Királyok kenyere
| ← Jánoska mennybemenetele | Királyok kenyere szerző: Móra Ferenc | Öt póknak hány lábáról → |
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Hol volt hol nem volt, Nekeresden túl volt, Nevenincsen innen volt, az egyszeri királynak csak egyetlenegy foga volt, az is beletört a beletlen kenyere keletlen hajába.
– Hej, mákos teringette, mézes borongatta! – ütött az asztalra az egyszeri király, – micsoda király vagyok én, hogy még bele sincs a kenyeremnek! Hozzatok hamar a péktől egy kalácscipót! Béle foszlós legyen, haja, mint a selyem!
Gyémántos főudvarmester oldalba könyökölte a rubintos főkamarást, rubintos főkamarás az aranyos főajtónállót, aranyos főajtónálló az ezüstös főszakácsot, ezüstös főszakács a selyemkötős kis kuktát, selyemkötős kis kukta tenyerébe szedte a lábát. Gyíknak ment el, csigabigának jött vissza.
– Van már kis-szék, csak lába kék: uramkirály, tisztel a pék. Vékával méri becsületed, mogyoróhéjjal a hiteled. Annyi már nála az adósságunk, hogy a harmadik szomszéd ajtaját is mind telekrétázta vele.
– Hej, szegény világ, vetett ágy! – fohászkódja el magát az egyszeri király. – Micsoda király vagyok én, hogy nekem már a pék se ád hitelbe! Hamar vigyetek neki egy erszény aranyat a ládafiából! Száz arany pengőt, ragyogót, csengőt! Főudvarmester oldalba könyökölte a főkamarást, főkamarás a főajtónállót, főajtónálló a főkincstárost, főkincstáros elment, mint a sólyommadár, visszajött, mint az ólommadár.
– A fejemnek grácia: üres a ládafia. Nagy pénznek kis helye: csak azzal van tele.
– Hej, túrótlan rétes, almástalan béles! – keseredett el az egyszeri király. – Száz palotámban ezer a terem s nincs egy betevő falat kenyerem! Ezer szolgámon arany a ruha, csupán én rajtam rongyos a suba! Tenger jobbágyom, özön az adó s nincs belőle se író, se savó! Kis balta nagy foka: mi ennek az oka?
Egyszeri királynak könnye harmatozott, selyemkötős kukta hamar rostát hozott, könnyeit a király abba ejtegette, úgy hogy az udvarát árvíz fenyegette.
– Bánja a kánya! – legyintett a király. – Hulló könnyem addig el nem állítjátok, ameddig a nincsnek okát nem adjátok.
Gyémántos szolgák, gyöngyös cselédek eszük összetették s amit kisütöttek, aranytálcán a király elé tették.
– Uram-király, az adó: úgy elolvadt, mint a hó.
– Hiszi a piszi! – nyaklott le a király feje. S mint a sebes eső, könnye záporozott, selyemkötős kukta lyukas vödröt hozott, könnyeit a király abba eregette, már az egész várost árvíz fenyegette.
Gyémántos szolgák, gyöngyös cselédek addig súgtak-búgtak, míg valahára megint észhez nyúltak:
– Verejtékéből pergett az adó rakásra, hogy a nap rásütött, elszállt, mint a pára.
– Vak varjú látta, süket tyúk hallotta! – rázta a fejét a király. S könnye még százszorta jobban záporozott, hamar a kis kukta lyukas hordót hozott, könnyeit a király abba zuhogatta, már egész országát árvíz riogatta.
Úgy megijedtek, az udvari méltóságok, hogy bújtak volna már egymás zsebébe is, ha üres zsebet találtak volna. Kapkodtak fűhöz, kapkodtak fához, kukta kapott a lisztes hombárhoz. Pergette-forgatta, zörgette, kongatta, utoljára összekapirgált benne egy marék lisztet.
– Van itt ész, hamar kész, uram-király, ide nézz! Látod-e ezt a marék lisztet?
– Palacsinta, bukta: látom ám, kukta!
– No uram-király, mire ez a lisztecske az én markomból a te markodba kerül, akkorra megtudod, hova lett az adó!
A kis kukta akkor szétnyitotta a markát s belehullajtotta az adót a főkincstároséba:
– Tedd, ami tiszted: add tovább a lisztet!
Főkincstáros adta a lisztet a főszakácsnak, főszakács a főudvarmesternek. Ide is ragadt, oda is ragadt, belőle végre semmi se maradt.
– Hallod-e kukta, ebből se lesz bukta! – csóválta meg a fejét a király, mikor a főudvarmester belerázogatta a tenyerét az övébe. – Mindnyájatoknak egész marka lisztes, nekem már csak az ujjain hegye lisztes!
A kis kukta azt a kis lisztet is letörülgette a selyemkötőjével a király ujjahegyéről s aközben azt súgta a fülébe:
– Uram-királyom, láthatod magad, hová lesz tenger adóaranyad. Száz kézen átfolyik, egy szemíg elkopik.
Hát talpra is ugrott az egyszeri király s úgy szétütött a sok udvari fityfiritty közt, hogy egy se állt meg Nekeresdtől Nevenincsig. A ládakulcsot pedig átnyújtotta a kis kuktának:
– Fiamnak mondom: te viseld gondom!
No a kis kukta gondját is viselte úgy, mint a tulajdon apjának, őfelsége többet sohse panaszkodott, étele-itala meg nem fogyatkozott. Napjában három kenyeret evett meg.
Hanem a haját meghagyta nektek!