga megett hagyja.
Te egyike vagy azoknak, édes barátném, a kik, engemet dicsérni szeretvén, felőlem azt mondják, hogy nekem épen azon mértékben tulajdonom a jóknak tisztelete, a mások érdemeiknek megismerése és az a heves vonszás irántok, a mely mértékben sok társaink a nevetségest szokták hajhászni, s azoknak felfedezésekben mulatságot lelnek; s ha valaha, most érzem magam is, hogy e magasztalást, a leghízelkedőbbet, a mit képzelhetek, valamennyire érdemlem. Mert mióta ezt a nagy, ezt a jó asszonyt látom, bátortalanul forgok körülte, s minden szavát, minden intését lesegetem. Úgy hittem, hogy titkomra senki nem eszmél, s a figyelmet, melyre általa magamat méltóztatva látám, mennyei jóságának kezdettem tulajdonítani: de halld a scénát, melyet neked sírva beszélek. — Tegnapelőtt reggel az anyám későbben kele ki ferdeje után ágyából mint máskor szokott, s így a társaság már régen együtt vala, midőn mi is közéjök lépénk. — Egy lengyel asszonyság Belényesiné felé intézte szavait, s figyelmessé tevé, hogy az inséparable is jő. A társaság kegyesen itéle felőlem, s míg én, mindezek felől semmit sem sejdítve, közzéjök érék, mindnyájan kérék a consiliáriusnét, hogy a kis szerényt köszöntené leányának. Ez a mint az anyám és én fellépénk, elmondá nekem mi történt, s a legkegyesebb kifejezésekkel, hogy ezt másoknak sugallásokból ugyan, de tulajdon mozdulatából cselekszi, szívére szorított s megengedé, hogy anyjának szólítsam. Érzéseim nem leltenek szót, s minden eszmélet nélkül lerogytam lábaihoz, s itt fogadtam neki sírva gyermeki hív tiszteletet. A jelenvalók látták, hogy mélyen meg vagyok illetve, és hogy örömemben renge minden tetemem, s tapsolni kezdének, hogy magamhoz térhessek: de gróf Odolinszkyné megújította a scénát. Egy ily jó gyermeknek, mondá franczia nyelven, nem elég, anyát adnunk: nevezze atyjának a tiszteletre legméltóbb férfit is; s megfogván jobbomat, hetven esztendős generál Vasvárihoz vezete. Jer, kedves leány, úgy mondá a grófné, s emlékezzél róla, hogy e szerencsét nekem köszönheted. A tiszteletreméltó öreg azzal a nyájassággal fogadta a grófné kérését, mely senkinek nem lehet inkább tulajdona, s örülve fogadott, mintha az neki volt volna megtiszteltetése, gyermekének. Hagyj megpihennem, s úgy osztán a történetet, melyet beszélni akarok.
Ma reggel consiliárius Belényesi, s az én, kedves anyám a consiliáriusné, és én — mert a gyermekké fogadás aktja óta vagyok igazán az elválhatatlan — kiindulánk a széles alléen, s még távolról meglátánk a generált, hátradőlve egy gyepszéken, hogy egy könyvben elmerülve olvas. Ha meg nem pillantott volna, örömest vevénk vala más útat, de így többé őtet el nem mellőzheténk. Félre tette a könyvet, s szemüvegeit elrakván, nyájasan üdvözle. — Gyermekké teve ez a könyv, úgy monda, s egy gyönyörrel éltetett, mely előttem már sok esztendő óta ismeretlen — sírtam — s leányka! Jülie! találd mi vala a könyv? — A te Bácsmegyeid! — A consiliárius tudakozá, ha a generál a könyvet most olvassa-e először, vagy az talán azon olvasásai közé tartozik, melyet bizonyos situátiók közt megszerete, s most nem magáért a könyvért, hanem az általa megújított emlékezetek miatt olvas. Vasvári felelt, hogyha úgy volna, nem általlaná megvallani; az öreg kornak alig maradtak más örömei, mint a visszaemlékezés, s ő az emberi tiszta érzésekért nem pirul: de a könyv előtte tegnapig ismeretlen volt; egy fiatal ember tevé reá figyelmessé, kit gyönyörködve néze még a nap felkelte előtt olvasni és belőle az olvasás közben jegyzéseket tenni; megkedvelte az ifjú szorgalmát, látni akarta ki légyen, s szorgalma mely könyvet illet, szóba eredt vele, elszomorodott látván, hogy lelkét román által gyengíti, s megintette, hogy idejével bánjon eszesebben. De az ifjú felelt, hogy a mint excerptái bizonyítják, ő a románban nem a románt olvassa, noha aestheticai s psychologiai tekintetekből azt is pirulás nélkül lehetne; s így, magam is kedvet kapék olvasására. — S generál úr messze haladott olvasásában? kérdé Belényesiné. Szintén a gyászos katasztrófig, mélt. asszony, felele Vasvári. — Én ismerem a könyvet, monda ez; szabad volna-e tudakoznom, mit itél generál úr a Nincsi charaktere felől? — Az, felele Vasvári, kiméletlenül s terhelve van festve, de azon felakadni nem lehet; ha a leány és szülei hibásoknak nem volnának hagyva, Bácsmegyeit nem fogná szánhatni az olvasó, s a román eltévesztette volna a maga czélját. Az effélék költemények, s oly könnyedén kell vennünk, mint költeményeket venni illik. Az olvasó nem gondol vele, való történetet olvas-e vagy költeményt; néki elég, ha szíve az édes-keserű érzései közt kedvére gyötrettetik. — Belényesiné hallgatott: de nékem homályos előérzéseim voltak, hogy a kezdést valami komoly fogja felváltani, mely meg is lett. Belényesi kérdőleg és kérőleg tekintett hitvesének szemeibe s az asszony elpirult. — Generál úrnak, monda rövid gondolkozás után Belényesi, nem lesz kedvetlen, ha kimondom, hogy az a Nincsi, a kit itten festve lát, senki nem egyéb mint az én kedves Cecilem, és hogy én a hűségtelen, hálátlan Szentpéteri vagyok, s ha generál úr időtöltést lelne történeteinknek végighallgatásában, az én barátném és én örvendeni fognánk, ha egy tisztelt barátunknak részvétét s mentségeit tapasztalhatnánk azon félreértéseknek jutalmául, melyeket reánk a Bácsmegyei leveleinek kiadója vont. — Belényesiné igy kezdte beszélni a történetet:
Gondosabb, bölcsebb szüléket képzelni nem lehet, mint azok voltak a kiket nekem ada áldásul az ég, a gyermek soha inkább nem szerettetett, mint én. Belépvén azon koromba, midőn már elmélkedhetém, egészen magamnak hagyva érzettem magamat, de úgy, hogy szüléim szűntelen szemmel tartottak; s e látszatos szabadságban senki nem lehete kevésbbé szabad s inkább fogoly mint én valék. Atyám és anyám, legszebb példái a házassági egyességnek s barátságnak, jó eleve megismertetének azon pálya örömeivel s veszélyivel, mely reám vár; s midőn mások vezető nélkül taszíttatnak ki az ifjúság örvényeire, nekem mindenkor a házasság tétetett ki tárgyképen, mely a mint az atyám előttem is szerette emlegetni, a mi nemünknek egyetlen ösvénye. Szüléimnek nagy gondja volt, hogy romlott ember, és nem kevésbbé, hogy romlott asszony, társaságomba ne lépjenek, hogy a köz veszettség árja által el ne kapattassam: de a jókat önmagok vezették felém, s ezekkel társalkodván, tökéletesen szabadon hagyva érzém magamat. Az atyám szoros barátja volt a Bácsmegyei atyjának, s ez a barátság, az által, hogy mindketten consiliáriusok voltak a helytartó tanács mellett, s így őket a szív érzésein felül a hivatal is egyesítette, még szorosbb lett. Szót adtak egymásnak, hogy ha az az ifjú, kit a kiadó Bácsmegyeinek nevezett el, önmagától találna birtokom után vágyni, s ha én iránta hajlandóságot mutatandok, párok legyünk. Én tizenkét esztendős gyermek valék midőn ő, húsz esztendős korában, iskoláit elvégezte, s Göttingába, onnan pedig Ángol-, Franczia- és Olaszországba küldetett. — Az atyám és az ő atyja, úgy szólván, egy házat csináltak; s én, még gyermek, az iskolából haza jött s kevés hónapok mulva elutazott ifjat úgy néztem mint testvéremet, s úgy fogadtam, midőn öt esztendő múlva útazásaiból haza jött. Igazságos valék iránta, megismertem érdemeit, s tiszteltem benne azt a szép lelket, mely véle az őrűltek útjaikat kerülteté, mely őtet a részegek nagy seregében józanon tartotta; de az a hajthatatlanság, mely igen is gyakorta a kevélységig s keménységig ment, eltola tőle, s őtet, a ki szerettetni kivánt, nekem félelmessé tevé. Mert hogy azok az épületes scének, melyeket e levelek emlegetnek, azok a hűség esküvései, azok a magányos sétálások, csak a kiadó czifrázmányai, arról senki nem kételkedik, ha engem félre érteni akarna is, a ki szüléimet az ő bölcsen sanyarú nevelésekben ismerte. — Az én barátom soha nem volt eléggé csendes, látni mint áll ő énnálam, s érezvén a maga becsét, s nem is képzelvén, hogy másként fogadtathatnék mint fogadtatni akart, barátságomat hajlandóság gyanánt vette; s innen eredtek panaszai, vádjai, szerencsétlensége, melyet makacsul ön maga ingerlett, és a melyben szertelen lelke még gyönyörűségeit találta.
Azonközben Bácsmegyeinek atyja meghalt, s a nádor-ispán, s az ország birája s mások nagyjaink közzül, s maga az atyám is, igyekeztek annak sok érdemeit a fiában megjutalmazni. Nem mehettek vele semmire; a különös útakat szerető nem engede az intésnek, s barátjai el kezdének hűlni iránta. Az atyám megsejté benne az erőt vevő hypochondrie jeleit, reszkete, hogy férjül találom választani, s kitapogatván hajlandóságaimat, intett, hogy társalkodásomban legyek szemes és magamat semmire ne kötelezzem. E rettegések közt a férjem, Bácsmegyeinek iskolai barátja, Budára jött, meglátott, megkedvelt s bizonyossá tévén magát hajlandóságom felől, bejelentést tett szüleimnél, kik őtet két kézzel fogadták. Így én magam s szüléim az állhatatlanság, hívtelenség, fortélyos bánás vétke alól alkalmasan mentek volnánk; mert bizony az élet nem román és a román nem élet; egyedül férjem terheltethetnék hálátlansággal, barátságtalansággal; mert, ha a kiadó azt világosan nem mondja is, ki nem érti, hogy a férjem, vagy a maga románi nevével Szentpéteri, tudta, hogy a leányt a kit ő veszen, bírni Bácsmegyei is óhajtotta? Az atyám valóbb characterű ember volt, minthogy ezt az előtt a ki jobbomra vágyott, elhallgathatta volna, s én úgy valék nevelve, hogy neki mindent elmondjak, készebb lévén vétkesnek ismertetni, mint hamisnak. De Szentpéterinek e részben nem kelle világosítás; ő ismerte barátjának különösségeit, s tudta, hogy az ily characterüekkel kimélések, utána járások által boldogulni nem lehet, s méltónak látta, hogy birtokomért a veszedelmes lépést megtegye, s annál inkább, mivel bizonyos volt az iránt, hogy sem én nem fogtam volna az ő ismeretsége nélkül is soha arra hajtatni, hogy Bácsmegyeinek jobbját elfogadjam, sem Bácsmegyei nem tudta volna magát soha arra juttatni, hogy jobbjával megkínáljon.
Az öreg generál a consiliárusnénak utolsó szavai által a maga kedvelt ideáinak körébe löketett, s a katonai élet magasztalásába kezde ömledezni, mely, a mint mondá, a hypochondriásoknak legjobb gyógyító helyek. Soha nekem, édes Jüliem, ez a kar tiszteletesb alakban még meg nem jelent, mint mióta ezt az urat ismerem. Minden cselekedete, minden szava a rendhez szokott, rendben gyakorlott embert festi; s ha haza megyek, elbeszéllem a bátyámnak, hogy végre láttam egy valakit, a kinek élete a Kategorischer-Imperativot bizonyítja. Nyaka körül függ a Teréziai kereszt pántlikája, de vitézsége felől még világosabban szól az a gyönyörű vágás, mely bal orczáján végig nyult. — Mi egy hét mulva itt hagyjuk e gyönyörű, s nékem ugyan feledhetetlen helyet, s így nem sokára szóval pótolom ki sietve tett írásom hézagjait. Élj boldogul kedves barátném, s várj, mint szoktál, kiterjesztett karokkal!