Előhang
Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek
oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;
s mint koldús éteti öntestén férgeit,
mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.
És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva;
ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár,
aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár,
s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva.
Párnáján ringat a fő-fő Varázsló-isten,
a Sátán s álmot ád, mely romlással marat,
s a gazdag, tiszta érc, a híres akarat,
párává lobban el az alkimista-üstben.
Az Ördög dirigál, rángatva rossz fonálunk!
Ki enyhülést akar, a rondaságba váj,
s mindennap közelebb az alvilági táj,
hová egykedvüen, bűzös homályba szállunk.
Mint züllött részeges, ha némi női roncsot,
vánnyadt keblű lotyót csókol és belemar,
titkos, futó gyönyört mi úgy falunk hamar,
facsarva lázasan, mint egy avítt narancsot.
Mint milliónyi nyű, bennünk bozsogva rajzó,
agyunkat démonok raja lepi tele,
s ha lélekzik tüdőnk, Halál zuhog bele,
mint láthatatlan folyó, s zúgása tompa jajszó.
Torz kéj, gyújtogatás, vad méreg, sanda penge
ha víg ábráikat eddig nem hímezék
sorsunk hétköznapi, komisz vásznába még,
azért van, jaj, csupán, mert lelkünk tettre gyenge.
De túl a párducok, sakálok s mind a hitvány
keselyűk, skorpiók, majmok s kígyók körén,
mely itt nyög, bőg, röfög, kúszik, megannyi rém,
bűneink átkozott állatkertjét rutítván,
van még egy - ily csufat, gonoszt s szennyest ki látott!
Ez, bár alig mozog és ordítani rest,
romokba döntené a földet örömest,
s ásítva egy nagyot, benyelné a világot:
az Únalom! - szemén rest könny ragyog kövéren,
h u k á-t pöfékel és bitók felé mered:
finom szörny! ugye őt te is jól ismered,
én álszent olvasóm - képmásom - bús fivérem?