Romeo és Júlia/Ötödik felvonás

← Negyedik felvonás

Romeo és Júlia
szerző: William Shakespeare
Ötödik felvonás

Fordította: Kosztolányi Dezső

1. SZÍN

Mantova, utca
ROMEO: Ha az álom hízelkedő szemének; Hinnem lehet, mindjárt öröm köszönt rám.; Keblem királya könnyen ül a trónján; S egész nap oly szokatlan, játszi jókedv; Emelget a földről, víg érzetekkel.; Álmomban édesem jött s halva lelt -; Álmunkban eszmél a halott: beh furcsa!; S oly életet csókolt az ajkaimra,; Hogy fölocsúdtam és császára lettem.; Jaj, mily csodás a szerelem maga,; Ha árnya is ily gazdag, boldogító.; Boldizsár jön; Hír Veronából? Boldizsár, mi újság?; Hoztál-e írást nékem a baráttól?; A kedvesem hogy van? És az apám?; Hogy mint van Júlia? Ezt újra kérdem,; Mert semmi sincs rosszul, ha jól van ő.
BOLDIZSÁR: Hát jól van. És így nincsen semmi rosszul.; Már alszik a Capulet-sírba teste,; S halhatlan része angyalokkal él.; Láttam, hogyan vitték a kriptaboltba,; S jelenteni ezt lóhalálba jöttem.; Ó, jaj, bocsásd meg énnekem a rossz hírt,; Hiszen te tetted tisztemül, uram.
ROMEO: Ha így van, harcba szállok véled, égbolt!; Tudod lakásom: hozz tintát, papírt,; S fogadj lovat: ma éjjel utazom.
BOLDIZSÁR: Istenre kérlek, várj kicsit, uram.; Arcod fakó s vad balszerencse érhet; Ezen az úton.
ROMEO: Eh, ne képzelődjél.; Menj gyorsan és tedd a parancsomat.; Nem írt nekem semmit sem a barát?
BOLDIZSÁR: Nem, jó uram.
ROMEO: Sebaj; hát szedd a lábad,; S fogadj lovat: nyomban megyek utánad.; Boldizsár el; Hát Júliám, veled hálok ma éjjel.; Lássuk, miként: Ó, Balsors, jaj de gyorsan; Adsz ötletet az átkozott szegénynek.; Máris eszembe jut egy patikáros -; Itten lakott -, és láttam is minap,; Vásott ruhába, zord, busa szemölddel; Gyógyfűveket szedett. Roppant sovány volt,; A nagy nyomor csontig lerágta őt.; Rozzant boltjába teknősbéka lógott,; Kitömött aligátor, torz halaknak; Rút bőre és a polcain kitéve; Üres bödönkék koldus lim-loma.; Tört bögrék, hólyagok, dohos magok,; Zsinegvégek, rossz, rózsaszín kalácskák,; Szétrakva, hogy többet mutassanak.; Ezt a siralmat látva így tűnődtem:; „Ha valakinek méreg kellene,; Mit árusítani itten halál,; Ez a bitang bizonnyal adna néki.”; E gondolat jelezte nyomorom,; S e nyomorult mostan nekem is ád majd.; Ha jól emlékszem, éppen itt a háza:; De ünnep van, bezárta ócska boltját.; Hé, patikáros, hé!; Patikáros jön
PATIKÁROS: Ki ordít így?
ROMEO: No jöjj, barátom. Látom, hogy szegény vagy.; Itt negyven arany: adj egy kortynyi mérget.; De oly ölőt, oly hirtelen-hatót,; Hogy szétnyilalljon tüstént minden érben,; Az életunt szörnyethaljon, ha issza,; S testéből úgy robbanjon el a lélek,; Olyan veszett sebesen, mint a lőpor; Lobban ki, tűzbe, gyilkos ágyucsőből.
PATIKÁROS: Van ily mérgem, de Mantovába törvény; Halált szab arra, aki árusítja.
ROMEO: Félsz a haláltól hát, te semmiházi,; Te átkozott? Az arcodon az éhség,; Ínség, sanyargás sír ki a szemedből,; Nyomor, gyalázat lóg le hátadon.; Ez a világ - s törvénye - nem barátod.; Dússá sosem tesz törvény e világon.; Szegd meg tehát, ne légy szegény, fogadd el.
PATIKÁROS: Szegénységem hajlik meg, nem gerincem.
ROMEO: Szegénységed veszem meg, nem gerinced.
PATIKÁROS: Hát szórd e port akármi folyadékba; S hörpintsd ki és lehetsz bár oly erős,; Mint húsz ember, végez veled azonnal.
ROMEO: Itt aranyod; gonoszabb, mint a méreg,; Több lelket öl ez itt e ronda földön,; Mint kotyvalékod, mit tilos eladnod:; Én adtam mérget, nem te énnekem.; Ég áldjon: ételt végy rajt s vastagodj.; Beveszlek én, gyógyító, drága méreg,; Ha Júliámhoz a sírboltba érek.; Elmennek

2. SZÍN

Verona. Lőrinc barát cellája.; János barát jön
JÁNOS: Hé, merre vagy, testvérem Szent Ferencben?; Lőrinc barát jön
LŐRINC: Úgy hallom, ez János testvér szava.; Megjöttél Mantovából, Romeótól?; Üzent nekem? Vagy add a levelét.
JÁNOS: Elmentem egy mezítlábas baráthoz,; Ki gyámolítja a betegeket,; Hogy elkisérjem és meg is találtam,; De minthogy azt hitték a városőrök,; Hogy mind a ketten oly helyen forogtunk,; Hol döghalál és fertőzet lakik,; Ajtónk lezárták és mi ottrekedtünk.; Így Mantovába el sem érkezénk.
LŐRINC: Ki vitte hát írásom Romeóhoz?
JÁNOS: El sem küldtem - itt van a levél -,; Futár se volt, hogy visszahozza néked.; A fertőzettől itt mindenki retteg.
LŐRINC: Mily balszerencse! Szerzetünkre mondom,; Nem semmiség volt benne, ámde fontos,; Komoly követség, s végzetes lehet,; Hogy el se ment. János testvér, eredj,; Szerezz egy vasrudat és hozd azonnal; Cellámba.
JÁNOS: Testvér, már futok, hozom. (El)
LŐRINC: Mostan magam megyek a kriptaboltba.; Júlia ébred három óra múlva,; Átkozni fog, mert közbe Romeót; Nem értesítettem, hogy itt mi történt.; De újra írok Mantovába néki; S míg jön, cellámba rejtem Júliát -; A sírban egy élőhalott virág! (El)

3. SZÍN

Temető. Capuleték kriptája.; Páris, Apród virággal, fáklyával jön
PÁRIS: Add a fáklyát, fiú, s eredj odább.; Nem, oltsd ki inkább, mert még észrevesznek.; Feküdj le ottan a fenyők alá.; Szorítsd füled az üreges talajra.; Így hogyha lépés rezzen a síroktól; Lyukas, kivájt, behorpadt temetőn,; Meghallod: és füttyents nekem azonnal,; Jelezd, mihelyt valaki közeleg.; Add a virágot. Tedd parancsomat, menj.
APRÓD: (félre) Félek kicsit, hogy egyedül leszek; A temetőben, ámde rajta, menjünk. (El)
PÁRIS: Édes virág, nászágyadon virág lesz:; De mennyezetje - jaj - por és kövek!; Édes harmattal öntözöm meg éjjel,; Harmat híján bánat-facsarta könnyel:; Nap szállatával gyászolom sirod,; Meghintem a virággal és sirok.; Apród füttyent; A fiú jelt ád, most valaki jön.; Mily átkozott láb bolyg itt éjszaka,; Zavarva gyászom és igaz szerelmem?; Fáklyája van? Hát rejts el akkor, Éj! (El); Romeo és Boldizsár fáklyával és csákánnyal jön
ROMEO: Add a csákányt s a faltörő-rudat.; Itt a levél s reggelre kelve vidd el; És nyújtsad át uramnak és atyámnak.; Add a fáklyát: ha kedves életed,; Állj félre s bármit látsz vagy hallasz itten,; Munkámban engem semmiképp se bolygass.; Leszállok a Halál ágyába hát,; Hogy lássam újra édesemnek arcát.; Főkép pedig, hogy ujjáról lehúzzam; A drága gyűrűt - fontos ügybe lesz rá; Szükségem: így hát eredj, siess: -; De hogyha visszatérsz és leskelődöl,; Mit művelek később, hát istenemre,; Ízekre téplek, és a tagjaiddal; Szórom be ezt a kapzsi temetőt:; Az óra és a szándékom szilaj-vad,; Vadabb, dühösebb és iszonytatóbb, mint; Éh tigris és a bőgő óceán.
BOLDIZSÁR: Megyek, uram, megyek, már nem zavarlak.
ROMEO: Így vagy barátom. Vidd el innen ezt,; S élj boldogul: jó ember, Isten áldjon.
BOLDIZSÁR: (félre) Azért csak a közelbe bújok el:; Olyan csúnyán néz, rosszban sántikálhat.; (Hátrahúzódik)
ROMEO: Te ronda bendő, pucra a Halálnak,; Jóllakva a legszentebb földdarabbal,; Büdös állkapcád fölfeszítem és új; Ételt tömök beléd, hogy meggebedj!; Feltöri a kripta ajtaját
PÁRIS: Ez a száműzött, dölyfös Montague.; Ő ölte meg az Édes drága bátyját,; Bújába halt meg ez a szép teremtés.; Most idejött, a hitvány, meggyalázni; A holtakat: de végezek vele. (Előrelép); Megállj cudar munkádba, Montague!; Hát mit keres a bosszú a siron túl?; Aljas rüpők, hadd végezzek veled.; Add meg magad, jöjj, mert meghalsz azonnal.
ROMEO: Meg, meghalok, azért jövök ide.; Az átkozottat, jó fiú, ne bőszítsd.; Fuss, hagyj magamra: nézd a holtakat,; Tőlük riadj el, az Istenre kérlek.; Fejemre új bűnt, ifjú, ne tetézz,; Ne ingerelj, uszíts: eredj, eredj!; Az égre, jobb szeretlek, mint magam,; Hisz enmagam ellen hozom a fegyvert,; Ne késlekedj, menj: élj s ámulva mondd,; Elkergetett egy irgalmas bolond.
PÁRIS: Nem engedlek, hiába is rimánkodsz,; Végzek veled, mint egy földönfutóval.
ROMEO: Tehát kihívsz? No rajta, kezdd, fiú.
BOLDIZSÁR: Jaj, Istenem, vívnak, hívom az őrt. (El); Páris lerogy
PÁRIS: Ó, jaj, megölt! Ha van szivedbe részvét,; Nyisd föl a kriptát, fektess Júliához.; Meghal
ROMEO: Megesküszöm, így lesz. Hadd lássam arcod. -; Mercutio nemes rokonja, Páris.; Mit is beszélt az úton a legényem,; Míg zaklatott főm nem figyelt reá? Azt,; Hogy Páris megkérette Júliát:; Nem ezt beszélte? Vagy álmodtam ezt? -; Őrült vagyok és hallva Júliáról; Ezt képzelem? Ó, adsza a kezed,; Beírtak a Balsors könyvébe, vélem!; Dicső a sír, amelybe eltemetlek,; Nem, fárosz ez, legyilkolt ifjúember,; Mert Júlia van itt, szépsége fénylik,; S a kripta tőle tündér bálterem lesz.; Nyugodj, halott, kit egy halott temet.; Párist a kriptába fekteti; Hányszor vidul föl a halál előtt,; Aki halódik. Ápolói mondják,; Ez az utolsó lobbanás: mi hát most; E lobbanás? Ó, szívem! asszonyom!; Lehed mézét kiszívta a Halál,; De nincs hatalma a szépségeden:; Nem tört le: szádon-arcodon bíborlik; Szépséged zászlaja, és a Halál még; Nem tűzte ott ki sárga lobogóját.; Tybalt, te vagy e véres szemfedőbe?; Ó, mit tehetnék mást javadra, mint hogy; A kéz, amely szétvágta ifjuságod,; Lerontsa azt is, aki ellened tört?; Miért vagy oly szép mostan is? Talán; Beléd szeretett az üres Halál,; S e semmi, ösztövér, utálatos Rém; Itt a sötétben tart mint kedvesét?; Én féltelek, hát véled maradok.; Nem moccanok többé a zordon éjnek; E kastélyából: itt leszek, csak itt,; Férgekkel, a szolgáló-lányaiddal; Itten tanyázom mindörökre majd,; S lerázom a bal csillagok igáját; Ez életunt testről. Szem, nézd utolszor!; Öleld utolszor, kar! s te száj - lehellet; Kapuja - ez igaz csókkal pecsételd; Örök alkum az uzsorás Halállal.; Jöjj, zord kisérő, szörnyű kalauz!; Kétségbeesett révész te, s verd a szirthez; Viharba fáradt, hányatott dereglyém.; Érted, szerelmem! (Kiissza az üveget); Ó, hű patikáros,; Gyors a szered. Így, egy csókkal halok meg. (Meghal); Lőrinc barát bejön
LŐRINC: Jaj, Szent Ferenc, segíts. Hányszor botolt meg; Vén lábam a sírokba! Ki van itt?
BOLDIZSÁR: Egy jó barátod s régi ismerősöd.
LŐRINC: Áldás reád hát. Mondd nekem, barátom,; Miért világít az a fáklya; Pondróknak és a vaksi koponyáknak?; Nyilván a Capulet-kriptában ég.
BOLDIZSÁR: Ott ég, atyám, és a gazdám is ott van, akit szeretsz te.
LŐRINC: Ki?
BOLDIZSÁR: Hát Romeo.
LŐRINC: Mióta van ott?
BOLDIZSÁR: Jó félóra óta.
LŐRINC: Jöjj vélem a kriptába.
BOLDIZSÁR: Nem merek.; A gazdám azt hiszi, hogy hazamentem,; S irtózatos halált igért nekem,; Ha maradok s utána leskelődöm.
LŐRINC: Hát csak maradj. Magam megyek. De félek,; Egyszerre csak rossz sejtelem fog el.
BOLDIZSÁR: Én azt álmodtam a fenyő alatt itt,; Hogy a gazdám kihívott valakit; S leszúrta a kardjával.
LŐRINC: (előremegy) Romeo!; Jajjaj, miféle vér fertezteti; A kriptaboltnak sziklacsarnokát?; S miért e bitang és vérfüstölte kardok; Oly mocskosan a béke otthonában?; Bemegy a kriptába; Romeo! Ó, halálsápadt! Mi, Páris?; Vérébe fagyva. Ó, mily átkos óra; Okozta ezt a szörnyű balszerencsét!; Júlia ébredez.; Júlia ocsúdik
JÚLIA: Ó, jóságos atyám, hol az uram?; Emlékezem, hogy hol kell lenni nékem; S ott is vagyok: de hol van Romeóm?; Künn zaj
LŐRINC: Zajt hallok. Asszonyom, jer a halálnak,; Ragálynak és lidércnek e lakából.; Nagyobb erő tört ránk, hiába küzdtünk,; Tervünk dugába dőlt: siess, jer innen:; Holtan hever urad - a kebleden -,; És Páris is: jer velem, elhelyezlek; A szent apácák zárdájába majd.; Ne kérdezősködj, mert közelg az őrség,; Jer, Júliám! (Új zaj) Én nem merek maradni.
JÚLIA: Csak menj, siess. Nekem maradni kell.; Lőrinc el; Mi ez üveg? a kedvesem kezében?; Ó, méreg ölte meg idő előtt.; Huncut, kiinni mind, nem hagyni egy; Baráti csöppet, hogy hozzád vigyen?; Megcsókolom szád. Tán csüng rajta pár; Csöpp, hogy halálba üdvözítsen engem.; (Megcsókolja) Szájad meleg.
ELSŐ ŐR: (künn) Vezess, fiú: - na merre?
JÚLIA: Mi ez a zaj? Jöjj, drága tőr!; Kirántja Romeo tőrét; Ez hüvelyed. (Magába döfi) Itt rozsdásodj te: ölj meg!; Romeo holttestére rogy s meghal. Őrség jön Páris apródjával
APRÓD: Ez az a hely, ahol a fáklya ég.
ELSŐ ŐR: Egyadta vér a kriptabolt alapja.; A temetőbe! Mindenkit lefogni.; Néhány őr el.; Siralmas látvány! Itt a gróf megölve.; Júlia vérzik: még meleg, de újra; Meghal, kit már két napja eltemettünk.; Fuss a herceghez - te Capuletékhez -; Verd föl a Montague-kat - mind kutatni.; Itt látjuk őket a sírbolt alapján,; De hogy mi volt a gyászuk bús alapja,; Azt majd csak a vizsgálat látja végül.; Több őr visszajön Boldizsárral
MÁSODIK ŐR: Itt Romeo legénye, künn találtuk.
ELSŐ ŐR: Míg nem jön a herceg, vedd őrizetbe.; Több őr visszajön Lőrinc baráttal
HARMADIK ŐR: Itt egy barát, remeg, sóhajtozik, sír:; Ezt a vasat, csákányt őnála leltük,; A temető ezen felén lopódzott.
ELSŐ ŐR: Nagyon gyanús: fogoly lesz a barát is.; Herceg kíséretével jön
HERCEG: Mi balszerencse ébred ily korán,; Hogy hajnali ágyunkból is kiűz?; Capulet, Capuletné és mások jönnek
CAPULET: Mi baj lehet, hogy így üvöltenek künn?
CAPULETNÉ: A nép az utcán Romeót kiáltoz,; Más Júliát, más Párist, s mind rohannak; Vad jajgatással a kriptánk felé.
HERCEG: Mi rémület riasztja a fülünket?
ELSŐ ŐR: Herceg! Páris gróf itt hever megölve.; Itt Romeo halott - s itt Júlia -; Halott volt már - meleg, és újra meghalt.
HERCEG: Derítsd föl: e vad gyilkolás miként volt?
ELSŐ ŐR: Itt egy barát, itt Romeo legénye.; Szerszámokat cipelnek, hogy kinyissák; Halottaink tanyáját.
CAPULET: Ó, Ég - ó, asszony, nézd, vérzik leányunk!; E tőr eltévedt - ni, a hüvelye; Üres emitt Montague oldalán.; Lányunk szivébe csúszott: - rossz hüvelybe.
CAPULETNÉ: Halálharang nekem ez a halálkép:; Aggságomat kondítja sír felé.; Montague és mások jönnek
HERCEG: Jöjj, Montague, ma fölkeltél korán,; Lásd, mily korán feküdt le gyermeked.
MONTAGUE: Ó, herceg, hitvesem meghalt ma éjjel,; Nem élte túl fia száműzetését.; Mi új csapás zendül vénségem ellen?
HERCEG: Nézz s látni fogsz.
MONTAGUE: Ó, neveletlen, mondd hát, illik-e; Apád előtt a sírba tolakodni?
HERCEG: Zárjuk le kissé a vád ajkait,; Míg tisztázzuk a kétes dolgokat,; S megtudjuk kútfejük, való lefolytuk:; Akkor magam leszek bútok vezére,; Halálba is viszlek, ha kell: de addig; Szolgálja a gyászt néma béketűrés. -; Hozzák elémbe a gyanúsokat.
LŐRINC: Én, én vagyok, ki tenni képtelen,; A leggyanúsabb, mert e szörnyű rémtett; Idő s hely is mind-mind csak ellenem vall.; Itt állok én, terhelve-mentekezve,; Vádolva s egybe védve önmagam.
HERCEG: Hát add elő, mit tudsz te a dologban?
LŐRINC: Rövid leszek, hisz a lélegzetem; Kurtább, semhogy hosszú mesére futná.; Ott Romeo - halott -, Júlia férje -; Ott Júlia - halott -, hű hitvese.; Titokban én eskettem össze őket,; Tybaltot aznap ölték meg s miatta; A vőlegényt száműzték városunkból.; Júlia érte sírt és nem Tybaltért.; Te, hogy keservét enyhítsd, elgyürűzted,; Erővel is férjhez akartad adni; Páris grófhoz - Júlia fölkeres,; Rimánkodik dúlt arccal, hogy segítsek,; Mentsem meg őt a másik esküvőtől,; Másképp cellámban öli meg magát.; Hát adtam néki - mert tudok keverni -; Álomhozó italt, s úgy is hatott ez,; Amint kívántam, a halál szinébe; Burkolta: közben írtam Romeónak,; Hogy itt legyen e rémes éjszakára; S kölcsön-sírjából hozza ki velem,; Mert az ital varázsa épp ma szűnt meg.; De a levélvivőm, János barát,; Útjába megrekedt és tegnap este; Levelem visszahozta. Így az órán -; Mikor ébredni kellett Júliának -; Magam jöttem kivinni őt a sírból.; Azt hittem, a cellámba rejtem el majd,; Míg Romeónak írást küldhetek: -; De hogy megérkezem - az ébredése; Előtt pár perccel -, két halott hevert itt,; Nemes Páris gróf és hű Romeo.; Júlia ébred, kértem esdve, jöjjön,; Viselje tűrve az Ég rendelését:; De erre zaj riasztott el a sírból,; Ő bánatában nem akart követni,; S - úgy rémlik - aztán végezett magával.; Csak ezt tudom. Nászába beavattuk; Dadáját is, s ha bármi balra fordult; Az én hibámból, úgy vén életem; Legyen az áldozat - pár óra van még -; Ezt sújtsa le a törvény szigora.
HERCEG: Szent férfiúnak ösmertünk mi mindig.; Hol Romeo legénye? Mit tud ez?
BOLDIZSÁR: Hírt vittem néki, hogy Júlia meghalt,; Ő lóhalálban indult Mantovából,; Mindjárt a sírhoz jött, ide a sírhoz -; Meghagyta, ezt az írást adjam át; Az apjának korán, és benn a sírban; Halált igért nekem, ha nem megyek.
HERCEG: Add azt az írást - majd beléje nézek -; A gróf apródja hol, ki őrt hivott?; Hát mit művelt itt, fickó, az urad?
APRÓD: Az asszonya sírjához jött virággal.; Rám szólt, hogy álljak félre, félreálltam.; Egy fáklyás ember a sírt feszegette,; Hát akkor a gazdám kirántja kardját,; Én meg futok s tüstént hívom az őrt.
HERCEG: Ez írás a barátot igazolja.; Így volt szerelme s Júlia halála.; Azt írja itt, mérget vett egy szegény; Patikárostól s a kriptába jött; Meghalni és Júliához feküdni.; Hol vagytok, ellenségek? - Capulet -; Montague - lám gyűlölségtek mily átok:; Szerelemmel gyilkolta meg az Ég; Örömetek, s én, mert tűrtem viszálytok,; Két atyafit vesztek: - így bűnhődünk mind.
CAPULET: Ó, Montague bátyám, add a kezed:; Ez a leányom özvegydíja, többet; Nem kérhetek.
MONTAGUE: De én többet adok:; Szobrot emelek néki sáraranyból,; És mindaddig, amíg Verona áll,; Nevének nem szabad elmúlnia,; Ragyogjon a hű, tiszta Júlia.
CAPULET: S én egy arany-Romeót veretek; Arája mellé: mártír-gyermekeknek; Így áldoz a koldusi szeretet.
HERCEG: Zord békülést hoz e mogorva reggel,; Fejét a nap se dugja ki nekünk.; Ezt megvitatjuk még a többiekkel,; Aztán kegyelmezünk és büntetünk:; Mert még regékbe sincsen arra szó,; Mit szenvedett Júlia s Romeo.; Mind elmennek; Függöny