Nászéj (Johann Wolfgang von Goethe)
1767.
Hálószobádban, nesztől távol
Űl Ámor s híven őrködik,
Nehogy gonosz csel pajkosságból
Hasson e csöndes küszöbig,
Titokszerű, szent lánggal égve
Fáklyája bűvös, reszketeg
És tömjénillat száll a légbe,
Hogy teljes legyen kéjetek.
Hogy ver szived, míg üt az óra,
Mely szétüzi vendégidet!
Hogy vágysz az ajkra, a forróra,
Mely nyögve nem mondhat Nem-et.
Hogy rontsz prédáddal a szentélybe,
Nehogy tiszted' halasztva véts,
S Ámor fáklyája enyhén égve.
Apró lesz, mint az éji mécs.
Csókodtól, mint ha zápor esnék,
Hogy reszket arcza, kebele!
Most vakmerésed kötelesség,
S a szemérem nem bír vele.
Ámor segítne, de félkézzel
Magad már levetkeztetéd,
Aztán pajkos szégyenkezéssel
Befogja mind a két szemét.