Schiller koponyája
| Schiller koponyája szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos |
A bús csontházban néztem elmerengve,
A koponyák egymáshoz mint szorúltak,
S a rég kihamvadt kor jutott eszembe.
Itt sorban állnak, kik egymásra fúltak;
Keresztben nyugszanak a kemény csontok,
Mik régen egymást porrá zúzni dúltak.
Kifordult nyakcsigolya! Hogy mit hordott,
Ki kérdi ma? Elszórva látok ottan
Lábat, kezet, mely ügyes-gyorsan forgott.
Hiába dőltetek le, fáradottan!
Felvetnek a világos nap honába,
Nem hagyva békét hűvös álmotokban?
Pedig lett volna a mag bármi drága,
Fonnyadt hüvelyre nézni nem szeretnek;
Csak nékem, avatottnak, volt kitárva
Oly szent írás, melyet nem ért eretnek,
Midőn a merev csonthegy közepette
Egy páratlan dicső alkat lepett meg.
Hogy a porlás szűk börtönét feledve,
A szabadúlt szív friss meleget érzett,
Miként ha itt uj létforrás eredne.
Oh, mély titok! Rejtélyszerű igézet!
Isten-alkotta nyom, mely nem veszett el!
E koponyából szemem tengert nézhet,
Mely népes ezer óriás-tünettel.
Bűvös edény, melyből sok jóslat áradt:
Érintselek e méltatlan kezekkel?
De kegyelettel fölnyitom ma zárad'
S szabadba viszlek, hova nap hatolhat,
S elmém nyomodba áhitattal járhat.
Mert ember itt lenn nyerhet-e nagyobbat,
Mint lesni, hogy' hat isteni természet,
Mikép' van, hogy mi rög, szellembe olvad,
S testet mikép nyer gondolat és érzet.