Epilog Schiller harangjához
«Add ég, legyen üdv harangja,
Béke legyen első hangja.»
(Ének a harangról.)
S úgy lőn.[35] Beteljesűlt a békejóslat,
A sürgő népre uj szerencse várt.
Fennen köszönté ünnepélyes szózat
A trónra lépett fejedelmi párt.
Körülte munkás, vígan alkotó had
Uj létre költött várost és határt,
S a trón előtt zenéjét hangoztatja
Szép ünnepen a «Múzsák hódolatja».
Egyszerre rémes éjféli harangok
Kongó zajától szívünk fölriadt.
Oh ég! A Nagynak szólnak hát e hangok,
Kihez itt annyi vágy s remény tapadt?
Az élni méltót födjék el a hantok?
Oh, mit veszt a világ egy percz alatt!
Hogy fogják e csapást övéi bírni?
Sír a világ s csak mi ne tudnánk sírni?
Mert ő miénk volt! ─ Mily illeszkedőnek
Ismertük e magasztos szellemet,
Komoly honából nyájas szócserének
Völgyébe hozzánk mint ereszkedett,
Majd talpraesett észszel hogy lelé meg
A sorsintéző mély rejtelmeket,
Termékenyítve mindent szóval, tettel:
Mi tapasztaltuk hálás élvezettel.
Mert ő miénk volt! Ez a büszke szó
Harsogja túl a fájó jajkiáltást.
Mi köztünk lelte föl, mi maradó,
Viharra nyugtot, harczra béke-áldást ─
Itt vette röptét, hogy a szép, a jó
Örök honában lelje a megváltást,
S mögötte elmaradt, mint lenge köd,
A köznapi, mely minket mind leköt.
Itt ápolá a csöndes kerti vártát,
Hol értheté a csillagok szavát,
Kik útjukat, mint ő, titokban járták,
Kiket úgy ismert, mint meghitt barát,
Itt látta korszakok egygyé-folyását,
S gyűjtvén, mi fénylik századokon át,
Legyőzte, megrakodva szellemkincscsel,
Az éjhomályt, mely bennünket bilincsel.
Tenger volt néki a világtörténet,
Mely elmosott gáncsot, dicséretet;
Szeme a hódítók szivébe nézett,
Kikért az ezrek szíve vérezett;
A legalantibb, a legfőbb természet
Belső magjához egyként férkezett...
Lement a hold most és a bércz fokára
Uj gyönyörünkre jött a nap sugára.
S arczán kigyúlt, hajnalnál pirosabban
Egy soha el nem múló ifjuság,
Egy bátor hév, a melynek akaratlan,
Meghódol végre a tompúlt világ;
Egy hit, mely váltakozó fokozatban
Majd tűr, majd vakmerőn a résre hág,
Hogy a nemes mag gyümölcscsé dagadjon,
S a jónak napja végre megviradjon.
De ily magasból gazdag lelke még
E deszkaházra is szeretve nézett.
Itt láttatá, a világ tengelyét
Mint hajtja éj-nap' a vasmarku végzet.
Sok mély müvében tükrödzött a lét,
S gyarapodott a művész s a művészet.
Javát áldozta templomunk oltárán,
Az élet képét adva ─ élte árán.
Láttátok őt mint óriást, hogy' ért el
Az akarat s tudás határaig,
Sötét lapokból szeme hogy' fedé fel
Népek szokásit, sorsuk szálait.
De mint vivódott teste gyötrelmével
Ritkán ocsúdva, csak mi láttuk itt,
S szép, bús napokban, míg gyümölcsét szedtük:
─ Mert ő mienk volt ─ véle átszenvedtük.
Mink, a midőn a sajgó gyötrelemnek
Bús éjjeléből föltekinthetett,
Korlátiból a sorvasztó jelennek
Kimenthetők a nemes szellemet.
Művészetünk java számára termett,
Hogy szép legyen a rövid enyhület.
S még az nap, hogy leáldozott sugára,
Kedves mosolyt csalhattunk ajakára.
A zord végszót ő tudta régtől fogva,
Ismerte a gyötrelmet, a halált;
Most elaludt, mint felocsúdt gyakorta,
S minket riaszt, mi mindig közel állt.
Most fönn lebeg és megdicsőült volta
Bennünk, mint benne, bizonyosra vált,
S azt is, miért kortársai feddhették,
A kor s az évek megnemesítették.
S nem egy, ki lelkével birokra szállva
Nagysága kelletlen tanúja volt,
Hatalmas lénye bűvkörében áll ma,
Nagy érdemének végre meghajolt.
A legmagasb csúcsokra vitte szárnya,
Mit ember tisztel, mindent felkarolt.
Hát ünnepeljük! Mit a nagynak jókor
Félig adánk, pótolja az utókor!
***
Igy él nekünk, ki minket most tiz éve
─ Oh hosszu köz! ─ örökre elhagyott,
S már oktatásit birtokába véve
Az egész világ áldja a nagyot.
Rég áthatott az milliók szivébe,
Mi néki legsajátosb adatott.
Mint tűnő üstökös ragyog világa
És végtelen fény tündököl utána.[37]