Pária
| Pária szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos |
A Pária imádsága.
Dicső Bráma, hatalmas, nagy!
Minden élő a te sarjad.
Azért mondják, hogy igaz vagy.
Jól van hát így, s így akartad,
Hogy braminok s gazdag rajá-k
Menjenek csak emberszámba?
Vagy a majmot is te, Bráma,
Alkotád s a magam faját?
Nem vagyunk jók semmiképen,
Szemét táplál, pokrócz borít,
Nyavalya mások szemében
Az, mi bennünket szaporít.
Hagyján, hogy ezt ember mondja!
Vessenek meg! De tetűled
Jusson egy kevés becsűlet,
Mert előtted mind csak polyva.
Azért, Uram, azt esengem,
Én is legyek a szülötted,
Vagy támaszsz oly lényt, mely engem
Véled szintén összeköthet.
Te, ki bajadér-istennét
Emeltél az égbe hajdan ─
Mink is hadd dicsérjünk majdan,
Ha értünk e csudát tennéd!
Legenda.
Vizet merni ment az úrnő,
Szent braminnak, makulátlan
Szigorúnak és igaznak
Szép, szeplőtlen hitvese.
Naponként a szent folyóból
Viszen haza hűvös enyhet.
Korsó hol van? Hol a veder?
Ő ezekre nem szorúlt.
Szűz szivétől, jó kezében
Mozgó hullám önmagától
Tiszta kristály gömb leve.
Ezt viszi vidám kebellel
Tiszta volta érzetében
Hajlékába férjinek.
Ma is imák közt a parthoz
Jött a hajnali merítő,
Hajol Ganges sík vizére -
Hirtelen a legmagasb ég
Távolából tükröződik
Feje fölött elrepűlve
Egy magasztos ifjunak
Kedvesnél kedvesb alakja,
Kit első szép képzetében,
Örök mély szivéből véve
Teremtett az alkotó.
Láttán a nő elfogódva
Érzi lelkét zavarodni
Feneketlen fenekéig.
Majd a látományon csüggne,
Majd űzné, majd visszatér az.
S dúltan tántorog az árhoz
Merni téveteg tenyérrel -
Ah, de keze nem merít már,
Mert a szent hab elfoly, enged
S szeme előtt örvény-tölcsér
Kavarog borzalmasan.
Karja lankad, lépte botlik.
Ez-e az út hazafelé?
Fusson? Álljon? Gondolkodjék?
Mikor segélyt és tanácsot
Megtagad a gondolat!
S így lép férje színe elé.
Az reá néz s már itélt.
Büszke szívvel fogja kardját
S vesztőhelyre czepeli,
Hol gonosztevők lakolnak.
Ellentálljon? Mentse magát?
Mivel mentse, ő, ki bűnös,
S mégsem tudja, mi a bűn?
Véres karddal, elmerengve
Tér lakába a biró.
És elébe áll fia.
«Atyám, atyám! Kinek vére?» ─
«Bűnös nőé!» ─ «Nem lehet! Mert
Nem fagyott a kardhoz, mint a
Bűnös vércsepp merevűl,
Frissen foly, mint nyílott sebből.
Anyám, anyám! Jer ki! Sohse
Volt atyám igaztalan.
Jer s mondd, mily vért onta ma!» -
«Hallgass, hallgass! Az övé!»
«Kinek vére?» - «Hallgass, hallgass!»
«Anyám vére volna!!! Mit tett?
Mi történt? Mit véthetett?
Kardodat! Im, elragadtam!
Szabad volt megölni nődet,
De anyámat nem, atyám!
Lángba követi az asszony
Egyetlen, hites urát,
Egyetlen, hűséges anyját
Kardba követi fia.»
Állj meg, állj! kiált az atyja,
Van idő, siess anyádhoz.
Illeszsz vissza főt a törzshöz,
Kard hegyét tedd a nyakára,
S fölkel és követni fog.
Odaér lihegve s lát két
Nőtestet keresztbe fekve
S két nyak mellett két fejet.
Rémes itt választani!
Anyja fejét fogja kézbe,
Csókot sem nyom ajakára,
A legközelibb tetemre
Nyomja gyorsan s kard hegyével
Áldja a kegyes művet.
Kél egy óriási alkat.
Anyja drága ajakáról,
Változatlan égi szépről
Dörgnek borzasztó igék:
Oh, fiam! Átkos hamarság!
Ottan fekszik anyád teste
S ott a bűnös szemtelen fő -
Asszony feje, kit a törvény
Sujtott igazság szerént.
Most örökre bűnös testbe
Oltottál be engemet.
Jót akarva, vadat téve
Járok majd az istenek közt.
Sőt az égi ifjú képe,
Mely oly tiszta szemnek, észnek,
Mihelyt kebelembe száll,
Őrült vágyakkal dühít.
Igy fog mindig visszatérni,
Föllebegni, lesülyedni,
Elborúlni, földerűlni,
Igy akarta Bráma ezt.
Hisz ő küldött lepkeszárnyú
Termetet, szép, üde orczát,
Páratlan ég-alkatot,
Hogy kisértsen és megejtsen.
Mert a kísértés is égi,
Ha Istenek rendelik.
Igy, Bramin-létemre én majd,
Fejemmel az égnek élve,
Érzem Páriakép' a földnek
Sülyesztő ólom-nyügét.
Menj te! Vigasztald atyádat!
Menj! Ne kössön bús vezeklés,
Tompa várás, érdem gőgje
Titeket a pusztasághoz.
Hirdessétek tenger földön,
Minden emberöltőn végig
Annak is, ki legsilányabb,
Hogy él Bráma s látja őt.
Néki nincsen legsilányabb!
A ki megbénúlt tagokkal,
Háborodott észvilággal,
Búban, melyből nincs menekvés,
Ráveti tekintetét:
Ha bramin, ha pária,
Hadd érezze, tapasztalja,
Hogy fönn ezer szem sugároz,
Ezer fül les nyitva, ébren,
Melytől rejtve semmi sincs.
Majd, ha trónja elé állok
S látja azt a szörnyű rémet,
Mit belőlem alkotott:
Örök szánalomra gerjed
S ez lesz a ti üdvetek.
S én megkérlelem szelíden,
S én megvádolom dühöngve
Akként, a hogy súgja elmém,
Vagy habverve forr szivem.
De hogy mit gondolok, érzek,
Az örök titok marad.
A Pária hálája.
Dicső Bráma, most világos,
Hogy te vagy világteremtő.
Uram vagy és igazságos,
Mert előtted mind egyenlő.
Ezer füled' mind kinyitván
Őrködöl a megvetetten;
Én is, a lenézett, hitvány
Általad ujjászülettem.
Pártunk fogja fönt e némber,
Kit istenné tesz gyötrelme;
S én imádlak, örök éber
Alkotó s intéző elme!