Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítéltetések

Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítéltetések
szerző: Kölcsey Ferenc

Midőn Rec^[1]. Csokonairól ítélni akar, néminemű félelemmel lép a publicumnak elébe, nem mintha Rec. természet szerént rettegő volna, hanem mivel nem tudja, ha azon tiszteletet, melylyel sok másoknak tartozik, nem látszik-e megsérteni. Azon aesthetikus, ki Csokonairól szól, kénytelen a nagyobb publicum értelmével megvívni; azonban ha állításai a tisztább ízlésnek reguláival ellenkezni nem fognak, nem leszen oka, hogy akárki előtt is megpiruljon.

Minden poéták közt, kiket Recensens ismer, Bürger^[2] az, kihez Csokonai leginkább hasonlít; vagy azért mivel a genius mind kettőjöket egy útra vonta, vagy azért mivel Csokonai Bürger példánya szerint igyekezett eleitől fogva dolgozni. Recensens úgy hiszi, hogy mind a két ok dolgozott, s a második következése az elsőnek. Bürger és Csokonai mind ketten nem gazdag és nem fő nemzetből származtak; mind ketten iskolai nevelést vettek s valóban sok iskolai tudományt, de egyszersmind sok iskolai elmésséget is vittek által a közönséges életbe s írásaikba; mindketten nevezetes convulsiókat szenvedtek a szerelem miatt, s ez őket sentimentalismusra vezette, noha (kivált Csokonairól) úgy látszik, mintha jó kedv és makacsság lett volna inkább charakterök; mind ketten érzették a rhythmus erejét; mind ketten hajlandók voltak a Bürger által úgynevezett popularitásra. Valóban sokat, a mit Schiller a maga nevezetes recensiójában Bürgerről mond, szóról szóra lehetne a magyar poétáról is mondani; de Bürger a maga sonettóiban egyetlenegy, s ezen tekintetből kell azt ítélnünk, hogy Bürger sentimentálisabb, mint Csokonai. — Schiller azt jegyzi meg Bürgerről, hogy ő érzés helyett sokszor zabolátlan indúlattal áll elő, s bár a sonettók s némely dalok szelíd érzéssel vagynak is általhevűlve, de az Elegie, s a Hohes Lied, hogy többet ne említsek, Schillernek ítéletét igazolják. Csokonainál az Utolsó szerencsétlenség, mely a Bürger Elégiája után készűlt, hasonló megjegyzést érdemel; de azt kell hinnünk, hogy itt nem maga a költő, hanem csak Bürger zeng, mert a több sentimentál dalokban ritkán van nyoma a kisebb mértékű érzéseknek is, mert Csokonai általában hidegebb, mint a német példány, s mindenütt látszik, hogy az érzésnek tónusa tanulva, nem pedig együtt-születve van.

Sok út van veretve a pályán, mely mind a czélhoz viszen, de kevésnek adta a sors, hogy mindenik útat megfuthassa, és a ki csak egyet is dicsőséggel megfutott, méltó a koszorúra. Embereink közt nagyon elhatalmazott azon hiúság, hogy magokat s kedveltjeiket pankratiastáknak^[3] véljék, s nem elég nekik, ha egyben nagyoknak ismerjük őket; mindent akarnak vagy semmit sem. Csokonai örök emléket érdemel literaturánkban, de ha ő neki némelyeket megtagadunk, ha azt mondjuk, hogy a Lilla úgy nem éri fel Himfyt, mint a messzéről csillámló tűzi játéknak fénye a volkánét; ha mondjuk, hogy az érzés és cultúra tekintetében őtet Daykához tennünk nem lehet; ha mondjuk, hogy az ódában Virág úgy áll neki ellenében, mint egy Jupiter Olympius a bámuló előtt stb, levettünk-e azért mindent Csokonairól? nem marad-e még elég oldal, mely felől fényben jelenhet meg? Rec. azt hiszi, hogy nem az dicsértetik igazán, a kinek hibái is vakon imádtatnak. Az, a ki úgy tiszteli Csokonait, mint Hubay^[4], meggyalázza őtet; az, a ki úgy tiszteli Berzsenyit, mint Hoblik^[5], nem méltó azon nagy költőnek szellemét felfogni.

Rec. úgy véli, nem lesz kedvetlen, ha Csokonainknak életéből némely scénákat lerajzol, s azokból igyekezik a pontokat láttatni, melyekből ezen poétát szokta szemlélni.

Csokonai Debreczenben, 1774-dik évben, decembernek, úgy tetszik, 17-dikén született, és így, mind Kazinczynál, mind Földinél^[6] sok évekkel ifjabb volt. Tanulásának helye a debreczeni ref. collegium vala, s tanítói a poesisben, mint maga említi, Kovács József, a Virgil fordítója, s a historiographus professor Budai voltanak. Azon mód, melylyel iskoláinkban a poesist tanítják, nem az aesthetikusoknak módja, hanem kulcs a deák literatúrára, s főképen a metrikának ismeretére; azonban mégis elégséges, hogy a netalán még szunnyadó poetai geniust felébreszsze, s római példák szerint vezesse. E tekintetben volt méltó Csokonainak azon koráról szólanunk.

A genie sok classisokra oszlik fel. Vagynak nagyok, kik nem találnak útat magok előtt, s ön erejökkel futják a még ismeretlen pályát. Vagynak kisebbek, kik ha nem találnak útat magok előtt, nem is lépnek fel soha. Mindnyájan függenek a környűlményektől, a kornak véleményeitől stb, de a nagyobbak a sötétben is tudnak világot terjeszteni s nem ragadtatnak el úgy koroknak durvaságától s rossz ízlésétől is, hogy nagyságok jeleit ne adhatnák, a kisebbek pedig lerogynak a teher alatt s olyakká lesznek, mint a kiktől vezettetnek. Homér, Shakespere és Goethe nagyok lettek volna minden környűlményekben, de Horác egy philosophi század megjelenése nélkül nem fogott volna születni, s Virgíl, ha Apollonius^[7] korában görögnek született volna, talán csak a cyclushoz fogott volna tartozni, épen úgy mint Abaelard^[8] és mások a scholasticusokhoz tartoztak, mert nem Sokratesnek tanítványi voltának.

Csokonai Nagy Sámuelnek Sanderjét leonínusokkal czífrázta fel^[9], s még akkor Csokonai és Nagy tanulók voltanak: jele, hogy az ifjú úgy formáltatott a tordai Gyöngyösinek^[10] példája által, mint a még akkor hasonlóképen fiatal Nagy Ferencz, Horváth Ádám és mások^[11]. Már akkor a Zrínyi-nemben^[12] senki sem verselt négy rímmel, s azon időben Bessenyeiék bírták a literatúra elsőségét, mivel Ráday csak rejtekben dolgozott, Rájnist, Révait és Barótit Debreczenben nem nagyon ismerték^[13], s Kazinczy és Földi nem régen kezdettek ismeretesek lenni. Csokonainak „Alkalmatosságra irt Versei” nagy részint akkor, még Debreczenben készültek, valamint a „Diaetai Múzsának” sok darabjai, melyek neki a publicumnál ugyan hírt eleget szereztenek, de a mesterségnek nem nagy ismeretét mutatják.

Csokonai jókor ismeretségbe jutott Kazinczy és Földivel, melyikkel hamarább, azt Rec. nem tudja, de már 1796 előtt mindeniket ismerte. Az bizonyos, hogy Földihez jobban volt csatolva, s leginkább, tőle vett a poetai pályán segédet Ennek szükség volt említtetni, hogy könnyebben ítélhessünk Csokonainak a pályán lett előmeneteléről.

Midőn a kassai magyar társaság, Barótiban,. Kazinczyban és Bacsányiban felállott, akkor Földi Pesten lakott s készűlt az orvosi pályára. Buzgósága a literatúra iránt ismeretes volt, s a társak által dolgozó társnak meghívatott.

Földi űgy jelent meg a philologiában, mint purista, s a fordítgatásban, mint szoros fordító. Ő Debreczen környékén neveltetett, s életének rövid korát ugyanazon környéken élte el. Innen jön, hogy ő is jókor elkezdette az ellenkezést azokkal, kik a csínos izlésű Báróczynak nyomain léptek fel. A köznépé az igaz magyarság, az idegennél nem egyveleges magyarság, ezt mondogatta Földi, valamint még ma is sokan mondogatják. Ezen szellemben futotta Földi a pályát, s makacsságát, s azon mesteri tónust, mely neki tulajdona volt, valamint míveletlen izlését is egykor még inkább fogja a publicum ismerhetni, ha levelezései világot láthatnak,

Csokonai ezen embernek tanítványa volt. Rec. emlékezik egy levélre, melyben Földi a Csokonai által fordíttatott blumaueri dalt (Az árnyékszékhez.) megítéli, s abban minden sort a legszorosb fordítás regulái szerint fontolgat S ugyanazon levélből látta, hogy a Rádaytól neveztetett rhythmust^[14] Csokonai jókor megtanulta Földitől, mit a publicum már a Dayka biographusától is tud^[15]. Az idegen literatúrákkal is jókor ismerkedett Csokonai, de még is úgy látszik, hogy midőn a Diaetai Múzsa megjelent, még a német literatúrát vagy nem ismerte, vagy nem igyekezett a németeket követni, kik közül Bürgernek olvasása későbbi darabjainak legnagyobb részökön megtetszik. A Diaetai Múzsából úgy látszik, hogy az ifjú az olasz poétákat akarta inkább ismerni. Az Angelica Metastasióból tétetett által, de az apróbb, olaszból fordíttatott dalok, Eschenburg Beispielsammlungjából vétettek, s úgy látszik, hogy a korban ezen gyűjtemény volt kézikönyve.

A pálya megnyílt, s a kezdet, ha nem nagy talentumot is, de nem középszerű könnyűséget árúlt el, s az ifjú poeta temérdeket öszveírt. Csokonainak élete, minekutána Debreczent elhagyta, nyughatatlan volt, s ennek, s szerelmének, valamint a német poesissel való ismerkedésnek tulajdoníthatjuk, hogy dalaiban sentimentális tón kezdett zengeni, melynek még a Múzsában nem igen van nyoma, mert az inkábbára deák költőkben élő ifjú hajlandóbb volt a poetai descriptíókra, mint a lélek érzésének dallására; s tapasztalásból tudjuk, hogy a ki az iskolai útmutatások szerént kezdi poesisát, az mind descriptiókkal kezdi azt, melyre magok a tanitók is szükségesen vezetnek, s a kiadatni szokott themák is (Tavasz, Szélvész, Este) azt látszatnak magokkal hozni, mert az magában kijön, hogy az ily themák nem a Metastasio cantátáinak szellemekben, hanem Ovidnak manierjában szoktak dolgoztatni.

A popular (köznyelvi) és a pöbelhaft (községi) közt nagy a különbség, s méltán jegyzi meg Schiller az alacsony kifejezéseket, melyek Bürgernek sok darabjait elrútítják. Ezen jegyzést kénytelen Rec. Csokonairól is tenni. Földi által vezettetvén a philologiában, kezdette ő is kiáltozni, hogy a köznéptől kell magyarúl tanulni, s mivel ő ezt nem csak kiáltozta, de cselekedte is, innen van, hogy az iskolai tónust, az alföldi provincialismust levetkezni nem ígyekezett. Még ma is ott állanak sok szép dalaiban a Gyöngyalak, a Kincsem, a Csócsi, s más számtalan köz expressiók, melyek a legszebb sorokat elrútítják, s melyekre példákat nem szükség felhoznunk, mivel munkáinak minden lapján találtatnak. Bürgernek szertelen követése, s a rossz úton vezetett popularitás mániája soha sem engedte őtet azon útra lépni, melyen Báróczy és Dayka koszorút szedtenek, s melyen indúlván el a németeknél Wieland és Matthisson, a legbájolóbb szépségű nyelvet mutatták elő írásaikban. Szükség itt még egy környűlményt Csokonainak életéből felhozni.

Ő, mint felébb is mondatott, oly sorsban született, mely alacsony ugyan nem volt, de neki még sem szerezhetett ifjúkorában oly társalkodást, mely az úgynevezett nagy világ csínosabb tónusát vele megismertette volna. S az az epitáphiumán is álló vivens poetae more^[16] már iskolai éveiben is annyira megtartatott tőle, hogy makacssága, és a miatt, a mit Bürgernél a szegény Johannes Scheere geniek hibáinak nevez, szinte zabolázhatatlan lett: mely zabolátlanság, hogy a genialitásnak kiütése volt, megtetszik onnan, mert ő különben a tudományokat szerette, és gyakorlotta. Ezen zabolátlanság, vagy nyughatatlanság, vagy a minek nevezni akarjuk, kísérte őtet egész életében, de nem, mint Petrarcát, ki Vauclusetől Ferráráig és Ferrárától Vaucluseig örök mozgásban élt; mert őtet ezen nyugtalanság cynicussá tevé, s szűntelen azoknak körökben tartotta, kiktől csapongásai, s makacs s olykor (kivált életének vége felé) keserű launája nem szoríttattak határba. Csurgón laktában, hol a Festeticstől állított iskolának professora volt, komoediákat irt és játszatott. Akarva kereste öszve komoediáiban a legalacsonyb elméskedést, s kifejezéseket. A ki valaha a Karnyónét, a Gerson de Malheureux-t, s a Méla Tempefőit olvasta, nem tudja, mely varázslat tette őt által a mesterség szép köréből oda, hol Hanswurst a bécsi theátrum szélén térdein könyörög publicumának, hogy ő rajta is nevetni méltóztassék. E szerencsétlen productumok.közűl valók még az Ódákban kijött némely darabok, mint ez: Szeme nem sir, még is nedves stb, melyektől a kezdő művésznek úgy kell iszonyodnia, mint a görög kezdő művész a Paüson^[17] és a csúfosan úgy nevezett Rhyparographos^[18] műveiktől iszonyodott: s az ilyenek látásakor még inkább szükség kiáltozni, a mit Pláton Xenokratesnek^[19] kiáltozott: Θῦε ταῖς χάρισιν^[20].

Azonban meg kell vallani, hogy épen ezen oldal, mely felől Csokonai oly nagyot buka, neki egyszersmind legtöbb fényt szerez. Sentimentál darabjainak legszebbjeik mellett hidegen marad a szív, de midőn makacsúl tréfál s a népnek tónusában lép elő, lehetetlen azon geniális szökdellést tőle megtagadni, mely a való vocátiónak bélyegét hordozza. Az Evoe Bacche, a Csikóbőrös kulacs, a Szegény Zsuzsi, a Farsangi búcsú, és mindenek felett az a hasonlíthatatlan szépségű Parasztdal: Ama sürü nyárfák alatt stb. valóban poetai lélekkel írattak, s ezek legtöbb originalitást is bizonyítnak; mert ámbár ezek közt is, kivált a Parasztdal mástól vétetett, de még is mindeniket inkább övének lehet tartani, mint azon sok szerelmes dalokat, melyeknek origináljaikat Bürgerben, s az Eschenburg gyűjteményében^[21], az 1804-ki bécsi almanakban stb. minden feltalálhatja. Különös, hogy épen az, a ki leginkább prédikálta literatúránkban az originalitást, legtöbb darabot idegenek után készített, s nem több szabadsággal, mint Verseghy a maga dalait, melyeknek origináljaikat Ramler gyűjteményéből maga kimutogatta, valamint azokat is, melyeket az Aglájában^[22] ki nem mutogatott.

Megjegyzésre méltó az is, hogy ugyanazon principiumok mely különböző effectusokat csinálnak különböző emberekben. Csokonai a régi szavaknak és szólásoknak épen oly keresőjök és használójok vala, mint Révai, Kazinczy és Horvát Endre^[23], még is az ő munkáiban azok a magok régi színében jelennek meg, holott azon említett írókban azok gyakran új szók gyanánt vétetnek. A martalék, lomb s többek, ha úgy jelennének meg, mint amazoknak irásaikban az érzemény, vért, csarnok, a sarjaik, fenyér s több újításoknak vétettek volna a publicumtól, valamint a vihar és rivancs s száz meg száz szavak újításoknak vétettek. Rec. nem akar philologiai villongásra bocsátkozni, de azt meg kell mondania, hogy Csokonai a maga expressióinak ritkán tudta megadni az újság ingerét. S ennek oka egyenesen a köznép nyelvéhez való ragaszkodás. Úgy látszik, hogy ő, bár az öreg Sulzert^[24] ismerte is, de még sem fogta fel azt aesthetikának szellemét, s nem érzette eléggé tisztán azt, a mit iróink közűl sok mások is nem éreznek, s a mi Báróczyt és Daykát nagyokká tévé^[25]

Csokonai mint lyrikus (s már mondatott is) Bürgerrel, a mieink közt pedig Daykával tétethetik együvé, s mindenik mellett hátra marad. Nincs benne annyi tűz, mint azon kettőben, s azt a psychologiai festést, azt a csínt és teljességet, mely Daykának sajátja, ő nála hiában keresnéd. Ő olyan lángolásra sem emelkedik soha, mint Bürger, kinek tüze a Hohes Liedben és Elegiában szinte a vadsággal határozódik: Az Utolsó szerencsétlenségben sincs annyi energia, mint a Bürger origináljában, s a Mollys Abschied, mely Csokonaitól fordíttatott, nyilván mutatja, mennyivel inkább bírta a maga nyelvét a német, mint a magyar. Csokonai sem Bürgernek, sem Daykának philologiai ismereteikkel nem bírt, s annak, a mit a Zircz emlékezeté-ben, még az aesthetikai postulátumok ki nem elégíttetések mellett is bámulunk, Csokonaiban semmi nyoma nincsen. Himfyvel egy rendbe Csokonait tenni nem lehet. A Lillának és a Szerelmeknek tárgyok egy, de a lélek, mely a tárgyról zeng, két egészen különböző lélek. Himfy a verselés mesterségét nem érti úgy, mint Csokonai. Himfynél a költés maga nem mesterség, ő lángol és teremt, némelykor bámulásra méltóképen, némelykor nem bámulásra méltóképen, mindegy, de ő teremt. Csokonai az érzésnek hangját csak tanulta, s a verselésnek minden tudománya mellett sem adja azt oly szépen, oly csínnal vissza, mint Himfy; s bár ez is némelykor nem elég csínos, de még is egy szebb természetnek hangja az, melyet ő zeng. Mind Himfy, mind Csokonai határ közé szorított geniek. Amaz érzéseket tud zengeni, és sem regéiben sem Hunyadijában nem titkolhatta el a lyrai lelket^[26]. Cs.-ról egy (talán Jenai) Lit Zeitungban az mondatott, hogy ő az anakreoni nemben legszerencsésb. Rec. azt hiszi, hogy őtet a Hafiz sírhalmában is azon makacsúl vidám lélek kapja meg, a mi a Parasztdalban s más hasonlókban uralkodik, s ez vala a pálya, mely Csokonainak megnyittatott, de ő ezt gondatlanúl futotta meg, s lángoló érzéseket kezde dallani, és éposi tárgyakat, mert Árpádiása, úgy mondják, már útban volt!!

A komikumnak való szellemét a Dorottyában sem lehet megtagadni. De a ki Popenak Hajfürtjét, vagy csak a Boileau Lutrinját is olvasta; a ki tudja, mit mond Sulzer s több németek Wielandról, hogy ő az Oberonban s más munkáiban Múzsáját vad Faunusokkal.társalkodtatta: az valóban mind a Dorottyát, mind a prof. Márton által kiadott travestált Batrachomyomachiát^[27], mind a még szerencsére nyomtatás alá nem jött Crimen raptust fejcsóválással fogja olvasni. Szükség-e leereszkednünk a priapaeáknak^[28] alacsonyságokra, hogy nevetőket találjunk? Mi teszi geniálissá Cervantesnek halhatatlan munkáját^[29], mi a Spectateurt^[30], Dunciadot^[31] stb? Az igazi comica vis, hogy Caesárnak kitételével éljek, nem a tárgyban, hanem a tárgy előadásában fundáltatik. Rec. megvallja, hogy a Dorottyában geniális szökdelések vagynak, de megvallja azt is, hogy a Dorottyáról soha sem szólhat oly magasztalással, mint a bécsi Annalista^[32] szólott, ki még a versificátióval is rendkivűl meg volt elégedve. Előitélet talán Rec.-ben: de a Zrínyi-versben nem láttatik magának egyebet lelni, mint nyomait azon míveletlenségnek, mely a provençalok korokban a poesisen uralkodott. Csokonainak nyelvéről pedig felebb kimondá ítéletét, s úgy tetszik, hogy minekutána a magyar poetai nyelv Virágban, Daykában s Berzsenyiben oly tökéletre hágott, nem keményen ítélt:

Csokonai harminczegyedik évében hala meg, s ezen korában Berzsenyi már elérte azon pontot, melyet ő nehezen fog többé felülmúlni; s Csokonaiból még nem egészen látszik, mely pontig fogott volna törekedhetni azon erőnél fogva, melyet neki a természet engedett A literatúra kezdetében lehetetlen a legerősbnek is oly messze menni, milyen messze ment volna, ha a literatúra virágzásában jelenhetett volna meg. Orczy, Barcsai, s Bessenyei mind nem tették azt, a mit tehettek, és tettek is volna, Kissel és Berzsenyivel egy korban születvén. Nem tudhatni, mely szerencsés pillanat tevé Báróczyt azzá, a minek ő Marmontelében magát mutatta, s méltán lehet kérdeni, hogy az új Marmontel születhetett volna-e a régi nélkül? Daykának Győzélemjövendölése sem tette még a Titkos bút szükségesen következővé. Így tehettek volna még egy hosszabb élet s kedvezőbb körűlmények Csokonait többnek, mint így lehetett. De mivel neki táplálást nyújtó hivatala nem volt, s életének nagyobb részét másoknál (de nem úgy, mint Pope a maga lord barátjánál, sőt inkább gyakran, mint az ismeretes virtuóz Lavota^[33]) töltögette, hozzá járúlván ehhez a versírásbeli nagy könnyüsége is, hirtelen ragadtatott alkalmi verselésekre, s az ilyenek a legerősb geniust is elnyomják. Nincs veszedelmesb az irókra nézve, mint sokat irni, s ez a sokat irás, a mellett, hogy a munkákat gondatlan készűletűekké teszi, a tanulástól is elvonja az írókat. Egy múlt századi német tudós ezen utolsó oknál fogva inti az ifjakat hogy könyveket ne írogassanak; s úgy látszik, hogy sokszor a nem ifjaknak is kellene ezt kiáltoznunk. Mert valóban mindég több van tanulni, mint tanítani való.

A kiadó-szerkesztő megjegyzése

1. Rec. = Recensens: Kritikus
2. Bürger Gottfried, Ágost (1747–1794) német költő
3. Pankratiasta: mindenért küzdő, mindenért törekvő
4. Hubay tiszántúli író, Csokonai magasztalója
5. Hoblik dunántúli, Berzsenyi lelkes hive
6. Földi János (1755–1801) debreczeni költő és növénytani író, Csokonai barátja
7. Apollonius: (280-200 K. e.) görög költő, az alexandriai iskola tagja, az utolsó, ki a cyklicus költők modorában (tehát Homért utánozva) egy eposzt írt
8. Abelard (1079–1142) a középkor egyik leghiresebb francia bölcselője
9. Nagy Sámuelnek Sanderjét leoninusokkal cifrázta... Nagy debreczeni tanár lefordította Sander Henrik német tudós természettudományi könyvét, ennek egy részét Csokonai megverselte
10. A tordai Gyöngyösi János (1741–1818) új-tordai református pap, híres rímfaragó
11. Nagy Ferencz: Vályi Nagy, sárospataki tanár, műfordító, Kazinczy barátja. Horváth Ádám, pálóczi (1760–1819) költő
12. A Zrínyi nem: a magyar alexandrin vers
13. Rájnis, Révai, Baróti a latinos iskola költői
14. A Rádaytól neveztetett rhythmus: a rímes-mértékes vers
15. Dayka biographiáját Kazinczy irta meg, Dayka költeményeinek kiadása elé
16. Vivens poetae more... Költő módjára élő
17. Paüson: görög festő, kiről Aristoteles nagyon kedvezőtlenül nyilatkozik
18. Rhyparographos olyan festő, aki csak pórias és ízléstelen műveket alkot
19. Xenokrates (397–314 K. e.) görög bölcselő, Plato tanítványa
20. Θῦε ταῖς χάρισιν = áldozz a grácziáknak
21. Eschenburg gyűjteménye. Eschenburg, Beispielsammlung zur Theorie und Literatur der schönen Wissenschaften 1789.
22. Az Aglájában... Verseghy könyve: Magyar Aglája avagy kellemesen mulató nyájaskodások külömbféle versnemekben
23. Horvát Endre, pázmándi (1778–1839) akkoriban nagyra tartott eposz-költő, az alább említett Zircz emlékezete és egy Árpád-eposz szerzője
24. Sulzer: német kritikus és esztetikus
25. Kölcsey megjegyzése: „A Múzsának kiadatása után hirtelen nőtt az ő darabjainak száma, de többet a Kleistból fordított Tavasznál, életében egy csomóban ki nem adhatott. Némely alkalmatossági versek újságokban, ős azokon kivűl is, külön-külön jelentek meg. Lillája Kassán kezdett még életében nyomtattatni, de a typographus annyira késleltette az elkészülést, hogy tőle a kéziratot kénytelen vala visszavenni, s így a kötet, melynek elébb kellett vala Himfynél megjelenni, csak Himfy után s Csokonainak halálával jelent meg, valamint az Ódák, Dorottya, Alkalmatossági versek, s a Tasso és Metastasio után igen középszerűen fordított pastorálék is. E szerint Csokonai (fordításait ide nem értvén) kétképen jelent meg a publioum előtt, mint lyrai daraboknak, és mint egy nevetséges eposnak szerzője; nem számlálván a descriptióhoz tartozó darabjait, melyekkel a Múzsa s az Alkalmi versek rakva vagynak”
26. Hunyadi: Kisfaludy Sándor drámája
27. Batrachomyomachia: békaegérharcz, Csokonai egy költeménye
28. Priapaeák: szilaj, illedelemsértő versek
29. Cervantes halhatatlan munkája: a Don Quichote
30. Spectateur: Addison angol író szerkesztésében megjelenő folyóirat.
31. Dunciad Pope angol költő, egy szatirikus eposzának czíme
32. A bécsi Annalista... a Bécsben megjelenő Annalen der oesterreichischen Kunst- und Literatur czímű folyóiratba magasztaló kritikát irt valaki Csokonairól
33. Lavota János magyar zeneszerző és hegedű-virtuóz élete legnagyobb részét nemesházból-nemesházba való nyugtalan vándorlással töltötte