Jánoska mennybemenetele
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Jánoska? Az bizonyos, hogy nem egészen hat esztendővel ezelőtt annak keresztelték. Az apja nevére, akit mint Jánost parancsoltak be a nagy háborúba, ahol aztán több Jánosokkal együtt ott is maradt. Hiszen ha János hazajött volna, akkor talán Jánoska is megmaradt volna Jánoskának s egykor ő is mint János kívántatott volna be a háborúba. De hogy Jánosné hiába várta az urát, egy Dusánt vállalt második urának és így lett Jánoskából Ivánka. Ezen nincsen semmi különös se, megesett ez őnála nagyobb urakon is. Az Úristenből is goszpodár lett s a falu is Goszpodjincire cifrásodott, noha azelőtt csak Boldogasszonyfalvának nevezték.
Jánoskát mindezek a világi változások nem nagyon érdekelték, de azt ne vegyük neki rossz néven. Utóvégre ő csak birkák pásztora volt, nem sokat tudott a népek pásztorairól, sőt azt se tudta, hogy olyanok is vannak s a népek csak arra rendeltettek, hogy azoknak legyen kit terelgetni. A nagyhatalmak közül ő csak a Dusán nevezetűt ismerte, aki valóban tökéletes nagyhatalom volt, mert mindig verekedett. Ezt Jánoska nem bánta volna, ha Dusán a Milutint is megverte volna, meg a Stévót is megverte volna, akik szintén az ő atyai impériuma alá tartoztak. Dusán azonban akkor is Jánoskát rugdosta meg, ha Milutin hajította a döglött macskát a kútba és ha Stévó lelopta a gerendáról a szentelt gyertyát és elcserélte pálinkáért, akkor is Jánoska kapta ki a nyargalót. Mindez különös volt, de még különösebb volt az, hogy mikor éjszaka a közös vackon addig gyötörték Jánoskát a testvérkék könyökkel és körömmel, míg sírva nem fakadt, akkor a mérges nagyhatalom mindig őhozzá vágta a csizmát. A legkülönösebb pedig az volt, hogy ilyenkor mindig megkérdezte Dusán a gyerektől, mért nem ette meg a fene az apját?
Jánoska megszokta a verést és belegyőződött abba, hogy annak így kell lenni. Hiszen ő is mindennap oldalba rúgta a pulit, holott nem a puli ment a kukoricába, hanem a birkák. Mentül okosabb lett, annál jobban fölfogta ésszel, hogy ez a világ rendje. Ellenben mentől jobban nyílt az esze, annál kevésbé értette meg a fene irányában hozzá intézett interpellációt. Mert Jánoska, noha tanulatlan kis szamár volt, annyit tudott a hitregetanból, sőt őszintén szólva a birkákkal való gyakorlatból is, hogy a fenével azt szokták etetni, akire haragszanak. De hát mért haragszik az az öreg ember, akit ő apjának tisztel, önmagára olyan nagyon, hogy mindig számonkéri a fenétől, mért nem ette már meg?
Jánoska ezzel sehogy se tudott tisztába jönni, azért egyszer megkérdezte az anyját, mikor birkanyírás idején ráértek beszélgetni egymással.
Az asszony megmondta Jánoskának, hogy Dusán csak Milutinnak és Stévónak édesapja, de neki nem és nagyon csodálkozott rajta, hogy még ezt se tudja.
– Hát oszt akkor az én apám kicsoda?
– A te apád magyar ember volt, Jánosnak hívták és odamaradt a háborúba – mondta az asszony és sóhajtott is egyet, de akkor szaladni kellett a tyúkokat megtojózni, aztán pedig elfelejtette az egészet.
Jánoska azonban nem felejtette el, hogy az ő apja odamaradt a háborúba és attól fogva mindig azon törte a fejét, hogy merre lehet az a háború és hogyan lehetne onnan a magyar apát hazahívni. Mert noha iskolába nem járt is még Jánoska, annyit már tudott a politikából, hogy az neki nagyon jó lenne, ha az apja hazajönne. Ha a Dusán apa mindenért őhozzá vágja a csizmát, akkor a János apa bizonyosan a Milutinhoz, meg a Stévóhoz vágná és így neki is lenne olykor öröme az életben.
A pulin és a birkákon kívül azonban Jánoskának nem volt kivel beszélgetni és így senkitől se kérdezte meg, merre van az a háború és hogyan lehetne odajutni, vagy valami üzenetet küldeni. Egyszer-kétszer próbát tett ugyan a csőszökkel, meg a vándorlókkal, akik a birkajárásra vetődtek, de azzal semmire se ment. Ki vállat vont, ki kinevette, egy koldus pedig meg is kergette, amikor azt kérdezte tőle, hogy »úgy-e, nem messzi van ide a háború?« Szerencsére a koldus féllábú volt és így nem sokáig tudta kergetni. Jánoska azonban többet senkitől se mert kérdezősködni, de magában mindig azt forgatta a fejében, hogy ő egyszer elszökik a birkáktól, elmegy a háborúba és hazahívja az apját.
Mikor utoljára szerepelt Jánoska a földi életben – én pár hetes újságban olvasok róla, – akkor is az apja volt az eszében. A birkák egy kintfelejtett tököt találtak a mezőn, azt kirágicsálták a hajából, úgyhogy a tökhaj olyan lett, mint a kalap. Jánoska úgy is húzta a fejére, mint a kalapot, de mivel egy csónakot látott úszni a Tiszán, eszébe jutott, hogy ebből a tökhajból is lehetne csónakot csinálni.
Szaladt mingyárt a partra és lehajolt a viz fölé, amikor odaért a Milutin, meg a Stévó és követelték tőle a tökhajat.
– Nem adhatom – mondta elszántan Jánoska, – mert ez nem tökhaj, hanem csónak és ezt elküldöm az apámnak a háborúba.
Milutin és Stévó erre csak úgy játékból belelökték Jánoskát a csónakkal együtt a Tiszába és így ért véget a kis birkapásztor földi története, talán éppen abban az órában, mikor a népek pásztorai ismét elhatározták, hogy új fejezetet fognak megnyitni a föld történetében.
A még nem egészen hatéves Jánoskák mindnyájunk szívének a gyermekei egy kicsit, de azért ne dobbanjon ijedten senkinek a szíve, mert a kis birkapásztorral nem történt egyéb, mint hogy megindult a mennyország felé. Persze lassan haladhatott, mert igen hosszú a tejút és fárasztó a vézna kis lábaknak csillagkavicsokon járni és nagyon sokat előgettek a menetezredek is. Mert ezek oly borzasztó sokan vannak, hogy noha az eléjük már tíz évinél is régebben megindult, még mindig mennek-mennek. Talán azért is tart az útjuk olyan soká, mert generálisok nincsenek velük és így nem éppen előírásosan masíroznak végig az égi mezőkön. Ha Jánoska tudta volna, hogy ezek a háborúból jönnek, talán odatörleszkedett volna hozzájuk és az apját is megtalálhatta volna, de Jánoska csak azt látta, hogy ezek a bácsik mind nagyon rosszkedvűek és mindig visszafelé tekintgetnek. Így aztán hamar elunta a nézdegélést és inkább kapkodott a hulló csillagok után, amiket piros pillangóknak nézett.
Utoljára nagyon elfáradt, fölhólyagosodtak a talpacskái és alig vánszorgott már, mikor a mennyország aranykapujához ért. Azt a két nagy hegyet észre se vette, amelyik mellett eltipegett, az egyik piros karbunkulusokból állott, a másik feketékből. A piros azokból az örömökből jegecedett össze, amiket még megértek volna a lelkek, ha tovább a földön maradnak, a fekete azokból a szomorútokból, amik elől elmenekedtek. Jánoska persze nem tudott róla, hogy mikor árnyéka rávetődött a piros hegyre, azon akkora kristály nőtt, mint ő maga.
A mennyország gyöngymorzsával homokozott udvarán nagy volt a sürgés-forgás, mert az Isten egyszülött fiának nevenapjára készüllek. Nagyszakállú szentek jöttek-mentek mindenfelé, amilyeneket Jánoska egyszer a szerb templomban látott, föl volt téve az ünneplő glóriájuk és friss-zöld ágakat tartottak a kezükben tél derekán is. Mindnyájan a trónterem felé tolongtak, ahol úgy lobogott egy nagy szivárvány, mint pántlika és az alatt ült a nagy Goszpodár. A kék- és vörösruhás szentek észre se vették a kis fiút, csak sodorták magukkal, mint vízár a holttestet és Jánoska csak ott állt a jó Isten karszéke előtt, aki várta egyszülött fiát. Ott állt a kis birkapásztor, sápadtan, szemébe csapzott, kócos kis hajával és kezében a tökhaj-csónakkal, amit az apjához akart meneszteni. Merev szemét rányitotta a jó Istenre és azt kérdezte egy szájrebbenéssel:
– Miért?
Egyszülött fia nevenapján az örökkévaló goszpodár lesütötte a szemét Ivánka előtt, akit nem egészen hat esztendeje Jánoskának kereszteltek.