Lili parkja
| Lili parkja szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos |
Sok állatkert van és menazseria,
De ollyant még sem látott ember fia,
Mint a milyen a Lillimé.
Sok tarka csuda állat az övé,
S egyik se tudja, mint kerűlt belé.
Hogy tipegetnek, topogatnak,
Bontják megnyirbált szárnyukat,
Jaj a szegény királyfiaknak!
Szerelmük oltatlan marad.
Hogy Lilli ki? Ne kérdd, s áldd Istened,
Hogy a tündért nem ismered.
Mily zaj, robaj, mily kotkodácsolás
Ha az ajtóba megjelen.
Az etető kosárral keziben!
Mily zúgás, búgás, hápogás,
Bokor, fa, gyep megelevenűl,
Minden mi él, körűlte nyájba gyűl,
Még a kis hal is kapkod, paskol
S kidugja fejét a tavasbol.
S ő szórja morzsáit, oly szépen nézve,
Hogy Isteneket megigézne,
Hát még e bestiákat! Ucczu hát,
Mind lót-fut! Löknek, böknek, esznek,
Csőrrel, körömmel neki esnek,
Egymás hátán ugorva át.
Van gágogás, van hápogás,
Marakodás, s mindez ─ csudás! ─
Egy száraz kis kenyérmorzsáért,
Mely édes nékik és ambróziás,
Mert szép kezével ő hozzá ért.
S aztán a szem, a hang, az isteni!
Mikor így cseng: Pipi, pipi!
Zeûs trónja mellől az a sas leszállna,
Szintúgy a Venus gerlepárja,
Valamint az a dölyfös páva
A Junó szekere elől,
Ha hallanák e hangot messziről.
E hanggal csalt be egy esetlen medvét,
Egy lompos bocsot, hogy keresse kedvét,
Az erdőből a rácsfalak mögé,
A szelidített népesség közé,
Őt is olyan kezessé téve,
(Csak persze: egy pontot kivéve.)
Mily szépnek láttam én, mily jónak!
A véremet is odaadtam volna,
Hogy véle rózsáit locsolja.
«Én, mondod?» Nos, mi tűrés, tagadás?
A medve én vagyok és senki más.
Egy kis csipkés köténybe fogva,
Egy szál selyembe, mintegy önként
Követtem őt. Mindez mi módon történt,
Azt hagyjuk csöndesebb napokra...
Ma nem birom, mert esz a méreg.
Mert, hah! ha így távolból arra nézek,
És hallgatom a gágogást,
Mely tetszik néki látomást:
Dühömben csak úgy forgok
És egyre morgok.
El, el! Hisz ezek szörnyű dolgok!
Mi sok, a' sok.
Futok, de visszafordulok,
És morgok.
Ujfent futok ─ de, rajtam a hurok,
Megint csak visszafordulok.
Majd ujra győz a düh és tombol.
Csak úgy sivít a szusz orrombol,
S az ős természet szól vadúl:
Te nyimnyám, te bolond, te nyúl!
Te kis pipi! Te mókus! Te dió─
És mogyoró-ropogtató!
S felborzolom vad nyakamat,
Mely sohse volt még nyűg alatt,
Futok a kaszált síma gyeprűl,
A nyírt fasor gúny-jelnek tetszik,
Nevet a puszpáng (ezt is metszik),
A bokrokon rontok keresztűl,
A kerítésig ─ semmi gát ─
Most mindjárt ugrom a palánkon át. ─
Az ám! Hiába volt a vágtatás.
Én ugrani? Leólmoz egy varázs,
Vergődöm ─ s enyhűlést a harcztól
A szökő kúthoz dűlve nem találok.
Félholtra sírom magam, úgy hempergek,
S nem hallja senki, mint kesergek,
Csak a mosolygó porczellán-najádok.
De hirtelen ─ mily gyönyör oldja fel
Fogságom, gyötrelmem bilincsét!
Ő az, ki a lugasban énekel...
Az édes, kedves hangot hallom ismét,
Az egész lég oly hő, oly páraterhes.
Óh ─ hátha énnekem dalol a kedves?
Át tüskön-bokron! Csak hozzá lihegve!
Enged az ág!
Törnek a fák!
S ott fekszik lábai előtt a medve.
Rám néz: «Te furcsa szörnyeteg!
Medvének erőtlen,
Kutyának idétlen,
Szőrös, bőrös pólyás gyerek.»
S végig simít kis lába hátamon.
Ugy érzem, nyílik a paradicsom,
S csiklandik mind az öt érzékem, ─
Ő közönyösen űl a karos széken.
Czipőjét csókolom, a talpát rágom
Oly finoman, mint bocstól csak telik,
És föllopózom, át a kis bokákon
Suttyomban, lassan egész térdeig.
Ha jókedvű, eltűri és
Fülem tövét kotorja ─ közben
Hátamba paskol egy dévaj ütés,
Hogy korgok, morgok gyönyörömben.
De aztán csúfol, kinevet legott:
Allons tout doux! Eh la menotte!
Et faites Serviteur,
Comme un joli Seigneur.
Igy mókáz. A sokszor csalódott medve
Azt véli már, az üdv órája int.
De hámból ha kirúgni volna kedve,
Rövidre fogja a gyeplőt megint.
Aztán van egy üveg tűzbalzsama,
Melyből, ha lágyul nagy hűségemen,
A szegény szörny eltikkadt ajkira
Egy-egy kis csöppet irgalmazva ken.
Aztán szökik s magamra hágy megint.
És én, feloldva, mégis kötve állok,
Utána esem, keresem a kínt,
S míg szökni vélek, csak nyomába' járok.
Ő meg közömbös, szót se mond,
S míg én megyek, jövök kétségbeesve,
Hah! ─ ajtót is nyit s hamisan áll lesbe:
Nos, bírsz-e szökni, te bolond?
Én meg ─ Oh ég nagy isteni!
Ha van erőtök megsegíteni,
Ragadjatok ki ─ s foglak áldni hőn!
De hogy ha sebem más írt nem találhat ─
Hát nem hiába vagyok én vad állat.
Lili, vigyázz! Van még erőm!