Haláltánc
Ernest Cristophne-nak
Büszke, mint aki él, elegáns termetére,
zsebkendő ékiti, kesztyű és nagy csokor;
ahogy jár, hanyagul, holmi bizarr ledérre,
sovány kokottra vall az unt, fanyar modor.
Volt-é már, mint övé, oly karcsú test a bálban?
A túlzó, tág ruha omló, királyi bő
redőkkel hull köré, s alul szárazka láb van,
s hegyén sziromszerű, csinos, csokros cipő.
A rezge fodrok, a kulcscsont szélére torlón,
mint felvert, buja hab a szirtfokok alatt,
védik szemérmesen ,- ne törjenek vigyorgón
rejtekükből elő,- a gyászos bájakat.
Szeme mélyeiben üresség és homály van,
s a koponyát, melyet ügyes füzér szorít,
törékeny csigolyák viszik, himbálva lágyan.
- Ó, cifra Semmi, te, kit vad bűbáj borít!
Lesznek sokan, akik torzképül magyaráznak,
s nem értik meg, a hús szerelmétől vakok,
névtelen, elegáns báját a puszta váznak,
de én, nagy Csontalak, hű inyenced vagyok!
Jöttél, hogy bénító grimásszal halni rontsad
az Élet ünnepét? vagy űz egy régi vágy?
Kéjekkel hiteget egy új boszorkaszombat
és sarkantyúzni még élő bordádba vág?
Míg hegedű dalol, és a gyertyák lobognak,
reméled, hogy konok lidérced szétomol?
S hogy míg az orgiák vad zúgói csobognak,
megenyhül a szived mélyében gyúlt pokol?
Badarság s ócska bűn apadhatatlan kútja!
Ősrégi fájdalom örök lombikja, te!
Bordáid görbülő rácsa közt ott visz útja
Kígyódnak, - látom én, - még éhséggel tele!
Lásd, attól tartok én, hogy gúnyos kelletésed
méltó táncos szivet találni nem segít;
a halandók az ily tréfát szeretni késnek,
s az Iszony bája csak bátrakat részegít!
Szörnyű gondolatok bozsognak mély szemedben,
szédületet lehell örvényük, s fogadom,
a gyáva táncosok rossz ízre émelyedten
látnak örök mosolyt harminckét fogadon.
Mégis, ki az, aki csontvázat nem ölelt még
s a holt dolgok ízét nem kóstolta meg?
Mit érnek párfömök, frakkok vagy drága kelmék?
Téged csak az utál, ki szépként tetszeleg.
Orratlan bajadér, biztos győzelmü vad lyány,
e kényes táncosok hadd hallják hát szavad:
"Kevély cifrák! A sok festék és puder alján
halálszag bűzlik ám! Ó, pézsmás váz-csapat,
roncs Antinouszok, kopasz kikent-kifentek,
sok ványadt dandy és nyűtt nőcsábász-tetem,
a halál tánca visz, s tovasodródva mentek
a táj felé, melyet nem ismer senki sem!
A hűvös Szajnapart s a Gangesz égő tája
mindegy: a földi nyáj csak ugrál és liheg,
s hogy a plafon likán az Angyal Trombitája,
mint setét puskacső ásít, nem látja meg.
Groteszk emberiség! A Halál is csodálja,
mily rángó tánc fölé süt mindenütt a nap,
s olykor párfőmösen vegyül ő is a bálba,
s az örület közé iróniája csap!"