A három királyfi
Volt, hol nem volt, egy kakas kukorikolásnyival még heted hét országon is tul, volt egy roppant nagy rengő jegenye nyárfa, ennek volt hétszer hetvenhét ága, minden ágon hétszer hetvenhét varjufészek, minden fészekben hétszer hetvenhét varjufiu. A ki mesémre figyelmetesen nem hallgat, vagy azalatt szundikál, annak mind ez a varjufiu vájja ki a szemét, a ki pedig mesémre figyelmetesen hallgat, soha sem látja az isten országát.
Volt hol nem volt, volt egyszer egy király, s ennek volt három fia, kik annyira hasonlítának egymáshoz, hogy anyjok sem bírta megkülönböztetni.
A király vándorolni küldé három fiát. Ment, mendegélt a három királyfi, s harmad nap egy rengeteg erdőbe értek, hol legelőbb is egy farkassal találkoztak s három kölykivel.
„Hol jártok itt királyfiak, hol még a madár sem jár? ― kérdé a farkas ― innen tovább nem mentek, mert én és fiaim széttépünk.”
,Ne bánts minket farkas ― mondák a királyfiak ― inkább add nekünk fiaidat szolgául.’
„De széttéplek ordítá a farkas.” És rájok rohant, a királyfiak azonban meggyőzék a farkast, s magokkal vitték három fiát.
Mentek, mendegéltek tovább a rengeteg erdőben; s másnap egy medvével találkoztak s három fiával.
„Hol jártok itt királyfiak, hol még a madár sem jár? ― kérdé a medve ― innen tovább nem mentek, mert én és fiaim széttépünk.”
,Ne bánts minket medve ― mondák a királyfiak ― inkább add nekünk fiaidat szolgául.’
„De széttéplek ordítá a medve.” És rájok rohant, a királyfiak azonban meggyőzék a medvét, s magokkal vitték három fiát.
Megint mentek, mendegéltek a rengeteg erdőben, s harmadnap oroszlánnal találkoztak s három fiával.
„Hol jártok itt királyfiak, hol még a madár sem jár? ― kérdé az oroszlán ― innen tovább nem mentek, mert én és fiaim széttépünk.”
,Ne bánts minket oroszlán ― mondák a királyfiak ― inkább add nekünk fiaidat szolgául.”
„De széttéplek ordítá az oroszlán.” És rájok rohant, a királyfiak azonban meggyőzék az oroszlánt s magokkal vitték három fiát, s igy minden királyfinak három szolgája volt: oroszlán, medve és farkas.
Végre kiértek a rengeteg erdőből, mellynek szélén az ut egy fa alatt három felé szakadt, itt megszólalt a legöregebbik:
„Üsse mindenikünk kését a fába, s aztán induljunk mindenik más uton, esztendő mulva térjünk vissza, s kinek kése véres lesz, azt veszedelem érte, s a menjen a többi után.”
,Ugy legyen.’ Mondák a többiek, s késeiket a fába ütvén, elindultak mindenik más uton.
A legöregebbik hosszu vándorlás után egy városba ért, melly egészen fekete posztóba volt borítva, s itt egy öreg asszonyhoz szállt.
„Miért van ezen város feketébe borítva?”kérdé a királyfi.
,Hej nagy veszedelemben élünk mi ― felelé az öreg asszony ― a város melletti tóban lakik a hét fejü, tüzokádó sárkány, s ennek minden héten egy szüz leányt kell adnunk, s holnap a király leányát viszik neki, ezért van feketébe borítva városunk.’
„S nincs ember a ki segitene?” Tudakozódék tovább a királyfi.
„Még eddig nem akadt ― folytatá az öreg ― pedig királyunk leányát, s halála után a királyságot annak igérte, ki a sárkányt megöli.”
A királyfi nem szólt többet, de megpihenvén, a tó felé indult, s midőn a királyi palota előtt elment, látá a királyleányt az ablakban sirva. A királyleány pedig ollyan szép volt, hogy haladtában a nap is megállt ez ablak felett, szépségét csudálni. Végre a tóhoz ért, már messziről hallván a hétfejü sárkányt ordítani, hogy a föld is rengett belé.
„Hogy mersz felém jőni? meg kell halnod, ha hét lelked van is”, kiáltá a sárkány, de a királyfi válasz helyett buzogányát ugy sujtá hozzá, hogy egyik fejét tüstént összezuzta, s aztán karddal rohaná meg a sárkányt, s kutyáit reá uszitá, s mig ő maga a sárkány fejeit vagdalta, addig szolgái összemarczangolák, s igy megölte a sárkányt, mellynek vére hét mértföldnyire patakban folyt. Ezután a sárkány fejéből hihuza egy fogat, s a tarsolyába tette, de nagyon el levén fáradva, lefeküdt a sásba, s kutyáival együtt mélyen elaludt.
A veres vitéz a sásból nézé az egész harczot, s látván hogy alszik a királyfi, hozzá sompolygott, s megölvén őt, négy darabra vágta testét, hogy fel ne lehessen támasztani, s osztán a sárkány hét fejét felszedvén, a városba ment.
Eltávozván a veres vitéz, a három kutya felébredt, s ordítani kezdének bújokban, midőn látták hogy urok meg van gyilkolva.
„Hej csak kötelünk volna, hogy öszzeköthessük, tudnék én egy füvet, melly tüstént feltámasztaná.” Mondá a farkas.
„Csak volna, ki összetudja kötni, hoznék én kötelet.” Mondá az oroszlán.
„Összekötöm, csak kötél legyen.” Szóla a medve, mire az oroszlán a városba rohant, a farkas pedig ment füvet keresni, s a medve ura testét őrzé.
Az oroszlán a kötélverőhez rohant be, s reá kiálta: „adj kötelet , mert összetéplek.” A kötélverő ijedtében minden kötelét oda dobá, s az oroszlán egy csomóval visszasietett. Ez alatt a farkas is megtért a fűvel, s a medve összeköté a királyfi testét, a farkas megkente, mire a királyfi mintha ébredne, szemét dörzsölé s felkelt.
„Hej be sokáig aludtam“ mondá, már lemenőben látván a napot, és szolgáival visszatért a városba, s midőn elment a királyi palota előtt, ismét látta a királyleányt, de most már mosolyogva nézett reá. Aztán megint az öreg asszonyhoz ment a királyfi éjszakára. Másnap felkelvén a királyfi, a város
egészen veres posztóba volt borítva.
„Miért van most veresbe borítva az egész város?” kérdé a királyfi.
,Mert a veres vitéz megölte a sárkányt, s megmenté a királyleányt, s ma tartja vele lakoda1mát“, felelé az öreg asszony. A királyfi pedig bement a palotába, hová az egész nép tódult. A király épen leányához vezeté a veres vitézt, s mondá:
„Ime leányom, ezen vitéz ölte meg a sárkányt, azért mától fogva csak ásókapa választ el tőle.
„Király apám ― felelé a királyleány ― nem ez ölte meg a sárkányt, én nem lehetek annak felesége.”
„De ez ölte meg ― szóla hangosan a király ― s bizonyságul magával hozta mind a hét fejét, azért feleségévé kell lenned, mint igértem.”
Ezután nagy vendégség lett, de a királyleány sirva ült az asztalhoz, a királyfi pedig busan ment haza.
„Adj ennem uram, ehetném,” szó1ítá meg a farkas, midőn szállására ért.
„Eredj a királyhoz és hozz enni magadnak asztaláról,” s a farkas elment. A veres vitéz, a király és leánya közt, hét veres párnán ült, de midőn a farkast belépni látá, ijedtében egy vánkos kiesett alóla, a farkas pedig egy tál étellel elment, s megmondá urának, mi történt.
„Adj ennem uram, én is ehetném.” Szólalt meg ekkor a medve, s ura őt is a palotába küldé, s midőn belépett, a veres vitéz alól ijedtében ismét kiesett egy párna, mit a medve, az étellel haza térvén elbeszélt urának.
Az oroszlán is éhezvén, hasonlóképen ételért ment, s ekkor a veres vitéz alól ijedtében a harmadik párna is kiesett, hogy alig látszott már az asztal alól.
Most a királyfi maga ment a palotába, s midőn belépett, a veres vitéz alól ijedtében minden párna kiesett.
„Felséges király ― szóla a királyfi ― azt gondolod, a veres vitéz ölte meg a hétfejü sárkányt?”
„Igen ― felelé a király ― s magával hozta hét fejét, im itt vannak.”
„De nézd meg felséges király, mi hibázik minden fejből.”
A király megnézé a sárkány fejeket, s csudálkozva mondá: „valóban minden fejből egy fog hibázik.”
„Ugy van ― szóla a királyfi ― s itt a sárkány hét foga. S tarsolyából kivevén, a királynak nyujtá a fogakat. ― Felséges király, ha a veres vitéz ölte meg a sárkányt, hogy férhettem volna én fogaihoz?”
„Mi az? ― kérdé a király boszusan a veres vitézt ― ki ölte meg a sárkányt?”
„Kegyelem!” ― rimánkodék ez, és rémültében mindent megvalla, a király pedig kiostoroztatá őt, és kutyákkal üzeté el a palotából. A királyfit pedig mint vőlegényt tüstént leánya mellé ülteté ennek nagy örömére, s ollyan lakodalmat csaptak, hogy Honczidából Bonczidáig folyt a sárga lé. A királyfi pedig aztán boldogul élt a királyleánynyal, mint férj és feleség.
Történt azonban egyszer, hogy a királyfi három szolgájával vadászni ment, s az erdőben sok járáskelés után elfáradván, s meg is éhezvén, egy fa alatt tüzet rakott, s mellé ülvén, szalonnát sütött. Egyszerre csak azt hallá, hogy valaki a fán reszkető hangon kiáltja:
„Jaj be fázom!”
A királyfi felpillanta, s egy banyát 1áta a fa tetején dideregni.
„Jöszte le, anyjok” szóla neki, de a vén asszony a hideg miatt még mindig dideregve mondá:
„Félek leszállni, mert kutyáid megölnek, de üsd meg ezen vesszővel, mellyet levetek, aztán nem bántanak.” A jó királyfi nem is gondolván, hogy a banya boszorkány, a vesszővel megüté szolgáit, mellyek — a nélkül hogy ő észrevette volna — legott kővé váltak. Ezt látván a vén asszony, leszállott, és fanyársat faragván magának, varancsos békát fogott, s azt a nyársra huzván, a tűzhöz, a szalonna felé tartá; s midőn a királyfi ezért elakará üzni a banyát, ez a varancsos békát képéhoz csapta, hogy a királyfi elszédült, és szolgái sem segithetvén, a boszorkány megölé őt, s feldarabolván, besózta és hordóba rakta.
A királyleány búsan várta férjét, de az napok multával sem jött haza, s a szegény királyleány éjjel nappal siratá.
Ezalatt a középső királyfi visszatért a fához, mellybe késeiket döfék, s bátyja kését véresnek találván, utána indult. Midőn a városba érkezett, az megint feketébe volt borítva. Ő is a vén asszonyhoz szállott, s ez kérdésére elbeszélé a másik királyfi egész történetét, s hogy most a város azért van feketébe borítva, mert a királyfi a vadászaton elveszett. A középső királyfi mindjárt gondolván, hogy senki sem volt más, mint bátyja, a palotába ment. A királyleány örömében nyakába borult, mert férjének gondolá őt.
„Szép királyleány, én férjed nem vagyok — mondá a királyfi — csak férjed öcscse.” De a királyleány nem hitte, mert nem is képzelheté, hogy ember ugy hasonlíthasson emberhez, azért egész nap ugy beszélt vele, mint férjével, s este egy ágyba kelle feküdniök. De a királyfi meztelen kardját maga és sógorasszonya közé tevén, mondá:
„Ha hozzám nyulsz, ezen kard tüstént elvágja kezedet. A királyleány ezen nagyon busult, de próbát akarván tenni, átveté kendőjét, s ezt a kard tüstént ketté vágta, mire a királyleány sirva fakadván, az egész éjszakát sirásban tölté.
Másnap reggel a királyfi bátyját nyomozni akarván, vadászni indult ugyanazon erdőbe, mellyben az, mint hallá, elveszett, de ott szerenosétlenségére a boszorkánynyal épen ugy járt mint bátyja, s a banya őt is megölte s besózta.
Azonban a legifjabb királyfi is visszajött a fához, mellyben késeik voltak, s mind a két bátyjáét véresen találván, a legöregebbik után indult, s a még mindig feketébe borított városba érkezvén, ő is mindent megtudott a vén asszonytól, bement a palotába, hol a királyleány őt is férjének tartván, vele kellett hálnia, de kardját ő is közikbe tevé, s másnap a királyleány nagy bújára vadászni ment. Elfáradván, ő is tüzet rakott és szalonnát sütött, s a boszorkány neki is leveté a vesszőt, de a királyfi szerencsére megpillantá a sürüben a hat kővé vált kutyát, s a magáé helyett a vesszővel ezeket üté meg, s mind a hat tüstént felelevenült. A boszorkány mindezt nem látva leszállt, az állatok azonban tüstént megragadák, s kényszeríték, hogy uraikat ismét feltámaszsza. Miután a két királyfi felelevenedett, örömükben mind a hárman egymás nyakába borultak, a szolgák pedig a boszorkányt eltépték, ezután mind haza mentek, a királyleány csak most örült még igazán, férjét és sógorait egyszerre visszakapván, s nem félvén többé, hogy kardot tesznek ágyába. A várost az öröm miatt ismét veres posztóba boríták. A legöregebbik királyfi aztán sokáig boldogul élt feleségével, s később ő lett királylyá, két öcscse pedig szerencsésen haza tért.