Szökőkút

Szökőkút szerző: Charles Baudelaire, fordító: Babits Mihály

Fáradt szemed, szegény szerelmem
hagyd húnyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyzetedben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkút, mely csevegdél,
és nem szünik sem éj, se nap,
táplálja, melybe meritettél
ma: elragadtatásomat.

Ezer virágot ont ki
   s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
   ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
   záporba szét.

Igy a te lelked, melyet hően
a gyönyörök villáma gyujt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyujt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bús bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.

Ezer virágot ont ki
   s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
   ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
   záporba szét.

Te kit oly széppé tesz az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.

Ezer virágot ont ki
   s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
   ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
   záporba szét.