Sziklavár
szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos

Ott fenn, ama szirt tetejében
Magaslik egy ókori vár.
Lovagok lakták paripástól,
Nem lakja senki ma már.

Elégtek a kapuk, az ajtók,
Oly csöndes csarnoka mind,
Mászkálok az ócska falak közt,
Kényem kedvem szerint.

Itt pincze nyilott; arany-érték
Volt benne a tüzes ital...
Már nem viszi oda a korsót
Pinczérnő, szép fiatal.

Nem rakja vendégsor elé már
A fényes ezüst kupa-sort,
Nem önti kristály-üvegébe
A papnak a szent mise-bort.

Nem nyujtja csatlósnak a kancsót,
A sötét folyosóra ha ért,
Nem czuppan a könnyü fizetség
A könnyen adott italért.

Mert mind a gerenda, a palló
Elhamvada réges rég,
Folyosó, kápolna, garádics,
Ma már csupa omladék.

De minap, a midőn cziterával
(S csutorával egy füst alatt)
Föl láttam a hegyre szökellni
Az én kis angyalomat ─,

Jó kedvre derűlt a romok közt
A lomha nyomoruság,
És mint ama régi napokban,
Oly ünnepi lett a világ,

Mint hogyha megint a leventék
Jöttére nyílna a vár
S a régi hősi világból
Vonúlna be egy dali pár.

És mintha a kápolnában
Ott állna az atya, a szent,
Kérdvén: Kedvellitek egymást?
S intünk mosolyogva Igent.

S szivünket orgona, ének
Mélyébe andalitá,
S násznép helyében az Ament
A viszhang mondta reá.

S hogy az este jött haloványan
És minden csöndbe borúlt,
Az izzó naptól a bérczfok
Még egyszer lángra gyúlt,

A pinczérnő meg a csatlós
Most gazda ─ egyik se siet:
Az sokszor nyujtja a kancsót, ─
Ez minden kortyra - fizet.