Egy vöröshajú koldúsleányhoz
Hó archoz rőtszinü tincs!
ruhádnak ép helye nincs,
társz pőre nyomort, de friss
szépséget is.
Lásd, engem, bús, ideges
költődet kis, beteges
tested, bár pettyezi folt,
vágyakkal olt.
Cipőd csak rút facipő,
ám szebben hercegi nő
sem hord, min bársony a pánt,
kacér topánt.
Ó, bár e kinőtt ruha
helyett rangbéli puha
diszítne: uszály, melyen
zúg a selyem.
S rongyos harisnya helyett
hadd védné térdeidet
kéjenctől aranyos őr:
kis hetyke tőr!
A laza csokru füző
mögül két, bűnbe üző
keblecskéd kandi szeme
kiintene.
S hogy selymed kéjre leszedd,
kéretnéd lusta kezed,
karmolva, ha makacs ujj
sürgetni búj.
S nem volna közbe szünet:
Belleau úr szőtte szonett
zsongatna, gyöngyszavu kincs,
s míg bús bilincs
közt sok buja verselőd
dalt dallana, perzselőt,
s lépdelné karcsu bokád
lépcsőd fokát,
lentről sok hetyke gyerek,
Ronsardok s grófi sereg
lesné üde bájaid
bújt tájait.
Ágyadban nem liliom
nyílna, de csók, miliom,
s Valois-kból egy brigád
nyögné igád!
- Ám csak koldúlsz, te szegény,
csapszékek rossz küszöbén,
s kezed kültelki Véfour
szennyébe túr.
Szemed olcsó kirakat
üveggyöngyén megakad,
s hajh, venni zsebembe sincs
pár sous-nyi kincs!
De menj csak, vígan, igy is,
ha kő és gyöngy irigy is, -
mégis csak pőre, keszeg
tested a szebb!