Im-ígyen szóla Zarathustra/Zarathustra elöljáró-beszéde

Im-ígyen szóla Zarathustra
szerző: Friedrich Nietzsche, fordító: Wildner Ödön
Zarathustra elöljáró-beszéde

Első könyv →

1.

Mikoron Zarathustra harminc éves vala, odahagyá hazáját és hazájának tavát és a hegyekbe méne. Itt élvezé lelkét és magánosságát és nem fáradt belé tíz álló esztendeig. Végezetre azonban elváltozék szívében, egy reggel hajnal hasadtával kelvén, szembeálla a napnak és im-ígyen szólítá meg:

„Hatalmas csillagzat! Mi volna boldogságod, ha nem volnának azok, a kiknek világosságot adsz!

Tíz évig jövel ide barlangom fölé: megúntad volna fényed és ezt az utad nélkülem, sasom és kigyóm nélkűl. Ám mi váránk téged minden reggel, elvevők fölösleged és áldánk téged érette.

Ime, bételtem bölcseségemmel, mint a méh, a mely szerfölött sok mézet gyűjtött; kezekre vágyom, a melyek felém nyúlnak.

Szeretnék ajándékozni és osztogatni, valamig az emberek bölcseinek újra örömük telik az ő balgaságukban és a szegényeknek az ő gazdagságukban.

Ezért a mélységbe kell szállanom, valamiképen te tészed este, a midőn a tenger mögé tünsz és még fényt viszel az alvilágnak is, te dúsgazdag csillagzat!

Te hozzád hasonlatosan le kell szállnom, így mondják ezt az emberek, akikhez le akarok szállani.

Áldj meg hát, te nyugodt szem, aki irigység nélkül nézed a túlságos boldogságot is.

Áldd meg a serleget, a mely túl akar áradni, hogy a viz aranyosan folyjék belőle és mindenüvé tükrözze gyönyörűséged fényét!

Ime! Ez a serleg ujra ki akar ürülni és Zarathustra ujra emberré akar lenni.”

Im-ígyen kezdődék Zarathustra leszállása.

2.

Zarathustra magánosan szálla le a hegyről és senki sem vetődék útjába. Midőn azonban az erdőbe ért, hirtelen aggastyán álla vele szemközt, a ki elhagyta volt szent kunyhóját, hogy gyökereket keressen az erdőben. És az aggastyán így szólítá meg Zarathustrát:

„Nem idegen nékem ez a vándor: évekkel ezelőtt erre ment vala. Zarathustra volt a neve; ámde elváltozék színében.

Akkoron hamvadat vitted a hegynek: ma pedig tüzedet akarod völgynek vinni? Nem féled-e a gyujtogató büntetését?

Igen, megismerem Zarathustrát. Tiszta a szeme és szájában nem lappang utálat. Vajjon nem lépked-e táncos módjára?

Elváltozott Zarathustra, gyermekké lőn Zarathustra, ébren van Zarathustra: mit akarsz hát az alvóknál? Úgy éltél a magánosságban, miként tengerben, s a tenger vitt téged. Óh jaj, szárazföldre akarsz lépni? Óh jaj, ismét magad akarod cipelni testedet?”

Zarathustra felelé: „Szeretem az embert.”

„S én” – monda a szent – „ugyan miért vonultam erdőbe, vadonba? Nemdenem azért, mivelhogy nagyon, de nagyon szerettem az embert?

Most Istent szeretem: az embert nem szeretem. Az ember nékem túlságosan tökéletlen valami. Az emberszeretet megölne engem.”

Zarathustra felelé: „Mit beszéltem szeretetről! Ajándékot hozok az embereknek.”

„Ne adj nékik semmit” – mondá a szent. – „Inkább végy le róluk valamit és hordozd velük együtt, ez lesz nékik a legüdvösebb, hacsak néked is üdvös lészen!

S ha már adni akarsz nekik, ne adj nékik egyebet alamizsnánál, s hagyd őket még ezért is koldulni.”

„Nem” – felelé Zarathustra, – „én nem adok alamizsnát; ahhoz nem vagyok eléggé szegény.”

A szent nevete Zarathustrán, és így szóla:

„Láss neki hát, hogy elfogadják kincsedet! Gyanakvók ők a remeték iránt és nem hiszik, hogy ajándékozni jövünk.

Lépteink nagyon is magánosan hallszanak nékik az utcákon. S azonképen, amint éjjel, ágyaikból, ember lépését hallják, jóval napfölkelte előtt: ezt kérdezik maguktól, vajjon merre tart a tolvaj?

Ne menj az emberekhez és maradj az erdőben! Még jobb, ha az állatokhoz mégy! Mért nem akarsz, példámra, medve lenni a medvék között, madár a madarak között?”

„És mitévő a szent az erdőben?” – kérdezé Zarathustra.

Felelé a szent: „Dalokat költök és dalolom őket, és ha dalokat költök, kacagok, sírok és dörmölök; im-ígyen dicsérem istent.

Énekkel, sírással, kacagva, dörmölve dicsérem az istent, a ki az én istenem. De mit hozol te nékünk ajándékul?”

Zarathustra hallván e szavakat üdvözlé a szentet és mondá: „Vajjon mi adni-valóm volna számotokra! De eresszetek el gyorsan, hogy csak ne vegyek el tőletek semmit!” És ilyeténképen elválának egymástól, az aggastyán és a férfi, nevetve, ahogyan két fiú nevet.

Mikoron azonban Zarathustra egyedül maradt, im-ígyen szóla szívéhez: „Vajjon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem hallott volna arról, hogy isten meghalt?!”

3.

Midőn Zarathustra a legközelebbi városba ért, a mely az erdők mellett fekszik, nagy tömeget talála ott a piacon egybegyűlve: mert híre ment vala, hogy kötéltáncost lehet látni. És Zarathustra szóla a néphez:

Hirdetem néktek az emberfölötti embert. Az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni. Mit tettetek, hogy fölébe kerüljetek?

Eleddig minden lény teremtett valamit, őt fölülmulót: ti pedig ennek a nagy árnak apadása akartok lenni és inkább váltok megint állattá, semhogy az embernek fölébe kerüljetek?

Mi a majom az embernek? Nevetség avagy fájdalmas szégyen. És kell, hogy ugyanez legyen az ember az emberfölötti embernek: nevetség avagy fájdalmas szégyen.

Megtettétek az utat a féregtől az emberig és bennetek még sok van a féregből. Egykor majmok voltatok és még most is az ember majomabb akármelyik majomnál.

De még a ki a legbölcsebb köztetek, az is csak szakadék és felemás lény növény és kisértet közt. De vajjon azt mondom-e néktek, hogy kisértetekké avagy növényekké legyetek?

Ime, én az emberfölötti embert hirdetem néktek!

Az emberfölötti ember a föld értelme. Mondja akaratotok: az emberfölötti ember legyen a föld értelme!

Kérve kérlek benneteket, véreim, maradjatok hívek a földhöz és ne higgyetek azoknak, a kik túlvilági reményekről fecsegnek előttetek. Méregkeverők ők tudván, tudatlan.

Az élet megvetői ők, haló-félben levők ők és maguk is megmérgezettek, a kiket megelégelt a föld: hadd pusztuljanak tehát!

Valamikor az isten ellen való vétek volt a legnagyobb vétek, ámde isten meghalt és ekkor kihalának ezek a vétkezők is. Most a legborzasztóbb: a föld ellen vétkezni és a „kifürkészhetetlen” beleit többre tartani, mint a föld értelmét!

Hajdanta a lélek megvetette a testet és akkoron ez a megvetés volt a legmagasabb dolog: – soványnak, iszonyatosnak, kiéhezettnek akarta a testet. Azt gondolta, hogy loppal így szabadulhat a testtől és a földtől.

Óh, ez lélek maga is sovány, iszonyatos és kiéhezett volt: és kegyetlenség vala ennek a léleknek az ő gyönyörűsége!

Azonban mondjátok még ti is, én véreim: mit nyilvánít testetek a lelketekről? Nemdenem lelketek is csak szegénység, szenny és hitvány kedvtelés!

Bizony, bizony; az ember szennyes folyam. Tenger legyen valaki, hogy szennyes folyamot fogadhasson be és mégse szennyeződjék össze-vissza.

Ime, hirdetem néktek az emberfölötti embert: ő ez a tenger, belé merűlhet alá nagy megvetéstek.

Mi a legnagyobb, a mit megérhettek? Ez: a nagy megvetés órája. Az óra, a melyben még boldogságtokat is megutálhatjátok, valamint értelmeteket és erényeteket.

Az óra, a mikor mondjátok: „Mit ér az én boldogságom! Szegénység az, szenny és hitvány kedvtelés. Pedig éppen boldogságomnak kellene igazolni a létet!”

Az óra, a mikor mondjátok: „Mit ér az én értelmem! Vajjon éhezi-e az igazságot, miként az oroszlán az ő táplálékát? Szegénység az, szenny és hitvány kedvtelés!”

Az óra, a mikor mondjátok: „Mit ér az én meggyőződésem! Még sohasem gerjesztett vala őrületre. Mennyire bele fáradtam az én jómba és gonoszomba! Mindez szegénység, szenny és hitvány kedvtelés!”

Az óra, a mikor mondjátok: „Mit ér az igazságosságom! Nem látom, hogy izzó parázs lennék. Ámde az igazságos ember izzó parázs!”

Az óra, a melyben mondjátok: „Mit ér az én részvétem, vajjon a részvét nem kereszt-e, a melyre azt szögezik, a ki az embert szereti? Ámde az én részvétem nem keresztre-feszíttetés.

Mondtátok-e már ezeket? Kiáltottátok-e ezeket? Óh, vajha már hallottalak volna így kiáltani!

Nem bűnötök, – elégedettségtek kiált az égre, még bűnötökben is fösvénykedéstek kiált az égre!

Ugyan hol van a villám, a mely nyelvével nyaldosna titeket? Hol van az őrület, a melyet belétek kellene oltani?

Ime, hirdetem néktek az emberfölötti embert: ő ez a villám, ő ez az őrület!”

Mikoron Zarathustra im-ígyen szólott, valaki a tömegből elkiáltá magát: „Eleget hallottuk már a kötéltáncost, hadd lássuk is már!” És mindenek nevettek Zarathustrán. A kötéltáncos pedig, a ki azt hitte, hogy néki szól a beszéd, dolgához láta.

4.

Zarathustra pedig nézé, nézé a népet és csodálkozék. Azután im-ígyen szóla:

Az ember kötél, a mely állat és emberfölötti ember közé feszíttetett, – kötél mélységes mélység fölött.

Veszedelmes általmenés, veszedelmes útonlétel, veszedelmes visszapillantás, veszedelmes borzongás és meg-megállás.

A mi nagy az emberen, az az, hogy ő csak híd és nem cél: a mit szeretni lehet az emberen, az az, hogy ő általmenés és lemenés.

Szeretem azokat, a kik nem tudnak élni, hanemha mint lemenők, mert ők az általmenők.

Szeretem a nagy megvetőket, mert ők a nagy tisztelők és nyilai a tulsó partra vágyakozásnak.

Szeretem azokat, a kik nem keresik valahol a csillagok mögött a mozgató okot, hogy letünjenek és feláldozzák magukat, hanem feláldozzák magukat a földnek, hogy a föld egykoron az emberfölötti emberé legyen.

Szeretem azt, aki avégre él, hogy megismerje a dolgokat és aki avégre akarja megismerni, hogy egykoron éljen az emberfölötti ember. Im-ígyen akarja tulajdon leszállását.

Szeretem azt, aki dolgozik és föltalál avégre, hogy az emberfölötti embernek építsen házat és számára készítsen elő földet, állatot és növényt: im-ígyen akarja tulajdon leszállását.

Szeretem azt, a ki erényét szereti: mert erénye leszállásának akarata és nyila vágyakozásának.

Szeretem azt, a ki szemernyi szellemet sem tart vissza magának, hanem egészen erénye szelleme akar lenni: így szellemként lépked által a hídon.

Szeretem azt, a ki erényét hajlamává és végzetévé teszi: imigyen akar erényéért élni-halni.

Szeretem azt, a ki nem akarja, hogy kelleténél több erénye legyen. Egy erény több mint két erény, mert inkább csomó, a melyen a végzet csüng.

Szeretem azt, a kinek lelke pazarolja magát, a kinek nem kell köszönet, a ki nem ád vissza: mert örökkön ajándékoz és nem akarja magát megóvni.

Szeretem azt, aki szégyenkezik, ha a kocka jó szerencséjére vetődik s a ki ilyenkor kérdezi: avagy hamis játékos vagyok-e? – mert tönkre akar menni.

Szeretem azt, a ki aranyszavakat dob tetteinek elébe, s még mindig többet tart meg, mint a mennyit igért, mert leszállását akarja.

Szeretem azt, a ki a jövendő embereit igazolja és a múltéit megváltja; mert a jelenéin akar tönkre menni.

Szeretem azt, a ki istenét feddi, mivelhogy szereti istenét: mert istenének haragjától kell tönkre mennie.

Szeretem azt, a kinek lelke sebében is mély s a ki apró éleményen is tönkremehet: így örömest megy át a hídon.

Szeretem azt, a kinek lelke csordultig megtelt, úgy hogy magát felejti és mindenek benne vannak: így mindenek vesztére válnak.

Szeretem azt, a kinek szabad a szelleme és szabad a szíve: így feje csak szívének csatornája, szíve pedig vesztébe hajtja.

Szeretem mindazokat, a kik olyanok, mint a nehéz csöppek, egyenként esvén a sötét felhőből, a mely az ember fölött csüng: ők hirdetik, hogy a villám jő és hirmondókként mennek tönkre.

Ime, én a villám hírmondója vagyok és nehéz csöpp a felhőből; és ennek a villámnak neve: emberfölötti ember.

5.

Mikoron Zarathustra e szavakat mondotta volt, ismét végignézett a tömegen és hallgatott. „Állonganak” – monda szivének – „röhögnek: nem értenek engem; nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való.

Avagy előbb össze kell zúzni fülüket, hogy megtanuljanak szemükkel hallani? Avagy peregni kell dobok és kerepelni bűnbánat-prédikátorok módjára? Vagy talán csak dadogónak hisznek?

Van valamijük, a mire büszkék. Hogy is hívják azt, a mi fölfújja őket? Műveltségnek hívják; ez tünteti ki őket a kecskepásztorok előtt. Ezért nem szeretik magukról ezt a szót hallani: „megvetés.” Igy hát hadd szóljak büszkeségükhöz.

Igy hát szólok nékik arról, ami legméltóbb a megvetésre: ez pedig az „utolsó ember”.

És Zarathustra im-ígyen szóla a néphez:

Ideje, hogy az ember kitüzze célját. Ideje, hogy az ember elültesse legmagasabb reménysége csíráját.

Földje még elég kövér erre. Ámde ez a föld egykoron sovány és kimerült lészen s nem bír majd belőle nőni egyetlen magas fa.

Óh jaj! Eljövend az idő, mikoron az ember vágya nyilát már nem veti az emberen túl és íjjának húrja elfelejt zúgni!

Mondom néktek: kell, hogy még khaosz légyen az emberben, hogy táncoló csillagot tudjon szülni. Mondom néktek: bennetek van még khaosz.

Óh jaj! Eljövend az idő, mikoron az ember már nem szül csillagot. Óh jaj! Eljövend az ideje a legmegvetettebb embernek, a ki már magát sem tudja megvetni.

Ime megmutatom nektek az utolsó embert.

„Mi a szeretet? Mi a teremtés? Mi a vágyakozás? Mi a csillag?” – ezeket kérdi az utolsó ember és hunyorgat. A föld akkoron kicsinynyé lőn és rajta ugrándozik az utolsó ember, a ki mindent kicsinynyé tészen. Fajtája kipusztíthatatlan, valamint a földi bolháé; az utolsó ember él legtovább.

„Föltaláltuk a boldogságot” – mondják az utolsó emberek és hunyorgatnak.

Odahagyták vala a tájékokat, a hol kemény volt az élet: mert melegség kell nékik. Szeretik még a szomszédot és hozzá dörgölőznek, mert szükségük van a melegre.

Megbetegedni és csalódni: ezt bünnek tartják; nagy vigyázva járnak-kelnek. Balgatag az, a ki még kövön vagy emberen megbotlik! Koronkint egy kevés méreg: ez kellemetes álmokat okoz. S utoljára sok mérget, kellemetes halálra valót!

Még dolgoznak, mivelhogy a dolog szórakozás. Ámde szorgoskodnak, hogy a szórakozás ne támadja meg őket. Nem szokás már elszegényedni se meggazdagodni: mind a kettő túlságosan megerőltető. Ki akar még uralkodni? Ki még engedelmeskedni? Mind a kettő túlságosan megerőltető.

Nincs pásztor és egy a nyáj! Mindenki egyet akar, mindenki egyenlő: aki máskép érez, önkéntesen bolondokházába vonúl.

„Valamikor mindenki bolond volt” – mondják a legnagyobb rókák és hunyorgatnak.

Bölcsek ők és tudói mindeneknek, a mik történtek: így hát nincs miért gúnyolódni. Még civakodnak, ámde hamarosan kibékülnek – máskülönben a harag elrontja a gyomrot.

Megvagyon apró kedvtelésük nappalra és megvagyon apró kedvtelésük éjjelre: de tiszteletben tartják az egészséget. „Föltaláltuk a boldogságot” – mondják az utolsó emberek és hunyorgatnak.

És itt végződik Zarathustra első beszéde, a melyet előljáró-beszédnek is hívnak: mert ezen a helyen félbeszakítá őt a tömeg kiabálása és magas kedve. „Add nékünk ezt az utolsó embert, óh Zarathustra”, – kiálták – „tégy minket ezekké az utolsó emberekké! Akkor aztán elengedjük néked az emberfölötti embert!” És mindenki ujongott és csettentett nyelvével. Zarathustra azonban elszomorodott és így szóla szívéhez: „Nem értenek engem: nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való.

Bizonyosan túlontúl soká éltem a hegyek közt, nagyon is sokat hallgattam patakokat és fákat: most úgy beszélek nékik, mint a kecskepásztorok.

Mozdulatlan az én lelkem és derült, valamint a hegység délelőtt. Ők azonban úgy vélik, hogy hideg vagyok és borzasztó tréfákkal gúnyolódó.

És íme reám néznek és nevetnek s miközben nevetnek, gyűlölnek is. Nevetésükben jég lakozik.”

6.

Ekkor azonban történt valami, a mi elnémíta minden szájat és merevvé tőn minden szemet. Azonközben ugyanis dolgához látott a kötéltáncos: kilépett volt egy kis ajtóból s nekiindúlt a kötélen, amely két torony közé vala feszítve, im-ígyen, hogy a piac és nép fölött függ vala. Mikor pedig éppen utjának közepére ért, a kis ajtó még egyszer kinyílott és tarka fickó, komédiáshoz hasonlatos ugrott ki rajta s gyors léptekkel követé az elsőt. „Előre, bénaláb”, – ordítá borzasztó hangon – „előre, lajhár, orozva kereskedő, viasz-arc! Vigyázz, nehogy sarkammal csiklandozzalak! Mit mívelsz itt tornyok között? A toronyba való vagy, oda kellene téged zárni, elzárod a szabad utat a náladnál különbnek!” S minden szóval közelebb és közelebb ért hozzá: midőn pedig már csak egy lépésre volt mögötte, akkoron megtörténék a borzasztó, a mi minden szájat elnémíta és minden szemet merevvé tőn: – ördög módjára elbődüle és átugródék azon, a ki útjában állott. Ez pedig győzni látván versenytársát, fejét vesztette s a kötelet; eldobta rúdját és ennél még gyorsabban, kezek-karok örvényeképen bukék le a mélységbe. A piac és a nép hasonlatossá lőn a tengerhez, valamikor a vihar beléjezúdúl: Mindenek szanaszét és egymásra futának és leginkább oda, ahová a testnek le kellett csapódnia.

Zarathustra azonban nem mozdult és épen melléje hullott le a test, borzasztóan szétroncsolva, de még nem holtan. Egy kevéssé a szétzúzott ember magához tért és látá maga mellett térdelni Zarathustrát. „Mit mivelsz itt? – kérdé végre, – „régen tudom, hogy az ördög gáncsot vet nékem. Ime poklokra cipel engem: akarsz-e megvédeni?”

„Szavamra, barátom”, – felelé Zarathustra – „mindezek nincsenek, a mikről beszélsz: nincsen ördög, se pokol. Lelkednek még gyorsabban lészen halála, mint testednek: íme, már ne félj semmitől!”

Az ember gyanakodva nézett föl. „Ha igazakat beszélsz” – monda azután – „akkor semmit sem veszítek, ha életemet veszítem. Alig vagyok több, mint az állat, melyet táncolni tanítanak ütéssel-veréssel és sovány falatokkal.”

„Nem úgy” – mondá Zarathustra – „te a veszedelmet hívatásoddá tetted; ebben nincs semmi megvetendő. Ime tönkre mégy hivatásodon: ezért enkezemmel akarlak eltemetni.”

Zarathustra szavára a haldokló nem felelt többé: azonban kezét mozgatta, mikéntha, hálálkodandó, keresné Zarathustra kezét.

7.

Azonközben beköszöntött az este és a piac sötétség leplébe rejtőzött: akkoron szétfutott a nép, mivelhogy egyszer még a kiváncsiság és ijjedtség is elfárad és elül. Zarathustra azonban a halott mellett volt a földön és gondolataiba merült vala, im-ígyen időt felejte. Végezetre éjszaka lőn és hideg szél fútt a magános körül. Akkoron felállott Zarathustra és így szóla szivében:

„Valóban, szép halat fogott ma Zarathustra! Nem fogott egyetlen embert, de fogott holttestet.

Borzalmas az ember élete és még mindig értelem nélkül való: még egy komédiás-bolond is végzetessé válhatik számára.

Meg akarom tanítani az embert élete értelmére, aki: az emberfölötti ember, villám az emberfelhő sötétségéből. De még távol vagyok nékik és érzékeim nem szólanak az ő érzékeikhez; középütt feküszöm még én az ember, a bolond és holttest között.

Sötét az éj és sötétek Zarathustra utjai. Jövel, hideg, merev pajtásom! Oda viszlek, a hol enkezemmel temetlek el.”

8.

Ezeket mondván, Zarathustra hátára emelte a holttestet és utnak indúlt. Nem ment pedig még száz lépést, a midőn egy ember lopódzék melléje és fülébe súga valamit – és lám, az a ki megszólítá, a torony bolondja vala. „Távozz ebből a városból, óh Zarathustra” – mondá – „imhol már nagyon is sokan gyűlölnek. Gyűlölnek a jók és igazak: ellenségüknek és megvetőjüknek hívnak; gyűlölnek az igaz hitet hívők s a népek veszedelmének hívnak. Szerencséd volt, hogy nevettek rajtad: s bizony, beszéded bolondéhoz hasonlított. Szerencséd volt, hogy a döglött kutyához szegődtél; mikoron így megalázkodtál, magad mentéd meg magad mára. Ámde távozz ebből a városból, különben holnap átugródom rajtad, én eleven, rajtad, halotton.” Igy szólván, eltűnt az ember; Zarathustra pedig tovább méne sötét utcákon.

A város kapujánál találkozának vele a sírásók: fáklyájukkal szemébe világítának, megismerék Zarathustrát és fennen gúnyolák. „Zarathustra viszi a döglött kutyát: derék dolog, hogy Zarathustra sírásó lőn! Mivelhogy a mi kezeink túlságosan tiszták erre a pecsenyére. Zarathustra talán el akarja lopni az ördög falatját? Nosza! Kedves egészségére! Ha csak az ördög nem ügyesebb tolvaj mint Zarathustra! – Ellopja mindkettőjüket, fölfalja mindkettőjüket!” – És összevihogának és összedugdosák fejöket.

Zarathustra azonban semmit sem felelt és követé utját. Mikoron pedig két órát ment vala erdők és mocsarak mellett, már nagyon is soká hallgatta a farkasok éhes ordítozását és őt magát is meglepte az éhség. Megálla tehát egy magános ház előtt, a melyben világosság égett.

„Rablómódra ront reám az éhség” – úgymond Zarathustra. – „Erdőben és mocsarak között ront reám éhségem, mélységes éjszakában.

Csodálatos szeszélyei vannak éhségemnek. Sokszor csak ebédem után jön és ma naphosszat távolmaradt: vajjon hol lehetett?”

Ezek után Zarathustra kopogtatott a ház kapuján. Vén ember jött ki, világosságot tartván és kérdezé: „Ki jön hozzám és rossz álmomhoz?”

„Egy eleven meg egy halott” – válaszolá Zarathustra – „Adj ennem és innom, mivelhogy napközben elfelejtkeztem róla. A ki az éhezőt táplálja, tulajdon lelkét üdíti: im-ígyen szól a bölcseség igéje.”

Az öreg elment, de mindjárt visszatért és megkinálá Zarathustrát kenyérrel és borral. „Gonosz vidék ez éhezőknek” – mondá – „ezért lakozom itten. Állat és ember jönnek hozzám a remetéhez. De monddsza társadnak is, egyék és igyék, ő fáradtabb náladnál.” És felelé Zarathustra: „Társam meghalt, így hát nehezen fogom rábeszélhetni.” – „Bánom is én” – monda az öreg zordonan; a ki házam ajtaján kopogtat, kell, hogy el is fogadja, a mivel megkínálom. Egyetek és váljék egészségtekre.”

Ezután Zarathustra megint két órát vándorlott és az útra, meg a csillagok világosságára bizta magát: mert gyakorlott éjszakai vándor vala és szeretett minden alvó dolog arcába nézni. Hajnalhasadtakor még erdőben találta magát és nem látott többé útat. Akkoron fejéhez, kivájt fatörzsbe fektette a holttestet – mert óvni akarta a farkasoktól – maga pediglen lenyugvék a mohos földre. És hamarosan elaluvék fáradt testtel, de megingatlan lélekkel.

9.

Sokáig aludt Zarathustra és nemcsak a hajnal pirossága vonult át orcáján, hanem a délelőtt is. Végezetre azonban felnyilt a szeme. Zarathustra ámulva pillantott az erdőbe és a csöndbe, ámulva pillantott önmagába. Azután fölugrék, valamiképen a tengerjáró hajós, a ki egyszerre földet lát és ujongott, mivelhogy meglátott egy uj igazságot. És im-ígyen szóla szivében:

Fényesség szállott szememre: bajtársak kellenek nékem és pedig elevenek, – nem halott társak és holttestek, a kiket oda viszek magammal, a hová akarom.

Eleven bajtársak kellenek nékem, a kik követnek, mivelhogy enmagukat akarják követni – és oda, a hová én akarom.

Fényesség szállott szememre: ne a tömeghez szóljon Zarathustra, hanem a bajtársakhoz! Ne legyen Zarathustra egy akol pásztora és kutyája! Hogy sokakat elcsaljak az akolból – e végre jöttem én. Hadd legyen haragosom a nép és a nyáj: hadd hijják a pásztorok rablónak Zarathustrát.

Pásztorokat mondok, ámde ők jóknak és igazaknak hivják magukat. Pásztorokat mondok én, ámde ők az igaz hitet hívőknek hivják magukat.

Nézzed a jókat és igazakat! Kit gyűlölnek legjobban? Azt, a ki széllyel tördösi értékeik tábláját, a törőt, a törvénytörőt – ez pedig: a teremtő. Nézzed minden hit hívőit! Kit gyűlölnek ők legjobban? Azt, a ki széllyeltöri értékeik tábláit, a törőt, a törvénytörőt: – ez pedig a teremtő.

Társakat keres a teremtő és nem holttesteket, nem nyájakat, nem hívőket. A vele-teremtőt keresi a teremtő, azokat a kik uj értékeket új táblákra írnak.

Társakat keres a teremtő és vele-aratókat; mert íme, nála mindenek megértek az aratásra. Ámde szükölködik a száz sarló nélkül: így hát tépegeti a kalászokat és bosszankodik.

Társakat keres a teremtő és olyanokat, a kik sarlóikat köszörülni tudják. Megsemmisítőknek fognak neveztetni és a jó és rossz megvetőinek. Ámde ők az aratók és az ünneplők.

Vele-teremtőket keres Zarathustra, vele-aratókat és vele-ünneplőket keres Zarathustra: ugyan mitévő legyen nyájakkal, pásztorokkal és holttestekkel!

Én első társam, béke veled! Jól eltemetélek kivájt fatörzsedbe, jól elrejtelek a farkasok elől.

Ámde én megválok tőled, az idő beteljesedett. Hajnalhasadás és hajnalhasadás közt uj igazságot fedeztem föl.

Ne pásztor legyek, ne sírásó. Többé még beszélni sem akarok a néppel: utólszor szólottam halotthoz. A teremtőkhöz, az aratókhoz, az ünneplőkhöz akarok szegődni: a szivárványt akarom nékik megmutatni s minden lépcsőfokát az emberfölötti emberhez vezető útnak.

A maguknak-lakóknak akarok dalolni és a párosan lakóknak: s a kinek még van füle a hallatlan dolgok számára, annak szivét nehézzé akarom tenni boldogságommal.

Célomnak tartok, a magam útján járok; a habozókat és tétovákat majd általugrom. Im-ígyen menésem légyen az ő tönkremenésök!

10.

Ezeket mondotta vala Zarathustra szívében, midőn delelőjén állott a nap: akkoron kérdezőleg nézett a magasba – mert egy madár éles szavát hallotta feje fölött. És ime, sas keringett tágas körökben a levegőégben és kigyó csüngött rajta, nem zsákmányképen, hanem baráthoz hasonlatosan: mivelhogy a sas nyaka köré gyürüzve tartotta magát.

„Az én állataim!” monda Zarathustra és örvendezék szívében.

A legbüszkébb állat a nap alatt és a legbölcsebb állat a nap alatt – kivonultak hírszerezni.

Hirét akarják szerezni, vajjon Zarathustra él-e még. Hát csakugyan élek-e még?

Veszedelmesebbnek találtam az életet emberek, semmint állatok között, veszedelmes utakon jár Zarathustra. Hadd vezessenek állataim!”

Mikoron Zarathustra ezeket mondotta, eszébe jutának az erdei szent szavai, sóhaj szálla kebléből és im-ígyen szóla szivében:

Vajha bölcsebb lennék! Vajha bölcseségem oly mélységes volna, miként kigyómé.

Ámde lehetetlent kérek: kérem tehát büszkeségemet, hogy mindég együtt menjen bölcseségemmel!

És ha egykoron elhagy bölcseségem – óh, nagyon szeret elröppenni! – hadd repüljön büszkeségem még balgaságommal is!

Im-ígyen kezdődék Zarathustra leszállása.