Mulandó, állandó
| Mulandó, állandó szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos |
Állj meg, bárha egy órára,
Dús, korai kikelet!
Ah, virága már nem állja
A langy esti szelletet.
Gyönyörködjem üde zöldben,
Melynek ölén hűselek?
Innet-onnat az is fonnyad
S viszik őszi, hűs szelek.
Hogy gyümölcse kedved' töltse,
Hamar nyúlj az ág után.
Alig éred, a mi érett,
Már új rügy is kél a fán.
Minden zápor más alakban
Hagyja hátra völgyedet,
Ah! - és egyazon patakban
Kétszer fürdnöd nem lehet.
Magad is! Mi szirt-erőben
Kérkedik szemed előtt,
Másnak látod más időben
A palotát, hegytetőt.
Hol az ajk, mely csók ezrével
Rég meg nem elégedett?
Hol a láb, mely zerge-hévvel
Ugrott át örvényeket?
Hol a kéz, mely kedvteléssel
Szórta a jótéteményt?
Minden részed és egészed
Nem az, a mi volt imént.
S mi a helyett most nevedet
Tovább hordja czímerűl,
Jött mint hullám s lesimulván
Elemében elmerűl.
Ölelkezzék ám kezdet s vég,
Virulás és hervadat,
S a dolgoknál sebesben még
Semmisűlj meg tenmagad:
Te örűlj, hogy Múzsák kedve
Halhatatlan jót adott:
A tartalmat kebeledbe
És elmédbe alakot.