Népdalok és mondák 1. (2. monda)

← A három királyfi

Népdalok és mondák (1. kötet) szerző: Erdélyi János 2.

3. →

     Hol volt, hol nem volt, még az óperenczi tengeren is tulnan volt, volt egyszer egy szegény ember, kinek három fia volt. Egy reggel fölkelvén, megszólítá az apa a legöregebbet: mit álmodtál, fiam? Hát biz én, édes apám — felelt ez ― egy terített asztalnál ültem, s annyira jól lak­tam, hogy ha hasamra ütöttem, az egész faluban lévő vereb fölriadt hangjára. No fiam, ― felelt az apa — ha jóllaktál, érd be vele; kenyerünk ugy is szüken van, s ma nem fogsz enni semmit. Ismét kérdi a középsőtül: mit álmodtál, fiam? Hej édes apám! olly sarkantyús csizmát vettem, hogy ha öszveütöttem, hét országra szólt. No jó fiam — felelt ennek is az apa, — csak hogy csizmád van már egyszer életedben, beérheted vele a télen! Kérdi végre a legkisebbet: mit álmodott, de ez vonakodék megmondani. Az apja unszolta, de ez hallgatott. A kérelem után fenyegetés következett, s miután ez is hasztalan volt, ütlegelni kezdé a gyermeket, „Szégyen a futás de hasznos”, a gyermek is követte e jó tanácsot azonnal, és futott; az apja nyomban a suhánggal. Midőn az utczára kirohannak, az ott vonuló országuton jön a király arany szőrü, gyémánt patkós hat lovon. Megállt s kérdi az apát: miért bántja e gyermeket. Azért felséges király — mert álmát el nem akarja mondani. Ne bántsd, jó ember, szólt a fejedelem; hanem tudod mit? e gyermeket nékem fogod adni, vedd érte ez erszényt, én álmát tudni akarom és viszem magammal. Az apa belé egyezett, s a király tova utazott a gyermekkel. Oda haza elő hivatá a gyermeket, s álmát tudakozá tőle; de a gyermek itt sem vallott semmit. S sem kérelem, sem fenyegetés nem birhatá reá, hogy álmát elbeszélje. A király e nyakasságon fölharaguvék, s szóla bőszülten: gaz gyermek, királyodnak engedetlenkedni, tudd meg, annyi, mint halált érdemleni, halni fogsz, de ollyan halállal, hogy időd leend meggondolni mit tesz engedetlenkedni a királynak. Itt poroszlókat szólit­tatott be, s parancsolá, hogy egyik vártoronynak falrejtekébe rakják be elevenen. A gyermek nyugodtan hallgatá az itéletet, csak a király szép leánya sápadozott, ki elmerülve, s titkos örömmel legelteté szemeit, s nyulánk, hó arczú, bogár szemü, s gazdag holló hajfürtözetü gyermeken. A gyermek elvitetett; de a leány föltevé magában, hogy mentője leend a deli gyermeknek, kihez az első pillanattól szerelmi vonzalom köté. A müvesek egyikét megvesztegeti tehát, hogy észrevétlenül egy követ szabadon hagyjon, mellyet ki s be lehessen tenni. Ugy lön, s a szép leány tit­kon táplálta kedvesét falrejtekében. Egy nap ezek után történt, hogy mind az utólsó szőrszálig mindenben hasonló hét fehér lovat vezettet a fejedelem udvarára, a kutyafejü tatárok hatalmas fejedelme, olly meghagyással hogy a lovak mindenike esztendővel öregebb a másiknál, s ha ki nem találja, mellyik a legfiatalabb, s mint következnek egymásután, a legöregebbik, a mennyi füszál országában, annyi tatárral árasztja azt el, őt felnyársalja, s leányát nőül veendi. A király e hirre megütközött; birodalmának bölcseivel tanácskozott, de hasztalan, azért búban és gyászban volt az egész udvar. Búsult a szép király kisasszony is, s nem nyá­jasan, mint máskor, hanem könyes szemekkel vitte az eledelt kedvesének. Ez látván könyeit, okát kérdezé. A király kisasszony elpanaszolván baját, vigasztalá, s mondá neki, javasolja atyjának, hogy hét edénybe hétféle zabot öntsenek, mellyek mindenike, hét külön évi termés legyen. A lovakat bocsájtassa rá, s idejök szerint, a korább, vagy későbbi évi zabhoz fognak állni, s ekkor jegyezzék meg őket. Ugy lön. A lovakat visszaküldék, korukat kijelelve, s a tatár fejedelem igazolá a megfejtést. De lön ismét, hogy egy pálcza, mind két végén egyenlő vastagságu, érkezett tőle, ismételvén az előbbi fenyegetést, ha ki nem találja: mellyik vége való a tőrül. A fejedelem búsult ismét, s a leány elpanaszlá bánatukat a fiunak. Ez mondá: ne busuljon fölséges királykisasszoy, hanem mondja atyjának, hogy a pálczának mérje ki tökéletesen közepét, itt kössön reá czérnát s azon csüngesse, a nehezebb vége le fog billenni, s ez lesz a tőrül való. A király ugy cselekedett s visszaküldven
a kijelelt végü pálczát, a tatár fejedelem fejcsóválva igazolá a megfejtést. Még egy próbát teszek, mondá ez bosszankodva, a mint látom, velem akar ott mérkőzni valaki, meglátjuk, mellyikünk kezébe marad a szíj vége. ÉS történt nem sokára, hogy egy nyil repült a királyi palota falaiba, melly azt, mint földrengés, alapjáig megingatá. Az ijedelem nagy volt, s még nagyobb lőn, midőn a nyil szárnyán látták a tatár fejedelem előbbi fenyegetőzéseit irva, ha azt onnan kihuzatni, s visszalövetni nem lész képes a király. Ez még inkább busúlt mint eddig, s álom nem jött szemeire. Felszólítatta birodalmának hőseit, fel minden szerencse-gyermeket, ki burokban, foggal, vagy ősz hajfürtel született, s fele királyságát, s leányát igéré annak, ki a tatár fejedelem kivánatát teljesítendi. A leány bús képpel elbeszélte ez uj bajt is a fiunak, s ez tanácsolá, hogy most a rejteknyilást, nehogy megtudják szerelmöket, rakassa be, mintha az soha ki nem járt volna, mintha álmodta volna, hogy ő még él, s ő lész képes véghez vinni a tettet: bontassa ki a falakat. A leány ugy tett. A fejedelem bámult, s igazán csak álomnak tartá beszédét a fiuról, kit már majd nem felejtett, s pornak hitt a falak között. Azonban a szükség, ha valóság nincs, álomhoz is örömest fordúl, s aggodalma leánya álmát is lehetőnek láttatá. A király kibontatja a falat, s egy deli vitéz lépett onnan ki.
          Nem lesz több aggodalmad királyom, szólt a reménytől lelkesült fiu, jobbjával kiragadván a nyilat, ugy sujtá Tatárország felé, hogy a fejedelmi palota tetőgombjai is hullottak. Ezt látván a tatár fejedelem, már nemcsak látni, ösmérni is ohajtá azt, ki mindezeket teljesité. A fiu azon­nal ajálkozott elmenni, s tizenkét vitéz kiséretében utnak indult. Azonban a tatár fejedelem bűvösségét probára teendő, magát semmivel nem különbözteté kisérőitől, sőt fegyver, ruházat s minden készületök a lehetségig egyenlő volt. A fejedelem pompával fogadta őket, s látván egyenlőségüket, a cselt, mi ez alatt lappang, azonnal gyanitá. Ő, nehogy tudatlanságát elárulja, nem meré kérdezni, mellyik az a bölcs, s hatalmas karu vitéz, s bűvös anyját bizta meg ezt kitudni. E czélból éjjelre mindnyájokat egy háló szobába rendelé a bűvös anya; maga pedig a szoba egy rejtekébe elhuzódott. Lenyugodván a jövevények, egyik egész elégülettel megszólalt „hej be jó bora van a fejedelemnek!” Jó bizon ― szólalt fel egy másik, ­— mert embervér van benne. A bűvös anya megjegyezte, mellyik ágyból jött a hang, s midőn elaludtak, annak egyik hunczutkájából elcsapott, s lassan kilopózott a szobából, s a jelt tudtára adá a fiának. Felkelnek a vendégek, s hősünk azonnal észreveszi a jegyet, s hogy azt kijátsza, mindenikéből elvágatott annyit. Ebédelnek, s a fejedelem nem tudott semmire menni. Más éjjel ismét belopódzott a fejedelem anyja, s egy ismét felszólal: hej be jó kenyere van a tatár fejedelemnek! Jó bizon, szólt egy másik, mert asszonytej van benne, s midőn elaludtak, azon ágyban fekvőnek, honnan a hang jött, bajszából csapott el egy parányit, s tudtára ada a jelt fiának. Ezek már vigyázóbbak lettek egymásra, s észrevevén a jelt, mindnyájan elcsaptak ugyan annyit bajszokból, s más nap a fejdelem ismét semmire sem tudott menni. Harmad estve ismét elrejtezett a vén asszony, s egy felszólalt: hej be szép ember ez a fejedelem! Szép bizon, mert szerelemgyermek, felelt egy másik; s midőn elaludtak, annak sisakja ellenzőjén, honnan a hang jött, egy karczolást tett, s a jelt tudatá fiával. Azonban reggel, mindnyájokét egyenlőn jelelve látta a fejedelem. Végre magán erőt vevén a fejedelem, szólt: látom, nagyobb mester van köztetek nálamnál, hanem annál inkább vágyom őt ismérni; azért jelentse ki magát, hadd lássam őt, s hadd ismerjem az egyetlen embert, ki bölcsebb, hatalmasabb akar lenni nálamnál. Az ifju kiáll, s szól: én bölcsebb, s hatalmasabb nem akartam lenni náladnál, csak azt tejesitettem, mire fölhittál bennünket, s én vagyok az is, kit három éjjelen megjegyeztél. Jól van ifju, most igazold szavadat, miként lehet boromban embervér? Hivasd pinczéredet, fejedelem, s majd elmondja ő, szólt a fiu. Ez reszketve megjelen, s elmondja, hogy mikor az emlitett bort töltögeté, késével ujját megcsapta, s ebből csordult belé. Hát kenyeremben mint van asszonytej? kérdé a fejedelem. Hivasd sütőnéd és megmondja, szólt az ifju. Ez kérdőre vétetvén, elmondja, miként most szoptatós lévén, meggyült emlőjében a tej, s dagasztás közben megeredt, s belé cseppent. A bűvös anya pedig, mint mikor hirül vitte a fiu mondását, most ujra megvallá hogy a fejedelem csakugyan szerelem gyermeke. A fejedelem nem fojthatta tovább bosszuját, s szólt dühösen s kevély pöffeszkedéssel: én ollyan embert, ki vélem mérkőzhet, nem fogok türni; nékem, vagy néki, halni kell. Védd magad ifju! s e szóknál pallosát villogtatva rá rohan. Az ifjut a fejedelem véletlen csuszamlása megmenté, mert mielőtt ez talpra állhatott, átdöfte, s fejét kardján nyujtotta át otthon királyának. Ime a mi történt vélem, az vala álmom, szólt most a győztes ifju, de ki nem mondhattam előre, mert különben nem teljesedett volna. A király átölelte most az ifjut, birodalmának felét s lányát átadá neki, s még talán ma is boldogul élnek, ha meg nem haltak.