Hadi szerencse
| Hadi szerencse szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos |
Legtöbbet veszt a háborún,
Kit nem ér soha seb.
A győzelembe beleún,
Kudarcz még terhesebb.
Majd kipakol, majd bepakol,
És mi a jutalom?
A masérozás kész pokol,
A tábor unalom.
Aztán a bekvártélyozás!
A paraszt folyton nyög,
Az úr mindent, mi kincs, elás,
A polgár könyörög.
Ha nyájas vagy, gazdád lenéz,
Ha nyers, a vége truccz,
S ha elégtételt karddal vész,
Profósz kosztjára jutsz.
Ha végre aztán ágyu dörg
És puskatűz ropog,
A kürt rivall, vért s lándzsa zörg,
Elég kedves dolog,
Mindent parancs szerint csinálsz,
A rend kivánja ezt,
Majd bátran állsz, majd retirálsz ─
S van rend, de nincs kereszt.
De végre lábon ér golyó,
Csak katona-dolog,
És «minden jó, ha vége jó»,
Visznek, nem mégy gyalog.
Már nem tekint rád görbe szem,
Mindenki jön, segít.
A férfi nem néz mérgesen,
S a nő, mily jó, szelíd!
S nyílik a pincze és a szív,
A konyhán nagy a heccz,
A hófehér, lágy párna hív,
Fájást, sebet feledsz.
Fut a kis inas, meg sem áll,
Mint szárnyas Cupidó,
S a házinő tépést csinál
Ingéből - hej, be jó!
S ha lábra állott a vitéz
S örvend a házinő,
Szomszédasszony is be-benéz,
Hogy múljék az idő.
S jön uj meg uj, nincsen szünet,
Barátnő, ismerős,
S egy ápoló egyesület,[12]
Központja lesz a hős.
S most a király is kéz alatt
Felőled tudni kezd.
És nem soká kabátodat
Tarkítja szép kereszt.
Szólj, Mars fiának győzelem
Jut-e, mely annyit ér?
S ha búcsuzol, köny s szerelem
S köztisztelet kisér.