Im-ígyen szóla Zarathustra/Első könyv

← Zarathustra elöljáró-beszéde

Im-ígyen szóla Zarathustra szerző: Friedrich Nietzsche, fordító: Wildner Ödön (Első könyv)

Második könyv →

A három változásról

A szellem három szineváltozását mondom neketek: hogyan válik a szellem tevévé, tevéből oroszlánná, majd végül oroszlánból gyermekké.
Sok nehéz dolog rendeltetett a szellemnek, az erős és teherbíró szellemnek, amelyben tisztelet lakozik: a legnehezebbet akarja az ereje.
Mi nehéz? kérdezi a teherbíró szellem s letérdel, hasonlatosan a tevéhez és szereti ha hátát jól megpakkolják.
Mi a legnehezebb ti hősök? Kérdezi a teherbíró szellem, hadd vegyem magamra, hadd örvendeztetessem rőmet.
Nem-e ez: önmagunkat megalázzuk, hogy dölyfösségünken sebet üssünk? Balgaságunkat kitüntetjük, hogy bölcsességünkből gúnyt üzzünk?
Vagy talán ez: a dolgoktól megválunk amikor épp diadalmaskodnak? Magass hegyre hágunk, hogy kisértőt kisértetbe vigyünk?
Vagy talán ez: a megismerés makkján és fűvén élünk, és az igazság kedvéért lelkünket éheztetjük?
Vagy talán ez: betegnek lennünk, hazaküldenünk a vigasztalókat és barátságot kötni sükettel aki úgysem érti mit akarsz?
Vagy talán ez:szennyes vízbe megyünk, ha az igasság víze és hideg békákat és meleg varangyosokat türünk meg melettünk.
Vagy talán ez: szeressük azokat akik megvetnek bennünket és kezet nyújtanak a kisértetnek, ha borzongatni akar?
Mindezen nehésségeket mind magára veszi a teherbíró szellem, mintahogy a teve is teszi, amely telerakva a sivatagba siet, azonképpen siet ő is tulajdon sivatagába.
Az utolsó urát keresi itt: ellensége akar lenni utolsó istenének, diadaláért megküzd akár egy nagy sárkánnyal is.
Melyik az a nagy sárkány, akit a szellem nem akar többé urának látni, istenének hívni? "Kell neked: ez a sárkány neve. Ekkor az oroszlán szellem azt mondja: "én akarok!".
"Kell neked" ez áll a szellem útjába, ragyógóan pikkelyes állati képben, amelynek minden pikkelyén ezt irja:"Kell neked!"
Ezeréves értékek ragyognak ezeken a pikkelyeken, és im-ígyen szól a sárkányok legnagyobbika:" a dolgok minden értéke ragyog rajtam".
"Minden érték megvan már teremtve, és minden megteremtett érték én vagyok. Tehát ne legyen több "Én Akarok!" mondotta a sárkány.
Mi szükség van arra, hogy oroszlán legyen a szellemben? Nem elég nektek a megterhelhető állat, amely lemond és tisztel? Új értékeket az oroszlán sem képes teremteni, ám tud szabadságot teremteni az új teremtéshez – ebben van az oroszlán ereje.
Jogót venni magának az új értékek számára – ez a legborzasztobb vétel egy teherviselő számára. Rablás ez néki, ez inkább a ragadozó állat dolga.
Szentként szereté egykor a maga „kell”-jét: íme, örületet és önkényt talál a legszentebben is, hogy szabadságot raboljon szeretetéből: oroszlán kell a rabláshoz.
De mondjátok, mivel bír többet a gyemek az oroszlánnál is?Mi kell ahoz, hogy az oroszlán gyermek legyen?
Ártatlanság és gyermeki felejtés, magából kigördülő kerék, szent igent-mondás. A teremtés játékára kell az igaz mondás: tulajdon akaratát akarja a szellem, tulajdon világát nyeri meg magának a világját vesztett.
A szellem három szineváltozását mondtam el nektek: hogyan lesz a szellem teve, oroszlán a teve végzetére, majd gyermek az oroszlán végzetére.
Im ígyen szót Zarathustra. És akkoron a városban mulatott, melynek neve „Tarka-tehén” volt.

Az erény pulpitusairól

Zarathustra hallott egy bölcsről aki nagy tiszteletnek örvendett. Az ifjak egész nap körülülték pulpitusát. Elment hozzá Zarathustra és leült a pulpitus elé. Én ím-ígyen szólt a bölcs:
Tisztesség és szemérem adassék az álomnak! Ez az első! És térjetek ki mindenki elől aki rosszul alszik vagy éjjelent virraszt!
Még a tolvaj is szemérmes az álommal szemben: halkan surran az éjszakában. De orcátlan az éjnek az őre, orcátlanul hordozza a kürtjét.
Nem kis művészet aludni: bizony jó ez az egész napi virrasztás útán.
Tízszer kell magad lebírnod: ez jól lefáraszt és a lélek mákja.
Tízszer kell magaddal megbékülnöd. Mert a lebírás keserű és rosszul alszik aki nem békült meg.
Tíz igazságot kell nappal találnod: különben még éjjel is az igazságot keresed, és lelked éhen marad.
Tízszer kell nappal nevetned és vigadnod, különbem megzavar éjszaka a gyomrod, a szomjúság apja.
Kevesen tudják ezt, minden virtusod összeszedd, hogy jól alhass. Hamisan tanúzok? Paráználkodom?
Bűnre kívánom felebarátom szolgálóját? Mindez rosszul fér meg a nyugodt álommal.
És még ha megvan minden virtusod, tudnod kell a virtusaidat aludni küldeni.
Nehogy egymással civakodjanak, ezek a takaros fehér népek? És rajtad ó boldogtalan!
Béke istennel és felebarátoddal és szomszédjaiddal, ezt kívánja a jó álom. S béke még a szomszéd ördögeivel is! Mert különben az éjjel meglátogat téged.
Tisztesség és engedelmesség adassék az elöljáróknak. Így kívánja a jó álom. Tehetek-e én arról, hogy a hatalom szeret görbe lábakon járni?
Azt hívom legjobb pásztornak, aki juhait a legzöldebb mezőre viszi: ez hasonló a jó álomhoz. Nem kell nékem dicsőség, sem kincs. Meggyullasztja a lépet. De jó hírnév és egy kis kincs nélkül nem esik jól az alvás.
Kiss társaságot jobban szeretem mint a rossz társaságot: de idejében kell jönnie mennie. Így egyezik a jó álommal.
Gyönyörködtetnek a lelki szegények is: előmozdítják az álmot. Boldogok ezek, főleg ha mindig igazat adunk nekik.
Így telik az erényes napja. Ha az éj beköszönt, óvakodom, hogy ne hívjam az álmot! Nem kell az álomnak hívás, az álomnak, az erények urának! Hanem arra gondolok amit nappal tettem és gondoltam. Kérődzve türelmesen, mint a tehén, gondolkodva azon, hogy mi is volt aznap a tíz magad legyőzésed?
És mi volt a tíz kibékülésed és tíz nevetésed, mikkel szívem örömet szerzett magának?
Ezeket és másokat meggondolva és negyven gondolattól ringatva egyszerre meglep az álom, az erények úra.
Amikor az álom ura megérinti szememet, elnehezül az. Az álom érinti ajkamat, akkor nyitva marad az.
Valóban halk lábon jön hozzám a legkedvesebb tolvaj, és ellopja gondolataimat. S üres fejjel állok mint ez a pulpitus
De aztán már nem sokáig állok: Íme már fekszem.
Miután Zarathustra végig hallgatta a bölcs beszédét, mosolygott a szívében és így szólt magában: Bolondnak tartom ezt a bölcset a negyven gondolatával együtt, de azért ért az álmokhoz.
Már az is boldog aki e bölcs közelében lakozik! Az ilyen álom ragadós, és még a vastag falon keresztül is ragad.
Még a pulpitusában is van varázs. Az ifjak nemhiába ülnek az erény prédikátora előtt.
Bölcsessége a következő: virrassz, hogy jól aludj! S bizony ha az életnek nem volna értelme és az értelmetlenséget kellene választanom, én is a legméltobbnak az értelmetlenséget tartanám.
Most már értem mit kerestek amikor az erény tanítóit keresték. Jó álmokat és mákvirágos erényeket! Álomnélküli alvás vala maga a bölcsesség: a pulpitusok bölcsei nem ismerik az élet jobb értelmét.
Bizony még ma is akadnak efféle prédikátorai az erénynek, s nem mind oly becsületesek mint ő. S nem állnak már soká, hanem fekszenek.
Boldogok ezek az álmosak, mert nemsokára elalszanak.
Ím-ígyen szóla Zarathustra.

A másvilágról álmodozókról

Egykoron Zarathustra is az emberen túl szőtte az álmát, mint minden másvilágról álmodozó. Az-idétt szenvedő és agyonkínzott isten művének láttam a világot.
Álomnak láttam az-idétt a világot és egy isten költeményének; színes füstnek, ami egy elégedetlen isten szeme előtt bodorog.
Jó és gonosz, – öröm és szenvedés – én és te: mindez színes füstnek tetszett nekem, alkotó szemek előtt bodorgónak. A teremtő el akarta szemét fordítani enmagáról, ekkor megteremté a világot.
Mámoros kéj a kínlódónak: elfordítani szemét tulajdon kínjától és elveszíteni önmagát. Mámoros kéjnek és maga-vesztésnek tetszett nékem egykoron a világ.
Ez a világ, az örökké tökéletlen, örök ellentmondás képmása és tökéletlen képmása – mámoros öröme tökéletlen teremtőjének: ilyennek tetszett nékem egykoron ez a világ.
Ezenképen szövém én is egykoron álmomat az emberen túl, mint minden másvilágról-álmodozó. Valóban az emberen túl?
Óh, én véreim! A kit én teremték, ez az isten emberi délibáb vala, mint minden isten!
Ember vala ő, s csak nyomorult töredéke az embernek és énemnek: tulajdon hamvamból és parazsamból kelt vala elém, ez a kisértet és bizony-bizony nem jöve túlról!
Vajjon mi történt azután, én véreim? Legyőzém magamat, a szenvedőt, tulajdon hamvamat vivém a hegybe, nagyobb lángot találék fel magamnak. És ime, ekkor eltávozék tőlem a kisértet!
Kín volna az most nékem és gyötrelem a meggyógyultnak, ilyen kísértetekben hinni: kín volna az most nékem és megalázás. Im-ígyen szólok a másvilágról-álmodozókhoz.
Kín vala és tehetetlenség – ez teremte meg minden másvilágot és az a rövid mámora a boldogságnak, a melyet csak a nagyon szenvedő ismer meg.
Kimerülés, a mely egyetlen ugrással akar végezni, – halálugrással, a szegény tudatlan kimerülés, a mely már akarni sem akar: ez teremte minden istent és másvilágot.
Higgyetek nékem, én véreim! A test vala az, a mely a testen kétségbeesett, – tapogatva kereste kezével, az eszeveszett szellem újjaival az utolsó falakat.
Higgyetek nékem, én véreim! A test vala az, a mely a föld során kétségbeesett, – és hallá a lét hasának szózatát.
És ekkoron fejével át akart jutni az utolsó falakon és nemcsak fejével, – át, a „másvilágra”.
Ámde az a „másvilág” jól el van rejtve az ember elől; az az embertelenített embertelen világ, a mely egy isteni semmi; és a lét hasa nem szól az emberhez, hanemha embermódra.
Bizony, bizony, nehéz bebizonyítani minden létet és nehéz megszólaltatni. Mondjátok, én véreim, vajjon minden dolog közt nincs-e legjobban bebizonyítva a legcsodálatosabb dolog?
Valóban ez az „én” és az „én” ellentmondása és zűrzavara még a legbecsületesebben beszél a maga létéről, ez a teremtő, akaró, értékelő „én”, a mely a dolgok mértéke és értéke.
És ez a legbecsületesebb lét, az „én” – az beszél a testről, s kívánja a testet még akkor is, mikor költ és rajong és szárnyaszegetten repes.
Megtanul egyre becsületesebben beszélni, ez az „én” és mennél többet tanulja, annál több magasztalni valót talál a testen és a földön. Uj büszkeségre tanított engem az én „én”-em, ezt tanítom az embereknek: ne dugják többé fejüket a mennyei dolgok homokjába, hanem hordozzák szabadon, ezt a földi főt, a mely a földnek értelmet teremt!
Uj akaratra tanítom az embert: akarják ezt az utat, a melyet az ember vakon megtett, tartsák jónak azt és lopva ne térjenek le többé róla, valamiképen a betegek, halódók!
Betegek és halódók valának ők, a kik megveték a testet és a földet és kitalálák az égieket és a megváltó vércsöppet: ámde még ezt az édes és sötét mérget is testtől és földtől vevék kölcsön!
Nyomoruságuktól akarának elfutni, a csillagok pedig igen távol valának nékik. Ekkor így sóhajtozának: „Vajha volnának isteni utak, a melyeken más, jobb létre lehetne lopódzkodni!” Ekkor kitalálák álutaikat és véres itókáikat!
Hogy testüktől és a földtől immár elragadtatának, azt hivék ők, ezek a háládatlanok. De vajjon kinek köszönhették elragadtatásuk görcsös kéjeit? Testüknek és ennek a földnek. Töredelmes szívű Zarathustra a betegek iránt. Bizony bizony nem gerjed haragra vigasztalásuk és hálátlanságuk nemein. Hadd gyógyúljanak, hadd győzedelmeskedjenek és hadd teremtsenek maguknak magasabb rendű testet!
Azért sem gerjed haragra Zarathustra a gyógyuló ellen, ha gyöngéden pillant csalóka álma után és éj közepén istene sírhalma körül leselkedik: ámde még könnyeiben is betegséget és beteg testet látok. Sok beteges szerzet akadt mindig azok között, a kik költenek és az istent szomjuhozzák; őrülten gyűlölik a megismerőt és ama legfiatalabb erényt, a melynek neve: becsületesség.
Egyre hátra pillantanak, sötét idők felé: akkoron persze őrület és hit még más dolgok valának: az értelem őrjöngése istenhez hasonlóság és a kételkedés bűn.
Nagyon is jól ismerem ezeket az istenhez hasonlókat: azt akarják, higgyünk bennök és hogy a kételkedés bűn legyen. És azt is nagyon jól tudom, miben hisznek ők legerősebben.
Bizony, bizony, nem másvilágban és megváltó vércsöppekben, hanem – a testben hisznek ők is legerősebben és tulajdon testük nekik a „magánvaló.”
Ámde beteges dolognak tekintik azt és szeretnének bőrükből kibújni. Ennek okáért figyelik a halál prédikátorait és prédikálnak maguk is másvilágról.
Ti pedig, én véreim, hallgassatok inkább az egészséges szavára: becsületesebb és tisztább szava van ennek.
Becsületesebben és tisztábban beszél az egészséges test, a tökéletes és egyenes szögü: és a föld értelméről beszél. Im-ígyen szóla Zarathustra.

A test megvetőiről

A test megvetőihez van mondókám. Nem akarom, hogy ezentúl mást tanuljanak és tanítsanak, hanem csak hogy vegyenek búcsút tulajdon testüktől – és im-ígyen némuljanak el.
„Test vagyok és lélek” – így beszél a gyermek. S miért ne beszéljen az ember gyermek módjára?
Ámde, a ki felserkent, a tudó így szól: test vagyok egészen, s kívüle semmisem; és a lélek csak szó meg-megjelölni egy valamit a testen.
A test nagy értelem, sokféleség egynemű értelemmel, háború és béke együttesen, egy akol és egy pásztor.
Én vérem! Tested szerszáma a te kis értelmed is, a melyet „elmé”-nek hívsz, kis szerszáma és játékszere nagy értelmednek.
Azt mondod: „én” – és büszke vagy erre a szóra. De nagyobb az, a miben nem akarsz hinni – a te tested és annak nagy értelme: az nem mondja: „én”, de cselekszik mint „én”.
A mit az érzék érez, a mit az elme megismer, annak sohasincs vége önmagában. Ám az érzék és elme szeretnének rábeszélni, hogy ők minden dolog végső céljai: annyira hívságosak.
Szerszám és játékszer az érzék és elme: s még mögöttük vagyon a „magad”. A „magad” az érzékeik szemével keres, ő is a szellem fülével hallgat.
Egyre hallgat a „maga” és keres: összehasonlít, legyőz, hódit, rombol. Uralkodik és az „én”-eden is uralkodik. Gondolataid és érzelmeid mögött, én vérem, áll egy hatalmas uralkodó, egy ismeretlen bölcs – kinek neve „magad”. Testedben lakik, maga a tested.
Több értelem van testedben, mint legjobb igazságodban. S vajjon ki tudja, mire kell testednek legjobb igazságod?
A „magad” nevet „én”-eden és büszke ugrándozásain. „Mit nekem a gondolat ez ugrásai és röptei? – mondja magának. Kerülő utak az én célomhoz. Én vagyok az „én” póráza és eszméinek sugalmazója. A „magad” így szól az „én”-edhez: „itt érezz fájdalmat”. S akkor szenved és gondolkozik azon, hogy miképen szüntethetné meg szenvedését – és épen e végre kell, hogy gondolkozzék.
A „magad” így szól az „én”-edhez: „itt érezz örömöt!” S akkor örül és gondolkozik azon, hogy még sokat örüljön – és épen evégre kell, hogy gondolkozzék.
Egy szavam van a test megvetőihez. Hogy ők megvetnek, ebben áll a tiszteletük. Ugyan mi az, a mi tiszteletet és megvetést és értéket és akaratot teremt?
A teremtő „magatok” teremté magának a tiszteletet és megvetést, teremte magának örömöt és jajt. A teremtő test teremté magának a szellemet, akarata egyik karjáúl.
Testnek megvetői! Még boldogságtokban és megvetéstekben is a „magatok” valóságát szolgáljátok. Mondom néktek: a „magatok” akar meghalni és az fordul el az élettől.
Nem bírja már azt, a mit legjobban szeret: magán túl teremteni. Ezt szereti legjobban, ez minden égő vágya.
De immár későnek látja erre az időt: – ezért a „magatok” valósága le akar tünni, óh testnek megvetői!
Le akar tünni, s ezért levétek a testnek megvetői. Mivelhogy nem bírtok már magatokon túl teremteni.
S ime! ezért vagytok az élet és a föld haragosai. Tudattalan írígység vagyon megvetéstek sanda pillantásában.
A ti utatok nem az én utam, óh testnek megvetői! Nem vagytok nékem hidak az emberfölötti ember felé!
Im-ígyen szóla Zarathustra.

Az örömökről és indulatokról

Én vérem, ha van erényed és az a te erényed, úgy az nem közös birtokod senki mással.
Persze, te nevén akarod szólítani és becézni; meg akarod cibálni a fülét és szórakozni akarsz véle.
És ime, nevét közösen bírod a néppel és magad is néppé és csordává lettél erényeddel együtt.
Jobb volna azt mondanod: „kimondhatatlan és megnevezhetetlen, a mi lelkem kínja és édessége s még beleimnek is éhessége”.
Erényed álljon magasabban, semhogy a nevek bizalmaskodhassanak véle: s ha beszélned kell róla, ne szégyeld, ha dadogva teszed.
Szólj hát és dadogj: „Ez az én „jóm”, ezt szeretem, így tetszik nékem igazán, csak így akarom én a jót.
Nem kell nékem, mint isten törvénye, nem kell nékem mint emberi szabály és szükség: nem kell nékem, hogy mutassa az utat földfeletti földek és paradicsomok felé.
Földi erény az, melyet én szeretek: kevés benne a bölcseség és legkevesebb a mindenek értelme.
Ámde ez a mondás nálam rakott magának fészket: ezért szeretem és bubusgatom – íme nálam ül aranyos tojásain.”
Igy kell dadognod és erényedet dicsérned.
Egykoron indulataid valának és gonoszaknak nevezéd őket.
Most pedig csak erényeid vannak meg: ezek indulataidból nőttenek. S származzál bár a hirtelen haragúak neméből, avagy a buják vagy a dühös hivők vagy bosszúszomjazók fajtájából:
Végezetre minden indulatod erénnyé vált és minden ördögöd angyallá. Valamikor vad kutyák valának pincédben, de végezetre madarakká és kedves éneklőkké váltak. Mérgeidből főzéd balzsamod; búbánat-tehenedet fejéd, íme emlői édes tejét szívod.
S ezentúl nem nő belőled gonosz, hanemha a gonosz, a mi erényid harcából nő.
Én vérem, ha szerencsés vagy, úgy egy erényed van és semmi több: im-ígyen könnyebben mégy át a hídon.
Kitüntető dolog, ha sok erényed van, ámde nehéz sors; és sokan mentek a pusztába és megölték magukat, mert belefáradtak, hogy erények csatái és csataterei legyenek.
Én vérem, vajjon rossz dolog-e a háború s a csata? De szükséges ez a rossz, szükséges az irígység és a bizalmatlanság és a rágalmazás erényeid között.
Lám, mint sóvárog mindegyik erényed a legmagasabb után: egész szellemed kivánja, hogy az ő hirnöke legyen, minden erőd kivánja haragban, gyűlöletben és szeretetben.
Féltékeny minden erény a másikra s a féltékenység borzasztó dolog. S erényeket is tönkre tehet a féltékenység.
A kit a féltékenység lángja körülveszen, az végezetre skorpió módjára maga ellen fordítja mérgezett fullánkját.
Óh, én vérem, avagy nem láttad-e még, hogy az erény önmagát rágalmazza és szúrja agyon?
Az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni s ezért szeretned kell erényeidet: mivelhogy miattuk mégy majd tönkre.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
A halovány gonosztévőről.
Birák és áldozópapok! Nem akartok előbb ölni, mignem az állat lehorgasztotta fejét? Ime, a halovány gonosztevő lehorgasztotta fejét: szeméből a nagy megvetés szól.
„Énem olyasvalami, a mit le kell győzni; énem az ember nagy megvetése”: ez szól ebből a szemből.
Hogy önmagát elitélte, ez vala legmagasabb pillanata: ne engedjétek vissza a fenköltet alacsonyságába!
Nincs megváltás annak, a kit énje szenvedtet, hanemha a gyors halál. Öléstek, birák, irgalom legyen és ne bosszú. S miközben öltök, vigyázzatok, hogy magát az életet igazoljátok!
Nem elég kibékülnötök azzal, akit megöltök. Szomoruságtok legyen az emberfölötti ember szeretete: im-ígyen igazoljátok azt, hogy még éltek!
„Ellenség”, – ezt mondjátok, de azt ne, hogy „gonosztévő”; „beteg”, – ezt mondjátok, de azt ne, hogy „gaz”; „botor”, – ezt mondjátok, de azt ne, hogy „bűnös”.
És te, vörös bíró, ha hangosan mondanád, mi mindent tettél már gondolatban: minden kikiáltaná: „Pokolba a fertővel és a mérges féreggel!”
Azonban más a gondolat, más a tett és más a tett képe. Az ok kereke nem gördül közöttük.
Egy kép sápasztotta el ezt a sápadt embert. Egyforma nagyok valának, mikor elkövette, ő és a tett: ámde nem tudta elviselni képét, miután elkövette.
Immár mindig egy tett tettesének látta magát. Őrültségnek nevezem ezt: a kivétel lényeggé változék szemében.
A mért vonal lebűvöli a csirkét; a csapás, melyet ő mért, lebűvölé szegény eszét – a tett utáni őrületnek hívom ezt.
Halljátok, ti birák! Van még más őrület is: a tett előtti. De ti nem bujtatok eléggé mélyen ebbe a lélekbe!
Igy szól a vörös biró: „Ugyan minek ölt ez a gonosztévő? Rabolni akart.” Ámde én azt mondom néktek: lelke vért kívánt, nem ragadományt: a kés boldogságát szomjuhozá!
Szegény esze azonban nem fogta föl ezt az őrültséget és rábeszélte őt. „Mit az a kis vér!” – mondá – „nem rabolnál is egyúttal egy keveset? Nem állnál egy kicsit bosszút is?”
És ő hallgatott szegény értelmére: ólomként nehezedett reá szava – s gyilkolván, rabolt. Nem akarta szégyelleni őrültségét. És ime, bűnének ólma ránehezedik és szegény esze ismét oly merev, oly bénult, oly nehéz. Ha csak meg tudná rázni a fejét, úgy legördülne terhe: ámde ki tudná megrázni ezt a fejet?
Mi ez az ember? Raja a betegségeknek, a melyek a szellem által világszerte terjednek: így akarnak zsákmányt ejteni.
Mi ez az ember? Gomolyaga vad kígyóknak, a melyek ritkán vannak békén egymás mellett – így hát szétválva mennek zsákmányt keresni világszerte.
Nézzétek ezt a szegény testet! Amit szenvedett és kivánt, azt magyarázta magának ez a szegény lélek – és gyilkos örömnek és a kés boldogsága után való sóvárgásnak magyarázta.
A ki most megbetegszik, azt megrohanja a rossz, a mi most rossz: fájdalmat akar okozni azzal, a mi néki fáj. De voltak más idők és volt más rossz és jó.
Egykor a kételkedés és maga-akarás gonoszát jelentett. Akkoron a beteg eretnekké és boszorkánynyá lőn: mint eretnek és boszorkány szenvedett fájdalmat és akart fájdalmat okozni.
De ez sehogysem fér fületekhez: a ti „jó”-toknak árt, azt mondjátok. De mit nékem a ti „jó”?tok!
Sok dolog a ti jótokon utálatra gerjeszt engem s bizony nem a rossza. Hisz kivánnám, volna őrületük, a mely tönkretenné őket, miként ezt a sápadt gonosztévőt.
Bizony, bizony, szeretném, ha őrületük neve igazság volna, vagy hűség, vagy igazságosság: de erényük olyan, hogy hosszú életűek lehessenek és hitvány kedvtelésben éljenek.
Karfa vagyok a folyón: fogjon meg, a ki tud! De mankótok nem vagyok. Im-ígyen szóla Zarathustra.

Az írásról és az olvasásról

Minden írás közűl csak azt szeretem, a mit valaki vérével ír. Irj vérrel: és meglátod, hogy a vér szellem.
Nem könnyű dolog idegen vért megérteni: gyűlölöm az olvasó naplopókat.
A ki ismeri az olvasót, az többé nem tesz semmit az olvasóért. Még egy évszázad olvasó – s maga a szellem is bűzleni fog. Hogy mindenkinek szabad olvasni, ez idővel nem csak az irást rontja meg, hanem a gondolkozást is.
Egykoron a szellem isten vala, azután emberré lőn, íme pedig még csőcselékké lészen.
Ha ki vérrel irja igéit, az nem szereti, hogy olvassák, hanem, hogy tanulják.
A hegyek között a legközelebbi út: csúcstól csúcsig; de erre az útra kell, hogy hosszú lábad legyen. A mondások legyenek csúcsok, s a kikhez szólanak: nagyok és magasnövésűek.
Ritka és tiszta levegő, közelvaló veszedelem, vidám, incselkedéssel teljes szellem: ezek illenek egymáshoz.
Manókat szeretnék magam körül, mert bátor vagyok.
A bátorság, a mi elhessegeti a kisérteteket, maga teremt magának manókat, mivelhogy a bátorság nevetni akar.
Nem érzek már veletek: ez a felhő, a melyet magam alatt látok, ez a feketeség és ólom – ép ez a ti viharfelhőtök.
Ti fölfelé tekintgettek, ha föl akartok emelkedni.
Én pedig lenézek; mivelhogy már fölemelkedém.
Ki tud közületek egyszerre nevetni és lelkesülni?
A ki a legmagasabb hegyre hág, az nevet minden szomorú-játékot és szomorú-valóságot.
Gondnélkülinek, gúnyosnak, erőszakosnak: így akar a bölcseség; nőstény ő és mindig csak harcost szeret.
Mondjátok: „az élet nehéz teher.” De hát mire volna délelőtti büszkeségiek és esteli megadástok?
Az élet nehéz teher: de hát ne tegyétek magatokat olyan gyöngéknek! Mindnyájan, férfi és nő, teherbíró szamarak vagyunk.
Vajjon miben vagyunk egyek mi és a rózsabimbó, a mely reszket, mivelhogy egy csöpp harmat nyugszik testén?
Igaz: nem azért szeretjük az életet, mert megszoktuk az életet, hanem, mert megszoktuk a szeretetet.
Mindig van egy kis őrültség a szerelemben. De mindig van egy kis okosság is az őrületben.
S én is, a ki jó szívvel vagyok az élet iránt, úgy látom, hogy pillangók és szappanbuborékok és az ő fajtájuk-emberek tudnak legtöbbet a boldogsághoz.
Ha ezeket a könnyü, bohó, hímes, lebegő lelkeket röpdösni látja: ez Zarathustrát könnyre, dalra csábítja.
Csak olyan istent tudnék hinni, a ki táncolni tud.
S mikoron ördögömet látám, komolynak, alaposnak, mélységesnek, ünnepélyesnek látám: a nehézség szelleme volt ő, – általa esnek mindenek.
Nem haraggal ölsz, hanem nevetéssel. Rajta, öljük meg a nehézség szellemét!
Megtanulék járni: azóta futni engedem magam. Megtanulék röpülni: azóta nem várom, hogy toljanak, ha mozdulni akarok.
Ime könnyű vagyok, íme repűlök, íme magam alatt látom magam, íme isten táncol képemben.
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A hegyi fáról

Zarathustra észrevette volt, hogy egy ifju kerülgeti őt. És mikoron egy este egyedül mendegélt a várost körülzáró hegyek között, a melynek neve „a tarka tehén”: íme, menetközben találkozott ezzel az ifjúval, a mint egy fához támaszkodva ült és fáradt tekintettel nézett a völgybe. Zarathustra megfogá a fát, a mely alatt az ifjú ült és szóla im-ígyen:
„Ha ezt a fát kezemmel meg akarnám rázni, nem birnám.
Ámde a szél, a melyet nem látunk, kínozza és hajlítja, a merre csak akarja. Legjobban hajlíttatunk és kínoztatunk láthatatlan kezektől.” Ekkor megdöbbenve fölkelt az ifjú és monda: „Ime hallom Zarathustrát és ép most gondoltam reá.” Zarathustra pedig felelé: „Miért, hogy ezért megijedsz? – Ám az emberrel ugyanúgy áll a dolog, miképen a fával.
Mennél jobban törekszik magasba, fénybe, annál erősebben törekszik gyökere a földbe, lefelé, a sötétbe, mélybe, – le a gonoszba.” „Igen, a gonoszba!” – kiáltá az ifjú. – „Hogyan lehetséges az, hogy felfedezted lelkemet?”
Zarathustra mosolygva mondá: „Egynémely lelket sohasem fognak fölfedezni, hanemha előbb föltalálják.”
„Igen, a gonoszba!” – kiáltá ismét az ifjú. – „Valót beszélsz, Zarathustra. Magam sem bizakodom magamban, mióta a magasba törekszem és más senki sem bizakodik én bennem – vajjon miként van ez? Tulságosan gyorsan váltok képet: mám ellene mond tegnapomnak. Gyakorta átugrom a fokokat, ha fölfelé megyek, – ezt egyetlen fok sem bocsátja meg nékem.
Ha fent vagyok, mindig egyedül találom magam. Senki sem szól hozzám, a magánosság jege borzongat. Mit is akarok a magasban? Mennyire szégyellem fölhágásom és botorkálásom! Mint gúnyolom heves lelkendezésemet! Mint gyűlölöm! a röpülőt! Mily fáradt vagyok a magasban!”
Ezzel elnémula az ifjú. Zarathustra pedig nézegeté a fát, amelynél állának és szóla im-ígyen:
„Imhol ez a fa magában áll a hegyen; magasra nőtt ember, állat feje fölé.
És ha beszélni akarna, nem volna, a ki megértené: oly magasra nőtt vala.
Ime vár és vár, – vajjon mire is vár? Túlon-túl közel lakozik a fellegek székhelyéhez: nemdenem az első villámra vár?”
Zarathustra szavaira az ifjú heves taglejtéssel kiálta föl: „Igen, Zarathustra, valót beszélsz. Leszállásom sovárogtam, a mikor föl, a magasba törekedtem, s te vagy a villám, akire vártam! Ime, mi vagyok én, mióta te megjelentél nékünk? A reád való irígykedés az, a mi engem szerte zilált!” Igy szólt az ifjú és keservesen sírt.
Zarathustra azonban átkarolá őt és magával vivé.
Miután pedig egy ideig együtt menének, Zarathustra megszólala: Szívem szakasztja meg. Szavadnál jobban jelenti nékem szemed minden veszedelmedet. Még nem vagy szabad, te még keresed a szabadságot. Álmatlan-lázassá tőn téged keresésed és beteg virrasztóvá.
A szabad magasságba törekszel te, csillagokat szomjuhoz a te lelked. Ámde gonosz ösztöneid is szomjuhozzák a szabadságot.
Hogy ereszd szabadon, veszett ebeid azt akarják; gyönyörtől ugatnak pincéikben, ha szellemed minden bilincsét széttörni igyekszik. Még fogolynak látlak, aki a szabadságot forgatja eszében: óh, okossá válik az ilyennek lelke, de alattomossá és gonosszá is.
Még a szellem szabadosának is meg kell tisztúlnia. Sok börtön és dohosság maradt még benne; tisztúlnia kell még szemének. Igen, én ösmérem veszedelmedet. De szerelmemre és reménységemre kérlek: ne vesd el szerelmedet és reménységedet!
Még nemesnek érzed magad, s még nemesnek éreznek a többiek is, a kik nehéz szívvel vannak irántad és horgas szemet vetnek utánad. Tudd meg, hogy a nemes mindenkinek útjában áll.
A jóknak is útjokban áll a nemes: és még ha jónak hívják is, ezzel csak távoztatni akarják.
Ujat akar teremteni a nemes és uj erényt. Régit akar a jó és azt, hogy a régi fentarttassék.
Ámde nem az a nemes veszedelme, hogy jóvá válik, hanem hogy orcátlanná és gúnyolódóvá, megsemmisítővé.
Óh, én ösmerék nemeseket; elveszíték minden magas reménységüket. Akkoron azután orcátlanul élék rövid élvezeteiket és céljukat alig veték egy napon túl.
„A szellem is kéj” – mondák. Akkoron szellemük szárnyaszegett lőn: íme földön csúszik és rágástól rondán.
Egykoron azt hivék, hogy hősök lesznek: most pedig kéjhajhászók. Bánat és borzalom nekik a hős.
De szerelmemre és reménységemre kérlek: ne vesd ki lelkedből a hőst! Im-ígyen szóla Zarathustra.

A halál prédikátorairól

A halál prédikátorairól.
Vannak a halálnak is prédikátorai: s a föld tele van olyanokkal, a kiknek az élettől-elfordulást kell prédikálni.
Tele van a föld a fölöslegesekkel, elromlott az élet a túlontúl-sokaktól. Bárcsak az „örökélet”-tel el-kicsalnák őket ebből az életből!
„Sárgák”-nak hivatnak a halál prédikátorai vagy „feketék”-nek. De én még más színekben is mutatom őket.
Imhol: a félelmetesek, a ragadozó állatot hordozzák magukban s nincs egyéb választásuk, hanemha élvezet vagy a maguk marcangolása. És még élvezetük is a maguk marcangolása.
Még emberekké sem lettek, ezek a félelmetesek: hadd prédikálják az élettől-elfordulást s pusztuljanak maguk is!
Imhol: a sorvadó lelküek; alig születtek s máris a fáradság és lemondás tanait sóvárogják.
Szivesen meghalnának s szeretnék, ha mi ezt az akaratukat helybenhagynók!
Vigyázzunk, nehogy fölébresszük ezeket a holtakat és megsértsük ezeket az eleven koporsókat!
Találkozik velük beteg vagy aggastyán, vagy holttest: rögtön azt mondják „nyilvánvaló lőn az élet hivsága. „Pedig csak az ő hivságuk lőn nyilvánvaló és szemöké, a mely a létnek ezt az egyetlen látványát látja.
Vaskos buskomorságba burkolózva és sóvárogva az az apró történeteket, a mik halált hoznak: így várakoznak fogukat összefogva. Avagy: nyalánkságok után nyúlnak s közben gúnyolják gyerekségüket: csüngenek szalmaszál-éltükön és gúnyolódnak, hogy szalmaszálon csüngenek.
Ez a bölcseségük: „bolond, a ki élve marad, de még oly bolondok vagyunk! És éppen ez a legnagyobb bolondságunk az életben!” „Az élet csupa kín” – mondják mások és nem hazudnak: úgy hát tegyetek róla, hogy ti megszünjetek! Tegyetek róla, hogy az élet megszünjék, a mely csupa kín!
És tanítsa virtustok ezt: „öld meg magad! Lopd el magad! „A kéj bűn” – mondja az egyik, a ki a halált prédikálja – „menjünk hát félre és ne nemzzünk gyermeket!”
„Szülni fáradságos” – mondja a másik – „minek még szülni? Hisz csak boldogtalanokat szülünk!” – Ők is a halál prédikátorai. „Részvétre van szükség” – mondja a harmadik. „Vegyétek a mim van! Vegyetek, engem, a mi vagyok! Annál gyöngédebben köt magához az élet!”
Ha pedig részvétük való volna, megkeserítenék felebarátjuk életét. Gonoszság: ez volna igazi jóságuk.
Ámde ők szabadulni akarnak az élettől: mit bánják ők, hogy másokat még szorosabbra láncolnak bilincseikkel és ajándékaikkal!
És ti is, kiknek az élet verejtékes dolog és vad hajsza: nemdenem nagyon életuntak vagytok? Nemdenem nagyon megértetek a halál prédikációjára?
Ti mindnyájan, a kik szeretitek a verejtékes dolgot és a gyorsat, ujat, idegent, rosszul fértek meg magatokkal, szorgalmatok megfutamodás és vágya a magatok-felejtésének.
Ha erősebben hisztek vala az életben, kevésbbé vetitek magatokat zsákmányul a pillanatnak. De várni nincs elég tartalmatok – még lustálkodni sem!
Mindenütt hangzik a halál prédikátorainak szózata és a föld tele van olyanokkal, a kiknek halált kell prédikálni.
Vagy „az örök életet”: ez nekem egyre megy, hacsak hamar elpusztulnak!
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A háborúról és a harcosokról

Nem kell nékünk, hogy legjobb ellenségeink kiméljenek, sem pedig azok, a kiket szívből szeretünk. Hadd mondjam meg hát néktek az igazat!
Harcos testvéreim! Szívből szeretlek benneteket, hozzátok hasonló voltam és vagyok. És én vagyok legjobb ellenségetek is. Hadd mondjam meg hát néktek az igazat!
Tudom, hogy gyűlöletet és irigységet tápláltok sziveitekben. Nem vagytok elég nagyok, hogy gyűlöletet és írigységet ne ismernétek. Legyetek hát elég nagyok, hogy ne szégyenkezzetek miattok!
És ha nem tudtok a megismerés szentjei lenni, legyetek legalább a harcosai. Mert ezek az ilyen szentségnek bajtársai és előőrsei.
Sok katonát látok: bár látnék sok harcost! „Egyenruha”-nak hívják viseletüket: vajha ne lenne „egyenruha”, a mit alatta rejtenek! Szemetek mindig ellenséget keressen – a ti ellenségteket. És egynémelyitek első pillantásra gyűlöletet kelt.
A ti ellenségteket keressétek, a ti hadatokat viseljétek és a ti eszméitekért! És ha eszmétek elbukik, úgy becsületességtek még ezen is üljön diadalt.
Szeressétek a békét de csak azért, hogy uj háborúk eszköze. És a rövid békét jobban, mint a hosszantartót.
Nem munkára serkentelek, hanem harcra. Nem békére serkentelek, hanem győzelemre. Munkátok legyen harc, békétek legyen győzelem! Csak akkor ülhettek csöndben és békén, ha íjjatok és nyilatok van: különben fecsegtek és nyelvet mértek. Békességtek legyen győzelem! Azt mondjátok: az igaz ügy szentesíti még a háborút is. Én pedig azt mondom nektek: az igaz háború szentesít minden ügyet. A háború és a bátorság több nagy dolgot szültenek, mint a felebaráti szeretet. Nem szánalmatok, hanem vitézségtek menté meg eleddig a hajótörötteket.
Mi jó? kérditek. Vitéznek lenni jó dolog. Hadd beszéljenek a kis leányok: „jó dolog az, a mi szép is, megható is”. Szívteleneknek hivattok: de szívetek igaz és én szeretem szívességtek szemérmét. Ti szégyenlítek áradástokat és mások szégyenlik apadásukat.
Rútak vagytok? Nosza, én véreim! Vegyétek magatokra a fenségeset, a rút köpönyegét!
És ha lelketek fölemelkedik, magas kedvre derül, fenségtekben gonoszság vagyon, Ismerlek titeket.
A gonoszságban találkozik a magas kedvü és a gyönge. Ámde félreértik egymást. Ismerlek titeket.
Csak olyan ellenségtek legyen, a kit gyülölni kell, s ne olyan, a ki megvetendő. Büszkéknek kell lennetek a ti ellenségtekre: akkor ellenségtek sikerei a ti sikereitek is.
Lázadás – ez a rabszolga előkelősége.
A ti előkelőségtek legyen engedelmesség! Még parancsotok is engedelmesség legyen!
A jó harcos fülének kedvesebb a „neked kell”, mint az „én akarom”. És ha valamit szeretnétek, azt előbb parancsoltassátok magatoknak. Az élet szeretete legyen legmagasabb reményetek szeretete: és legmagasabb reményetek legyen az élet legmagasabb gondolata!
S legmagasabb gondolatát hadd parancsoljam én néktek – és ez így szól: az ember valami, aminek fölébe kell kerülni!
Éljétek hát élteteket, az engedelmesség és háború életét! Mit ér a hosszú élet!
Melyik harcos akarja, hogy kiméljék!
Én nem kiméllek, – szívből szeretlek, én harcos testvéreim!
Im-ígyen szóla Zarathustra.

Az új bálványról

Valahol vannak még népek és nyájak, de nem nálunk, én véreim: itt államok vannak.
Állam? Mi az? Nosza, nyissátok ki fületeket, mert most a népek haláláról szólok.
„Állam”, ez a neve a szörnyetegnek, amely leghidegebb minden szörnyeteg között. Hidegen hazudik is; és ez a hazugság csúszik-mászik ki szájából: „Én, az Állam, vagyok a Nép”.
Hazugság ez! Teremtők valának, a kik a népeket teremték és föléjök szegzének hitet és szeretetet: im-ígyen szolgálák az életet.
De megsemmisítők ők, a kik cselt vetnek sokaknak és államnak nevezik: pallóst és száz éhes vágyat szegeznek föléjök. Ahol van még nép, nem érti az államot és gyülőli mint álnok tekintetet s bünt az erkölcs és jog ellen.
Ezt a jelt adom néktek: minden népnek megvan a maga nyelve jót, gonoszat szólni: ezt nem érti a szomszéd. Erkölcsre, jogra tulajdon beszédet talált ki.
Ámde az állam a jó és gonosz minden nyelvén hazudik; s valamit beszél, hazudik – s valamije van, lopta azt.
Hamis rajta minden; lopott fogakkal harap, ő, a harapós. Hamisak még belei is.
Jó és gonosz nyelv zavara: ezt a jelt adom néktek mint az állam jelét. Valóban, halni-akarást jelent ez a jel! Valóban, a halál prédikátorainak int!
Szerfölött sokan születnek: a fölöslegesek számára találták ki az államot!
Lám, hogyan csalogatja magához a fölöslegeseket. Hogyan nyeli, rágdossa őket és kérődzik rajtok!
„Nincs a földön nagyobb nálamnál: az Isten rendező ujja vagyok én”, így bőg a fenevad. És nemcsak hosszúfülüek és rövid szemüek borúlnak előtte térdre! Óh, nagy lelkek ti, bennetek is dörmögi sötét hazugságait! Óh kifürkészi a dús szíveket, a melyek örömest tékozolják magukat!
Igen, titeket is kifürkész, a régi isten legyőzőit! Elfáradtatok a harcban, s fáradságtok íme az uj bálványt szolgálja!
Hősöket és érdemdúsakat szeretne maga körül az uj bálvány! Szivesen sütkérezik jó lelkiismeretek verőfényében, – ő, a hideg szörnyeteg! Mindeneket meg akar néktek adni, ha ti imádandjátok, ő, az uj bálvány, im-ígyen vásárolja meg magának a ti erényetek fényét és büszke szemetek tekintetét.
Horogra akarja keríteni veletek a fölöslegeseket! Igen, pokoli praktika találtatott itt ki, a halál paripája, isteni tisztelet cicomájában csörögve!
Valóban, tömeges halál találtatott itt ki, a mely magát életként dicsőíti: valóban szívszerinti szolgálat ez a halál minden prédikátorának!
Államnak hívom, a hol mindenek méregivók, jók és gonoszok: államnak, a hol mindenek elveszejtik magukat, jók és gonoszok: államnak, a hol mindenek lassú öngyilkossága „az élet”-nek hivatik.
Lám, ezek a fölöslegesek! Ellopkodják a föltalálók míveit és a bölcsek kincsét: miveltségnek hívják lopásukat – és minden nyavalyává és gonoszszá változik kezükben!
Lám, ezek a fölöslegesek! Mindig nyavalyásak, kihányják epéjüket és újságnak nevezik. Elnyeldesik egymást s még megemészteni sem tudják egymást.
Lám, ezek a fölöslegesek! Gazdagságot szereznek és egyre jobban szegényednek véle. Hatalmat akarnak és először a hatalom feszítő vasát: sok pénzt – ezek a nem-tehetősek!
Lám, mint másznak, ezek a gyors majmok! Átmásznak egymáson és im-ígyen vonszolják egymást iszapba és mélységbe. Mindnyájan a trónhoz iparkodnak: ez a bogaruk – mintha a boldogság trónon ülne! Gyakorta iszap ül a trónon – és gyakorta a trón is iszapon.
Őrülteknek látom valahányát és mászó majmoknak és túlhevülteknek. Ronda szagát érzem bálványuknak, a hideg fenevadnak: ronda szagukat érzem valamennyiüknek, ezeknek a bálványimádóknak.
Én véreim! avagy meg akartok-e fúlni szájuk és éhes vágyaik gőzében? Még jobb, ha szétzúzzátok az ablakokat és a szabadba ugortok! Ugyan térjetek ki a bűzösségnek! Távozzatok a fölöslegesek bálványimádásától!
Ugyan térjetek ki a bűzösségnek! Távozzatok ezeknek az emberáldozatoknak gőzéből!
Még most is szabad a föld nagy lelkeknek. Magoknak-lakók és párosan lakók számára még sok üres hely van, a melyek körül csöndes tengerek illata lengedez.
Még most is szabad a nagy lelkeknek a szabad élet.
Valóban, a ki kevéssel bír, annál kevésbbé bíratik: dicsértessék a szűkös szegénység!
Csak, a hol az állam megszűnik, csak ott kezdődik az ember, a ki nem fölösleges: ott kezdődik a szükséges ember dala, ez az egyetlen, pótolhatatlan dallam.
Ott, a hol az állam megszűnik, – nosza tekintsetek oda, én véreim! Nem látjátok, nem látjátok a szivárványt és az emberfölötti emberhez vezető hidakat?
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A piac legyeiről

Menekülj barátom, magánosságodba! Látom, hogy elbódultál a nagy emberek zsibongásától és hogy össze-vissza szurkáltak a hitvány legyek fullánkjai.
Hozzád méltón tud hallgatni veled erdő és szikla. Légy ujra olyan, mint a fa, amelyet szeretsz, a terebélyes: némán és hallgatva-figyelve borúl a tengerre.
A hol a magánosság megszűnik, ott kezdődik a piac; és a hol a piac kezdődik, ott elkezdődik a nagy színjátszók zsibongása és a mérges legyek zümmögése is.
A világon a legjobb dolgok sem érnek még semmit, ha nincs valaki, a ki először játékszínre hozza: nagy embereknek hívja a nép ezeket a játékmestereket.
Csak kevéssé érti meg a nép a nagyot: azaz a teremtőt. De sok az érzéke minden játékmester és a nagy dolgok komédiásai iránt. Az uj értékek feltalálói körül forog a világ; – forgása szemmel nem látható. Ámde a komédiások körül forog a nép és a hírnév: ez a „világ folyása.”
Szellemes a komédiás, de szellemében kevés a lelkiismeret. Mindig csak abban hisz, a mivel a legerősebb hitet ébreszti – a maga iránti hitet.
Holnap megint ujat hisz és holnapután megint ujabbat. Érző inai gyorsan járnak, mint a népé és változékony a szimatja.
Fellökni, – ez néki annyi, mint: bebizonyítani. Elbolondítani, – ez néki annyi, mint: meggyőzni. És a vért minden ok közt a legjobbnak tartja.
Az olyan igazságot, a mi csak finom fülekbe csúszik, hazugságnak, buboréknak hívja. Valóban, csak olyan istenekben hisz, a kik nagy zajt csapnak a világon! Tele van a piac ünnepélyes csepűrágókkal – és a nép hivalkodik nagy embereivel! Őket tekinti a pillanat urainak. Ámde a pillanat nyomja őket: így hát ők is nyomnak téged. S tőled is igent vagy nemet akarnak hallani. Óh jaj! te a mellette és ellene szóló okok közé akarod helyezni székedet?
Ezekre a föltétlenekre és tolongókra ne légy féltékeny. Te, az igazság barátja! Az igazság még sohasem ment karonfogva föltétlennel. Ezeknek a hirtelenkedőknek miatta térj vissza bátorságos magánosságodba: csak a piacon támadnak reád igen?-nel vagy nem?-mel. Lassan tapasztal minden mély kút: soká kell várnia, még megtudja, mi esék mélységébe.
Távol a piactól és dicsőségtől teljesedik minden nagy dolog: örök idők óta távol a piactól és dicsőségtől laknak az uj értékek föltalálói.
Menekülj barátom, magánosságodba: látom, hogy fene-legyek szurkálták össze-vissza. Menekülj oda, a hol érdes, erős szellő fújdogál. Menekülj, barátom, magánosságodba! Nagyon is közel éltél a kis emberekhez és a hitványokhoz. Menekülj láthatatlan bosszújok elől! Színbosszúval telvék ellened. Ne emeld többé karodat ellenök! Se szerük, se számuk s nem a te osztályrészed, hogy légycsapójuk legyél. Se szerük, se számuk ezeknek a kis embereknek és hitványaknak, pedig esőcsepp és giz-gaz már sok kevély nagy házat döntött romba. Te nem vagy kő és máris kivájt a sok csepp. Valamikor még széttörve és szétrepedve látlak a sok csepptől.
Látom, hogy elkínoztak a fene-legyek, véresre sebeztek száz helyen; és büszkeséged még csak nem is haragszik.
Vért kivánnak tőled angyali ártatlansággal, vért sóvárognak vértelen lelkeik, ezért hát szurdosnak angyali ártatlansággal.
De te, mélységes, túlontúl mélyen szenvedsz még apró sebektől is; s mielőtt meggyógyítnád magad, íme másik mérges féreg mászik át kezeden. Túlontúl büszkének tudlak, semhogy ezeket a falánkokat megölnéd. Óvakodj azonban, nehogy végzeteddé váljék minden ádáz igaztalanságaikat viselned!
Dicséreteikkel is körülzsonganak: tolakodás a dicséretük. Ezzel csak bőröd és véred közelébe akarnak férkőzni.
Hizelegnek néked, mint valami istennek vagy sátánnak; pityeregnek előtted mint valami isten vagy sátán előtt. Ne törődj velök! Hizelgők ők és pityergők s nem egyebek.
Sokszor kedves színben alakoskodnak előtted. De ez vala mindig a gyávák okossága. Bizony, bizony, okosak a gyávák!
Sokan agganak rajtad szűk lelkükkel, – aggasztó vagy te nékik mindenha. Valamin sokat agganak, az mind aggasztóvá válik szemükben. Minden erényedért fenyítenek téged. Csak egy dolgot bocsátanak meg néked tiszta szivből: botlásaidat.
Mivelhogy szelid vagy és igaz lelkü, így szólsz: „nem az ő bűnök, hogy életük olyan alacsony. „Ámde az ő szűk lelkük im-ígyen gondolkozik: „bűn minden magasabbrendű élet”.
És légy bár szelid hozzájuk, mégis úgy érzik, mintha megvetnéd őket; és jótéteményeidet rejtett kártéteményekkel fizetik vissza. Szótalan büszkeséged soha sincs innyükre; ujonganak, ha egyszer elég szerény vagy a hiuságra.
A mit valakin megösmérünk, meg is gyúlasztjuk rajta. Ennek okáért óvakodj a kis emberektől!
Előtted kicsinyeknek érzik magukat és alacsonyságuk parázsa láthatatlan bosszúra ízzik bennök.
Avagy nem veszed-e észre, hányszor némulának el, ha hozzájuk léptél és miként távozék erejük, hasonlatosan a kialvó tűz füstjéhez? Igen, barátom, a rossz lelkiismeretet jelented felebarátaidnak; mivelhogy hozzád méltatlanok. Ennek okáért gyűlölnek téged és szeretnék véredet szívni. Felebarátaid örökkön fene-legyek leendenek; valami nagy te rajtad, kell, növelje mérgüket és a légyhez való hasonlatosságukat.
Menekülj, barátom, magánosságodba és oda, a hol érdes, erős szellő fuvall. Nem a te osztályrészed, hogy légycsapójuk legyél. Im-ígyen szóla Zarathustra.

A szeplőtlen tisztaságról

Szeretem az erdőt. A városokban rosszúl él az ember: ott túlságosan sok a párzó kedvü.
Nemdenem jobb-e gyilkos kezére kerülni, mint párzó kedvü asszonyi-állatéra.
S nézzétek ezeket a férfiakat: – szemük elárulja – nem tudnak jobbat e földön, mint asszonyi állatnál feküdni.
Iszap van lelkűk mélyén és jaj, ha iszapjukban még szellem is lakozik!
Ha legalább állatokúl tökéletesek lennétek!
Ámde az állatoknak ártatlanság a tulajdonsága.
Talán azt javallom néktek, öljétek meg érzékeiteket? Én az érzékek ártatlanságát javallom néktek.
Szeplőtelen tisztaságot javallok-e néktek? A tisztaság némelyeknél erény, azonban sokaknál majdnem bűn.
Ezek ugyan megtartóztatják magukat: de a testi kivánság szuka-kutyája sandán tekintget minden tettükből.
Egészen erényük magaslatáig, egészen belé hideg lelkükbe követi őket ennek az állatnak békétlensége.
S mily kedvesen koldul a testi kivánság szukája egy kis lélekért, ha egy kis húst megtagadnak tőle!
Kedvelitek a szomorújátékokat és mindazt, a mi a szivet megszakasztja? Ám gyanakvó szemem a szukát keresi
. Szerfölött kegyetlen a szemetek és kéjre vágyva keres szenvedőket. Hátha csak kéjetek alakoskodik az együtt-szenvedés mezében.
Ezt a hasonlatot is mondom néktek: sokan, a kik ördögüket akarták kiüzni, ezenközben maguk is disznók lettek.
Ha kinek a maga-megtartóztatása nehezére esik, annak nem ajánlatos az: nehogy a pokolba vezessen, azaz a lélek iszapjára és párzó kedvére. Avagy szennyes dolgokról beszélek? Ezt nem tartom a legrosszabbnak.
A megismerő nem akkor húzódozik a víztől, ha az igazság szennyes, hanem ha sekély.
Bizony, bizony, vannak, kik fenékig tiszták: szelidebb lelküek, szívesebben s gyakrabban nevetnek, mint ti.
Ők a szeplőtelen tisztaságon is nevetnek és kérdezik: „Mi a szeplőtelen tisztaság!?”
Nemdenem balgaság a szeplőtelen tisztaság? Ámde ez a balgaság maga jött hozzánk, nem mi jöttünk ő hozzá.
Mi szívünk hajlékát ajánlók föl ennek a vendégnek: íme nálunk lakik, – maradjon, valamíg jól esik néki!”
Im-ígyen szóla Zarathusra.

A barátról

Kelleténél egygyel mindig több van körülöttem” – im-ígyen gondolkozik a remete. „Mindig csak egyszer egy, ez elvégre kettőt tészen!”
„Én” és „engem” mindig túlon-túl szapora beszédüek; miként lehetne kitartani, ha nem volna barátunk.
Mindig harmadmagával van a remete, ha egy barátja vagyon; ez a harmadik a parafa, a mely meggátolja, hogy a két másik beszélgetése ne sülyedjen a mélybe.
Óh, módfölött sok mélység fenyeget minden remetét. Ezért vágyódik olyan nagyon barátra és magasságra.
Másokba vetett hitünk elárulja, mi részt hiszünk magunkban. Barát után vágyódásunk a mi árulónk.
Gyakorta meg csak az írigységet akarjuk átugorni a szeretettel. És gyakorta támadunk és ellenséget szerezünk, elrejtendők, hogy megtámadhatók vagyunk.
„Légy legalább ellenségem” – így szól az igazi tisztelet, a mely nem mer barátságot kérni.
Barátot akarsz? Akkor háborút is akarj viselni érette: s hogy háborút viselhess, tudnod kell ellenségnek is lenned.
Barátodban még tisztelned kell az ellenséget is. Avagy egészen hozzáléphetsz-e barátodhoz, a nélkül, hogy átlépnéd? Barátod legyen legjobb ellenséged. Legközelebb légy hozzá szíveddel, ha ellene tusakodol.
Nem akarsz barátod előtt leplet viselni? Megtiszteled azzal, hogy úgy adod magad néki, a milyen vagy? De hisz ezért pokolba kiván téged!
A ki nem leplezkedik, megbotránkoztat: lám, nagy okotok van a meztelenségtől félnetek! Persze, ha istenek volnátok, akkor szégyelnétek köntöstöket!
Nincs cicomád barátodhoz elég méltó: mert kell, hogy neki nyílvessző légy, az emberfölötti ember felé sóvárgó.
Nézted-e már valaha barátodat, ha aludt, megtudandó, minő az ábrázata? Mert mi más különben barátod ábrázata? A magad ábrázata, érdes és tökéletlen tükörtől visszaadva.
Láttad-e már valaha barátodat aludni? Avagy nem ijedtél-e meg, hogy barátodnak ilyen az ábrázatja? Óh, barátom, az ember olyas valami, aminek fölébe kell kerülni!
A kitalálás és a hallgatás mestere legyen a barát: nem kell mindent látni akarnod. Álmod árulja el, mit teszen barátod ébren. Részvéted kitalálás legyen: a végre, hogy megtudd, vajjon barátodnak kell-e részvét? Lehet, hogy a száraz szemet és az örökkévalóság tekintetét szereti rajtad.
Barátoddal való részvéted rejtőzzék kemény héjba, törj ki rajta egy fogat, így lesz vele-szenvedésed finom és édes.
Tiszta levegő, magánosság, kenyér, orvosság vagy-e barátodnak? Némely ember a maga béklyóit sem tudja magáról leváltani és mégis barátja megváltója lészen.
Rabszolga vagy? Úgy nem lehetsz barát. Zsarnok vagy? Úgy nem lehetnek barátaid. Túlontúl soká rejtőzék rabszolga és zsarnok az asszonyi állatban. Ennek okáért az asszonyi állat még képtelen a barátságra: csak szerelmet ismer.
Az asszonyi állat szerelmében igazságtalanság és vakság lakozik minden iránt, valamit nem szeret. És még tudó szerelmében is van mindig megrohanás, villám és sötét éjjel a fényesség mellett.
Az asszonyi állatok még képtelenek a barátságra: macskák még mindig és azok is maradnak. Avagy legjobb esetben tehenek.
Az asszonyi állat még képtelen a barátságra. Ámde mondjátok meg nékem, ti férfiak, ki képes ti közületek a barátságra. Óh, mily szegények vagytok, ti férfiak, és mily fukar lelküek! Amennyit ti barátotoknak adtok, azt én szívesen adom ellenségemnek s nem szegényedem ezzel.
Pajtásság van a világon: bár volna barátság!
Im-ígyen szóla Zarathustra.

Az ezeregy célról

Sok országot látott vala Zarathustra és sok népet: im-ígyen sok sok nép „jó”-ját és „gonosz”-át fedezte föl. S nem talált vala Zarathusra nagyobb hatalmat a földön, mint a jót és gonoszt.
Nem élhetne nép, a mely nem értékelne, ha pedig fönn akar maradni, nem szabad úgy értékelnie, ahogy a szomszéd.
Sok, a mit ez a nép jónak hivott, más nép szemében gúny és gyalázat vala: így tapasztaltam. Sokat találtam itt gonosz nevezettel bélyegezve, ott meg bíbor díszszel cicomázva.
Sohasem értette meg a szomszéd a szomszédot: lelke mindig csodálkozott szomszédja őrültségén és gonoszságán.
A javak táblája függ minden nép fölött. Ime, az a győzelmek táblája, íme, az a hatalom akaratának szózata.
Dicséretes a népnek az, a mit nehéznek tart; a mi elengedhetetlen és nehéz, azt jónak nevezi, s a mi végső szükségből szabadít, a ritka, a legnehezebb, – azt szentnek magasztalja.
A minek uralmát, győzelmét, ragyogását köszöni, szomszédjának borzalmára és írigységére: az neki magas, első, a mérték-érték, minden dolog értelme.
Valóban, én véreim, ha egyszer megösmeréd egy nép szükségeit és egét és szomszédját: úgy eltalálod maga-lebirása törvényét és hogy miért hág ezen a lajtorján reménységei felé.
„Légy mindig első s magaskodj ki mindig a többiek fölött: féltő-írigy lelked ne szeressen mást, mint a barátot” – ez az ige megreszketteté a görög ember lelkét: s ezzel követé nagysága ösvényét.
„Mondj igazat s bánj derekasan íjjal-nyíllal” ezt tartotta kedvesnek is, nehéznek is az a név, a melytől nevem ered, – az a név, a mely nekem kedves is, nehéz is.
„Tiszteld apádat és anyádat, s testestől-lelkestől légy kedvökre”: a legyőzésnek ezt a tábláját függeszté egy másik nép maga fölé és hatalmassá és örökké lőn vele.
„Légy hű a hűség kedvéért, vess becsületet és vért gonosz és veszedelmes dolgok kockájára is”: magát így tanítva győzé le magát ismét egy másik nép, s így legyőzve lőn méhe áldott és nagy reménységekkel terhes.
Bizony, bizony, az emberek önmaguk adták maguknak minden „jó”-jukat és „gonosz”-ukat. Bizony, bizony, nem kapták azt, nem találták, nem esett az közéjük felülről, mint mennyei szózat. Csak az ember tőn értékeket a dolgokba, hogy magát fentarthassa, – csak ő teremte értelmet a dolgoknak, emberi értelmet! Ennek okáért hívja magát „ember”-nek, vagyis: az értékelőnek.
Értékelni annyi, mint teremteni: halljátok, ti teremtők! Értékelni: ez minden értékelt dolog értéke és klenódiuma.
Csak az értékelés adja meg az értéket: és értékelés nélkül a lét diója üres héj volna. Halljátok, ti teremtők!
Az értékek változása – ez a teremtők változása. Mindig megsemmisít, a kinek sorsa, hogy teremtő legyen.
Először népek valának a teremtők s csak később egyének; valóban az egyén maga is a legifjabb teremtmény.
A népek egykoron a „jó” tábláját függeszték maguk fölé. Uralkodni akaró szeretet és engedelmeskedni akaró szeretet teremtének maguknak ilyen táblákat.
Régebbi a csorda szeretete, mint az „én” szeretete: s valamíg a jó lelkiösméret a csordánál vagyon, csak a rossz lelkiösméret mondja: „én”.
Valóban, a ravasz „én”, a szeretetlen, a mely a maga hasznát keresi sokak hasznában: ez nem szüli a csordát, hanem megöli.
Szerető lelkek valának mindig és teremtők, a kik a jót, gonoszat teremték. A szeretet tüze izzik minden virtusuk nevében és a harag tüze.
Sok országot látott vala Zarathusra és sok népet: nem talált vala Zarathustra nagyobb hatalmat a földön, mint a szerető lelkek míveit: „jó” és „gonosz” a nevük.
Valóban, szörnyeteg a hatalma ennek a dicséretnek és korholásnak. Mondjátok, én véreim, ki fékezi meg őt nékem? Mondjátok, én véreim, ki vet pányvát a fenevadnak ezer nyakába?
Ezer cél volt eleddig, mivelhogy a népek ezeren valának. Csak az ezer nyak pányvája hiányzik még, hiányzik az Egy Cél. Az emberiségnek még nincs célja.
De mondjátok hát, én vérem: ha az emberiségnek még nincs célja, él-e már ő – maga is?
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A felebaráti szeretetről

Tolongtok felebarátotok körül s ezt a cselekedetet szép szavakkal jelölitek. De én mondom néktek: a ti felebaráti szeretetetek csak a magatokhoz való rossz szeretetetek.
A felebaráthoz menekültök önmagatok elől s szeretnétek ezt erénynyé tenni: ám én átlátom a ti önzetlenségteket.
A „Te” öregebb, mint az „Én”; a „Te” már szentté avattatott, de még nem az „Én”: ennélfogva felebarátjához tolong az ember.
Vajjon a közel-való felebarát szeretetét javallom-e néktek? Sokkal szivesebben javallom néktek a közel-való felebarát kerülését és a legtávolabbi szeretetét!
A közel-való felebarát szereteténél magasabbrendü a legtávolabbi és jövendő szeretete; s az ember szereteténél magasabbrendü előttem a dolgok és délibábok szeretete.
Ez a délibáb, mely előtted szállong, én vérem, szebb mint te; miért nem adod néki húsod és csontjaid?
Átalljátok és nem szeretitek magatokat eléggé: ezért a felebarátot akarjátok szeretetre csábítani és tévedésével akartok aranyozkodni. Bár csak átallnátok mindenféle felebarátot és szomszédjait; akkor magatokból teremtenétek barátot és túlbuzgó szívét.
Tanut hívtok, ha magatokról jót akartok mondani; és ha rácsábítottátok, hogy jót gondoljon rólatok, magatok is jót gondoltok magatokról.
Nemcsak az hazudik, a ki legjobb tudása ellenére beszél. És így beszéltek ti magatokról társaságban és magatokkal elámítjátok a szomszédot.
Im-ígyen szól a bolond: „az emberekkel való közlekedés elrontja a jellemet, különösen, ha valakinek nincs”.
Az egyik azért megy a felebarátjához, mert magát keresi, a másik azért, mert szeretné magát elveszejteni. A magatokhoz való hitvány szeretetek teszi számotokra a magánosságot fogsággá.
A távolabbiak rovására megy az, hogy közel-való felebarátotokat szeretitek; és ha már öten vagytok együtt, egy hatodiknak mindig meg kell halnia.
Ünnepségteiket sem szeretem; fölös számú komédiást találék ott és gyakorta a nézők is komédiás-módra viselkedének.
Nem a felebarátot hirdetem néktek, hanem a barátot. A barát légyen néktek a föld ünnepe és az emberfölötti ember sejtése.
Hirdetem néktek a barátot és kicsorduló szívét. Ámde értened kell hozzá, hogy spongya légy, ha kicsorduló szívektől akarsz szerettetni. Hirdetem nektek a barátot, a kiben készen áll a világ, a jónak csészéje – a teremtő barátot, a kinek mindig kész világa van elajándékozni valója.
S valamiképen őt mint gyűrűt szétgördíté a világ, épúgy ujra összegördíté gyűrűkbe, mint a jónak létesülését a gonoszból, mint a célok létesülését a véletlenből.
A jövő és a legtávolabbi légyen mád oka: barátodban szeressed az emberfölötti embert, mint okodat.
Én vérem, a közel-való felebarát szeretetét nem javallom néktek: javallom néktek a legtávolabbi szeretetét.
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A teremtő lélek útjáról

Akarsz-e, én vérem, a magánosságba menni? Akarod-e a magadhoz vezető utat keresni? Habozz még egy kevéssé és hallgass engem:
„A ki keres, az maga is könnyen elvész. Minden magánosság bűn”: így szól a csorda. S te már régóta a csordához tartozol.
A csorda szava még te benned is hangozni fog. És ha mondod: „az én lelkiisméretem már nem a tiétek”, panasz és fájdalom lészen az. Lám, még ezt a fájdalmat is a közös lelkiisméret szülte: és ennek a lelkiisméretnek utolsó pislogása izzik még búbánatotokban. De te kész vagy búbánatod útját járni, a mely nem egyéb, mint a magadhoz vezető út? Mutasd meg hát nékem, hogy járni van jogod és erőd! Avagy uj erő és uj jog vagy? Első mozgás? Önmagából gördülő kerék? Vajjon bírsz-e még csillagokat is kényszeríteni, hogy körülötted forogjanak.
Óh, annyian szomjuhozzák a magasság kéjét! Annyi a nagyralátók görcse! Mutasd meg nékem, hogy nem vagy a kéjt szomjazók és nagyralátók közül való!
Óh, annyi a nagy gondolat, a mi csak azt teszi, a mit a fujtató: fölfú és üresebbé tészen.
Szabadnak hívod magad? Vezérlő gondolatodat akarom hallani s nem azt, hogy járomból menekedtél ki.
Olyan vagy-e, a kinek szabad volt járomból kimenekülni? Sokan vannak, a kik utolsó értéküket vetették el, ha szolgáló-készségüket elvetették!
Hogy mitől vagy szabad? Mit törődik ezzel Zarathustra! De szemed világosan hirdesse nékem: mi végre vagy szabad?
Meg tudod-e magadnak adni a te „gonosz”-odat és a te „jó”-dat, tudod-e akaratodat magad fölé szegezni törvényül? Tudsz-e magad bírája lenni és törvényed boszszúlója?
Borzasztó az egyedüllét a magad törvényének birájával és bosszúlójával. Ezenképen dobatik ki egy csillag az űrbe és az egyedüllét fagyos lehelletébe.
Ma még a vakok miatt szenvedsz. Te Egy: ma még ép a bátorságod és épek a reménységeid. Valamikor azonban magánosságod majd kimerít, valamikor büszkeséged majd meggörbül és bátorságod fogat fog csikorgatni. Valamikor jajongani fogsz: „egyedül vagyok!”
Valamikor magas tulajdonságaidat nem látod majd többé, alacsonyságuk pedig egészen megközelít téged; még fenséged is megreszkettet majd, miként egy kisértet. Kiáltani fogod: „minden hamis.”
Vannak érzelmek, a mik a magános életére törnek; mert ha ez nem sikerűl nékik, magoknak kell meghalniok! De vajjon tudsz-e te gyilkos lenni?
Ösméred-e már, én vérem, ezt a szót: „megvetés”. És annak a kinját, hogy igazságosnak kell lenned olyanok iránt, a kik téged megvetnek? Sokakat kényszerítsz, hogy megváltoztassák rólad való ismeretüket; ezt mélyen róvásodra rójják. Közel jöttél hozzájuk és mégis odébbmenél, ezt nem felejtik néked sohasem.
Te túlmégy rajtuk: ámde mennél magasabbra hágsz, annál kisebbnek lát az irígység szeme. Legjobban gyülölik azonban a szárnyalót.
Hogyan lehetnétek irántam igazságosak! – így kell szólnod – én igaztalanságtokat választom jussomúl.
Igaztalanságot és sarat dobnak ők a magános után: ámde, én vérem, ha csillag akarsz lenni, azért nem szabad nékik haloványabban világítanod! És óvakodj a jóktól és igazaktól! Szíves-örömest feszítik keresztre azokat, a kik maguk találják fel erényeiket – gyűlölik ők a magánost.
Óvakodj a szent együgyüségtől is! Mi sem szent neki, a mi nem együgyü; úgyszintén szeret játszani a tűzzel – a máglya tüzével. Óvakodj szereteted rohamaitól is. Túlhamar nyujt kezet a magános annak, ki útjába vetődik.
Olyik embernek nem szabad kezed adnod, csak öklöd: s akarom, hogy öklödnek karma is legyen.
Ámde a legrosszabb ellenség, a kivel találkozhatsz, mindig önmagad lész; magadra leselkedve barlangban és erdőben. Magános, az önmagadhoz vezető utat járod! S önmagad mellett vezet utad és hét ördögöd mellett.
Eretnek lész magadnak, bűbájos, jós, bolond, kételkedő, szentségtörő és gonosztévő.
Kell, hogy magad égesd el magad tulajdon lángodban: hogyan akarsz ujjá születni, ha nem levél előbb hamu!
Magános, te a teremtő útját járod: istent akarsz magadnak teremteni hét ördögödből!
Magános, te a szerető utját járod: önmagadat szereted és ezért veted meg magad, miként csak szeretők tudnak megvetni.
Teremteni akar a szerető, mivelhogy megvet! Mit tud az szeretetről, a kinek nem kellett épen azt megvetnie, amit szeretett!
Szereteteddel menj magánosságodba és teremtéseddel, én vérem; s csak későn fog utánad sántikálni az igazság.
Az én könnyeimmel menj magánosságodba, én vérem. Szeretem azt, a ki magamagán túl akar teremteni és így megyen tönkre.
Im-ígyen szóla Zarathustra.

Az öreg anyókáról és a fiatal nőről

Mit lopózkodol olyan félénken az esti szürkeségben, Zarathustra? S mit rejtegetsz olyan nagy-vigyázva köpönyeged alatt?
Vajjon ajándék-kincset, avagy gyermeket, mit néked szültek? Avagy most magad is a tolvajok ösvényét járod, te, a Gonosz barátja?” Bizony, bizony, én vérem! – monda Zarathustra – kincs adatott nékem: egy kis igazság az, a mit hordozok. De ficánkoló, mint a kis gyermek; s ha száját fogom, annál hangosabban kiabál.
Midőn ma magamban menék utána, az órában, hogy a nap lehanyatlik, öreg anyóka vetődék elém és im-ígyen szóla lelkemhez:
„Sokat szóla Zarathustra, hozzánk, nőkhöz is, ámde még sohasem szóla nékünk a nőről.
Én pedig felelém néki: „A nőről csak férfiaknak beszéljünk.” „De beszélj róla nékem is” viszonzá; „elég vén vagyok, mindjárt elfelejtem.”
És én hajlék az agg anyóka szavára és im-ígyen szólék: A nő minden ize találós mese s rajta mindennek egy a megfejtése: ennek neve „terhesség.”
A férfi a nőnek csak eszköz: a cél mindenha a gyermek. De mi a nő a férfinek?
Kettőt akar az igazi férfi: veszélyt és játékot. Ezért akarja a nőt, mint a legveszedelmesebb játékot.
A férfi neveltessék a háborura, s a nő a harcos üdülésre: minden egyéb balgaság.
Méz-édes gyümölcs, ez nem kell a harcosnak. Ezért kell neki az asszonyi állat; még a legédesebbjük is keserű.
A férfinál jobban tud a gyermekekhez a nő, de a férfi gyermekesebb, mint a nő.
Az igazi férfi gyermeket rejt magában: ez játszani akar. Nosza, némberek, fedezzétek föl hát a gyermeket a férfiben! Játékszer legyen a nő, tiszta és finom, hasonlatos a drágakőhöz, beragyogva egy világ fényétől, a mi még nincs itt.
Csillagfény ragyogjon szerelmetekben!
Reménységetek szava legyen: „hadd szüljem az emberfölötti embert!” Szerelmetekben legyen vitézség! Szerelmetekkel menjetek neki annak, aki félelmet gerjeszt bennetek.
Szerelmetekben legyen becsület! Különben keveset ért az asszonyi állat a becsülethez. De az légyen becsületetek, hogy mindig jobban szeressetek, mint a hogy titeket szeretnek és sohse legyetek másodikok.
A férfi félje az asszonyt, ha az szeret: akkor meghoz minden áldozatot s minden más dolog értéktelen ő előtte.
A férfi félje az asszonyt, ha az gyülöl: mert a férfi lelke fenekén csak rossz, de az asszonyi állat gonosz.
Kit gyűlöl a nő leginkább? – Im-ígyen szóla a vas a mágneshez: „Téged gyűlöllek leginkább, mivelhogy vonzol, de nem vagy elég erős, hogy egészen magadhoz ragadj.” A férfi boldogsága: „én akarok.” A nő boldogsága: „ő akar.” „Ime, ebben a pillanatban lőn tökéletessé a világ” – ezenképen gondolkozik minden nő ha teljes szerelemből engedelmeskedik.
És engedelmeskednie kell a nőnek és mélységet találnia felszinéhez. Felszín a nő kedélye, mozgalmas, viharos réteg sekély vizek fölött. Ám a férfi kedélye mélységes folyam, a mely földalatti barlangokban zúg: a nő érzi erejét, de esze nem fogja föl azt.
Ekkor így válaszola nékem a vén anyóka: „Sok kedveset monda Zarathustra s kiváltkép azoknak, a kik elég fiatalok hozzá.
Furcsa dolog; Zarathustra csak kevéssé ismeri a nőt, s mégis igaza van felőle! Nemdenem azért van ez, mivelhogy a nőnél nincs lehetetlen. És most fogadd köszönetem: apróka igazságom! Hisz elég vén vagyok hozzá.
Burkold be és fogd be a száját; különben nagyon fennen ordít, ez az apróka igazság.”
„Ó asszony, add nékem kicsiny igazságodat!” – mondám én.
És im-ígyen szóla az öreg anyó:
„Asszonyi állathoz mégy? Ne felejtsd el az ostort.”
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A mérges kígyó marásáról

Történt, hogy Zarathustra elaludt egy fügefa alatt, mivelhogy meleg volt; és kezével takarta el a szemét. Akkor egy mérges kígyó csúszott hozzá és a nyakába harapott, Zarathustra fájdalmában felordított. Levette kezét a szeméről és ránézett a kígyóra: akkor az megismerte Zarathustra szemét, ügyetlenül kígyózék és elakart suhanni. „Várj csak – mondá Zarathustra – még nem köszöntem meg! Te idejében költöttél fel, utam még hosszú!”, „Utad már rövid” – mondá a kígyó: „mérgem öl”. Zarathustra mosolygott: „Vajon halt-e meg sárkány kígyó méregtől?”. „De vedd vissza a mérged! Nem vagy elég gazdag, hogy nekem ajándékozhasd!”. Ekkor a kígyó újra a nyakaköré tekeredett és elkezdte nyaldosni a sebet.
Mikor Zarathustra a tanítványinak ezt elmesélte, kérdezték: "És mi a tanulsága e történetnek, óh Zarathustra? Zarathustra ím-igyen válaszóla: Az erkölcs megsemmisítőjének hívnak a jók és igazak: történetem erkölcstelen.
Ellenségetek lévén, ne fizessetek néki jóval a rosszért: mivelhogy ez megyszégyenítené. Hanem bizonyítsátok be neki, hogy valami jót tett veletek.
Inkább haragudjatok, mintsem hogy megszégyenítsétek. És ha káromolnak benneteket, nem tetszik nekem ha áldani akartok érte. Inkább káromoljatok ti is egy kevesset.
És ha nagy igazságtalanság esett rajtatok, tetézzétek őt kicsivel! Csúf látvány az, akit csak igazságtalanság nyom!
Tudtátok-e már? Megosztott igzságtalanság fél igazság. És az vegye az igazságtalanságot magára, aki hordani tudja!
Egy kis bosszú emberségesebb mint semmilyen bosszú. És ha a büntetés nem egyszersmint sorsa és tisztessége a törvénytörőnek, akkor büntetésben sem kell nékem.
Előkelőbb ha nem adsz magadnak igazat, semmint ha igazságot kapsz, kiváltképpen ha igazad vagyon. Csak elég gazdag légy hozzá.
Nem szivlelem hideg igazsságotokat s biráitok tekintetében mindig a bakot látom s a hideg vasat.
Mondjátok, hol találkozik az igazságosság, amely hálás szemű szeretet.
Rajta, találjátok fel nékem a szeretetet, amely nemcsak minden büntetést elvisel, hanem minden bűnt is!
Rajta, találjátok fel nékem az igazságosságot, amely mindenki felmenet, kivéve azt akit itél.
Akarjátok még ezt is hallani? Abban, aki szíve mélységéből igazságos akar lenni, még a hazugság is emberszeretetté válik.
De mindenképpen akarnék szívem mélyéből igazságos lenni! Miképpen adhatom meg mindenkinek a magáét! Legyen ez nékem elég: megadom mindenkinek a magamét.
Végezetre, én véreim, óvakodjatok, hogy ne legyetek igaztalanok egy remetével szemben sem! Miképpen feledhetne egy remete! Miképpen fizethetne vissza!
A remete hasonlatos a mély kúthoz. Könnyű bele követ dobni; de ha a fenékre szállt, mondjátok ki fogja vajon felhozni?
Óvakodjatok, hogy a remetét ne sértsétek! De ha megtettétek, jó ha ráadásul még meg is ölitek!
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A gyermekről és a házaséletről

Van egy kérdésem, egyedül számodra, én vérem: mint a mérő ónt, úgy vetem ezt a kérdést lelkedbe, hogy megtudjam, milyen mély.
Fiatal vagy, gyermeket és házaséletet kivánsz. Ámde én azt kérdezem tőled: olyan ember vagy?e, a kinek szabad gyermeket kivánni?
Vajjon diadalmas, magad lebiró, az érzékek parancsolója, erényeid ura vagy-e? kérdezlek én.
Avagy kivánságodból csak az állat és a szükség beszél? Avagy az elhagyatottság? Avagy a magaddal békétlenség?
Akarom, hogy győzelmed és szabadságod sóvárogja a gyermeket. Eleven emlékeket építs győzelmednek és felszabadulásodnak.
Építs magadon túl. Ámde előbb kell, hogy magad is építve légy, egyenesszögü termetre, lélekre.
Ne csak tovább plántáld magad, hanem föllebb! Ehhez segítsen téged a házasélet kertje!
Magasabb rendű testet teremts, első mozgást, önmagából kigördülő kereket – teremtőt kell teremtened.
Házasélet: így hívom én azt, a mikor két akarat meg akarja teremteni az egyet, a ki több mint azok, a kik teremték. Házaséletnek nevezem a felek tiszteletét egymás iránt, a tiszteletet azok iránt, a kik ilyen akarat akarói.
Ez legyen házasságod értelme és igazságod. Ámde a mit a szerfölött sokak – ezek a fölöslegesek – házasságnak hívnak – óh, minek nevezzem azt?
Óh, a léleknek ez a szegénysége kettesben!
Óh, ez a nyomorú kedvtelés kettesben!
Mindezeket házaséletnek hivják, s azt mondják, hogy házasságaik a menyországban köttetnek.
Nos, nem kell nekem a fölöslegeseknek ez a menyországa! Nem, nem kellenek nekem ezek a mennyei hálóba bogozott állatok! Maradjon tőlem távol az az isten is, a ki odabiceg, feloldandó, a mit nem ő illesztett egybe!
Ne nevessétek az ilyen házasságot. Melyik gyermeknek ne lenne oka, hogy szülein sirjon!
Ime, ez az ember méltónak tetszett nékem és érettnek a föld értelmére: ámde a midőn feleségét megláttam, a föld bolondok házának tetszék nékem.
Bizony, bizony, szeretném, ha a föld görcsöktől rengene, ha egy szent és egy liba párzanak.
Ez a hős igazság-vadászni indúla s végezetre egy kis, cicomás hazugságot ejte zsákmányul. Házasságának hívja ezt. Amaz tartózkodó volt a társaságban és válogatósan válogatott. Ám egykor mindenkorra elrontá társaságát: házasságának hívja ezt.
Ismét egy másik szolgáló leányt keresett az angyal erényeivel. Ámde egyszerre egy asszony szolgálója lett és most már csak az kellene, hogy ettől még angyallá váljék.
Mostanság minden vevőt óvatosnak látok; mindnyájuknak ravasz a szemök. Ámde feleségét még a legravaszabb is zsákban vásárolja. Sok rövid életü bolondság – ez nektek a szerelem. És házasságtok sok rövid életü bolondságnak vet véget, mert hosszú életü ostobaság. Szerelmetek a nőhöz és a nő szerelme a férfihez: óh, vajha lenne együtt-szenvedés szenvedő és leples istenekkel! De többnyire megtalálja egymást két állat.
De még legjobb szerelmetek is csak elragadtatott hasonlat és fájdalmas izzás. Fáklya az, a mely magasabb utakra világítson néktek. Egykoron magatokon túl szeressetek. Nosza, tanuljatok meg előbb szeretni! És ennek okáért kellett szerelmetek keserű kelyhét meginnotok.
Keserűség vagyon még a legjobb szerelem kelyhében is: im-ígyen sóvárgást gerjeszt az emberfölötti ember iránt, im-ígyen gerjeszt szomjúságot benned, a teremtőben!
Szomjúság a teremtőben, nyíl és sóvárgás az emberfölötti ember felé: mondd, én vérem, vajjon így akarod-e a házasságot? Szentnek mondom az ilyen akaratot és az ilyen házasságot.
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A szabad halálról

Sokan halnak meg túlon-túl későn és némelyek korán.
Még idegenűl hangzik e tanítás: „halj meg idejében!”
Halj meg idejében: ezt tanítja Zarathustra.
Persze, a ki nem élt idejében, hogyan halhatna meg valaha idejében? Vajha sohase született volna! – Ezt javallom én a fölöslegeseknek. Ámde még a fölöslegesek is fontoskodnak halálukkal, s még a legüresebb dió is azt akarja, hogy föltörjék.
Fontos dolognak tartják valahányan a halált: ám még nem ünnep a halál. Még nem tanulták meg az emberek, hogyan kell a legszebb ünnepet ülni.
A beteljesítő halált mutatom néktek, a mely az élőknek ösztökéjévé és fogadalmává válik.
Diadalmasan halja halálát a beteljesítő, körülvéve reménykedőktől és fogadalmat tévőktől.
Olyan halált kellene megtanulni, hogy ne lenne ünnep, a melyben haldokló ne szentelne esküt az élőknek!
Igy halni a legjobb; a második pedig: harcban meghalni és nagy lelket tékozolni.
Ámde a harcolónak szintúgy, mint a győztesnek gyűlöletes a ti vigyorgó haláltok, a mely tolvajként sompolyog elő – és mégis úr módjára jön.
Az én halálomat dícsérem néktek, a szabad halált, a mely azért jön hozzám, mert én akarom.
És mikor fogok akarni? – Kinek célja van és örököse, az a halált a céljára és örökösére alkalmas időben akarja. És a cél és örökös iránti tiszteletből nem fog már száraz koszorúkat felakasztani az élet szentélyében.
Bizony, bizony, nem akarok hasonlítani a kötélverőkhöz: hosszában húzzák fonalukat és közben maguk mindig hátrább mennek. Sok ember ki is öregszik igazságaiból és győzelmeiből: a fogatlan szájnak nincs már joga miden igazsághoz. S mindenki, a ki dicsőségre vágyódik, idején bucsúzzék el a tisztelettől és gyakorolja a nehéz művészetet, hogy idején – távozzék.
Akkor kell felhagyni, ha esznek minket, mikor a legjobban ízlik: jól tudják ezt, a kik azt akarják, hogy sokáig szeressék őket.
Persze van vackor izű alma, a melynek sorsa akarja, hogy az ősz utolsó napjáig várjon: és egyszerre ér, sárgul ráncosodik meg. Némelyiknek szíve öregszik el legelőbb, másnak meg a szelleme. És némelyek aggastyánok már ifjúságukban: de késő ifjúság sokáig tart ifjan.
Olyiknak balúl üt ki az élet: fene-féreg rágódik szívébe. Igyekezzék hát, hogy annál jobban sikerüljön a halála.
Olyik sohasem édesedik meg, más már nyáron rothad. Gyávaság tartja csak ágán.
Szerfölött sokan élnek és szerfölött sokan csüngenek ágaikon. Bár jönne vihar lerázni a fáról mindezeket a rothadtakat és férgeseket. Bár jönnének prédikátorai a gyors halálnak! Ezeket tartanám igazi viharoknak, megrázni az élet fáit. De csak a lassú halált hallom prédikálni és a békességes türést minden földi dolog iránt. Óh, ti békességes türést prédikáltok a földiek iránt? A földiek azok, a miknek nagyon is sok türelme van veletek, ti káromló szájúak! Bizony, bizony: túlontúl korán halt meg az a hebreus, a kit a lassú halál prédikátorai tisztelnek; és sokaknak végzetévé vált azóta, hogy túlontúl korán halt meg.
Még csak könnyeket ismert és a hebreus búskomorságát és a jók és igazak gyűlöletét – ez a hebreus Jézus: ekkor elfogta szivét a halálvágy.
Bárcsak maradt volna a pusztában és távol a jóktól és igazaktól! Talán megtanúlt volna élni és a földet szeretni – és nevetni is! Higyjétek meg nékem, óh, én véreim! Túlontúl korán hala meg ő: enmaga visszavonja vala tanítását, ha az én koromig él! Elég nemes volt ahhoz, hogy visszavonja!
De még nem érett meg. Éretlenül szeret az ifjú, s éretlenül gyűlöl embert és földet. Kedélye, lelke szárnya még kötve van és nehéz. A férfiben azonban több van a gyermekből, mint az ifjúban, és kevesebb búskomorság: jobban ért halni, élni.
Szabadon eltökélt a halálra és szabad a halálban, szent „nem”-et mondó, ha már nincs ideje az „igen”-nek! Ezenképen ért halni, élni. Hogy halástok ne légyen káromlása embernek, földnek, óh barátim: ezt kérem lelketek mézétől.
Halástokban izzék még lelketek és erényetek, hasonlatosan az esthajnal földre boruló pirosságához: vagy különben balul ütött ki meghalástok.
Ilyeténkép akarok magam is meghalni, hogy ti, barátim, a kedvemért jobban szeressétek a földet; és földdé akarok ismét válni, hogy abban légyen nyugodalmam, a mi szült.
Valóban, Zarathustrának volt célja, eldobta lapdáját: íme, barátim, ti öröklétek célomat, néktek dobom aranyos lapdámat. Mindennél jobban szeretem látni, barátim, hogy az aranyos lapdát dobjátok! Igy hát engedek még magamnak egy kevés időt a földön: engedelmetek kérem érte!
Im-ígyen szóla Zarathustra.

Az ajándékozó erényről

Mikoron Zarathustra bucsút vőn a várostól, mely szívének kedves vala és a mely „tarka tehén”-nek nevezteték – sokan követték, a kik tanítványainak mondák magukat és kikisérték őt. Igy érének egy keresztúthoz: akkor Zarathustra megmondá nékik, hogy immár egyedül szeretne menni, mivelhogy az egyedül-járás barátja vala. Tanítványai pedig bucsúajándékul botot adának néki, a melynek aranyos fogóján kigyó tekerőzék a nap körül. Zarathustra örvende a botnak és rátámaszkodék; majd im-ígyen szóla tanítványaihoz:
Mondjátok csak: hogyan lőn az arany a legmagasabb értékü? Nemdenem azért, mivelhogy nem közönséges és nem hasznos és ragyogó és szelíd fényü: mindig ajándékozza magát?
Csak mint a legmagasabb erény képmása lőn legmagasabb értékü az arany. Aranyosan ragyog az ajándékozó tekintete. Aranyos fény köt békét hold és a nap között. Nem közönséges a legmagasabb erény és nem hasznos, ragyogó és szelíd fényü: az ajándékozó erény a legmagasabb erény.
Valóban belétek látok, tanítványaim: hozzám hasonlatosan az ajándékozó erényre törekedtek. Avagy mi közetek volna macskákhoz és farkasokhoz?
Azt szomjuhozzátok, hogy magatok legyetek áldozatok és ajándokok: és ennek okáért szomjuhozzátok, hogy minden kincset lelketekbe halmozzatok.
Olthatatlanúl szomjuhoz lelketek kincseket és klenódiumokat, mivelhogy olthatatlanúl szomjuhozza az ajándékozást.
Mindeneket magatokhoz és magatokba kényszerítetek, hogy a ti forrástokból áramoljanak vissza mint szeretetetek adományai. Valóban, minden érték rablójává kell válnia az ilyen ajándékozó szeretetnek; de üdvözlöm és üdvözítőnek mondom ezt a vágyakozást. Van más vágyakozás, egy ágról-szakadt, éhező, a mely mindig lopni akar, a betegek amaz önzése, a beteg önzés.
A tolvaj szemével tekint minden ragyogóra, az éhség kínjával méri azt, a kinek bőven van ennie, s mindig az ajándékozó asztala körül somfordál.
Betegség beszél az ilyen éhségből és láthatatlan elfajzás; nyomorú testből beszél az önzésnek ez a tolvaj éhsége.
Mondjátok, én vérem: mi rossz nékünk és legroszszabb? Nemdenem ez az elfajzás? – És elfajzást keresünk, valahol az ajándékozó lélek hiányzik.
Fölfelé megy az útunk, a fajtól át a felsőbbrendű fajhoz. De borzalom nékünk az elfajuló lélek, a melyik így szól: mindent magamnak.
Fölfelé szárnyal a mi lelkünk: im-ígyen hasonlata testünknek, egy fölemeltetés hasonlata. Az ilyen fölemeltetések hasonlatai az erények nevei.
Im-ígyen megy át a test a történeten, mint létesülő és harcoló. És a lélek – mije néki? – harcainak és diadalainak hirnöke, bajtársa és visszhangja.
Hasonlat a jó és gonosz minden neve: egyik sem mond ki mindent, valamennyi csak intelem. Balga, a ki tudást kiván tőlük! Figyeljetek, én véreim, minden órára, valamikor lelketek hasonlatokban akar beszélni: mert ez erényetek forrása.
Testetek ekkor fölemelkedék és föltámada; gyönyörével elragadja a lelket, hogy teremtővé válik és becsül és szeret és mindenekkel jót tészen.
Ha szívetek megtelik és szélesre áradva hömpölyög, hasonlatosan a folyamhoz, áldás és veszedelem a mellette lakozóknak: ez a forrása erényeteknek.
Ha fölemelkedtek dicséret és korholás fölé és akaratotok úgy akar parancsolni mindeneknek, valamiképen a szerető lélek akarata: ez a forrása erényeteknek.
Ha a kellemeset megvetitek és a puha ágyat és nem tudtok magatoknak a puha dolgoktól elég távolra ágyazni: ez a forrása erényeteknek. Ha egyetlen akarat akarói vagytok és minden szükségnek ez a kénye nektek kénytelenség: ez a forrása erényeteknek.
Valóban, új jó és gonosz ez! Valóban mély zúgás, új forrás hangja! Hatalom az, ez az új erény; vezérlő gondolat és körülötte bölcs lélek: aranyos nap és körülötte a megismerés kigyója.
2.
Zarathustra itt egy kevéssé elhallgatván, szeretettel nézett tanítványaira. Annakutána im-ígyen folytatá beszédét, – és hangja elváltozék:
Maradjatok hívek a földhöz, én véreim, erényetek hatalmával! Ajándékozó szeretetetek és megismeréstek szolgálja a föld értelmét! Im-ígyen fohászkodom ti hozzátok.
Ne engedjétek, hogy azok elrepüljenek a földiektől s szárnyaikkal örök falakba csapdossanak! Óh, mindig oly számos vala az elröpült erény!
Hozzám hasonlatosan, vezessétek az elröpült erényt vissza a földre – igen, vissza a testhez és élethez: hogy megadja a földnek értelmét, emberi értelmét!
Százszor röpült el és tévedett eddigelé az elme, valamiképen az erény. Óh, testünkben még mindig bennlakozik mindez a sok agyrém és tévedés: testté és akarattá lőn benne.
Százszor próbálkozott és téveszté az utat eddigelé az elme, valamiképen az erény. Igen, próbatét vala az ember. Óh, sok tudatlanság és balhit lőn bennük testté! Az évezredeknek nemcsak értelme – őrülete is ki-ki tör rajtunk. Veszedelmes dolog örökölni.
Még lépésről-lépésre harcolunk a vakeset-óriással, és az egész emberiségen eladdig az esztelenség, ész-nélküliség uralkodék. Elmétek és erényetek szolgálja a föld értelmét, én véreim: és kezetek által helyeztessék ujonnan mindenek értéke! Ennek okáért legyetek vitézlők! Ennek okáért legyetek teremtők! Tudással tisztúl a test; tudással próbálkozva magasztosúl; a megismerő minden ösztöne szentté avatódik; az emelkedett lelke vidor lészen.
Orvos, segíts magadon: akkor még betegeden is segitsz. Az légyen legjobb segítsége, hogy szeme lássa azt, aki önmagát meggyógyítja. Ezer ösvény van még járatlan, ezer egészség és rejtett szigete az életnek. Kimeríttetlen, fölfedezetlen még mindig az ember és az emberi föld.
Vigyázzatok és figyeljetek, ti magánosok! A jövő felől szelek jőnek titkos szárnycsapással és a finom fülekhez jó üzenet megyen. Ti, a ma magánosai, ti, kik kiváltok, egykoron egy nép leendetek: belőletek, kik magatokat választátok ki, támadand a választott nép és belőle ez emberfölötti ember.
Valóban, a gyógyulás helye leend még a föld! És immár uj illat környékezi, üdvöt hozó, – és uj reménység!
* * *
Mikoron Zarathustra e szókat mondotta vala, elnémult, mint valaki, aki még nem ejtette ki utolsó szavát; sokáig forgatá botját kezében, habozva. Végezetre im-ígyen szól vala és hangja elváltozék:
Immár egyedül indulok el, tanítványaim! Most ti is távoztok és egyedül! Igy akarom.
Bizony, bizony, tanácslom néktek: távozzatok tőlem és védekezzetek Zarathustra ellen! És még jobb, ha szégyenlitek! Lehet, hogy megcsalt benneteket.
Kell, hogy a megismerés embere ne csak ellenségeit tudja szeretni, hanem barátait is tudja gyülölni.
Hitvány hála az tanítónkkal szemben, ha örökké csak tanítványok maradunk. És miért nem akarjátok koszorúmat megtépdesni? Tiszteltek engem; de mi lészen, ha tiszteletetek egy szép napon megdől? Vigyázzatok, nehogy faragott kép üssön agyon titeket! Úgy mondjátok: hisztek Zarathustrában? De ki bánja Zarathustrát! Ti hívőim vagytok, de ki bánja az összes hívőket!
Ti még nem kerestétek magatokat: ekkor megtaláltatok engem. Igy cselekszik minden hívő; s ezért van minden hitnek olyan kevés értéke. Ime parancsolom néktek: veszítsetek el engem és találjátok meg magatokat és csak, ha mind megtagadtatok vala engem, csak akkor térek vissza hozzátok.
Bizony, bizony, én véreim, az időben más szemekkel keresem elveszett bárányaimat; más szeretettel szeretlek majd titeket. És valamikor még kell, hogy barátaim legyetek és egy remény gyermekei: az időben harmadszor fogok nálatok lenni, hogy veletek üljem meg a nagy délnek ünnepét.
És a nagy dél az lészen, midőn az ember pályája delelőjén áll állat és emberfölötti ember között és alkonyat felé vezető útját mint legfelső reménységét ünnepli: mivelhogy ez az ut uj hajnalra vezet. Akkoron a lemenő maga áldandja önmagát, hogy ő átmenő; és megismerésének napja delelőn áll majd.
„Meghalt minden isten: íme azt akarjuk, hogy az emberfölötti ember éljen” – ez legyen egykoron a nagy délben végső akaratunk!
Im-ígyen szóla Zarathustra.