Gyászdal Azzán-Agának, szép, de szerencsétlen nője felől
| Gyászdal Azzán-Agának, szép, de szerencsétlen nője felől szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Kazinczy Ferenc |
Mi fehérlik a zöld erdő mellett?
Vajjon hó fehérlik-e vagy hattyú?
Volna hó, úgy már felolvadt volna;
Volna hattyú, úgy már felröppenne.
Oh, nem hó az, nem hó, sem nem hattyú!
Sátor az Azzánnak táborában.
Vett sebében fekszik Azzán-Aga.
Anyja s húga látni jőnek őtet,
Csak szemérmes félénk nője késik.
S a mint a seb már enyhűlni kezde,
Azzán hű nőjének ezt izente:
„Menj, a merre tetszik, udvaromból,
S mérgem gyermekim között ne érjen.”
Vette e kemény szót a kegyes nő,
S elfagy minden vére ijedtében.
Lónyerítést hall fel erkélyére,
S ezt gondolja: Azzán-Aga jött meg.
A toronyba fut, hogy egy szökéssel
Gyászos életének véget vessen.
Két szép lánya nyomban megy utána,
Sír, sikolt, s így szól a bús anyához:
Állj meg! nem jött itt Azzán; e mének
Pintrovics bátyádat hozták hozzád.
S megfordúlt az Azzán-Aga nője,
S bátyja karjai közzé dőlt félholtan.
Lásd e szégyent, bátya! Lásd e mocskot!
Engem hajt el! anyját ím ez ötnek!
Bátyja nem szól, s zsebéből kivonja
A piros selyembe rejtett írást.
„Térne vissza anyja hajlékához,
S menne máshoz, úgy ha tartja kedve.”
A hölgy, a mint látta e bús írást,
Homlokát megcsóklá két fiának,
Orczáját megcsóklá két lányának,
Ah! de kisdedétől a bölcsőben
— Meghasad bús szíve — el nem válhat!
Érzéketlen bátyja megragadja,
S felrepítvén a nyerítő ménre,
Megy nyargalva a bús jajgatóval
Tornyas kőfalához szülejének.
Nem sok egy hét, nem sok! s ím az özvegy
Már is sok nagy úrnak tűnt szemébe.
Már is sok nagy úr kereste kedvét
S jobbját sok nagy úr kívánta már is!
Immoszk Kádi legfőbb volt közöttök;
S a bús özvegy monda Pintrovicsnak:
Bátyám, kényszerítlek életedre,
Máshoz engemet ne adj megintlen!
Mert szegény magzatjaim meglátta
Vérző szivemet ketté repeszti.
Esdeklésivel nem gondola a vad,
S meg kell, úgymond, lenni; menj Immoszkhoz.
Ah, de a szegény szünetlen kéri:
Küldj tehát Immoszkhoz egy levélkét,
S írd meg néki ezt az én nevemben:
Kádi! a szép özvegy idvezl téged,
És felette szépen kér, esdeklik,
Hogy ha szvátjaid majd véled jőnek,
Hozz énnékem egy nagy hosszú fátyolt,
Melylyel én, Azzán előtt elmenvén,
Képemet melliglen elfedezzem,
S kedves árvácskáimat ne lássam.
E levél mihelyt elére Immoszkhoz,
Szvátjait nagy vígan összegyűjti,
S vélök a szép hölgyhöz útra készűl;
S a hosszú nagy fátyol véle mégyen.
S már elértek a nő kastélyához.
S már új férje kastélyához hozzák.
De midőn Azzán mellett mennének,
Ah, az aprók anyjokat megláták.
S jer, mondának, jer fel hajlékodba,
S végy szokott ozsonnát magzatid közt!
Búsan hallja a szót az Azzán nője,
S mond a szvátok nagy fejedelméhez:
Hagyd egy kisség néped megpihenni,
Holmit hogy nyújthassak apródimnak.
Immoszk meghagyá pihenni népét,
S a nő árvácskáihoz leszálla.
Ad fiaknak tűzött csizmácskákat,
Gazdag hosszú szoknyákat lánykáknak,
S a bölcsőben fekvő ártatlannak,
Annak is szép köntöst hágy továbbra.
Ezt meglátta Azzán, s sohajtozván
Ezt mondotta a síró kisdedeknek:
Hozzám jertek, árva kedves aprók,
Mert ím vassá vált anyátok szíve,
S nem tud, nem tud többet ellágyúlni!
A mint a bús asszony ezt megérté;
Eljajdúlva dőlt el állóhelyén,
S lelke reszkető mellét elhagyta,
Magzatit sikoltva futni látván.
- Megjegyzés
- ↑ Kazinczy Ferenc 1789-ben fordította le e művet Goethe német szövegéből. Első alkalommal a Poetai berek 1813-as kiadásában jelent meg. E költeménnyel vette kezdetét hazánkban a szerbus manier, azaz a szerb népversek ritmikáját követő „szerb versmodor” divatja.