Szomorú madrigál
Okosságoddal mi csináljak?
Légy szép! És légy bús! A sirás
az arcnak rejtett mélyü bájt ad,
miként az áradás a tájnak;
viharban frissül a virág.
Szeretlek, ha illanva, túlad
örömén sujtott homlokod;
szíved a borzadásba fúlad;
s jelenedre mint bús borúlat,
fátylat a mult felhője dob.
Szeretlek, ha nagy szemed árja
ömlik, melegen, mint a vér;
ha, ringató kezem dacára,
kebledből hörgésként kiszáll a
halálig rémült szenvedély.
S míg szürcsölöm - óh égi zsoltár!
mélységes, édes élvezet! -
a zokogást, amit te sírtál,
azt hiszem, a szemedből hullt ár
kivilágítja szívedet.
*
Tudom, hogy régi, töve-rokkadt
szerelmekkel tele szived
kohói még egyre lobognak
és kebledben a kárhozottak
gőgjéből rejlik egy csipet.
De kedvesem, míg éjed álma
nem tükrözi a mély Pokolt,
s örök lidércnyomásban járva,
méreggel s tőrrel élve-hálva,
imádva a Vasast s a Port,
nem nyílva ki, csak rémületben
megrezzenve, ha óra üt,
balsorsot betüzve ijedten
nem érzed a levethetetlen
undornak csókját mindenütt,
nem mondhatod, despota-rabnő,
ki csak reszketve vagy enyém,
míg a kór éj borzalmakat sző,
s lelkedből áradt jajpatak jő:
"Királyom, párod vagyok én!"