Im-ígyen szóla Zarathustra/Második könyv

← Első könyv

Im-ígyen szóla Zarathustra
szerző: Friedrich Nietzsche, fordító: Wildner Ödön
(Második könyv)

Harmadik könyv →

"- és csak, ha mind megtagadtatok vala engem, csak akkor térek vissza hozzátok.
Bizony, bizony, én véreim, az időben más szemmel keresem elveszett bárányaimat; más szeretettel szeretlek majd titeket."
Z a r a t h u s t r a,
az ajándékozó erényről.

A tükröt hordó gyermek

Ezek után Zarathustra visszatért a hegybe és barlangja magánosságába és félrevonult az emberektől: várakozva, valamiképen a szántóvető, a ki a magot elvetette vala. Lelke pedig megtelt türelmetlenséggel és vágyakozással azok után, a kiket szeretett: mivelhogy még sok adnivalója vala számunkra. Mert ez a legnehezebb: szeretetből marokra szorítani a kezet és ajándékozás közben megőrizni a szemérmet.
Im-ígyen telének a magános hónapjai és évei; bölcsesége pedig öregbedék és fájdalmat okoza néki bőségével.
Egy reggel azonban már hajnal hasadta előtt fölébredt, soká gondolkozék heverő helyen és végezetre szóla szívéhez:
"Mi az, hogy úgy fölijedék álmomból? Nem lépett-e elém tükröt tartó gyermek?"
"Óh Zarathustra" - monda nékem a gyermek - "nézd meg magad a tükörben!"
Midőn pedig a tükörbe tekinték, elkiáltám magam és szívem megrázkódék: mivelhogy nem magamat látám benne hanem sátán torzképét és gúnyos hahotáját.
Valóban, nagyon is jól értem az álom jelét és intelmét: tanításom forog veszedelemben; konkoly szeretné, ha tiszta búzának hivatnék! Ellenségeim elhatalmasodának és eltorzíták tanításom képét olyannyira, hogy szeretteimnek szégyelniök kell az én ajándékaimat.
"Elveszítém barátaimat; ütött az órája, hogy elveszetteimet keresem!" Igy szólván felugrék Zarathustra, de nem mint a szorongó, a ki levegő után kapkod, hanem inkább jós és dalnok módjára, kit megszállott az ihlet. Sasa és kigyója csodálkozva pillantának reá: mert ábrázatán - hajnal hasadásához hasonlatosan - jövendő boldogság tükröződék.
Mi esék meg velem, óh állataim? - mondá Zarathustra. - Nem változám-e szívemben! Nem lepett-e meg az üdvösség, valamiképen a vihar szele? Bolondos az én boldogságom és bolondokat fog beszélni: még túlságosan fiatal - legyetek hát türelmesek iránta!
Sebet kapott a boldogságom: minden szenvedő legyen orvosom!
Leszállhatok ujra barátaimhoz és ellenségeimhez is! Zarathustra ujra beszélhet és ajándékozhat és kedveseinek megteheti a legkedvesebbet! Türelmetlen szeretetem özönben árad túl, a mélységbe, napkelettől napnyugatig. Hallgatag hegységből és a fájdalom viharaiból zúg le lelkem a völgyekbe.
Nagyon is sokáig vágyakozám és nézék a távolba. Nagyon is soká valék a magánosságé: így elfelejtém a hallgatást.
Száj lettem egészen és magas szikláról eső patak zuhogása: szavamat le akarom zúdítani a völgyekbe.
S hadd zúduljon szeretetem árja úttalan utakra! Hogyne találná meg az ár végezetre a tengerhez vezető utat?
Igaz, tó van bennem, magános, magával beérő; ámde szeretetem árja magával sodorja le - a tengerbe!
Új utakat járok, új igém támad; megúntam, mint minden teremtő, a régi nyelveket. Elmém nem akar már elnyűtt talpon járni.
Túlontúl lassan fut nekem minden szó: kocsidba ugrom, vihar! És még téged is nógatni foglak gonoszságom ostorával!
Kiáltás, ujongás módjára akarok messze tengereken átszállani, valamíg megtalálom a boldogságos szigeteket, hol barátim időznek. És ellenségeim ő közöttük! Ime, hogy szeretek mindenkit, valakihez csak szólnom szabad! Ellenségeim is hozzátartoznak a boldogságomhoz. És ha legvadabb paripámra akarok felszállni, mindig legjobban segít dárdám: ez lábomnak mindenkor készséges szolgája: -
A dárda, mit ellenségeimre hajítok! Mily nagy a hálám ellenségeim iránt, hogy, íme, szabad dárdám hajítanom!
Túlságosan erős volt a felhőm feszültsége: a villámok kacaja között jeges záport zúdít a mélységekbe.
Hatalmasan emelkedik akkor mellem, hatalmasan fújja majd viharát a hegyeken által: ekkép könnyebbül meg.
Valóban, viharhoz hasonlatosan jő a boldogságom és szabadságom! De ellenségeim hadd véljék; a Gonosz őrjöng fejük fölött.
Igen, barátim, még ti is megijedtek majd vad bölcseségemtől; és talán megfutamodtok ellenségeimmel együtt.
Óh, vajha tudnálak pásztorsíppal visszacsalni! Óh, vajha bölcseség-oroszlánom megtanulna gyöngéden ordítani! Pedig már sokat megtanulánk együtt!
Vad bölcseségem megtermékenyült a magános helyeken; érdes sziklákon szülé kölykét, a legfiatalabbat.
Ime pedig veszettűl fut a kemény sivatagon át és keresve keresi a puha pázsitot az én vén vad bölcseségem!
Barátim, a ti szivetek puha pázsítjára, - a ti szeretetekre szeretné ágyazni legkedvesebb kincsét!
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A boldogságos szigeteken.

Fügék hullnak a fáról, jók és édesek; s miközben hullanak, megreped vörös bőrük. Északi szél vagyok én érett fügéknek.
Miképen a fügék, azonképen hullanak öletekbe ezek az igék, barátim: igyátok hát levöket és egyétek édes húsukat! Ősz van köröskörül, tiszta ég és délután.
Ime, mily gazdagság van körülöttünk! És ebből a fölöslegből mi szép kitekinteni távoli tengerekre!
Egykoron istent mondának, ha távoli tengerekre tekintének; én azonban megtanítalak, hogy ezt mondjátok: "emberfölötti ember". Isten: csak sejtelem; én pedig azt akarom, hogy sejtéstek csak addig érjen, valameddig teremtő akaratotok.
Tudnátok istent teremteni? Hallgassatok hát minden istenről! De teremteni tudjátok az emberfölötti embert. Talán nem ti magatok, én véreim! Ámde az emberfölötti ember apáivá és eleivé teremthetnétek át magatokat: és ez legyen java-teremtéstek! -

Isten: csak sejtelem; én azonban akarom, hogy sejtéstek az elgondolhatóság határába essék.
Tudnátok istent elgondolni? - Ámde azt jelentse az igazság-akarástok, hogy minden átváltoztassék embernek elgondolhatóvá, embernek láthatóvá, embernek érezhetővé! Tulajdon érzékeiteket gondoljátok véges-végig!
És a mit világnak neveztetek, azt teremtsétek meg előbb magatok: légyen abból a ti értelmetek, a ti képetek, a ti akaratotok, a ti szeretetek! És valóban a ti üdvötökre, megismerők!
És miképen viselhetnétek el az életet reménység nélkűl, ti megismerők? Sem a megfoghatatlanba nem szabad gyökereznetek, sem az értelmetlenbe.
Hogy pedig szívem mélyét kitárjam néktek, barátim: ha volnának istenek, miképen viselném el, hogy én ne legyek isten! Tehát nincsenek istenek.
Igaz, én vontam ezt a következtetést, de most ő vonsz engem.
Isten csak sejtelem: ám ki inná ennek a sejtelemnek minden gyötrelmeit a nélkül, hogy meghalna? Avagy elvétessék-e a teremtőtől az ő hite és a sastól az ő lebegése sas-messzeségekben?
Isten csak eszme; minden egyenest görbévé tészen és minden állót forgóvá. Hogyan? Az idő elmúlt volna és minden múlandó csak hazugság? Ezt gondolni kergülés és szédület emberi váznak és még a gyomornak is fölfordulás; valóban, kerge betegségnek hívom én az ilyen sejtelmet.
Gonosznak hívom én és ember-ellenesnek: mindezt a tant az Egyről, Teljesről, Mozdulatlanról, Jóllakottról és Soha el nem múlóról! Minden el nem muló - csak hasonlat! És a költők szerfölött sokat hazudnak.
Ámde időről és létesülésről szóljanak a legjobb hasonlatok: magasztaljanak és igazoljanak minden mulandóságot!
Teremteni - ez a szenvedéstől való nagy megváltás és az élettől való megkönnyebbülés! De hogy a teremtő legyen, ehhez szenvedés kell és sok átváltozás.
Igen, kell, hogy sok keserű meghalás légyen éltetekben, óh teremtők! Legyetek hát szószólói és igazolói minden múlandóságnak.
Hogy a teremtő maga légyen a gyermek, a mely ujjá szülessék, e végre kell, hogy ő akarjon a szülő is lenni és a szülő fájdalma.
Valóban, száz lelken át ment az utam és száz bölcsőn és vajudáson. Nem egyszer vettem már búcsút, ösmérem a szívszakasztó végső órákat. Ámde úgy akarja ezt teremtő akaratom, a végzetem. Vagy, hogy igazabban mondjam meg néktek: ép ezt a végzetet akarja az én akaratom.
Minden érző szenved bennem és börtönben tengődik: ám akaratom mindig szabaddá tészen és örömöt hoz nékem.
Az akarat fölszabadít: ez az akarat és szabadság igazi tanítása - így tanítja néktek Zarathustra.
Többé nem akarni, többé nem értékelni, többé nem teremteni! - óh, vajha örökkön távol maradna tőlem ez a nagy kimerülés!
A megismerésben is csak akaratom nemző- és létesülő-kedvét érezem és ha van ártatlanság megismerésemben, onnan van, hogy nemző akarat vagyon benne.
Istentől és istenektől el-messzecsábított engem ez az akarat; ugyan mi volna teremteni való, ha istenek - volnának!
Ámde ujra meg ujra az emberhez hajt engem az én forró teremtő-akaratom; így hajtja az a pörölyt a kőhöz.
Óh, emberek, a kőben szunnyad képem, képeim képe! Óh, miért hogy a legkeményebb, legrútabb kőben kell szunnyadnia!
Ime pörölyöm kegyetlenül dühöng börtöne ellen. A kőről szilánkok röpülnek szerte-szét: mit törődöm véle?
Be akarom fejezni: mert árnyék jőve hozzám - a legcsendesebb és legkönnyebb dolog jött egykoron hozzám!
Az emberfölötti ember szépsége jött hozzám árnyékképen. Óh, én véreim! Mit bánom én már - az isteneket!
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A szánakozókról

Barátim! Gúnyos beszéd éré barátotok fülét: "Nézzétek csak Zarathustrát! Nemdenem úgy jár-kél-e közöttünk, mikéntha állatok volnánk?"
De jobb így mondani: "A megismerő úgy jár-kél az emberek között, mint állatok között."
És az ember maga a megismerőnek állat, a kinek pirospozsgás orcája vagyon.
Miért? Nemdenem azért, mivelhogy számtalanszor kellett pirúlnia? Óh, barátom! Igy szól a megismerő: szégyen, szégyen, szégyen - ez az ember története!
És ezért parancsol magára a nemes, hogy ne szégyenítsen meg mást: szemérmet parancsol magára minden szenvedővel szemben. Bizony, bizony, nem szívelem őket, az irgalmasszivüeket, a kik boldogok, szánakozván: tulságosan kevés bennük a szemérem. Ha kell is, hogy szánakozó legyek, legalább ne legyen az a nevem; és ha szánakozom is, akkor mentől távolabbról.
Szeretem orcámat is eltakarni és megfutamodom, mielőtt fölismertek: és mondom néktek, im-ígyen cselekedjetek ti is, barátim! Vajha sorsom mindenha olyanokat vezérelne utamra, a kik - mint ti - nem szenvednek és olyanokat, kikkel szabad megosztanom reményem, lakomám, mézem!
Valóban, tettem egyetmást jót a szenvedőkért: ámde mindig úgy láttam, jobbat teszek magammal, ha megtanulok jobban örülni. Mióta csak emberek vannak, az ember túlságosan keveset örült: csupán ez, barátim, a mi eredendő bününk!
És ha megtanulunk jobban örvendeni, úgy legjobban elfelejtjük, hogy másoknak fájdalmat okozzunk és fájdalmat eszeljünk ki. Ennek okáért lemosom kezemet, a mely a szenvedőn segített, s ennek okáért letörlöm még lelkemet is.
Mert, hogy a szenvedőt szenvedni látám, ezt szégyelém az ő szégyene miatt; és mikoron segiték rajta, sulyosan megbántam büszkeségét. Nagy lekötelezés nem hálássá, hanem bosszúállóvá tészen; és ha az apró jótéteményt nem felejtik el, még őrlő szú válik belőle. Legyetek tartózkodók az elfogadásban! Legyen tőletek kitüntetés, ha elfogadtok! - ezt tanácsolom azoknak, a kiknek nincs mit elajándékozniuk.
Én azonban ajándékozó vagyok: szivesen ajándékozok mint barát a barátnak. De idegenek és szegények hadd szakasszák maguk fám gyümölcsét: ez kevésbbé szégyeníti meg őket. A koldus fajtáját azonban teljesen meg kellene szüntetni! Valóban, az ember boszankodik, ha ád nékik és boszankodik, ha nem ád nékik. Épígy a bűnösöket és a rossz lelkiismeretűeket is! Higygyétek meg, barátaim: a lelkiismeret mardosásai marásra nevelnek.
A legrosszabb azonban a kicsinyes gondolat. Valóban jobb rosszat tenni, mint kicsinyesen gondolkodni!
Bár ti ezt mondjátok: "apró gonoszkodásokon való örömünk visszatart egy némely nagy gonosztettől." Ámde itt nem kellene takarékosságra törekednetek.
Tályog a gonosz tett: viszket, kapar, kitör, - becsületes a szava. Ám gombához hasonlatos a kicsiny gondolat: csúszik-mászik, meglapúl és szeretne seholsem lenni, - valamíg az egész test elkorhad, elfonnyad az apró gombáktól.
Annak pedig, kit ördög szállott meg, ezt súgom fülébe: "Még jobb, ha nagyra növeled ördögödet! Még számodra is nyitva áll a nagyság útja!" Óh, én véreim! Mindenkiről kelleténél valamivel többet tudunk! És sok ember átlátszóvá válik szemünknek, de azért még éppenséggel sem tudunk rajta átmenni.
Nehéz az emberekkel élni, mivelhogy olyan nehéz hallgatni. És nem azzal szemben vagyunk a legméltánytalanabbak, a ki ellenünkre van, hanem az iránt, a kihez semmi közünk.
Ha pedig van szenvedő barátod, ne légy szenvedésének nyugovó-nyoszolya, de kemény, tábori ágy: így szolgálod leginkább a javát. És ha barátod megbánt, mondd: "Megbocsájtom néked, amit ellenem tettél; de hogy magad ellen tetted - miként bocsájthatnám meg néked!" Im-ígyen szól minden nagy szeretet: az legyőzi még a megbocsátást és részvétet is.
Féken kell tartanod szívedet; mert ha megereszted gyeplőjét, mi hamar elragad a fejed!
Óh, vajjon széles e világon, hol történnek nagyobb balgaságok, mint a szánakozók között? És széles e világon mi okozott több bajt, mint a szánakozók balgaságai?
Jaj minden szerető szívnek, kinek nincs magassága, a mely részvéte fölött vagyon!
Im-ígyen szóla hozzám a sátán egykoron: "Istennek is megvagyon a maga pokla; ez: az emberszeretete."
És a minap ezt a szót hallám tőle: "Isten meghalt; az emberrel való együtt-szenvedése ölte meg az istent."
Óvakodjatok hát a részvéttől: onnan még nehéz felhő borúl az emberekre! Valóban, én tudok az idők jeléhez!
S ezt a szót is jegyezzétek meg: minden nagy szeretet felette áll minden részvétnek: mert szeretete tárgyát még csak ezentúl akarja - megteremteni!
"Magamat áldozom szeretetemnek és felebarátomat miként enmagamat" ez a szava minden teremtőnek.
S minden teremtő kemény!
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A papokról

Egykoron pedig Zarathustra jelt adott tanítványainak és íly szókat intézett hozzájuk:
"Imhol, papok! És bárha ellenségeim: csöndesen menjetek el mellettök és szunnyadó szablyával! Közöttük is vannak hősök; sokan közülök túlontúl szenvedtek -: ezért akarnak másokat is szenvedtetni. Gonosz ellenség ők: nincs bosszúvágyóbb valami, mint alázatosságuk. És könnyen beszennyezi magát, aki nekik támad Vérem azonban rokonvér az övékkel; és kivánom, hogy az én vérem még az övékben is tiszteltessék."
És mikoron eltávoztanak, Zarathustrán erőt vőn a fájdalom; de nem soká küzködött fájdalmával, midőn ilyen igékre indúlt:
Siratom ezeket a papokat. Nincsenek inyemre, de ez a legkevesebb, mióta emberek közt vagyok.
De velük szenvedek és szenvedék: foglyok ők szememben és megbélyegzettek. Az, akit megváltónak hívnak, verte őket béklyókba: Hamis értékek és csalóka igék béklyóiba! Óh, bárcsak megváltaná őket valaki még megváltójuktól is!
Azt hitték egykoron, szigeten vertek horgonyt, midőn a tenger ide-oda hányta őket; íme pedig alvó szörnyeteg vala!
Hamis értékek és csalóka igék: ezek a legveszedelmesebb szörnyetegek halandók számára, - régen alszik és vár bennök a végzet. Végre azonban eljő és leselkedik, fölfal és lenyel mindeneket, a mik rajta kunyhókat építének.
Óh, nézzétek csak a kunyhókat, miket ezek a papok építettek! Templomoknak hívják édes illatu barlangjaikat.
Óh, ez a meghamisított fény, ez a megdohosodott levegő! Itt, a hol a léleknek föl, magasságához szárnyalni nem szabad! Mert im-ígyen parancsolja hitük: "térdelve föl a lépcsőn, ti bűnösök!"
Bizony, bizony jobban szeretem látni a szemtelent, mint az ő szemérmük és áhítatuk kiforgatott szemét.
Ki teremtett magának ilyen barlangokat és vezeklő garádicsokat? Nemdenem azok, a kik el akartak rejtőzni és a tiszta ég előtt szégyenkezének?
És csak, ha a tiszta ég ismét széttört tetőkön át tekint be és le, fűre, pipacsra, elomló falak mentén - csak akkor fordítom szívemet ismét ennek az istennek háza felé.
Istennek hívták, a mi ellentmondott és fájdalmat okozott nékik: és valóban, sok hősies volt imádatukban!
És istenüket nem tudák másképen szeretni, hanemha keresztre feszíték az embert!
Holtakként szándékozának élni, fekete posztóval födék holttesteiket; még beszédeikből is halottas kamarák rossz illatát érzem. És valaki közelükben él, fekete tavak közelében él, a mikből varangyos béka kuruttyolja édes, mély értelemmel a dalát. Szebb dalokat kellene énekelniök, hogy megváltójukban hinni megtanuljak: megváltottabbaknak kellene látnom tanítványait! Meztelenül szeretném őket látni: mert csak a szépségnek kellene bűnbánatot prédikálnia. De vajjon kit győz meg ez a maskarás szomorúság.
Bizony, bizony, megváltóik maguk sem jöttenek a szabadság országából és a szabadság hetedik egéből! Bizony, bizony, maguk sem lépkedtek soha a megismerés szőnyegein!
Hézagokkal teli volt ezeknek a megváltóknak elméjük; de minden hézagba beletették csalóka álmukat, a hézagtöltőt, a kit istennek hívának.
Részvétükbe fúlt elméjük és ha áradoztak és túláradoztak a részvéttől, annak színén mindig valami nagy botorság úszkált. Szerényen hajták és ordítozva nyájukat az ő csapásukon: mikéntha a jövőhöz csak egy csapás adatott volna! Valóban, még ezek a pásztorok is juhok valának!
Kis eszűek, tág lelkűek valának ezek a pásztorok: ámde barátim, mily kisméretű vala eleddig még a legtágabb lélek is.
Vérjeleket róttak az útra, a min mentek és balgaságuk azt tanítá, hogy vérrel bizonyíttatik az igazság.
Ámde a vér a legrosszabb tanúja az igazságnak; vér még a legtisztább tanítást is őrületté és a szívek gyűlölségévé mérgezi. És ha ki tűzön is megy át tanáért, ugyan mit bizonyít ez! Valóban több az, ha enlángodból jő entanod!
Forró szív és hideg fő: valahol összekerül e kettő, megszülemlik a forgószél, a "megváltó."
Bizony, bizony, valának nagyobbak is és magasabb születésüek azoknál, a kiket a nép megváltóknak hív, ezek az elragadó forgószelek!
És még nagyobbtól, mint minden megváltó vala, kellend megváltatnotok, én véreim, ha meg akarjátok találni a szabadság útját!
Még sohasem élt emberfölötti ember. Mezítelenül látám mindkettőt, a legnagyobb és a legkisebb embert.
Még szerfölött hasonlatosak. Bizony, bizony, még a legnagyobb is, úgy találám, túlontúl ember!
Im-ígyen szóla Zarathustra.

Az erényesekről

Égzöngéssel és mennyei tűzijátékokkal kell petyhüdt és alvó érző-inakhoz beszélni. Ám a szépség szava halkan szól: csak a legéberebb lelkekbe lopózik.
Halkan rezzent meg és nevetett ma pajzsom; ez a szépség szent nevetése és reszketése.
Rajtatok nevetett ma, erényesek, szépségem. És szava imigyen jött hozzám: "Azt akarják, hogy - megfizessék őket."
Azt akarjátok, ti erényesek, hogy megfizessenek! Jutalmat akartok erényetekért, eget a földért és örökkévalóságot mátokért? És íme, haragusztok reám, mert tanítom, hogy nincs jutalmazó és fizető? S, bizony, bizony, még azt sem tanítom, hogy az erény önmagának jutalma.
Óh, ez a siralmam: a dolgok mélységébe jutalmat és büntetést hazudtak - és íme lelketek mélységébe is, ti erényesek.
Ámde a vadkan agyarához hasonlatosan szántsa föl szavam lelketek mélyét; ekevas legyen a nevem néktek.
Lelketek mélységének minden titkai hadd jöjjenek napvilágra és ha fölhányva és földarabolva feküsztök a napfényben, akkor majd hazugságtok is szét lesz választva igazságtoktól. Mert ez az igazságtok: ti túlságosan tiszták vagytok e szavak szennyére: "bosszú, büntetés, jutalom, megtorlás." Ti szeretitek erényeteket, miként az anya gyermekét szereti; de ugyan ki hallotta valaha, hogy az anya fizetést akart volna szeretetéért?
A ti erényetek legkedvesebb kincsetek.
A gyűrű szomjusága vagyon ti bennetek: hogy magát ujra elérje, azért gyűrűzik és tekereg minden gyűrű.
És a kialvó csillaghoz hasonlatos erényetek minden műve; fénye örökkön úton van és vándorol - és vajjon mikor nem leend már úton? Ezenképen erényetek fénye is még úton van, ha a munka bevégeztetett. S bárha mívetek feledve van és halott: fényének sugara még tovább él és vándorol.
Hogy erényetek a magatok valója légyen, s nem idegen dolog, bőr, lepel: ez a lelketek mélységéből vett igazság, ti erényesek! De vannak, kiknek erény az ostor alatt való vonaglás és úgy vélem, hogy szerfölött sokat hallgattatok ezeknek az ordítozására! Vannak ismét, kiknek erény: bűneik ellustulása; s ha gyűlöletük és féltékenységük egyszer kinyujtóztatja tagjait, "igazságosságuk" fölserken és dörzsöli álomittas szemét.
És vannak, kik lefelé húzatnak; ördögeik húzzák őket. De mennél mélyebbre sülyednek, annál izzóban ragyog szemük és vágyuk istenük után.
Óh és ezek kiáltása is elhatott fületekbe, ti erényesek: "a mi én nem vagyok, az, az nékem isten és erény!"
Megit mások: terhesen és nyikorogva jőnek, miként a szekerek, a melyek köveket visznek völgynek: ezek sokat beszélnek méltóságról és erényről, - féküket hívják erénynek!
Mások felhúzott napi órákhoz hasonlatosak; tiktakoznak és azt akarják, hogy tik-tak-ukat - erénynek hívjuk.
Óh, mily rútul csordúl ki szájukból ez a szó: "erény"! És ha ezt mondják: "én igazságos vagyok", mindig olyanképen hangzik: "meg vagyok boszulva!"
Erényükkel akarják ellenségük szemét kikaparni: és csak azért emelkednek föl, hogy másokat lealázzanak.
És ujra mások mocsarukban ülnek és im-ígyen szólnak ki a nádasból: "Erény - ez: csöndesen csücsülni a mocsárban. Mi nem harapunk senkit és kitérünk annak, ki bennünket akar harapni; és mindenben az a nézetünk, a mit belénk adnak." Továbbad: vannak, kik az izgés-mozgást szeretik és azt gondolják: erény néminemü izgés-mozgás. Térdük örökké imád s kezük magasztalja az erényt, ámde szivük mit sem tud róla.
Ismét vannak, akik erénynek tartják, mondani: "az erény szükséges", de alapjában csak abban hisznek, hogy rendőrre van szükség. És némelyik, a ki nem bírja látni az ember magasságát, erénynek hívja, hogy alacsonyságát nagyon is közel látja: im-ígyen horgas tekintetét hívja erénynek.
Egyesek meg szeretnének épülni és felemeltetni s ezt erénynek hívják és mások fel akarnak döntetni - s ezt is erénynek hívják. És így majdnem mindnyájan azt hiszik, hogy részük van az erényben, és legalább is mindenki tudó akar lenni a "jó"-t és "gonosz"-at illetőleg.
De Zarathustra nem azért jött, hogy mindezeknek a hazugoknak és bolondoknak megmondja: ugyan mit tudtok ti az erényről! Mit tudhattok ti az erényről!
Hanem azért, hogy ti, barátim, megunjátok az ócska igéket, miket a bolondoktól és hazugoktól tanultatok vala. Megunjátok e szókat: "jutalom", "megtorlás", "büntetés", "bosszu", "igazságosság." Megunjátok mondani: "valamely cselekedetet jóvá az önzetlenség tészen."
Óh, barátaim! Hogy tulajdon valótok benn legyen a cselekedetben, miképen az anya benn vagyon a gyermekben: ugy tartom, ez legyen a ti igétek az erényről!
Bizony, bizony, elvettem tőletek vagy száz szót és erényetek legkedvesebb játékszereit, íme haragusztok reám, a hogy gyermekek szoktak haragudni.
A tenger partján játszadozának, - ekkor jöve a hullám és elragadá játékszerüket a mélységbe: íme sírdogálnak. Ámde ugyanaz a hullám majd hoz nékik uj játékszereket és majd eléjök önt uj iromba kagylókat!
Igy azután megvigasztalódnak és ezenképen ti néktek is meg lesz majd vigasztalástok, barátim, - és uj iromba kagylótok! -
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A csőcselékről

Az élet az örömök forrása, de valahol a csőcselék is iszik belőle, ott minden kútak mételyesek.
Minden tisztát kedvelek; de nem akarom látni a vigyorgó pofákat és a tisztátalanok szomjuságát.
Szemöket vetették a kútba: most azután undok nevetésük felém fénylik a kútból.
A szent vizeket béfertőzték mohó szomjukkal és mikoron szennyes álmaikat gyönyörűségnek nevezték, megfertőzték még a szókat is. Haragos lészen a láng, valamikor nedves szivüket tűzre tészik: maga a szellem is sustorog és füstöl, valahol a csőcselék odalép a tűzhöz. Émelyítő és szotykos lészen kezökben a gyümölcs: tekintetük a gyümölcsfát esendővé teszi a szélnek és koronáját lombja-vesztetté. És nem egy, aki az élettől elfordult, csak a csőcseléktől fordult el: nem akart kutat, lángot és gyümölcsöt a csőcselékkel megosztani. És nem egy, a ki a pusztába ment és ragadozó állatokkal szenvedett szomjúságot, csak azt nem akarta, hogy mocskos tevehajcsárokkal üljön a viztartó körül.
És nem egy, a ki úgy jelentkezik, mint valami megsemmisítő és mint jégverés minden termőföldnek, csak a csőcselék torkára akarta tenni lábát és im-ígyen betömni nyílásait. És nem azon a falaton fuldokoltam legjobban, hogy megtudjam, hogy az életnek magának, szüksége van ellenségeskedésre és halálra és kínzó keresztekre:
Hanem megkérdem egykoron és majd, hogy meg nem fúlék kérdésemen: "hogyan? hát a csőcseléknek is kell élnie? Hát szükség van mételyes kutakra és bűzlő lángokra, fertőzött álmokra és kukacokra az élet kenyerében?" Nem gyűlöletem, utálatom faldosott farkaséhséggel életemen! Óh, a szellemet is nem egyszer megúntam, mikor a csőcseléket is szellemesnek találom!
És hátat fordíték az uralkodóknak, látván, a mit most uralkodásnak hívnak: a hatalomért való kufárkodást és vásárt, amit a csőcselékkel folytatnak!
Idegen nyelvvel laktam a népek között, s bedugott fülekkel: hogy kufárkodásuk nyelve idegen maradjon nékem, valamint a hatalomért folyó vásáruk.
És orrom béfogva kedvetlenül mentem minden tegnapon és mán át: valóban, bűzlik minden tegnap és ma a firkáló csőcseléktől! Nyomorékhoz hasonlatosan, a ki megsüketült, megvakult, megnémúlt: élék sokáig, hogy ne kelljen együtt élnem hatalombíró, iró- és kéjenc-csőcselékkel.
Szellemem nehezen lépkedett a lépcsőkön és óvatosan; az öröm alamizsnái valának üdülései: az élet mankón sántikált a vaknak. De mi történt velem? Miképen váltám meg magam az utálattól? Ki ifjítá meg szemem? Szárnyaim hogyan érék el a magasságot, a hol nem ül már csőcselék a kútnál?
Avagy utálatom maga növelt nékem szárnyakat és forrást sejtő erőket? Bizony, bizony a legmagasabba kellett röpülnöm, hogy ujra megtaláljam a gyönyörűség kútfejét!
Óh, megtaláltam! én véreim. Itt a legmagasabban fakad gyönyörüségem forrása! És van élet, miből nem iszik már velünk a csőcselék! Majdnem túlontúl hevesen buzogsz nékem, óh gyönyörűség forrása! És gyakorta üríted a serleget azzal, hogy meg akarod tölteni! És még meg kell tanulnom, hogy szerényebben közelítsek feléd; még túlontúl hevesen buzog szívem feléd: -
Szívem, amelyben nyaram ég, a rövid, forró, mélabús, boldogságos: mint vágyódik nyári szívem hűvösséged után.
Elmúlt tavaszom tétova szomorúsága! Elmúlt juniusi hópelyheim incselkedése! Nyár lettem egészen és nyári dél!
Nyár a legmagasabb helyen hűs forrásokkal és boldog csönddel: jövel, barátim, hogy a csönd még istenibb legyen!
Mert ez a mi magasságunk és a mi hazánk: túl-magas és meredek a lakásunk minden tisztátalannak és szomjúságának.
Csak vessétek tiszta szemeteket gyönyörüségem forrásába, én barátim! Hogy zavarodnék meg attól? Hadd nevessen reátok a ő tisztaságával. A jövő fájára építjük fészkünket; sasok hozzanak csőrükben étket nékünk magánosoknak!
Valóban, nem olyan étek, miből szabad volna tisztátalannak és velünk ennie! Azt hinnék, hogy tüzet falnak, és megperzselnék szájukat! Valóban, nincs menedékünk tisztátalanok számára! Jégbarlang volna testüknek-lelküknek a mi boldogságunk!
S erős szelek módjára élünk majd fölöttük, szomszédjai a sasoknak, szomszédjai a hónak, szomszédjai a napnak: im-igyen élnek az erős szelek.
És szél módjára akarok közéjök fújni és szellememmel elvenni szellemök lélekzetét: így kivánja jövőm. Bizony, bizony, erős szél Zarathustra minden alantfekvő szurdéknak és ezt a tanácsot adja ellenségeinek, s mindennek, mi köpköd és pököd: "vigyázzatok, nehogy szél ellen köpködjetek."
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A földi tarka-pókokról

Imhol a tarantella barlangja! Akarod magad is látni? Itt lóg hálója: rángasd, hogy megreszkessen.
Imhol jő önként: légy üdvöz, tarantella! Hátadon feketéllik háromszöged és jelvényed; és én tudom azt is, a mi lelkedben lakozik. Bosszú lakozik lelkedben: valahová harapsz, fekete sebvar nő; mérged bosszúval teszi kergévé a lelket!
Im-ígyen példálózom néktek, egyenlőség prédikátorai! Tarantelláknak tartalak és álarcos bosszútlihegőknek! De búvóhelyeiteket majd napfényre hozom; ezért kacagom szemetekbe magaslat-kacajomat.
Ezért rángatom hálótokat, hogy dühötök kicsaljon benneteket hazugság-barlangjaitokból és bosszútok kiugródjék "igazság" igétek mögül. Mert hogy az ember megválttassék a bosszútól: ez legmagasabb reménységem hídja és szivárványom hosszú viharok, cudar idők után. De persze másként szeretnék a tarantellák. "Épen azt híjjuk igazságosságnak, hogy a világ megteljék bosszúnk viharával" - im-ígyen beszélnek egymás között.
"Bosszúval akarjunk illetni és gyalázattal, valaki nem egyenlő velünk" - ezt fogadják meg egymásnak a tarantella-szívek. És "az egyenlőség akarása" - ez légyen ezentúl az erény neve; és valaminek csak hatalma van, rátámadunk majd kiáltásainkkal!" Ti, egyenlőség prédikátorai, a tehetetlenség zsarnoki őrjöngése ordítozik belőletek im-ígyen az "egyenlőség" után: legtitkosabb zsarnoki kéjvágyatok alakoskodik im-ígyen erényes szavak leplében! Magatokba fojtott önhittség, visszatartott irigység, talán még apáitok önhittsége és irigysége: lángként tör elő belőletek és mint a bosszú őrülete.
A mit az apa elhallgatott, az fiában beszédessé válik; és gyakorta úgy látám, hogy a fiú a leleplezett titka apjának. A lelkesülőkhöz hasonlítanak; azonban nem a szív lelkesíti őket, hanem a bosszú. És ha finomakká és hidegekké válnak, nem a szellem, hanem az írigység teszi őket finomakká és hidegekké. Féltő írigységük a gondolkozók ösvényeire is vezeti őket; és ez féltő irigységük ismertető jegye - mindig túlontúl messze mennek: úgyhogy fáradságuk végtére kénytelen még hóra feküdni, csak hogy aludjék.
Minden jajukból bosszú hangzik, minden magasztalásukban bántás vagyon; s boldogságnak tartják, hogy birák lehetnek. Ámde ezt tanácsolom néktek, barátim: ne bízzatok senkiben, a kiben a büntetni akarás ösztöne hatalmas!
Rossz fajta és rossz nemzetség ez; tekintetükből bakó pillant ki és szimatoló eb.
Ne bizzatok senkiben, aki sokat beszél arról, hogy ő milyen igazságos! Valóban, az ilyennek lelkéből nemcsak méz hiányzik. S ha magukat "a jók"-nak és "igazak"-nak hívják is, ne feledjétek, hogy belőlük nem hiányzik egyéb, mint - a hatalom s legott kész farizeusok!
Barátim! Nem akarom, hogy összekeverjenek és öszszetévesszenek. Vannak, kik ez életről szóló tanításomat prédikálják: de ugyanezek egyben az egyenlőség prédikátorai és tarantellák. Hogy az élet igazát hirdetik, jóllehet barlangjukban ülnek, ezek a mérges pókok, és elfordulva az élettől: ez azért van, hogy fájdalmat akarnak vele okozni.
Olyanoknak akarnak vele fájdalmat okozni, a kik most a hatalom birtokosai: mert ezeknél még leginkább otthonos a halálról szóló prédikáció.
Ha másképen volna, a tarantellák is mást tanítanának: és épen ők valának egykoron a világ leghangosabb becsmérlői és eretnek-égetői. Az egyenlőség e prédikátoraival, nem akarom, hogy összekeverjenek és összevétsenek. Mivelhogy így szól nékem az igazságosság: "az emberek nem egyenlők."
S ne is legyenek azokká! Mert ugyan mi volna szeretetem az emberfölötti emberhez, ha másképen beszélnék?
Ezer hídon és pallón tolongjanak a jövőhöz és egyre több háború és egyenlőtlenség légyen közéjök helyheztetve: ezt adja ajkamra nagy szeretetem!
Képek és kisértetek kitalálói legyenek ellenségeskedéseik közben és még képeikkel és kisérteteikkel is harcolják egymás ellen a harcok harcát!
Jó és Gonosz, Gazdag és Szegény, Magasrangú és Alacsony és az értékek minden neve: fegyverek legyenek és csörgő jegyei, hogy az életnek únos-úntalan fölül kell magát múlnia.
Föl a magasba akarja magát építeni pillérekkel és lépcsőfokokkal, maga az élet; távoli messzeségekbe akar pillantani és oda: boldogságos szépségek felé - ezért kell néki magasság! És mert magasság kell néki, kellenek néki lépcsőfokok és ellentmondásai a lépcsőfokoknak és hágóknak! Fölhágni akar az élet és fölhágva magát fölülmúlni.
És lám barátim! Itt, hol a tarantella barlangja vagyon, ódon templom romjai emelkednek - kivánom, pillantsatok oda megvilágított szemekkel!
Bizony, bizony, aki itt gondolatait kőbe tornyosította, tudója volt minden élet titkának, valamiként a legbölcsebb! Hogy harc és egyenlőtlenség vagyon még a szépségben is és harc a hatalomért és a főhatalomért: ime, ezt tanítja nékünk legvilágosabb példával.
Ime, mily isteni módon törnek meg itt a boltívek, páros viadalban: mint nyomúlnak föl egymás ellen, fénynyel-árnynyal ezek az isteni nyomúlók.
Ilyen biztosan és szépen legyünk mi is ellenségek, barátim! Isteni módon akarunk egymás ellen nyomúlni!
Óh, jaj! Most engem is megmart a tarantella, régi ellenségem! Isteni biztossággal és szépen harapott ujjamba!
"Kell, hogy büntetés és igazságosság legyen" - így gondolkozik: - "ne zengedezzen itt ingyen magasztaló énekeket az ellenségeskedésre!"
Igen, megbosszulta magát! És jaj, bosszujával még lelkemet is kergévé teszi majd!
Hogy pedig ne forogjak, én barátim, kössetek erősen ehhez az oszlophoz. Hadd legyek még inkább oszlopos szent, semmint a bosszúszomj forgatagja.
Bizony, bizony: Zarathustra nem forgószél; és ha táncos is, sohasem tarantella-táncos!
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A híres-neves bölcsekről

A népet szolgáltátok és a nép babonáját, valahányan, ti híres bölcsek! - és nem az igazságot! És épen ezért adózának néktek tisztelettel.
És annak okáért türék el hitetlenségteket, mivelhogy tréfa és kerülő út vala a néphez. Ekkép hagyja az úr rabszolgáit múlatni és még kedvét is leli pajkosságukban.
Ámde a ki a népnek gyűlöletes, miként a farkas az ebeknek: az a szabad szellem, a bilincs ellensége, a nemimádó, az erdőkben lakozó. Őt kiugrasztani lyukából - ez volt mindig a népnek az "igaz iránti érzéke": ellene uszítja még mindig legélesebb fogú kutyáit.
"Imhol az igazság, hisz a nép is itt vagyon! Jaj, óh jaj a keresőknek!" - ez a szó hangzék kezdettől fogva. Népetek tiszteletét akarátok igazolni: ezt hívátok "az igazság akarásá"-nak, ti híres-neves bölcsek! És szívetek mindenha így szóla magához: "a népből származám: onnan származa reám isten szava is."
Szamárhoz hasonlatosan csökönyesek és bölcsek valátok ti mindig, nép szószólói.
És sok hatalmas, a ki jól akara járni a néppel, paripája elé fogott még, szamárnak, egy-egy híres-neves bölcset. És most szeretném, ti híres-neves bölcsek, ha végre egészen ledobnátok magatokról az oroszlán bőrét! A ragadozó állat bőrét, a tarkát-foltost, és a kutató, kereső, hódító cafrangját! Óh, hogy a ti igaz voltotokban higygyek, előbb össze kell törnötök tisztelő akaratotokat. Igaznak hívom azt, a ki istentelen pusztákba megy és tisztelő szivét összetörte vala. Sárga homokban, naptól megégve persze szomjasan kancsalít a forrásdús oázisok felé, a hol élők pihennek sötét fák alatt. De szomjusága azért nem viszi rá, hogy ezekhez a jólélőkhöz legyen hasonlatos: mert valahol oázis vagyon, ott faragott képek is vannak. Éhesnek, erőszakosnak, magánosnak, istentelennek akarja magát az oroszlán-akarat. Hogy szabad legyen a szolgák boldogságától, megváltva istenektől és imádatuktól, félelem nélküli és félelmetes, nagy és magános: ez az igaz akarata.
Eleitől fogva pusztában lakának az igazak, a szabad szellemüek, a puszta urai; ám városban laknak a jól táplált, híres-neves bölcsek - az igavonók.
Mert ők mindenha, mint szamarak, húzzák - a nép talyigáját! Nem, mintha ezért haragunnám reájuk: de őket akkor is szolgáknak és szerszám-hordóknak látom, ha aranyos szerszám fénylik rajtok. És gyakorta jó szolgák és olcsók valának. Mivelhogy így szól az erény: "ha már szolgának kell lenned, keresd azt, kinek szolgálatod legtöbbet használ!
Urad szelleme és erénye növekedjék az által, hogy szolgája vagy: ekkép magad is nőszsz az ő szelleme és erénye révén!" És valóban, híres-neves bölcsek, nép szolgái, ti magatok is növekedétek a nép szelleme és erénye által és a nép ti általatok! Dicsőségtekre mondom ezt!
De nép vagytok ti szememben még erényetekkel is, nép bárgyu tekintettel - nép, amely nem tudja, mi a szellem! Szellem az élet, a mi maga vág belé az életbe: önnönkínjától öregbedik a maga tudása - tudtátok-e már? És a szellemnek is boldogságot ád, ha fölkenetik és könnyekkel fölszenteltetik áldozati baromnak - tudtátok-e már? És még a vak vaksága és keresése és tapogatózása is kell, hogy tanúságot tegyen a nap hatalmáról, amelybe pillantott - tudtátok-e már?
És kell, hogy a megismerő tanuljon meg hegyekkel építeni! Kis dolog az, hogy a szellem hegyeket helyhez át - tudtátok-e már? Ti a szellemnek csak szikráit ismeritek; de nem látjátok az üllőt, a mi ő, és nem látjátok pörölye kegyetlenségét! Valóban, nem ismeritek a szellem büszkeségét! De még kevésbbé birnátok elviselni a szellem szerénységét, ha egyszer megszólalna! És még sohasem adatott néktek szellemeteket havas gödörbe vetnetek: nem vagytok erre elég melegek: így hát hidegsége gyönyöreit sem ösméritek. S úgy tartom, hogy mindenben kelleténél bizalmasabb lábon álltok a szellemmel: és a bölcseséget gyakorta szegényházzá és kórházzá tevétek rossz költők számára. Nem vagytok sasok: így hát nem tapasztaltátok a szellem boldogságát az ijjedtség közepette. És a ki nem madár, ne tanyázzék mélységek fölött.
Langyosoknak látlak: ám minden mély megismerés hidegen buzog. Jéghidegek a szellem legbelső kutai: üdítői meleg kezeknek és a tett embereinek.
Tisztesen álltok előttem és mereven és egyenes háttal, ti híres-neves bölcsek! - titeket nem hajt erős szél és erős akarat. Avagy sohasem láttatok vitorlát siklani a tengeren, dagasztva, fölfúva, reszketve a szél rohamától? A vitorlához hasonlatosan, reszketve a szellem rohamától, siklik bölcseségem a tengeren által, - az én bősz bölcseségem! De ti a nép szolgái, ti híres-neves bölcsek - miképen tudnátok ti velem menni! -
Im-ígyen szóla Zarathustra.

Az éjjeli ének

Éj vagyon: íme hangosabb a szava minden szökőkútnak. És lelkem is szökőkút.
Éj vagyon: íme csak most ébred a szerelmesek minden éneke. És az én lelkem is egy szerelmes éneke. Valami oltatlan, el nem oltható vagyon én bennem; ez akar megszólalni. Sóvárgás vagyon bennem a szerelem után, ez maga is a szerelem szaván beszél. Fényesség vagyok: bárcsak volnék sötét éjjel! De az a magánosságom, hogy fényesség ővez engem. Óh, bárcsak volnék sötét és éjszakázó! Hogy szívnám akkor - a fényesség emlőit! És még titeket is áldanálak, ti apró fénylő csillagok és világító bogarak odafent! - és mi boldog lennék fény-ajándéktoknak miatta. De a magam fényében élek, visszaiszom magamba a lángokat, mik belőlem kitörnek. Nem ösmérem az elfogadó boldogságát; s nem egyszer mondtam, hogy lopni még nagyobb boldogság lehet, mint kapni. Az az én szegénységem, hogy kezem sohasem piheni ki az ajándékozást; az az én irígységem, hogy váró szemeket látok és világított éjszakáit.
Óh, minden ajándékozó boldogtalansága! Óh, napom elborulása! Óh, mohó vágy a kivánság után! Óh farkaséhség a jóllakás után! Elfogadnak tőlem egyet s mást: de vajjon hozzáférek-e sziveikhez is? Szakadék vagyon adás és elfogadás között s a legkisebb szakadékot legnehezebb áthidalni.
Éhség nő szépségemből: szeretném bántani azokat, a kiknek ragyogok; szívesen megrabolnám azokat, a kiket megajándékoztam: - im-ígyen éhezem a gonoszságot.
Visszavonva kezem, ha már kéz nyúl feléje; habozva, miként a vízesés, a mely még zuhogva is habozik: - im-ígyen éhezem a gonoszságot.
Ilyen bosszút eszel ki bőségem: ilyen alattomosság fakad magános voltomból. Boldogságom, hogy ajándékozhatok, elhalt az ajándékozásban, erényem belefáradt bőségébe! Ha ki mindig ajándékoz, annak az a veszedelme, hogy elveszíti szemérmét; ha ki mindig osztogat, annak keze-szíve hólyagos lészen csupa osztogatástól. Szememnek nem csordul már könnye a kérők szemérmétől; kezem tulságosan megkérgesült, hogy reszkessen, ha tele vagyon. Hová lőn szemem könnye és szívem hamvassága? óh, milyen magános minden ajándékozó! Óh, milyen néma minden ragyogó! Sok nap kering az üres térben: mindenhez, mi sötét, szólnak fényességükkel, - nekem hallgatnak.
Óh ez a fényesség ellenségeskedése a világító ellen: könyörület nélkül megy a pályáján.
Szíve mélységében méltányosság nélkül minden ragyogó iránt, hidegen napok iránt - im-ígyen kering minden nap.
Viharhoz hasonlatosan repülnek a napok pályáikon, ez az ő járásuk. Kérlelhetetlen akaratukat követik, ez az ő hidegségük. Óh, csak ti, ti sötétek, éjszakások, teremtetek meleget a ragyogóból! Óh, csak tejet és üdülést a fényesség emlőiből!
Óh, jég vagyon körülöttem, kezem megég a fagytól! Óh, szomjuság vagyon bennem, az a ti szomjuságtokat sóvárogja!
Éj vagyon: óh, miért, hogy fényességnek kell lennem. És hogy az éjszaka dolgait szomjuhozom! És hogy magános vagyok!
Éj vagyon: íme forrásként fakad belőlem kivánságom - a beszéd után kivánkozom.
Éj vagyon: íme hangosabb a szava minden szökőkútnak. És lelkem is szökőkút.
Éj vagyon: íme most ébred a szerelmesek minden éneke. És az én lelkem is egy szerelmes éneke.
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A táncdal

Egy este Zarathustra tanítványaival az erdőben barangolt s kutat keresvén, néma fáktól, bokroktól környezett zöld rétre ért. A réten leányok táncolának egymással. Mihelyest a leányok Zarathustrát megismerték, abbanhagyák a táncot; Zarathustra azonban nyájasan intve hozzájuk lépett és e szókat mondá: "Ne hagyjátok abba a táncot, kedves leánykák! Nem horgas szemű játékrontó jött közétek; nem vagyok a leányok ellensége. Isten szószólója vagyok a sátánnal szemben: ez pedig a nehézség szelleme. Miképen lehetnék én, ti könynyüek, isteni táncok ellensége? Avagy ellensége szépbokáju leánylábaknak? Igaz, erdő vagyok és sötét fák éjszakája: de ha ki nem riad meg sötétségemtől, rózsás lankákat is talál ciprusaim alatt. És megtalálja a kis istent is, a kit a leánykák legjobban kedvelnek; a kút mellett fekszik, csöndesen, behunyt szemmel.
Valóban, fényes nappal elaludt mellettem, ez a naplopó! Vagy talán szerfölött sokat kergette a pillangókat? Ne haragudjatok reám, ti szép táncolók, ha a kis isten egy keveset kikap tőlem! Igaz, kiabál majd és sír, - ámde nevetésre gerjeszt még sírásában is!
És könnyes szemmel kérjen föl titeket egy táncra és magam akarok dalt énekelni táncához: Táncdalt, csúfondáros nótát a nehézség szellemére, az én legfensőbb, legnagyobb hatalmi ördögömre, kiről azt mondják, hogy ő a világ ura!" És ez a dal az, a melyet Zarathustra énekelt, mikoron Kupido és a leánykák egymással táncot ropnak vala: Szemedbe nézek az imént, élet! És úgy tetszék nékem, hogy feneketlen mélységbe bukom. Ámde te kihúztál engem aranyos horgoddal, csufolkodva kacagtál, midőn feneketlen mélységnek hívtalak. "Igg fecseg minden hal, - mondád - a miknek nem bir a fenekére jutni, azt hívja feneketlennek." Pedig csak változékony vagyok és vad és mindenekelőtt nőstény és pedig nem erényes: Bárha nálatok, óh férfiak, "mélység" a nevem vagy "hűség", "az örök", "a titokzatos." De ti, férfiak, mindig a magatok erényeivel ajándékoztok meg - óh, ti erényesek! Im-ígyen kacagott ő, a hihetetlen; én azonban sohasem hiszek néki és nevetésének, ha rosszat beszél maga felől. És mikoron bősz bölcseségemmel négyszemközt beszélek, mérgesen monda nékem: "Te akarsz, te kivánsz, te szeretsz, s csak ezért magasztalod az életet!" Majd, hogy keményen válaszoltam és megmondtam volna az igazat a mérgesnek; s az ember nem válaszolhat keményebben, mintha bölcseségének "megmondja az igazat." Mert ez a hármunk viszonya. Lelkemből csak az életet szeretem - és, valóban, a legjobban akkor, ha gyülölöm! Hogy pedig a bölcseség iránt jó szívvel vagyok és gyakran nagyon is jó szívvel: azért van, mivel nagyon, de nagyon emlékeztet az életre! Megvan a maga szeme, nevetése, sőt még arany horgászó botocskája is: És midőn egyszer az élet kérdezé tőlem: "Ki is az, a bölcseség?" - lobbal felelém: "Óh igen a bölcseség! Szomjuhozzuk és nem lakunk jól; fátyolon át nézünk, hálón át kapkodunk.
Vajjon szép-e! Mit tudom én! De este még a legvénebb potykákat is hálóba csalja.
Változékony ő és dacos; nem egyszer láttam, hogy harap ajkába és mint tolja fésűjét haja növésének ellenébe.
Lehet, hogy rossz és hamis, és egészben véve aszszonyi állat, de ha maga-magáról beszél rosszat, éppen akkor csábít leginkább."
Midőn ezeket mondtam az életnek, gonoszul nevetett és lehunyta szemét. "Vajjon kiről beszélsz? - mondá - talán rólam? És ha igazad is volna, szabad ezt így szemembe mondanod? De most beszélj a te bölcseségedről is!"
És akkor újra felnyitád szemed, oh szeretett élet! És ujra úgy tetszék nékem, hogy megint feneketlen mélységbe bukom. Im-ígyen dalola Zarathustra. Mikoron pedig a táncnak vége lőn és a leányok távozának, elszomorodék szívében. "A nap már rég lement" - mondá végre - "a rét nedves, az erdők felől hűvösség csap meg. Valami ismeretlen környékez és tünődve néz reám. Mit! Te még élsz, Zarathustra? Mely okból? Miért? Mi által? Hova? Hol? Hogyan? Avagy nem boldogság-e még élni? Óh, barátim, az este kérdez így belőlem. Nézzétek el szomorúságomat! Beesteledett: nézzétek el nékem, hogy beesteledett!" Im-ígyen szóla Zarathustra.

A síri dal

"Ott van a sírok szigete, a néma; ott vannak ifjuságom sírhantjai is. Oda viszem az élet örökzöld koszorúját." Szívemben ezt határozván: szállék tengeren túlra. Óh, ifjúságom látományai és jelenései! Óh, ti a szeretet megannyi pillantásai, óh, ti isteni szempillanatok! Mi hamar haltatok el számomra! Ma már mint halottaimról emlékezem rólatok!
Tőletek, legkedvesebb halottaim, édes illat száll felém, szívet és könnyeket oldó. Valóban, megrázza és feloldja a magánosan hajózó szivét.
Még mindig én vagyok a leggazdagabb és irigylésre legméltóbb - én a legmagánosabb! Hisz ti enyéim valátok és én még tietek vagyok: mondjátok, vajjon estenek-e a fáról valaki elébe olyan rózsás almák, mint az enyémek? Még mindig szerelmetek örököse és dús talaja vagyok, emléketekre tarka, vadon nőtt erényekkel virágzó, óh ti telkemtől lelkezettek! Óh, mi arra teremttettünk, hogy egymás mellett maradjunk, ti bájos, idegen csodák; és nem bátortalan madarakhoz hasonlatosan jövétek hozzám és vágyamhoz, nem: mint bizodalmashoz! Igen, hűségre teremtve, miképen én, és gyöngéd örökkévalóságokra: s most hűtlenségtekről kell neveznelek titeket, isteni pillantások és szempillanatok: még nem tanultam más nevet. Bizony, bizony túlontúl korán esett nékem halálotok, ti szökevények. Mégis, ti nem futátok el tőlem, sem én nem futék el ti tőletek: ártatlanok vagyunk mi egymással szemben hűtlenségünkben. Hogy engem megöljenek, ezért fojtottak meg titeket, óh reménységeim dalos madarai! Igen, reátok, kedvenceim, reátok ajzotta nyilait a kajánság - hogy szívembe találjon. És bele talála! Hisz ti valátok mindig szívem kedvencei, birtokom és birva-tartatásom: ezért kellett fiatalon meghalnotok és túlontúl korán! Legsebezhetőbb birtokomra ajzották nyilaikat: ti valátok az, kiknek bőre pehelyhez hasonlatos s még inkább a mosolygáshoz, a mely elhal egyetlen tekintetre! Ellenségeimnek pedig ezt mondom: mi minden embergyilkolás ahhoz képest, a mit ti rajtam elkövettetek! Gonoszabbat követtetek el rajtam, mint minden embergyilkolás: visszaadhatatlant vettetek el tőlem: - ezt mondom néktek, óh ellenségeim! Hisz ifjúságom látományait és legkedvesebb csodáit gyilkoltátok meg! Játszó pajtásaimat vettétek el tőlem, a megboldogúlt lelkeket! Emléköknek szentelem ezt a koszorút és ezt az átkot. Ezt az átkot ellenetek, óh ellenségeim! Hisz ti megrövidítétek örökkévalómat, miképen egy hang megtörik hideg éjszakán! Alig jőve hozzám, mint isteni pillantás megvillanása, - mint szempillanat! Im-ígyen szóla egy jó órában tisztaságom: "isteni légyen nekem minden lény". S íme szennyes kisértetetekkel támadtatok reám, óh hová menekült akkor az a jó óra!
"Minden napom légyen szent" - ez volt egykoron ifjúságom bölcseségének szózata: valóban, vidám bölcseség szózata! S íme, ellenségeim, ti elloptátok éjszakáimat és álmatlan kínokra váltátok: óh, hová menekült akkor az a vidám bölcseség? Egykoron kedvező madárjelekre vágyódtam: s íme ti undok bagoly-rémet vezettetek utamra. Óh, hová menekült ekkor az én gyöngéd vágyódásom? Egykoron megfogadtam, hogy leteszek minden utálatról: s íme azokat, kik hozzám közel és legközelebb állának, mérges kelevényekké változtatátok. Óh, hová menekült ekkor legnemesebb fogadalmam? Egykoron vakon boldog utakon járék: s íme rondaságot dobátok a vak ösvényére; s most utálja a régi vak-ösvényt. És mikoron megtettem a legnehezebbet és magam-lebírásom győzedelmét ünnepeltem: íme, ti azokat, akik szeretének engem, arra a kiáltásra birtátok, hogy nékik okozok legnagyobb fájdalmat. Valóban, mindig ekkép cselekedtetek: megmérgeztétek java-mézemet és java-méheim szorgalmát. Jótékony szívemhez mindég a legarcátlanabb koldusokat küldtétek; könyörületességemhez mindig a leggyógyíthatatlanabb szemérmetleneket tologattátok. Igy sebeztétek meg erényem reménységét. És ha még legszentebbemet is az áldozat oltárára tevém: a ti "jámborságotok" tüstént zsírosabb ajándékokat tőn melléje: azonképen, hogy a ti zsírotok gőzébe fúlt még legszentebbem is. És egykoron táncolni akartam, ahogyan még sohasem táncolék: minden egek fölött akartam eltáncolni. Ekkor rábeszéltétek legkedvesebb dalnokomat. És íme borzalmas, tompa nótába kezdett; óh, mint valami mogorva kürt úgy tülkölt fülembe! Gyilkos dalnok, a kajánság eszköze, te ártatlanok ártatlana! Már kiállottam a legjobb táncra: ekkor hangoddal meggyilkoltad elragadtatásomat: Egyedül a tánccal tudom a legmagasabb dolgok mását mondani: - s íme legmagasabb hasonlatok kimondatlanul maradának tagjaimban! Mondatlanul, megváltatlanul maradt legmagasabb reménységem! És meghala minden látományom és ifjúságom vigasztalása! Hogy is viseltem el? Hogyan birtam ki és birtam le ilyen sebeket? Hogyan kelt ismét életre lelkem ezekből a sirokból? Igen, sebezhetetlen, eltemethetetlen van bennem, sziklákat repesztő: ennek neve az én akaratom: hallgatagon halad és változatlanúl az éveken át.
Enlábamon akarja megtenni útját az én öreg akaratom; keményszivü és bátor a szándéka és sebezhetetlen. Csak sarkomon vagyok sebezhetetlen. Még mindig élsz és hű vagy magadhoz, te leghosszabb türelmű! Még mindig minden síron keresztültöréd magad!
Te benned él még ifjúságom megváltatlanja is, és mint élet, mint ifjúság ülsz itt reménykedve sárga síromladékokon. Igen, még minden sír szétrombolója vagy nékem: légy üdvöz, akaratom! És csak ahol sír vagyon, vagyon föltámadás is. -
Im-ígyen dalola Zarathustra.

A maga-legyőzésről

"Az igazság akarása" ennek hívjátok, bölcsek bölcsei azt, a mi titeket hajt és ösztönöz?
"Minden létező elgondolhatásának akarása": im-ígyen hívom én a ti akaratotokat! Minden létezőt először elgondolhatóvá akartok tenni: mivelhogy derék bizalmatlansággal kételkedtek, elgondolható-e már? De kell, hogy engedelmes és hajlékony legyen néktek! Igy akarja akaratotok. Simává kell lennie és a szellem szolgálatára, mint annak tükre és tükörképe. Ez minden akaratotok, ti bölcsek bölcsei: a hatalom akarása; s még akkor is, ha jóról avagy gonoszról beszéltek és értékelésekről. Meg akarjátok teremteni a világot, mely előtt térdelhettek: ez végső reménységtek és mámorotok. Persze az oktalanok, a nép, hasonlatosak a folyóhoz, min csónak úszkál: s a csónakban beburkolva s ünnepélyesen ülnek az értékek. Akaratotokat és értékeiteket rátevétek a létesülés folyamára; a hatalom ősrégi akarását árulja el nékem az, mit a nép jónak és gonosznak hiszen.
Bölcsek bölcsei, ti tettetek ilyen vendégeket ebbe a csónakba és ti adtatok rájok cicomát és büszke neveket, - ti és uralkodó akaratotok! S a folyó most tovább viszi csónaktokat: tovább kell vinnie. Mit használ, hogy a megtört hullám habzik és haragosan szegül ellene a csónak orrának!
Nem a folyó a ti veszedelmetek és jótok-gonosztok vége, óh bölcsek bölcsei: hanem maga az az akarat, a hatalom akarata, - a ki nem merített, nemző életakarat.
Ám, hogy jobban értsétek szavamat a jóról és gonoszról: egy szót mondok még néktek az életről s minden élő minémüségéről. Fürkésztem az élet nyomát, utána jártam a legkisebb és legnagyobb utakon, hogy minémüségét megismerjem. Százszoros tükörrel fogtam föl tekintetét, ha ajka zárva volt: hogy szeme legyen nékem beszédes. És szeme beszédes vala nékem. De, valahol csak élőt találék, mindenütt hallám az engedelmesség szavát. Minden élő engedelmes.
És ez a második: annak parancsolnak, a ki önmagának nem tud engedelmeskedni. Ez az élő sajátsága.
Ez pedig a harmadik, a mit hallék: parancsolni nehezebb mint engedelmeskedni. És nemcsak hogy a parancsoló minden engedelmeskedő terhét viseli, és hogy ettől a tehertől könnyen agyonnyomatik: Kisértésnek, kockázatnak tartok minden parancsolást; és valahányszor az élő parancsol, önmagát kockáztatja.
S még ha magának parancsol is: még akkor is meg kell bünhődnie parancsolatáért. Önnön törvényének kell birájává, bosszulójává, áldozatává lennie.
Hogyan történik ez? kérdezém. Mi beszéli rá az élőt, hogy engedelmeskedjék és parancsoljon és még parancsolva is engedelmességet gyakoroljon? Halljátok hát szómat, bölcsek bölcsei! Vizsgáljátok szorgosan, nemdenem férkőzém az életnek szivébe és szivének egész gyökeréig? Valahol élőt találtam, ott a hatalom akaratát is találtam; és még a szolgáló akaratában is megleltem az akaratot, hogy úrrá legyen. Hogy az erősebbnek szolgáljon a gyöngébb, arra beszéli rá akarata, amely egy más, még gyöngébben akar urrá lenni: erről az élvezetről nem akar lemondani. S valamint a kisebb odaadja magát a nagyobbnak, hogy élvezete és hatalma legyen a legkisebben: azonképen a legnagyobb is odaadja magát és a hatalom kedvéért - életét teszi kockára. Ez a legnagyobb odaadása, hogy kisértés és veszedelem és a halálért való kockajáték. És valahol feláldozó és szolgálat és szerelmes pillantások vannak: ott is megvagyon az uralkodás akarata. Álutakon lopózkodik a gyöngébb a várba és be a hatalmasabb szivébe - és ott hatalmat lop És ezt a titkot monda nékem maga az élet: "Lásd", - szólt - "én az vagyok, a minek mindig magamagát kell legyőznie."
"Ti persze a nemzés akarásának avagy a célra, magasabbra, távolabbira, sokszerübbre való ösztönnek hívjátok: de mindez egy és titok".
"S még inkább letűnöm, semhogy erről az egyről lemondjak; s valóban, a hol letűnés vagyon és levélhullás, íme, ott élet áldozódik föl - a hatalomért!"
"Hogy nékem harcnak kell lennem és létesülésnek és célnak és a célok ellenmondásának: óh, a ki akaratomat kitalálja, azt is kitalálja, mi görbe utakon kell annak járnia!"
"Bármit is alkotok és bármint is szeretek valamit, - mihamar szembe kell kerülnöm vele és szeretetemmel: így akarja az én akaratom. És te is, megismerő, te is csak ösvénye és lábnyoma vagy akaratomnak: bizony, bizony, hatalom-akarásom lépked a te igazság-akarásod lábán is!"
Az persze nem találta el az igazságot, a ki ráröpítette ezt a szót "a lét akarása": mert ilyen akarat - nincs! "Mert, a mi nincs, az nem is akarhat; a mi pedig már létezik, hogyan akarhatna az még a létre törekedni!"
"Csak, hol élet vagyon, vagyon akarat is; de nem az élet akarása, hanem - így hirdetem néked - a hatalom akarása!" "Az élők sok dolgot nagyobb kincsnek tartanak magánál az életnél; de még e kincsekből is kitetszik - a hatalom akarása!" Erre tanított egykoron az élet: és innen, óh bölcsek bölcse, megfejtem néktek szivetek rejtélyét.
Bizony, bizony, mondom néktek: "jó" és "gonosz", mi nem volna mulandó - nincsen! Önmagából kell néki magát folyton-folyvást legyőznie.
A jóról, gonoszról szóló értékeléstek és szótok erőszakot mível, ti értékelők: és ez a ti titkos szerelmetek és lelketek csillogása, reszketése és túlbuzgósága. Ám erősebb erőszak nő értékelésiekből és uj lebírás: az töri föl a tojást és tojáshéjat.
És a kinek sorsa, hogy teremtő legyen jóban, gonoszban: valóban annak előbb megsemmisítőnek kell lennie és értékeket kell széttörnie. Im-ígyen a legfőbb gonosz hozzátartozik a legfőbb jósághoz, ez pedig a teremtő jóság.
Beszéljünk csak róla, óh bölcsek bölcse, bár ez kényes dolog. De hallgatni róla még rosszabb; minden elhallgatott igazságba méreg gyülemlik.
És hadd törjön össze minden, a mi igazságainkon összetörhet! Még sok ház van építendő!
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A fenségesekről

Tengerem feneke csöndes! vajjon ki gondolná, hogy tréfás szörnyetegeket rejteget!
Rendíthetetlen a mélységem: de uszó rejtélyektől és mosolygástól ragyogó.
Ma fenséges, ünnepélyes embert láttam, a szellem vezeklőjét: óh, mint nevetett lelkem az ő csúnyaságán! Peckes mellel és hasonlatosan azokhoz, a kik visszafojtják lélekzetüket: így állott ő, a fenséges, némán: Teleaggatva rút igazságokkal, vadász-zsákmányával és gazdagon rongyos ruhákban; sok tövis is lógott rajta - de rózsát még nem láttam közte. Még nem tanulta meg a nevetést és a szépséget. Komor arccal tért haza ez a vadász a megismerés erdejéből. Vad állatokkal való harcból tért haza, ám még komolyságából is vadállat tekint ki - le nem győzött vadállat! Ugrásra kész tigrishez hasonlatosan áll még mindig; ámde nem szívelem a megfeszült lelkeket, izlésem nem kedvez mindezeknek a visszahuzódottaknak.
És még azt mondjátok barátim, hogy nem lehet vitatkozni izlésen és izlelésen? Hisz minden élet harc az izlés és izlelés körül. Izlés: ez ép úgy súly, mint mérő serpenyő és mérő ember; és jaj minden élőnek, a mi a nélkül akarna élni, hogy súlyon, mérőserpenyőn és mérő embereken vitatkozzék!
S csak ha fenségét megelégeli, ez a fenséges: csak akkor kezdődik az ő szépsége - s csak akkor akarom megízlelni és izletesnek találni. És csak, ha önmagától elfordúl, csak akkor fog önnön árnyékán átugrani - s valóban, bele az ő napjába!
Túlontúl sokáig ült vala árnyékban, a lélek vezeklőjének orcái elsápadoztak; majdnem, hogy éhen halt várakozása közben. Tekintetében még megvetés vagyon; és utálat lappang szája szögletében. Bárha most nyugszik, nyugalma még nem feküdt a napra. Miképen a bika tészen, úgy kellene cselekednie; és boldogságának földes íz kellene, nem pedig a föld megvetésének íze. Fehér bikának szeretném látni, a mint fújva, bőgve jár az ekevas előtt: és még bőgése is magasztalna minden földi dolgot! Orcája még sötét; a kéz árnyéka játszik rajta. Szemének tekintetén még árnyék ül.
S cselekedete is árnyékot mér reá; a kéz elsötétíti a cselekvőt. Még nem tett túl tettén. Igaz, hogy szeretem rajta a bikanyakot: de most még az angyal szemét is látni akarom. Hősi akaratát is el kell felednie: felemeltnek is kell lennie, nemcsak fenségesnek - az éthernek kellene őt emelnie; őt az akaratnélkülit!
Lebírt fenevadakat, megoldott rejtélyeket: de még a maga fenevadjaival és rejtélyeivel is el kellene bánnia, még isteni gyermekekké kellene változtatnia. Megismerése még nem tanúlt meg mosolygni és nem tanulta meg azt, hogy féltő írígység nélkül legyen; áradó szenvedélye még nem nyugodott el a szépségben.
Bizony, bizony, ne a jóllakásban hallgasson és merüljön el vágya, hanem a szépségben! A báj a fenköltek nagylelküségéhez tartozik. Karját fejére nyugtatva: így kellene a hősnek megpihennie, így kellene még pihenését is legyőznie.
Ám a hősnek a szép a legnehezebb minden dolgok között. A szépet nem bírja kiküzdeni a heves akarat. Egy kicsit több, egy kicsit kevesebb: ez itt épen a sok, a túlságos. Laza izmokkal állani és lekantározott akarattal: ez néktek a legnehezebb, ti megismerők!
Ha a hatalom kegyessé válik és leereszkedik a szem látóhatárába: szépségnek hívom az ilyen leereszkedést. És senkitől se kivánok annyira szépséget, mint épen tőled, te győzedelmes: jóságod legyen utolsó magad-győzésed. Minden gonoszat elvárok tőled: ezért kivánom tőled a jót is. Valóban, gyakorta nevetém a pipogyákat, a kik jóknak tartják magukat, mivelhogy béna karmaik vannak!
Az oszlop erényére kell törekedned: egyre szebb és finomabb lesz, de belőlről annál keményebb és teherbiróbb mentől feljebb emelkedik. Igen, te fenséges, egykoron még szépnek kell lenned és önnön szépségednek kell tükröt tartanod. Akkoron majd lelked isteni vágyaktól reszket; és imádat lészen még hiuságodban is!
Mert ez a lélek titka: csak, ha a hős elhagyta, csak akkor közeledik felé, álmában, - a hősfeletti.
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A míveltség országáról

Túlságosan messze repülék a jövőbe s borzadás szálla meg. És mikoron körülnézék, íme a kor vala egyedüli kortársam. Ekkor hátra, hazafelé futék - és egyre jobban sietve: ekkép eljövék hozzátok, ti jelenkoriak, s a míveltség országába. Először fordulék hozzátok látó szemekkel és jó indulattal: valóban, vágyakozó szívvel jövék hozzátok.
Ámde mi történt velem? Bármikép félek is, nevetnem kellett! Szemem sohasem látott hasonló tarka-barkaságot! Neveték és neveték, miközben lábom még reszketett és szívem is: "hisz itt van minden festékes fazék hazája!" - mondám.
Ötven folttal telepackázva testeteken, arcotokon: így ülétek előttem ámulásomra, óh jelenkoriak!
És körülöttetek ötven tükör, mik színjátékotoknak hízelgének és azt visszahangozák!
Valóban, nem viselhetnétek jobb álarcot, ti jelenkoriak, mint a milyen enorcátok!
Teleírva a mult jeleivel és e jelek megint telepingálva uj jelekkel: im-ígyen jól elrejtőzétek minden jelmagyarázó elől! És ha ki vesék vizsgálója is: ki hiszi, hogy vesétek vagyon! Mintha színekből lennétek összesütve és színes cédulákból. Fátyolaitok alól minden idők és népek tarkasága pillant ki; minden szokás és hit tarkasága fecseg taglejtésteikből. Ha ki lehúzna rólatok fátyolt és lepelt és szint és taglejtést: éppen elég maradna belőletek - madárijesztőnek. Valóban, magam vagyok a megijedt madár, a ki titeket mez és szin nélkül láttalak egyszer és elröppentem, mikor felém csontváz integetett csókot. Jobb szeretnék napszámos lenni az alvilágban és a Hajdan árnyékainál! Hisz még az alvilágiak is kövérebbek és köpcösebbek nálatoknál! A jövőnek minden félelmetessége s mindaz mi valaha megtévedt madarakat megborzongatott, valóban, még bizodalmasabb, mint a ti "valóság"-tok. Mivelhogy így beszéltek: "A valóság emberei vagyunk tetőtől-talpig, hit és balhit nélkül": im-ígyen veritek melleteket és - óh, bizony mell nélkül! Igen, hogyan birnátok hinni, ti tarka-barkák! - ti, kik festményei vagytok mindannak, a mit csak valaha hittek! Két lábon járó cáfolatai vagytok a hitnek és minden idea inaszakadtai. Hitetlenek: im-ígyen hívlak én benneteket, valóság emberei! Minden idők feleselnek lelkeitekben; és még minden idők álma és fecsegése valóbb vala éber-voltotoknál! Terméketlenek vagytok: ennek okáért vagytok hit híjjával. Ám kinek teremtenie kellett, annak mindig meg volt a maga való-álma és csillagjele - és az hitt vala a hitben. Félig tárt kapuk vagytok ti, miknél sírásók várakoznak. És ez a ti valóságtok: "Minden megérdemli, hogy tönkremenjen." Óh, mint állottak előttem, ti terméketlenek, s mi ösztövér bordákkal! És közületek nem egy maga is belátta ezt. És így szóla: "Bizonyára, míg aludtam, valami isten elcsent tőlem valamit! Valóban eleget, hogy abból asszonyi állatot képezzen magának!" "Csodálatos csontjaim hitványsága!" - im-ígyen szóla már nem egy jelenkori. Igen, nevetni késztettek engem, jelenkoriak! És leginkább, ha önnönmagatok ámultak magatokon! És jaj nékem, ha nem tudnék nevetni ámulástokon, és minden utálatost föl kellene hajtanom csészétekből De így könnyebben veszlek, mivelhogy nehezet kell vinnem; s mit bánom, ha még bogarak és szárnyas férgek is ülepednek batyumra! Valóban nem érzem nehezebbnek tőlük! És nem miattatok, jelenkoriak, jövend reám a nagy fáradtság.
Óh, hová hágjak még vágyammal! Minden hegyről kémlelek szülőföldeket. Ám hazát seholsem lelek: állhatatlan vagyok minden városban és vándora minden kapunak.
Idegenek és nevetség nékem a jelenkoriak, kikhez imént még szívem űzött; és száműzve vagyok minden szülőföldről. Igy hát még csak gyermekeim földjét szeretem, a fölfedezetlent, a legtávolibb tengereken: vitorláim hadd keressék és keressék ezt! Gyermekeimen akarom jóvá tenni, hogy apáim gyermeke vagyok: és minden jövőn jóvá tenni - ezt a jelenkort!
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A szeplőtelen megismerésről

Midőn tegnap a hold fölkelt, azt hittem, napot fog szülni: oly terpeszkedve, viselősen feküdt a szemhatáron.
Ámde hazudott terhességével; s még hamarabb hiszek a holdban lévő emberben, mint az asszonyban.
Persze, hitvány emberke ő is, ez a félénk éjszakázó. Valóban, bűnös lelkiismerettel mászkál a tetők fölött.
Mivelhogy kéjszomjas és féltékeny az a szerzetes a holdban; szomjuhozza a földet és a szeretők minden gyönyörűségét. Nem, nem kell nekem ez a tetőjáró kandúr! Utálom mindazokat, a kik féligzárt ablakok körül somfordálnak!
Jámbor képpel és némán járdal csillagok szőnyegén: - de én nem szenvedhetem a halklépésű férfilábakat, miken nem peng egyetlen sarkantyú! Minden igaz ember lépése beszél; ám a macska csak úgy lopja léptét a földön. Lám, macska-módra jő a hold és csalárdul. Ezt a hasonlatot mondom néktek, érzékeny képmutatók, nektek, a "tiszta-megismerés emberei"-nek! Titeket én - kéjszomjasoknak hívlak.
Ti is szeretitek a földet és a földit: jól átláttalak! - de szégyenlősség vagyon szeretetekben és rossz lelkiisméret - a holdhoz vagytok hasonlatosak! A földiek megvetését beszélték bele lelketekbe, azonban nem beleitekbe: pedig ezek a legerősebbek rajtatok! Ime, lelketek szégyelli magát, hogy beleiteket szolgálja, s szégyenében jár álutakon, hazug utakon.
"Az volna nékem a legmagasabb" - így szól hazug lelketek önmagához - "ha az életre vágy nélkül tekintenék és nem - kutyamódra - lógó nyelvvel."
"Boldogságot lelni a nézésben, halott akarattal, az önzés kapzsisága nélkül - hidegen és hamuszürkén tetőtől-talpig, de mámoros hold-szemekkel!" "Az volna nékem a legkedvesebb" - így csábítja el magát az elcsábított - "ha a földet úgy szeretném, mint a hogy a hold szereti és csak szememmel érinteném szépségét." "És azt tartanám minden dolgok szeplőtelen megismerésének, hogy ne akarjak a dolgoktól semmit, hanemha úgy legyen szabad előttük fekünnöm, mint egy százszemű tükör fekszik." Oh, ti érzékeny képmutatók, kéjvágyók! Belőletek hiányzik a vágy ártatlansága: s íme, ezért rágalmazzátok a vágyat! Valóban, nem mint teremtők, nemzők, a létesülésnek örvendők szeretitek a földet!
Hol van ártatlanság? Valahol nemző akarat vagyon. És a ki magán túl akar teremteni, annak akaratát tartom a legszentebbnek. Hol van szépség? Amikor minden akaratommal akarnom kell; amikor szeretni akarok és tönkremenni; hogy egy kép ne maradjon csak kép. Szeretni, tönkremenni: ez rímre jár már öröktől fogva. Szeretni akarni: ez annyi, mint késznek lenni a halálra is. Im-ígyen szólok hozzátok, gyávák!
S kiherélt sandítástok szeretne "szemlélődésnek" hivatni! S a mit gyáva szemekkel meg lehet érinteni, az "szépnek" kereszteltessék! Óh, ti nemes nevek megszeplősítői! Ámde az legyen átkotok, ti makulátlanok, ti "tisztán megismerők", hogy sohase szüljetek: még ha terpeszkedve, s viselősen feküsztök is a szemhatáron!
Valóban, szájatok tele van nemes szókkal: s elhigyjük, hogy szívetek árad túl, ti hazugok? Az én szavaim pedig szegényes, megvetett, nyomorék szók: szívesen szedegetem lakomátok lehullott morzsáit. Velök még mindig megtudom mondani az igazat a képmutatóknak! Igen, szálkáim, kagylóim és tüskés leveleim hadd csiklandozzák a képmutatók orrát! Rossz szag környékez mindig titeket és ebédeiteket: hisz kéjvágyó gondolataitok, hazugságaitok és rejtett dolgaitok szállingóznak a levegőben! Merészkedjetek előbb magatoknak hinni - magatoknak és beleiteknek! Mert ki önnönmagának nem hiszen, mindig hazudik. Egy isten álarcát akasztottátok magatok elé, ti "tiszták", egy isten álcájába mászott el a ti megfogható, gyűrűző férgetek. Valóban, csaltok, ti "szemlélődők"! Zarathustra is egykoron bolondja vala isteni bőrötöknek; s nem ismeré meg a kigyó-tekervényt, mely bőrötöket kitömte. Egykoron azt hívém, egy isten lelkét látom játszani játékaitokban, ti tisztán-megismerők! Egykoron azt hivém, nincs jobb művészet a tieteknél! A kigyó rondaságát és rossz szagát elrejté előttem a távolság: és azt, hogy gyík csele csúszkál itt kéjsóváran. De közeletekbe jövék: följő a napom, - íme néktek is följön - véget ért a hold szerelme! Nézzétek csak! Rajtakapatva és sápadtan áll itt - a hajnalhasadással szemben! Mert már jő, az izzó - az ő szeretete a földhöz közelg! Ártatlanság és teremtésvágy vagyon minden nap-szerelemben! Nézzetek csak, mily türelmetlenül jő föl a tenger fölött! Nem érzitek szerelme szomjuságát és meleg lehelletét? A tengert akarja szívni, mélységét magához fölinni a magasba: ekkor a tenger vágya ezer emlővel emelkedik. Csókoltatni és szopatni akar ő a nap szomjától; léggé akar lenni, és magassággá és a fényesség ösvényévé és maga is fényességgé! Bizony, bizony, a naphoz hasonlatosan szeretem én az életet és minden mély tengereket.
És ez nékem a megismerés: minden mélység jőjjön föl - az én magasságomhoz! -
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A tudósokról

Aludtam, s íme juh rágdosta fejem borostyán-koszorúját - rágdosta és ezt mondta: "Zarathustra nem tudós többé." Szólt és büszkén elballagott. Egy gyermek beszélte el nékem. Örömest fekszem itt, hol gyermekek játszanak, az elomlott kőfal mellett, bogáncsok és piros pipacsok közepette. Tudós vagyok én még a gyermekeknek és a bogáncsoknak és piros pipacsoknak. Ártatlanok ők még gonoszságukban is. De a juhoknak már nem vagyok tudós: így akarja sorsom - áldott légyen az!
Mivelhogy ez az igazság: kiköltöztem vala a tudósok házából és az ajtót becsaptam hátam mögött. Túlsoká ült a lelkem éhesen asztaluknál: nem vagyok hozzájuk hasonlóan kitanúlt, diót törni.
Szabadságot szeretek és friss föld fölött fuvaló levegőt; s még inkább szeretek ökörbőrökön aludni, mint az ő méltóságaikon és tisztességeiken.
Izzóvá hevítnek a magam gondolatai: gyakorta mintha lélekzetem vennék! Ilyenkor ki kell mennem a szabadba és el minden poros szobából. Ők azonban hüvösen ülnek a hűvös árnyékban: mindennek csak nézői akarnak lenni és óvakodnak, nehogy ott üljenek, a hol nap égeti a lépcsőket. Miként azok, kik utcaszerte állonganak és a járókelőkre bámészkodnak: azonképen várakoznak ők is és bámészkodnak gondolatokra, miket mások gondoltak vala. Ha hozzájuk nyúlsz: porzanak, miként a lisztes-zsákok és akaratlanúl: de vajjon ki gondolná, hogy poruk gabonától való és nyári földek sárga gyönyörüségétől? Ha hogy bölcseknek mutatják magukat, kis mondásaik és igazságaik megborzongatnak: bölcseségük olykor úgy szaglik, mikéntha mocsárból származnék és csakugyan már a béka kuruttyolását is kihallani belőle! Ügyesek ők és okos ujjúak: mit keres az én együgyüségem az ő sokügyüségüknél! Minden füzéshez és csomózáshoz és szövéshez értenek ujjaik: im-ígyen kötik ők a szellem harisnyáit! Jó órák ők: csak arról gondoskodj, hogy jól felhúzzad őket! Akkor azután hiba nélkül mutatják az órát s szerény lármát csapnak ezenközben. Malmokhoz és nyomtatókhoz hasonlatosan dolgoznak ők: csak vessed nékik magjaidat! - ők azután tudnak hozzá, hogy a gabonát megőröljék és fehér port csináljanak belőle. Jól vigyáznak egymás ujjaira és nem valami nagyon biznak egymásban. Apró csalafintaságokban találékonyok s olyanokra leselkednek, akiknek tudása bénalábú, - pókokhoz hasonlatosan leselkednek. Mindig úgy látám, hogy óvatosan kotyvasztják a mérget; s ezenközben mindig üvegkeztyüket húznak ujjaikra. Hamis kockával is tudnak játszani; s látám őket olyan buzgalommal játszani, hogy beléizzadának. Idegenek vagyunk egymásnak és erényeik még jobban undorítanak, mint hamisságaik és hamis kockáik. S midőn náluk lakám, fölöttük lakám. Ezt vevék tőlem zokon. Mitsem akarnak hallani arról, hogy valaki fejük fölött járkáljon, így hát fát és földet és ganajt rakának közém és fejük közé. Ilyeténképen tompíták lépteim hangját: és eleddig legrosszabbul hallának engem a legtudósabbak.
Minden hibájukat és gyöngeségüket rakák maguk közé és közém: - "ál-menyezet"-nek hívják ők ezt házaikban. Mindazonáltal gondolataimmal az ő fejük fölött járok, és még ha enhibáimon is akarnék járni, még akkor is fölöttük lennék és fejük fölött.
Mivelhogy az emberek nem egyenlők: így szól az igazságosság. És a mit én akarok, azt nékik nem szabad akarniok.
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A költőkről

"Mióta jobban ismerem a testet" - mondá Zarathustra egyik tanítványának - "a szellem nékem már csak mintegy szellem: és minden "el nem múló" is csak hasonlat."
"Ezt már hallottam egyszer ajkadról" - felelé a tanítvány; - de akkor hozzátetted: "és a költők nagyon is sokat hazudnak." Miért mondottad vala, hogy a költők nagyon is sokat hazudnak? "Miért?" - mondá Zarathustra. - "Miért? kérdezed. Nem vagyok azok közül való, akiktől szabad miértjüket tudakolni. Avagy éleményem talán tegnapról való? Régen volt az, hogy nézeteim okait megéltem. Nem volna-e valóságos hordó az emlékezetem, ha okaimat is magamnál akarnám tartani? Már azt is sokallom, hogy nézeteimet megtartsam; és nem egy madaram elrepül. És galambdúcomban néha odatévedt madarat is találok, mely idegen nékem és reszket, ha kezemet ráteszem. De mit is mondott vala néked Zarathustra egykoron? Hogy a költők nagyon is sokat hazudnak? De hisz Zarathustra is költő. Hiszed-e, hogy itt igazat mondott? Miért hiszed ezt?" A tanítvány felele: "Hiszem Zarathustrát". Zarathustra azonban rázá a fejét és mosolyga. "A hit nem üdvözít engem", - mondá - "s legkevésbbé a belém vetett hit. De hahogy valaki egészen komolyan mondaná, hogy a költők nagyon is sokat hazudnak: igaza van, - mi nagyon is sokat hazudunk. Mi túlságosan keveset is tudunk és rossz tanulók vagyunk: azért hát hazudnunk kell. És melyik költő nem hamisítja meg borát? Nem egy mérges kotyvaszték kevertetett pincéinkben, nem egy leirhatatlan dolog esett meg ottan. S mivelhogy keveset tudunk, ezért tetszenek szívünknek a szellemi szegények, - ha fiatal fehérnépek. És még azokat a dolgokat is megkivánjuk, miket estenden vén asszonyok mesélnek egymásnak. Ezt hivjuk önmagunkon az "örök nőinek". És mikéntha volna a tudáshoz külön titkos bejárat, mely elöntetik azoknak, a kik valamicskét tanulnak: hiszünk a népben és az ő bölcseségében. S ezt minden költő hiszi: hahogy valaki a fűben vagy elhagyatott bokorban fekve fülel, megtud valamit a dolgokról, mik föld és ég között lebegnek. És ha gyöngéd gerjedelmeik támadnak, a költők mindig azt hiszik, hogy maga a természet szerelmes beléjök. És fülükhöz lopózkodik, hogy titkot súgjon belé s szerelmes hízelgéseket: ezzel hivalkodnak, páváskodnak minden halandó előtt! Óh, annyi minden van ég és föld között, amikről csak a költők álmodoztak valamit! És kivált az ég fölött, mert minden isten: költők hasonlata, költők leleménye. Valóban, mindig vonz minket valami - a felhők birodalmához: ezekre rakjuk tarka léggömbjeinket és azután isteneknek és emberfölötti embereknek hívjuk őket. Hisz ülhetnek felhőkön: elég könnyűek mindezek az istenek és emberfölötti emberek. Óh, mennyire megelégeltem mindazt a ki nem elégültet, mindazt a ki nem elégítőt, a mi mindenáron esemény akar lenni! Óh, mennyire megelégeltem a költőket!" Zarathustra beszédét zokon vette az ifju, de hallgatott. És Zarathustra is hallgatott; és szeme befelé fordult, mikéntha messze távolba nézne. Végtére sóhajta és lélegzetet vőn. Azután mondá: Máról és hajdanról való vagyok, de van bennem valami, az holnapról és holnaputánról és valamikorról való. Megelégeltem a költőket, a régieket valamiképen az ujakat: felszínesek ők nekem valahányan és sekély tengerek. Nem gondolkoztak eléggé a mélybe: ezért van, hogy érzésük nem sülyedt fenékig. Egy kis kéj, egy kis unalom; ez vala tünődésük. Kisértetek lehe és suhanása: ennek tartom minden hárfa-pengésüket; ugyan mit tudának eleddig a hangok bensőségéről! S nem is eléggé tiszták nékem: felzavarják vizeiket, hogy mélyeknek lássanak. És ezzel szeretnek kibékítőként szerepelni, ám előttem csak középszer keresői és keverők maradnak, felemásak és tisztátalanok! Óh, belevetém hálómat tengereikbe, jó halakat akarván fogni, de mindig valami öreg isten fejét húztam föl. Igy az éhezőnek követ adott a tenger. És lehet, hogy maguk is a tengerből származnak. Igaz, talál az ember gyöngyöt is bennök: annál hasonlóbbak ők maguk kemény kagylókhoz. És lélek helyett gyakran sós nyálkát találtam belsejükben. És a tengertől eltanulták hívságát is: avagy a tenger nem a pávák pávája-e? Még a legrútabb bivaly előtt is kibontja pávafarkát, sohasem telik be ezüstös selymes csipkelegyezőjével. Dacosan nézi a bivaly, lelke közel van a homokhoz, még közelebb a sűrűséghez, de legközelebb a mocsárhoz.
Mit neki szépség, tenger, páva ékessége! Ezt a hasonlatot mondom a költőknek.
Bizony, bizony, szellemük a pávák pávája és tengere a hívságnak! Nézők kellenek a költő szellemének - még ha bivalyok is! De megelégeltem ezt a szellemet: és eljőni látom az időt, mikoron megelégeli önnönmagát is.
Már elváltozva látám a költőket és önmaguk ellen szegzett tekintettel.
A szellem vezeklőit látám jőni: közülök jövének.
Im-ígyen szóla Zarathustra.

Nagy eseményekről

Van egy sziget a tengerben - nem messze Zarathustra boldogságos szigeteitől - a melyen szüntelen tűzhányó hegy füstölög; erről mondják a népek, és különösen a vén anyókák a népből, hogy sziklatömbként az alvilág kapu elé vagyon helyheztetve: és magán a tűzhányón át lefelé vezet a szűk ösvény, a mely az alvilágnak ehhez a kapujához szolgál.
Akkortájt tehát, midőn Zarathustra a boldogságos szigeteken időzék, történt, hogy egy hajó horgonyt vetett a szigeten, amelyen a füstölgő hegy emelkedik; és legénysége kiszállott, hogy tengeri nyulakra vadásszon. Dél felé pedig, mikor a kapitány és emberei együtt valának, hirtelen egy embert látának a levegőn át közeledni és érthető szó hallék: "Siessetek! Itt az utolsó pillanat!" De midőn az alak egészen közelükbe ért - gyorsan suhant el mellettük mint az árnyék, abban az irányban, a merre a tűzhányó feküvék - szörnyen megdöbbenve ismerék föl, hogy az Zarathustra; ugyanis mindnyájan látták vala már, - kivéve magát a kapitányt, - és szereték őt, a hogyan a nép szeret: hogy egyenlő részben van benne szeretet és félelem.
"Nézzétek csak!" - monda az öreg kormányos - "Zarathustra poklokra száll!"
Ugyanakkor, hogy ezek a hajósok a tűzszigeten kikötöttek, híre ment Zarathustra eltünésének; és barátai megkérdeztetvén, azt beszélék, hogy éjjel hajóra szállott, a nélkül, hogy megmondotta volna, hová szándékozik utazni.
Ennek okáért nyugtalanság keletkezék; három nap múltán pedig ehhez járult a matrózok esete - s most már mindenki azt mondá, hogy Zarathustrát elvitte az az ördög. Tanítványai ugyan nevették ezt a mende-mondát, sőt egyikük azt mondá: "még előbb hiszem, hogy Zarathustra vitte el az ördögöt!" De valójában mindnyájan nagyon aggódának és vágyakozának utána: nagy volt ezért örömük, mikor ötödnapra megjelent körükben Zarathustra. És ez a története Zarathustra beszélgetésének, mit a tűzkutyával folytatott vala:
A földnek - mondá - bőre vagyon; és ennek a bőrnek betegségei. Egyiket például úgy hívják, hogy "ember".
És egy másikat úgy hivnak, hogy "tűzkutya", erről sokat hazudozának egymásnak az emberek és hagyták, hogy hazudjanak nékik. Ezt a titkot kifürkészendő szállék át a tengeren: és meztelenül láttam az igazságot, valóban; nyakig mezitláb. Immár tudom, mi a tűzkutya: és hasonlóképen minden hányó és fölforgató ördög, a kiktől nemcsak öreg anyókák félnek. Ki veled! tűzkutya, mélységedből! - kiálték - és valld meg, milyen mély a te mélységed! Honnan van az, a mit itt felénk fújsz? Bőven iszol a tengerből: ezt elárulja sós bőbeszéded: és valahányszor fölforgató és hányó ördögöket hallék, hozzád hasonlónak találám őket; sós, hazug és sekély volt valahány. Ti tudtok ahhoz, hogy kell bőgni és tűzzel elsötétíteni! Ti vagytok a legigazibb nagyszájúak és úntig megtanultátok a mesterséget, hogy kell az iszapot felkavarni.
Valahol vagytok, kell, hogy iszap legyen a közelben, és sok gombás, üreges és beszorult: ennek föl kell szabadúlnia. "Szabadság", ezt bőgitek mindnyájan a legszívesebben: én azonban letevék a "nagy események"-be vetett hitről, mihelyest sok bőgés és füst környékezi.
És hidd meg nékem, pokoli lárma-barátom: A legnagyobb esemény - nem a mi leghangosabb, - hanem a mi legcsöndesebb óránk.
Nem az uj lárma kitalálói: uj értékek feltalálói körül forog a világ; hallhatatlanúl forog. És valld meg! Vajmi kevés történt, ha lármád és füstöd elvonúlt. Mert ki bánja, ha város lőn múmiává és oszlop hever a mocsárban! És ezt az igét mondom még az oszlopok ledöntőinek. Bizonyosan legnagyobb balgaság sót dobni a tengerbe és oszlopokat a mocsárba. Megvetéstek mocsarában feküdt az oszlop: de épen az a törvénye, hogy a megvetésből uj élet kél számára és eleven szépség! Ime, istenibb arcvonásokkal áll föl és szenvedésre csábítóan; s bizony köszönetet mond még néktek azért, hogy ledöntöttétek, fölforgatók!
S ezt a tanácsot adom királyoknak, egyházaknak és mindannak, a mi gyöngült korú és erényű - tűrjétek csak, hogy ledöntsenek! A végre, hogy ujra éledjetek s ujra hozzátok költözzék - az erény! Igy beszéltem a tűzeb előtt: ekkor azonban dühösen félbeszakított és kérdezé: "Egyház? Mi a csoda ez?" "Egyház?" - felelém - "az valami állam-fajta, még pedig a leghazugabb. De hallgass, képmutató eb! Hisz fajtádat bizonyosan úgy is jól ösméred! Hozzád hasonló képmutató eb az állam; hozzád hasonlatosan szeret füsttel és bőgve beszélni, - hogy elhitesse, mint te elhiteted, hogy a dolgok hasából jő a szava.
Mivelhogy mindenáron a legfontosabb állat akar lenni a földön, ő, az állam; s az emberek el is hiszik nékie." Szavaimra a tűzeb irigységtől mintegy őrjöngve ugrándozék. "Mit" - ugatott - "legfontosabb állat a földön? S az emberek el is hiszik nékie?" És oly sok gőz és oly borzasztó hangok jövének torkából, hogy azt hivém, megfúl dühében és írigységében.
Végtére lecsendesedett és loholása alább hagyott; mihelyest azonban elhallgatott, nevetve mondám: "Dühöngsz, tűzeb: ennélfogva igazam van veled szemben! És hogy igazam maradjon is, hallj egy másik tűzebről: az igazán a föld szivéből szól.
Aranyat lehel lehellete és aranyos esőt: így akarja szíve. Mit neki hamu és füst és meleg nyálka!
Nevetés röpköd ki belőle, mint valami tarka felleg; nem állhatja torkod köszörülését, okádásodat és beleid korgását! S az aranyat s a nevetést - ezt a föld szivéből veszi, mert hogy tudjad - a föld szive aranyból való!"
Ezt hallván a tűzeb, nem hallgathatott tovább. Megszégyenülve húzta be farkát, bátortalanúl mondá "vau, vau!" azzal lekuncsorgott barlangjába.
Im-ígyen mesélé Zarathustra. Tanítványai azonban alig hallgaták: annyira vágytak néki a hajósokról, a tengeri nyulakról és a röpülő emberről mesélni.
"Mit tartsak róla! - monda Zarathustra - avagy kisértet vagyok-e? De lehet, hogy árnyékom vala. Hisz ti minden esetre hallottatok már egyetmást a vándorról és árnyékáról? Ez azonban biztos: rövidebbre kell fognom, - különben még elrontja a hírem."
És Zarathustra ujra rázta a fejét és csodálkozék. "Mit tartsak róla" - mondá megint.
Miért, hogy a kisértet kiáltá: "Itt az ideje! Ez az utolsó perc!" "Ugyan mire az - utolsó perc?"
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A jós

"- és nagy szomorúságot láték az emberekre borúlni. A legjobbak belefáradának munkáikba.
Tanítás terjede el, hit futa mellette: "minden üres, minden mindegy, minden volt!"
Igaz, hogy arattunk: de miért üszkösödött és barnult meg minden élet? A gonosz holdból mi hullott le a múlt éjszaka? Hiábavaló volt minden munka, borunk méreggé lőn, gonosz pillantás perzselé el földjeinket és szíveinket.
Megannyian kiszáradánk; s ha tűz hull reánk, hamuhoz hasonlóan porzunk szét: - igen, még a tüzet is kifárasztanók. Minden kutunk elapadt, a tenger is hátrált. Minden föld ragadni akar, de a mélység nem akar nyelni.
"Óh, hol van tenger, melyben megfulladhatnánk": így hangzik panaszunk sekély mocsarak fölött.
Bizony, annyira elfáradtunk, hogy meg sem tudunk halni, íme virrasztunk és tovább élünk sirboltokban! Ily szókat hallott Zarathustra egy jóstól; és jóslata szivére hatott és elváltoztatá. Szomorúan járt-kelt és fáradtan; és hasonlatossá vált azokhoz, a kiről a jós beszélt vala. Valóban - mondá tanítványainak - egy kevéssé és eljövend ez a hosszú alkonyat. Óh, mint menthetem magammal világosságomat!
Csak belé ne fulladjon ebbe a szomorúságba! Hisz távoli világoknak kell fényeskednie és még a legtávolibb éjszakáknak is!
Ilyeténkép szomorodott szívvel járt-kelt Zarathustra; és három nap nem vőn magához sem ételt, sem italt; nem volt pihenése és elnémula. Végezetre mély álomba esék. Tanítványai pedig hosszon virrasztva ülének körötte és aggódva várák, hogy fölébredne és ujra szólana és meggyógyulna szomorúságától. És ez az a beszéd, melyet Zarathustra mondott, mikoron fölébredett; hangja pedig mikéntha messze távolból jött volna tanítványaihoz: Halljátok csak álmomat, barátim, és segitsetek értelmét felfejteni! Mert rejtély nékem ez az álom; értelme belé van rejtve-fogva és nem röpköd fölötte szabad szárnyakkal.
Azt álmodtam, hogy minden életről lemondék. Éjjeli és temető-őrré lettem vala, ott a halál magános hegyi várán. Ott fönn őrizém koporsóit: a dohos sírboltok zsúfolva valának az ilyen győzedelmi jelektől. Üveg koporsóból legyőzött élet pillanta reám.
Porral lepett örökkévalóságok szagát lélekzém! tikkadva és porral lepve feküvék lelkem. S ugyan ki is szellőztethette volna ott lelkét! Körülöttem mindig világos éjszaka vala: mellette magánosság kuporga; és harmadikúl hörgő halálcsönd, leggonoszabb barátom. Kulcsokat hordozék, minden kulcs közt a legrozsdásabbakat; és velök föl tudtam nyitni a legcsikorgóbb kaput is. Ádáz krákogásképen futott a hang hosszú folyosókon végig, ha a kapu szárnyai szétnyíltak: csunyán csipogott ez a madár; nem akarta, hogy fölköltsék.
De még borzasztóbb és szívet szorongatóbb volt, ha hallgatott és köröskörűl csend lőn és magam ülék ebben az alattomos némaságban. Igy telt és mászott időm, ha ugyan volt még idő egyáltalában: mit tudom én! Végtére azonban megesett, a mi fölserkentett. Háromszoros ütés hallatszék, hasonlatos az ég dörgéséhez és háromszor visszhangzott és üvöltött a boltozat: ekkor a kapuhoz menék.
Alpa! - kiáltám, - ki hordozza hegynek hamvát? Alpa! Alpa! ki hordozza hegynek hamvát? És megforgatám a kulcsot és emelém a kaput és erőlködém! De még ujjnyira sem nyíla meg.
Akkoron zúgó szélvész szakítá szét szárnyait: fütyölve és élesen sikolva fekete koporsót vetett elém: És zúgás és éles fütty közben megrepedt a koporsó és ezerszeres hahotát hányt ki.
És gyermekek, angyalok, baglyok, bolondok és gyermeknagyságú pillangók ezernyi torzából hallék a hahota és gúnykacaj és zúgás ellenem.
Rémítően megrémülék ettől: földre dobott. És borzalmamban úgy ordíték, mint még sohasem. De enkiáltásom fölébresztett: - és magamhoz térek.
Im-ígyen mesélé Zarathustra álmát és azután elhallgatott: mivelhogy még nem tudá álma magyarázatát. Legkedvesebb tanítványa azonban gyorsan fölemelkedék, megragadá Zarathustra kezét és mondá: "Tulajdon életedet magyarázza nekünk ez az álom, óh Zarathustra. Nem magad vagy-e az éles füttyű szélvész, mely fölszakítja a halál várának kapuit?
Nem vagy-e magad az iromba gonoszságokkal s az élet angyaltorzaival telt koporsó? Valóban, ezerszeres gyermeki kacagáshoz hasonlóan lép Zarathustra minden halottas kamarába, kacagva ezeket az éjjeli és sír-őröket és az egyebeket, akik komor kulcsokkal csörögnek. Kacajod megrémíti és föllöki majd őket; ájulás és ébredés bizonyítják majd, hogy hatalmad vagyon fölöttük. És még ha eljövend is a hosszú alkonyat és a halálos fáradság, akkor sem fogsz egünkön leáldozni, te szószólója az életnek! Uj csillagokat láttatál velünk és az éj uj gyönyörűségeit; valóban, a nevetést is tarka kárpitként feszítéd fölénk. Immár mindig gyermeknevetés fakad majd a sírokból; immár mindig erős szél győz majd minden halálfáradságon: ennek magad vagy a záloga és jósa!
Valóban magukat ellenségeidet álmodád meg: ez volt legnehezebb álmod! De valamiképen fölébredtél tőlük és magadhoz tértél, azonképen kell, hogy ők ébredjenek - és hozzád térjenek maguktól!" Igy szólt az ifjú és íme a többiek mind Zarathustra köré tolonganak és megragadák kezét és rá akarák beszélni, hogy hagyja el ágyát és szomorúságát és térjen vissza hozzájuk. De Zarathustra idegen tekintettel ült nyoszolyáján. Olyan volt, mintha valaki hosszú idegen útról tér haza, tanítványaira nézett és nem ismére meg őket. Midőn azután fölemelék és lábára állíták, íme, egyszerre eltávozék a szeme: mindent megértett, a mi történt vala, végig simogatá szakállát és erős hangon mondá: "Nosza! Ennek hát megvan az ideje; de gondoskodjatok, tanítványaim, jó ebédről, még pedig hamarosan! Im-ígyen akarok vezekelni a rossz álmokért!
A jós pedig oldalomon egyék és igyék: s valóban, mutatok még néki tengert, miben megfúlhat!"
Im-ígyen szóla Zarathustra. Azután pedig hosszan ránézett az álom magyarázójára és közben fejét rázta.

A megváltásról

Midőn Zarathustra egyszer átment a nagy hidon, körülvevék őt a nyomorékok és koldusok és egy púpos im-ígyen szólitá meg: "Nézd, Zarathustra! A nép is tanúl tőled és kezd hinni igédben: de hogy egészen higygyen benned, egy a hijja - még minket nyomorékokat is rá kell beszélned! Ime, szép választékod van és alkalmad, valóban, több mint egy üstökű! Teheted, hogy vakok lássanak és bénák fussanak; és arról, a kinek sokja van a háta mögött, egy keveset le is vehetsz: - úgy hiszem, - ez volna az igazi módja, hogy a nyomorékok hitelt adjanak Zarathustrának!"
Zarathustra pedig im-ígyen felele a beszélőnek: Ha elveszed a púpos púpját, eszét veszed el - így tartja a nép. És ha a vaknak visszaadod szeme világát, kelleténél több rossz dolgot lát majd a földön: úgy hogy megátkozza azt, a ki meggyógyította. Az pedig, a ki a bénát futóvá teszi, a legnagyobb kárt teszi benne: mert alig hogy futni tud, elragadják bűnei, ezt tartja a nép a nyomorékokról. És miért ne tanulna Zarathustra is a néptől, ha a nép tanúl Zarathustrától?
S mióta emberek közt vagyok, ez nékem a legkevesebb, hogy látom: "ennek félszeme hiányzik, annak meg fél füle, egy harmadiknak a lába, s ismét vannak, kik nyelvüket, vagy orrukat, vagy fejüket veszíték.
Még rosszabbat is látok és láték és nem egy olyan ocsmányságot, hogy nincs kedvem mindegyikről beszélni sőt némelyikről hallgatni sem: tudniillik azokról az emberekről, kiknek mindenük túlkevés, azonkivül, hogy egygyük túlsok - az emberekről, a kik nem egyebek, mint egy nagy szem, vagy egy nagy száj vagy egy nagy has, vagy valami egyéb más nagy; fonák-nyomorékoknak hívom az ilyeneket. És midőn magánosságomból jöttem és első ízben léptem erre a hídra: nem hivék szememnek és oda néztem és ujra oda és végre mondám: "Ez egy fül! Fül, olyan nagy, mint egy ember!" Még jobban oda néztem: és csakugyan, a fül alatt mozgott még valami, a mi szánalomra méltóan kicsi és nyomorult és vézna vala. És valóban, a roppant nagy fül kis és vékony száron ült -, a szár pedig ember vala! A ki nagyítót tőn szemére, még egy kis, irigy arcocskát is megismerhetett, és hogy egy töpörödött lelkecske ingott-bingott a száron. A nép pedig azt mondá nékem, hogy a nagy fül nemcsak ember, hanem nagy ember, lángész. Én azonban sohasem hittem a népnek, ha nagy emberekről beszélt - és megmaradtam hitemnél, hogy fonák-nyomorékkal vagyon dolgom, a kinek mindene túlkevés, csak egygye túlsok. Miután Zarathustra így beszélt vala a púposhoz, és azokhoz, kiknek ez szócsövük és szószólójuk vala, mélységes rossz kedvvel fordult tanítványaihoz és monda:
Bizony, bizony, barátim úgy járok-kelek az emberek között, mint emberek töredékei és elszakadt tagjaik között! Az a borzasztó szememnek, hogy az embert darabokra törve látom, és szétszórva, mintegy csata- és vágótéren. És ha szemem a "mostan"-tól a "hajdan"-hoz menekül: mindig ugyanazt találja: dirib-darabokat és elszakadt tagokat és rémítő véletleneket - de nem embereket!
A "mostan" és a "hajdan" a földön - óh, barátim, - ez nékem a legelviselhetetlenebb; és nem tudnék élni, ha nem volnék látnoka annak, a minek el kell jőnie.
Látnok, akaró, teremtő, maga is jövő és a jövőhöz vezető híd - és, óh, maga is még mintegy nyomorék ezen a hidon: Zarathustra mindez. És ti is gyakorta kérdezétek egymást: "Ki nekünk Zarathustra? Kinek hívjuk?" És, miként én magam, ti is felelétek kérdéstekre: "Vajjon igéző-e? Avagy bételjesítő? Hódító? Avagy örökös? Ősz? Avagy ekevas? Orvos? Avagy lábbadozó beteg?
Költő? Avagy igaz ember? Szabadító? Avagy megfékező? Jó? Avagy gonosz?"
Úgy járok-kelek az emberek között, mint dirib-darabjai között a jövőnek: annak a jövőnek, mit én látok. És arról költök és arra törekszem, hogy egygyé költsem és összehordjam, ami dirib-darab és rejtély és szörnyű véletlen. És hogyan viselhetném el, hogy ember legyek, ha az ember nem volna egyben költő is és rejtély fejtő és a véletlen megváltója! A múlt embereit megváltani és minden "volt"-ot "úgy akartam, hogy legyen"-né teremteni, ezt hínám csak megváltásnak! Akarat - így hivják a szabadítót és öröm hírhozóját; ezt tanítám nektek, barátim! De most tanuljátok hozzá: az akarat még maga is fogoly.
Az akarat fölszabadít: de hogy hivják azt, a mi még a szabadítót is bilincsekbe veri? "Volt": így hivják az akarat fogcsikorgatását és legmagánosabb búbánatát. Tehetetlen lévén azzal szemben, a mi megtétetett - minden múltnak sanda nézője.
Visszafelé nem tud az akarat akarni; hogy nem tudja megtörni az időt és az idő mohó vágyát, - ez az akarat legmagánosabb búbánata. Az akarat megszabadít: mit talál ki maga az akarat, hogy megszabaduljon búbánatától és gúnyolja börtönét? Óh, minden fogoly megbolondul! Bolondul szabadítja meg magát a fogoly akarat is.
Hogy az idő nem fut vissza, ez az ő titkos dühe: "az, a mi volt," - így hívják a követ, mit nem tud elgörgetni. Igy hát a titkos indulat és rosszkedv köveit görgeti és bosszút áll mindenen, a mi nem érez hozzá hasonlóan indulatot és rossz kedvet. Im-ígyen lett az akaratból, a megszabadítóból, egy jajtévő: és mindenen, a mi csak szenvedni tud, bosszút vesz azért, hogy nem tud visszafelé akarni.
Ez, igen, csak ez merő bosszú: az akarat akaratossága az idő és az ő "volt"-ja ellen.
Valóban, nagy őrültség lakozik akaratunkban; és minden emberi átka lőn, hogy ez az őrültség szellemet sajátított el! A bosszú szelleme: óh barátim, ezen töprengtek eleddig az emberek legtöbbet; és a hol szenvedés volt, ott, szerintük, mindig büntetésnek is kellett lennie. "Büntetés" - így nevezi önmagát a bosszú; hazug szóval mímel magának jó lelkiismeretet.
És mert mindenben, a mi akar, vagyon szenvedés, mivelhogy nem tud visszafelé akarni, - ennélfogva azt tartották, hogy maga az akarat és minden élet - büntetés!
És azután felhő felhőre tornyosúlt a szellemen: míg végre az őrület elkezdé prédikálni: "Minden elmulik, ennélfogva minden megérdemli, hogy elmúljék!
És az is merő igazság, az időnek az a törvénye, hogy gyermekeit föl kell falnia." Ezt prédikálá az őrület. "A dolgok erkölcsi rendjét jog és büntetés adja. Óh! hol van megváltás a "dolgok folyásától" és a "lét" büntetésétől!" Ezt prédikálá az őrület.
"Lehet-e megváltás, ha van örök törvény? Óh! elgördíthetetlen a "volt" köve: öröknek kell lennie minden büntetésnek is!" Ezt prédikálá az őrület. "Nincs tett, a melyet meg lehetne semmisíteni: hogy lehetne a büntetéssel meg nem tetté tenni! Az teszi örökké a "lét" büntetését, hogy a létnek örökké megint tetté és bűnné kell lennie! "Ha csak az akarat végre nem váltja meg magát és az akarás nem-akarássá nem lészen": hisz ismeritek, én véreim, az őrület e dajkameséjét!
Tova vezetélek titeket ezektől a dajkameséktől, mikor - azt hirdetém nektek, hogy: "az akarat teremtő."
Minden "volt" dirib-darab, rejtély, szörnyű véletlen - valamíg a teremtő akarat nem mondja: "hisz úgy akartam!" - Valamíg a teremtő akarat nem mondja: "Hisz így akarom! Igy fogom akarni!"
De vajjon mondta-e már ezt? És mikor fogja mondani? Leveté-e már az akarat tulajdon balgaságának szerszámát? Lőn-e már az akarat a maga megváltójává és örömhírmondójává? Feledé-e már a bosszú szellemét és a fogak csikorgatását? És vajjon ki tanítá, hogy megbékéljen az idővel, ki tanítá magasabbra, mint minden megbékélés? Minden megbékélésnél magasabbat kell annak az akaratnak akarnia, a mely a hatalom akarása - de hogyan éri el ezt? Ki tanítaná magát még akarásra is?
Ámde beszédének e helyén történt, hogy Zarathustra hirtelen félbeszakítá magát és mintha borzasztóan megrémült volna. Rémült szemekkel nézett tanítványaira; szeme nyílként fúrta át nyilt és titkos gondolatukat. Ám kis vártatva már megint nevetett és megjuhodva mondá: "Nehéz emberekkel élni, mivelhogy hallgatni oly nehéz, különösen a szószátyároknak."
Im-ígyen szóla Zarathustra. A púpos pedig végig hallgatta a beszélgetést és ezenközben elfödte arcát, mikor azonban Zarathustrát nevetni hallá, kiváncsian pillantott föl és lassan mondá: "De miért beszél Zarathustra velünk másképen, mint tanítványaival?" Felelé Zarathustra: "Mit csodálkozol ezen! Púposokkal szabad púposan beszélni!"
"Jó - mondá a púpos - és tanítványokkal szabad iskolásan beszélni. De miért beszél Zarathustra máskép a tanítványaival mint enmagával?"

Az emberi bölcseségről

Nem a magasság: a lejtő a borzasztó.
A lejtő, melyen a szem lefelé zuhan és a kéz fölfelé nyúl. Ekkor a szív szédül ágas akaratától.
Óh, barátaim, vajjon kitaláljátok-e szívemnek ágas akaratát? Az az én lejtőm és az én veszedelmem, hogy szemem a magasságba zuhan, kezem pedig a mélységbe szeretne kapaszkodni és reá támaszkodni.
Az emberekbe kapaszkodik akaratom, láncokkal füzöm magam az emberekhez, mivelhogy valami fölragad, föl az emberfölötti emberhez: mert oda törekszik az én másik akaratom. És a végre élek vakon az emberek között, mintha nem ismerném őket: hogy kezem ne veszejtse egészen hitét, hogy van szilárd dolog. Nem ismerlek titeket, emberek: ez a sötétség és vigasztalás gyakorta környékez engem. Minden gaznak ott ülök a kapu küszöbén és kérdem: ki akar engem megcsalni? Ime első emberi bölcseségem, hagyom, hogy megcsaljanak, hogy ne kelljen óvakodnom a csalóktól Óh, ha óvakodnám az emberektől, miképen lehetne az ember léghajóm horgonya! Túlságosan könnyen ragadna föl és el! Az a gondviselés lebeg sorsom fölött, hogy nem kell magamra gondot viselnem. És a ki az emberek között nem akar elepedni, annak meg kell tanulnia minden pohárból inni; és a ki emberek között tiszta akar maradni, kell, tudjon ahhoz, hogy szenynyes vízzel is mosakodjék. És gyakorta im-ígyen vigasztalám magam: "Rajta! Nosza! Öreg szív! Elvétetted a sorsod? élvezd, mint a te - boldogságodat!" És ez másik emberi bölcseségem: jobban kimélem a hiúkat, mint a fenhéjázókat.
Nemdenem sértett hiuság az anyja minden szomorújátéknak? De a hol büszkeség sértődik, ott valami jobb is nő, mint a büszkeség. Hogy az élet jó látvány legyen, jól kell játszani játékát: de erre jó színjátszók kellenek. Jó játékosnak találtam minden hiú embert: játszanak ők, és azt akarják, hogy szívesen nézzék őket, - egész lelküket eltölti ez az akarat.
Színre hozzák magukat, kitálalják magukat; közelükben szeretem az életet nézni, - meggyógyít a búskomorságtól. Azért kimélem a hiúkat, mert búskomorságom orvosai és az emberhez bilincselnek, mint valami színjátékhoz.
És azután: ugyan ki méri a hiún szerénysége egész mélységét! Tőletek akar hitet meríteni önmaga iránt; pillantástokból táplálkozik, kezetekből faldossa a dícséretet. Még hazugságtoknak is hisz, hahogy jól hazudtok neki, mert szíve mélyében így sóhajtozik: "mi vagyok én!" És ha az az igazi erény, a melyik nem tud magáról: nos, a hiú nem tud a maga szerénységéről!
Harmadik emberi bölcseségem pedig az, hogy a gonosz nézésétől nem térit el félénkségtek.
Boldog vagyok, hogy láthatom a csodákat, miket forró nap költ ki: tigriseket, pálmákat, csörgő kígyókat. Az emberek között is van forró nap szép szülöttje és sok csodálni méltó a gonoszon.
Ámbátor, valamiképen legnagyobb bölcseiteket sem látom olyan nagyon bölcseknek, úgy az emberek gonoszságát is jobbnak találom hirénél. És gyakorta kérdezém fejem rázva: minek csörögtök csörgő kigyók? Valóban, a gonosznak is van jövője! És a legforróbb delet még nem fedezték föl az ember számára.
Mennyit hivnak ma már a legnagyobb gonoszságnak, pedig szélessége csak egy tucat lábnyi és hossza három hónap. Egykoron azonban majd nagyobb sárkányok születnek. Mert, hogy az emberfölötti embernek ne hiányozzék sárkánya, az óriás sárkány, méltó hozzá: még kell, sok forró nap perzselje a nyirkos őserdőket. Vadmacskáitoknak előbb tigrisekké kell válniok és mérges varangyaitoknak krokodilusokká: hogy a jó vadásznak jó vadászata essék!
És ti, jók és igazak! Rajtatok sok a nevetséges, hát még attól való félelmetek, mit eddig "ördög"-nek hittak! Oly idegen lelketeknek a nagy, hogy nektek az emberfölötti ember jóságában is rettenetes lenne! És ti, bölcsek és tudósok, elmenekülnétek a bölcseség napjának perzselésétől, miben az emberfölötti ember élvezve föröszti meztelenségét
Ti legmagasabb rendü emberek, kikkel szemem valaha találkozék, íme, kételkedem bennetek és titkon nevetlek benneteket: azt hiszem, emberfölötti emberem előtt - ördög volna a nevetek!
Borzongás futott végig rajtam, midőn ezeket a legjobbakat mez nélkül látám: ekkor szárnyaim nőttenek, hogy ellebegjek messze jövőkbe. Messzibb jövőkbe, délibb délre, miről egy alkotó valaha álmodott: oda, hol az istenek minden mezüket szégyenlik! De titeket lepelben akarlak látni, felebarátim és embertársaim, és szépen felcicomázva és hiúknak és tekintélyeseknek, mint "a jók és igazak."
És lepelben akarok köztetek ülni magam is, hogy titeket és magamat félreismerjelek: mert ez az utolsó emberi bölcseségem.
Im-ígyen szóla Zarathustra.

A legcsöndesebb óra

Mi történt vélem, barátim? Megzavarodva láttok engem, s elűzve, kedvetlenül engedve, távozásra készen, óh, - a tőletek távozásra készen!
Igen, Zarathustrának még egyszer vissza kell mennie magánosságába: de a medve ez egyszer kedvetlenül megy vissza barlangjába! Mi történt vélem? Ki parancsolja ezt? Óh, mérges úrnőm akarja így, ő szólott hozzám; említém már néktek nevét? Tegnap este tájban szólott hozzám legcsöndesebb órám: ez a neve rettentő úrnőmnek.
És úgy történék, - mert mindent meg kell néktek mondanom, hogy szívetek ne kérgesedjék meg a hirtelen való iránt! Ösméritek az álomba merülő ember rémületét?
Velőkig megrémül, hogy a föld kisiklik alóla és elkezdődik az álma. Ezt mondom néktek hasonlatúl. Tegnap, a legcsöndesebb órában, a föld kisiklék alólam: elkezdődött az álmom.
A mutató haladt, életem órája lélekzetet vőn - sohasem hallék ily csöndet magam körűl: úgy hogy szívem megrettent. Azután hangtalan szózat szóla hozzám: "Tudod-e Zarathustra?" És fölordíték ettől a susogástól és vérem visszaszökött orcámról: de hallgaték.
Ekkor ismét hangtalan szózat szóla hozzám: "Te tudod Zarathustra, de nem beszélsz!"
Végtére azután dacosan felelém: "Igen, tudom, de nem akarom kimondani!"
És ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: "Te nem akarod, Zarathustra? És azután igaz-e ez? Ne rejtőzz dacod mögé!" És én sírék és reszketék, mint a gyermek és mondám: "Óh szeretném, de ha nem bírom! Csak ezt engedd el nékem! Meghaladja erőmet!" Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: "Mit törődsz magaddal, Zarathustra! Mondd ki szavad és törj össze!" És felelém: "Óh, hát az én szavam? Ki vagyok én? Méltóbbra várok; nem vagyok méltó, hogy rajta csak össze is törjek." Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: "Mit törődsz magaddal? Még nem talállak elég alázatosnak. Az alázatosság bőre a legvaskosabb." És felelém: "Mit nem türt már alázatosságom bőre? Magasságom lábánál lakom: mily magasak csúcsaim, még senki sem monda meg nékem. De völgyeimet jól ösmérem". Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: "óh, Zarathustra, kinek hegyeket kell áthelyeznie, az völgyeket és sikságokat is tud áthelyezni."
És felelém: "Szavam még nem helyeze át hegyeket és a mit beszéltem, még nem éré el az embereket. Igaz, hogy elmentem az emberekhez, de még nem érék hozzájok."
Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: "Mit tudsz te erről! A harmat akkor hull a fűre, ha az éjszaka legnémább." És felelém: "Kigunyolának, mikor a magam útját megtaláltam és jártam: pedig igazában reszketének lábaim. És így szólának hozzám: elfeledted az utat, íme elfeleded a járást is!"
Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: "Mit törődsz csúfolódásukkal! Olyan vagy, a ki az engedelmességet elfeledted: íme parancsolnod kell! Tudod-e, ki a legszükségesebb mindenkinek? A ki nagyot parancsol. Nagyot véghezvinni nehéz; de a nehezebb: nagyot parancsolni. Ezt bocsáthatni meg néked a legkevésbbé: meg van a hatalmad, s nem akarsz uralkodni."
És felelém: "Híjjával vagyok az oroszlán hangjának, hogy parancsolhatnék." Ekkor ujra mintegy susogás szóla hozzám: "A legcsöndesebb szavak idézik föl a vihart. Galamblábon jövő gondolatok kormányozzák a világot.
Óh Zarathustra, menj mint árnyéka annak, minek jönnie kell: úgy parancsolsz majd és parancsolván elöljársz." És felelém: "Szégyenkezem." Ekkor ujra hangtalan szózat szóla hozzám: "Még gyermekké kell lenned és szemérem-nélkülinek.
Még benned van az ifjuság gőgje, későn levél fiatal: de a ki gyermekké akar lenni, annak még ifjúságát is le kell győznie." És sokáig töprengtem reszketve. Végre azután azt mondám, a mit először mondék: "Nem akarok."
Ekkor hahota hallék körülöttem. Óh jaj, mint tépé szét ez a hahota beleimet és mint hasítá föl szívemet! És utoljára szóla hozzám: "óh Zarathustra, gyümölcsöd érett, de te nem vagy érett gyümölcsödre!
Igy megint vissza kell térned magánosságodba: mert még meg kell puhulnod."
És ujra hahota hallék és futás: azután csend lőn körülöttem, mintegy kétszeres csönd. Én azonban a földön feküdtem és a verejték csörgött tagjaimról. - Ime mindent hallottatok, miért kell visszatérnem magánosságomba. Semmit sem hallgattam el előttetek, barátim. De azt is hallottátok tőlem, ki minden ember közt a leghallgatagabb és az akar lenni!
Óh barátim! Még volna mondani valóm, még volna adni valóm néktek! Miért nem adom? Avagy fukar vagyok?
Ezt mondván, Zarathustrát elfogta a fájdalom ereje és a barátaitól bucsúzás közelsége, azonképen, hogy hangos sírásra fakadt; és senki sem tudta megvigasztalni. Éjszaka azután magában távozék és elhagyá barátait.