Halottak tánca
szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos

Éjfélre le a temetőre tekint
Kiváncsian a torony őre,
Holdfénybe' világos a sir köve mind
S vet fekete árnyat előre.
S megnyílnak a sírok, és bújnak elő
Párjával a holtak, a férfi, a nő
Fehér, laza, hosszu ruhában.

S nyujtóznak erősen, szabadba jövén.
Bokáit illetgeti tánczra
A gazdag, a koldus, az ifju, a vén,
De nyűgzi a bő ruha ráncza.
S mert itt a szemérem értéke potom,
Mind rántanak egyet s a hant-sorokon
Halomra fehérlik a pendely.

S ráng, ugrik a czombcsont, az ikra, a láb
Veszett, fura mozdulatokkal,
Csörögve, zörögve, idébb meg odább,
Ütemet kalapálva botokkal.
Az őrnek oly furcsa bolond e dolog,
S egy csalfa kisértés fülébe susog:
Menj, lopd el egyiknek az üngét!

Mondván cselekedte s a templomi bolt
Szentségibe menti a prédát.
Fönn egyre kiséri ragyogva a hold
A tánczot, a rémszerü czédát.
De végre egyik meg a másik elállt,
Magára borítja a hosszu uszályt,
És hess! elnyelte a pázsit.

Csetelve, botolva csak egy marad ott,
A gyepet tapogatja, surolja.
E csínyt vele, tudja, nem űzte halott,
Leplét odafenn szimatolja.
Az ajtót rázza, de ereje nincs,
Aczélfeszület rajt a kúlcs, a kilincs,
Jaj lenne különben az őrnek!

De az ing! Hol az inge? Kapál, hadonász',
S esze nélkűl ugrik a kőre.
Az ó csucsos ívbe fogódzik a váz
S kapaszkodik - egyre előre,
Mint pók, ha kuszik, fut a préda nyomán,
Ugy mászik a csúcsok czirádasorán -
Most vége szegény toronyőrnek!

S az őr foga csattog, halott-halovány,
Igyekezne ledobni az üngöt.
De jaj neki! Széle egy vaskarikán
Megakadva az éjbe kicsüngött.
Elbúvik a hold, betakarja a köd...
De az óra hatalmasan Egy-et ütött
S len izekre zuzódik a csontváz.