Eladó a légjogom
| ← Pajkosok | Eladó a légjogom szerző: Móra Ferenc | Jánoska mennybemenetele → |
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
A baj azzal kezdődött, hogy a kis lányom revízió alá vette a rólam való véleményét. Tizennyolc éves koráig engem tartott a legnagyobb írónak, a tizenkilencedikben azonban egész váratlanul háttérbe szorított egy eddig teljesen ismeretlen fiatal író. Az ugyan nem írt mást, csak m betűket, de azokat aztán írta levelezőlapra, rózsasziromra, előszobaajtóra, nyárfaderekára, sőt később már a szalvétáinkra is ráírta.
Én nem vagyok valami nagyon elbizakodott ember, de azért nem tehetek magamnak szemrehányást, hogy az ifjú írót nem tartottam veszedelmes konkurrensnek. Végre is ő nem tekinthet vissza huszonötéves írói múltra, mint én, tekintettel arra, hogy még nincs is huszonötéves. Nem is roskasztották úgy meg a dicsőség terhei, mint engem, se olyan szép vasderes haja nincs, mint nekem. Egyszer arra is rájöttem, hogy nem tudja megkülönböztetni a fésűs fenyőt a fekete fenyőtől, arról pedig többször is meggyőződtem, hogy nem egészen karakteres ember. Mindig azzal állított be hozzánk, hogy csak egy pillanatra szaladt be, de a pillanat hol egy óra volt, hol kettő, sőt az utóbbi időkben középeurópai időszámítás szerint már öt óra hosszáig is eltartott. Akkor is csak azért kelt fel a székről, hogy kimenjen a konyhára, segíteni Pankának teát főzni, ami mindig annyi ideig tartott, hogy azalatt meg lehetett volna sütni egy ökröt.
– Sose tudtam, hogy a tea ilyen nehéz fövésü állat, – mondtam egy kis morgolódással feleségemnek.
– Ó, ó, – mondta némi iróniával a feleségem – tán a te fiatal korodban gyorsabb fövésü volt?
Persze, mire egészen tisztán láttam a dologban és megtudtam, hogy az a sok magános m betű, melynek szárai ráhurkolódtak életünkre, anynyit jelent, hogy »egyetlen m = egyetlenem«, akkorára már későn volt. Akkorára a fiatal iró már iskolát csinált, mert Panka is szenvedélyesen kultiválta ezt a műfajt. Egyszer azon kaptam rajta, hogy amint a hajamat cirókálta, mindenáron m betübe akarta göndöríteni a homlokomon.
– Hát csakugyan?. – néztem rá zordonan. De olyan zordonan ám, hogy a tulajdon szemem is könnybelábadt tőle. Az pedig minálunk nagy baj. Mert nekünk az a rossz szokásunk, hogy ha mi síró szembe nézünk, akkor nekünk is mingyárt eltörik a mécsesünk.
– Ahogy te akarod, apum, – zokogott belenevetve Panka a nyakkendőmbe.
Persze az anyja se hagyta a jussát. A jobbvállamra simogattam a fejét és mivel a balvállam még szabad volt, odaparancsoltam a fiatal urat:
– No gyere, te trifurcifer, most már neked is jogod van itt sírni!
Hanem azt kikötöttem, hogy esküvőről szó sincs addig, míg a szanálás meg nincs. Amire természetesen három kétségbeesett arc meredt rám.
– Ó, ti buksik, – nevettem el magam – nem az országra gondoltam én, hanem magamra. Majd ha megint legalább húsz koronát fizetnek egy cikkemért, úgy, mint kezdő író koromban.
Meglepően jó gondolat volt tőlem ilyen hosszú terminust kitűzni. Így legalább egyszer életemben kipróbáltam azt is, milyen érzés az, mikor az embert meg akarják vesztegetni. Mert attól kezdve mindenki a kedvemben járt. A feleségem hétköznap is új krumplival dédelgetett. A fiú szavát adta, hogy ha ő kapja meg a rádió-monopóliumot, vesz nekem három hold földet, egyet pipacsnak, egyet búzavirágnak, egyet pipitérnek. Panka fölhatalmazott rá, hogy az ő lakásukban a szőnyegre is ráejthetem a szivarhamut s nem lesz muszáj e balesetet a vendégre fognom. Mindennek pedig csak egy ára van: apai engedély arra, hogy már most megesküdhessenek.
– Az isten szenteljen meg benneteket, édes gyermekeim, csak addig várjatok, míg megkeresem valahol azt a mesebeli aranydiót, amit ha fölnyit az ember, kikerül belőle az egész kelengyéje a lipi-lapi királykisasszonynak.
– A kelengye nem a te dolgod, – szegődött a fiatalok mellé a feleségem. – Először is te sose találod meg a lipi-lapi diót. Másodszor, ha megtalálod, nem dió lesz, hanem mogyoró. Harmadszor, mogyorónak is lyukas lesz. Nem is kívánunk tőled mást, csakhogy a cérnára valóval járulj hozzá a kelengyéhez.
Mindig tudtam, hogy nagyszerű asszony a feleségem, hanem ez a heroizmus valósággal elérzékenyitett. Méltó akartam lenni hozzá és rögtön elővettem a pénztárcámat.
– Fiam, az egész zsebpénzem odaadom.
– Egyelőre maradjon csak nálad. Tudod, hogy a jövő héten a mosóasszony lánya bérmálkozik és annak is venned kell valamit.
Tudniillik az ilyen apró kiadásokat az én kötelességem fedezni s a feleségem gondoskodik róla, hogy legyen is miből fedezni. Én átadom neki minden keresetemet s ő abból zsebpénzt utal ki nekem. Ez a háború előtt havi öt korona volt, de a korona romlásával folytonosan züllött felfelé s most már elérte a huszonötezer koronát. Ebből kell nekem szivarral és bélyeggel ellátni magamat, időnként cukrász-süteményt hazavinnem, a feleségem barátnőinek virágot venni, a különféle évfordulókon örömemnek reális kifejezést adni, keresztgyermekeim szeretetét apró ajándékokkal ébrentartani s valahányszor a hónap második felében az asszony nem találja a pénztárcáját, vagy nem akar millióst váltani, akkor ebből kell aprópénzzel kisegíteni. S amelyik huszonötezer korona ennyit kibír, attól igazán elvárhat annyit a családi szentély, hogy egy kelengye cérnaköltségét is kibírja.
Hát eddig bírta, noha hónapok óta élvezem a kelengyekészítés költészetét s azóta annyi cérnára valót kértek tőlem, hogy az yardokban átérné a naprendszert s néhány gurigára való még a Neptunuszon túl is lógna a világűrbe. Persze, eddig nem tudtam, hogy a csörgemetélőhöz is cérna kell, meg a palacsintasütőt is abból varrják, a nyujtódeszkához pedig valóságos selyemcérna kell.
Az esküvőig van még vagy három hét, kérdeztem a feleségem, körülbelül mennyi cérnát akarnak rnég addig elemészteni? Pár percnyi homlokráncolás után megnyugtatott, hogy legföljebb harminc millió árut.
– Hát én ezt nem győzöm tovább cérnával, – sóhajtottam elborult kedéllyel, – de legalább megpróbálok utánaszámítani, mennyit bírnék még összeszedni. Mindent eladtam már, ami volt, ami nincs és ami nem lesz. Képeket, amiket régen festettem és álmokat, amiket csak ezek után fogok álmodni. Mit adhatnék még el? A mennybeli jussomat? Bizonytalan. A csontvázamat? Nincs olyan bolond klinika, amelyik megvegye, mikor ingyen holttestekben is többtermelés van. Nini, hátha eladnám a légjogomat?
Mert lám, mégis csak van gondviselés. Míg az újságpapír margóján csinálom ezt a szomorú számvetést, megakad a szemem egy pársoros híren. Nem is a híren, csak a címén. »Légjogi konferencia Bostonban.« Én nem tudom, kik lesznek ott és mit fognak csinálni és az most engem nem is nagyon érdekel. De bizonyos, hogy a római jog megbukott. »Res corporales sunt, quae tangi possunt.« »Azok az anyagi testek, amelyek megfoghatók.« A levegő eszerint gazdátlan jószág volna, res nullius. De ez most már nem igaz. Ha van légjog, akkor a levegő se lehet semmi. Nem is az, a levegő mérhetetlen energiák forrása, világok országútja, amelynek jogviszonyait előbb-utóbb kodifikálni kell. Az alapelve a légjognak nem lehet egyéb, mint hogy azé a levegő, akinek a földje fölött van. A kis földbirtokos, akinek egy hektár földje van, már nagy levegőbirtokos. Százezer torma levegőnek a tulajdonosa. Ebben van húszezer tonna oxigén, nyolcvanezer tonna nitrogén, ezekből pedig lehet gyártani öt millió métermázsa chili-salétromot. Az pedig testvérek között is megér mai valutában egy milliárdot. Persze, nekem nincs egy hektár földem, de azért egyszer mégis csak leszek én földbirtokos, akkor, amikor háztulajdonos is leszek: s a síromhoz húszezer méter magas légoszlop fog tartozni. Az körülbelül akkora értéket képvisel, mint amennyi még cérnára kellene, hogy Panka megtarthassa az esküvőjét. Ha ez a családi ügy közbe nem jött volna, én a levegőrészem haszonélvezeti jogát a magyar tudományos akadémiára hagytam volna, hogy a kamataiból minden évben jutalmazza meg egy kéve zsúpszalmával azt a magyar írót, aki a legszebb szappanbuborékot tudja fújni. Persze, erről most már szó se lehet, de mindig ilyen volt az akadémia szerencséje. A honi tőke se vegye zokon, hogy nem neki juttatom ezt az üzletet, de attól tartok, hogy a honi tőkének nincs elég érzéke az ilyen reális üzletekhez. Azért ajánlatomat a légjogom áruba bocsátásáról a bostoni légjogi konferencia mögött álló trösztöknek ajánlom fel. Sajnos, csak közönséges levélben, mert ajánlott expresszre már nem futja a zsebpénz.