Dayka Gábor élete
| Dayka Gábor élete szerző: Kazinczy Ferenc |
Daykánák születést Borsod vármegye ada, nem Zemplén; s vezetékneve előtt az újhelyi nem honára mutat, hanem nemes, régi törzsökére, melynek ez praedicatuma. Kevés értékű szüléi miskolczi lakosok voltak, s atyja, István, szabómesterséget űzött. Azonban a miskolczi plébánia matriculájában, valamint az emődiben is, hová szüléi vagy rokonaikhoz, vagy csak jóakaróikhoz kifordulni szerettek, és a hol eszerint a mi Daykánknak nem volt lehetetlen születnie, keresztelési jegyzék róla nem találtatik. Fel vagyon hányva ezért az egri seminarium archívuma is, de haszon nélkül, mert azt Dayka, midőn onnan elment, magával elvitte. A kevéssel ezelőtt meghalálozott egri prof. Bodnár Antal, Daykánák legrégibb és legszorosb barátja, úgymint a ki miskolczi születésű maga is, őt első gyermeksége óta ismerte, bizonysággal meri állítani, hogy a mi Daykánk 1768-ban s Miskolczon született; és ez alkalmasint egyez azzal, a mit esztendeiről, hihető Daykának magának szavai után, halálára írt deák elegiájában ungvári director Fekete Imre úr mond. Gyermek a szűk háznál kettő volt. Az idősb István katona volt, s Martinestye alatt, hol seregeink győztek, elhullott. Atyjok is korán mult ki, s a gyermeket még alsóbb iskolai esztendeiben egy ügyefogyott özvegynek gondjaira hagyá.
A kis Dayka grammaticai iskoláit a miskolczi minoritáknál végezte, s onnan 1782-ben Egerbe ment át, a hátravaló két tudományt tanulni. Ritka ajándékai, szorgalma, s jámborsága oly kedveltetést nyertek neki, hogy két érdemes tagja a czisztercziták szerzetének, az apát Schumann Theophil és Pászthy Raymund director, a jeles gyermeket klastromjokba fogadták, ingyen táplálták.
Dayka gyenge esztendei óta az egyházi rendbe vágyott. Oda most a kir. rendelések egyedül azoknak szabadították fel az útat, kik a philosophiai pályát már megfutották; ez a tudomány pedig Egerben akkor nem taníttatott. Október végével tehát 1784-ben Kassára ment át.
Itt Dayka fogott volna elsőnek tartatni társai között, ha két ifjú, kik tehetősbek nálánál és kiállák az úgynevezett közönséges próbatételt, mely költségbe kerül, őt homályba nem borította volna. Nem e kettő, hanem Szolarcsek Sándor, Gönczről, Abaujban, s mostani egri prof. Fett József, kedves barátjai voltak azok, kikkel ő mérkőzni szeretett. Sírt, hogy a lángelméjű Szolarcseknek elébe nem hághata, hogy őt utól nem érheté. Feszített szorgalma különben sem épen erős egészségének annyira ártott, hogy kénytelen volt orvoshoz folyamodni. A nemeslelkű Viczay gyógyító kezek alá vevé, s nem csak orvosa, de mint ezreknek másoknak, kiknek arra szükségök volt, jóltevője is lett, s eltiltotta a tanulástól. Ez a tilalom s a hónapokig tartó betegség elakasztották előmenetelét, s kénytelen volt iskoláját a következő esztendőben újra kezdeni. 1787-ben Egerbe ment, s nevét a kis papok lajstromába iratá; s közelítvén november, Bodnár barátjával egy kocsin Pestre utazott, hol akkor az egész ország növendékei, Verhovácz és ezen nagy férfiúnak a zágrábi püspökségre emeltetése után, Wohlgemuth uraknak gondviselése alatt tanítattak. Neve előre menvén — így írja ezt Bodnár, s kifejezése nem lesz rhétori phrásis — mind a növendékektől, mind az elöljáróktól örvendve fogadtatott. Kevés volt ott őhozzá fogható, különb nem egy is. (Prof. B.) Görögül, midőn Pestre ért, tudott annyit, hogy az új testamentumot széltében és elakadás nélkül érthette, sőt e nyelven verseket is írni próbálgatott. Németül még nem tudott, s ennek megtanulása volt fő igyekezete. Bodnárral együtt veve leczkét ebben akkori piarista, most csanádi megyebéli pap Hannulik János úrtól, s kevés idő alatt messze maga mögött hagyá Bodnárt, s más nyelvek tanulásába fogott. (Pr. B.)
A dalmácziai születésű kis papok egymás közt olasz nyelven beszélgettek. Dayka hallgatta szavaikat, s kedvet kapott a nyelvet megtanulni. Én ím e fiúkat nagyon megtréfálom, monda egykor Bodnárnak; tudják, hogy olaszul nem értek, de mához egy hónapra széltében fogok velők beszélni. Ekkor, titkolva igyekezetét, neki álla az olasz grammaticának, s midőn közöttök volt, leselkedve hallgatá szavaikat. Eltelék a kiszabott idő, s Dayka tanunak híva barátját, s oly bátorsággal szólott velők, mintha a pünkösdi malasztban vett volna részt. Ezek álmélkodtak, azt hitték, hogy csak tetteté volt a nyelv nem tudását, s megvallák, hogy náloknál jobban beszél, hogy a nyelv törvényeit jobban érti. A franczia nyelvben annyira ment, hogy azon olvasott, írt, szólott; az angolban nem tett nagy előmenetelt. Tudott tótul is; melyet talán a Kassán lakásnak köszönhete. (Pr. B.)
Pesten ismeretséget szőtt az universitás tanítóival, s azt derekasan használta. A Mindenes Gyűjtemény IV. köt. lap 89. azt tartja emlékezetben, hogy Dayka itt 1790. április havában társainak leczkéket tartott a magyar grammaticából.
Eloszlatván 1790-ben a pesti nevelőház, s a növendékek megyéjekbeli püspökeiknek visszaadatván, Dayka is elhagyá Pestet, s Egerbe tétetett át. Ez a hely volt szerencséjének sírja, itt kezdődtek szenvedései. Becsültetett ő, s szerettetett itten is, s dísze volt és szerelme az ifjúságnak: de voltak, a kik a tüzest, a vigyázatlant, félre értették; s a gyakor feddés, mely majd szelídebb volt, majd durva is lett, ingerlette makacsságát. Látván, hogy szemmel tartatik, elvesztette bizodalmát, bátorságát, s kilépést forgata elméjében. De már közel volt czéljához, s az a negyedfél esztendő, melyet a theologíának élt, azon esetre, ha megváltoztatná pályáját, annyi volt mint elveszett idő. Elvégezte tehát, hogy tűr, s állhatatos marad szándékában. Egy történet végképen meghatározá sorsát.
Egyik gyakorlások az volt a kispapoknak, hogy a magok által készített és előbb vizsgálat alá bocsátott prédikácziókat közhelyen elmondják. Dayka, ki már azelőtt prédikála magyar nyelven, most (jul. 1791.) egy német szent beszédet monda el a serviták templomában. P. Szájcz Leó Mária, kit a jövendő idők Mariafi István és Kalapácsics nevek alatt írt munkáiból fognak ismerni, jelen volt a tanításon, a .hibás tudomány hirdető felett megbotránkozék, s ellene vádat teve. A bevádlottól az kívántatott, hogy állításait vonja vissza s kérjen bocsánatot. Fejeskedésből-e vagy csak bizalmatlanságból? ezt.cselekedni nem akarta, s búcsút vett és kapott.
Anyja nem lévén életben, nem tudta hol találjon menedéket. Kevés ideig Vitéznél tartózkodott, Szikszón. Bodnár, ki maga is kilépett volt az egyházi rendből, s előbb a pécsi, most a lőcsei gymnasium mellett viselt tanítói hivatalt, meghallván mi történt, barátjával felhozatta őt Lőcsére, s vele lakását s asztalát megosztotta. De a legnemesebb barátság a szerencsétlennek megnyitott szállást kénytelen volt nem kevésbbé nemes barátságból ismét bezárni, mert Dayka, ismeretségbe eredvén a házi gazda leánykájával, magát elveszteni indult, s megsiketüle minden intés iránt. A magyar nyelv tanító székei ekkor nyittattak meg a gymnásiumoknál. Dayka tanácskozott Bodnárral, ha nem kellene-e neki egy ilyenért megvívni, s megnyervén barátjának javallását, esedezését benyújtotta, s a lőcsei gymnasium mellé kívánt rendeltetni. Későn eszméle fel Bodnár, hogy az Daykának veszedelmes lehetne, s reá bírta Daykát, hogy sürgessen felcseréltetést. Ez engedett barátjának, de már késő volt. 1792. márczius 11-én bevezettetett hivatalába, augusztus 12-én pedig lakadalmát ülte. 1793-ban őszszel ugyanitt az első grammaticai .tanítószéket kapta el, 1795. deczember 21-én pedig az ungvári gymnásiumban vette át a rhetoricai osztályt. (Pr. B.)
Váczi kanonok Szerdahelyi Aloiz György úr, consiliariusa a tudománybeli commissiónak a helytartó tanács mellett, nekem azt beszélte, hogy Dayka a tartott concursusban — egyszer a metaphysical cathedra végett is vizsgálat alá bocsátkozott, .és azt egyedül gondolatlansága miatt nem érte. el — úgy viselte legyen imagát, hogy bíráit szokatlan reménynyel töltötte el magát :iránt. Dayka az országnak, kétség: kívül, legjobb fejei :közé számíttathatik, úgymonda ez a tudósunk; az a baja, hogy igenis .poéta; s a kanonoknak igaza volt. Keservesen lakolt szegény a nagy:tűz:miatt.
Dayka Lőcséről romlott egészséget s elmarczangolt szívet, vitt Ungvárra. Az orvos kifáradt gyógyításában, a beteg Kassára vitette magát, s egykori megtartójától várta segédét. De most Viczaynak is hasztalanok voltak igyekezetei. Szint oly betegen, mint ide jött, visszatért Ungvárra, s ott 1796. október 20-án, kiszáradásban elaludt örökre. Tetemei másnap a Calvaria hegyén tétettek sírba, a közönséges temetőben. Özvegye, ki két leánygyermekét még férje előtt vesztette volt el, visszamenő hónába, s onnan Pozsonyba vette magát egy tehetős zsidó lakosnak leánykáit tanítgatni.
Eddig életét csaknem mindenben prof. Bodnár és az őt teljes érdemei szerint becsülő directorainak, Bárdosy és Fekete uraknak levelei után irtam meg. Áttérek képének festésére, s oly tartózkodás nélkül fogok szólani, mintha nem egy egész publikum elölt, hanem csak barátimnak, kik a meghaltat közelebbről ismerni kívánják, kisded körében szólanék. Szó lészen itt magamról is, s tudom, hogy azt a világ illőnek nem tartja. Tisztaságomba leplezve nem gondolok a félszegség megítélésével, csak hogy a jók szívét dobogásba hozhassam. Azok szavamat meg fogják érteni.
A húsz esztendős Daykát velem Győzedelemjövendölése hozta ismeretségbe, és az Ovidból fordított Penelope, ő pedig azon ódámat vette figyelmére méltónak, mely a Kassai Muzeum 1. köt. lap 4. áll, s azon dalomat, melyet Metastasióból Orpheusomnak első füzetébe vettem vala fel. Annál szabadabban mondom ezt most, húsz esztendő múlva már, mivel a dalt, szenvedhetetlen lévén úgy a hogyan ott álla, újra kelletett dolgoznom; az ódát pedig egyedül ifjú korom emlékezete teheti előttem most kedvessé. Egyike lévén én is azoknak, kiket 1790. májusban az ország öröme Abaujból Budára küldött, látni akarám Daykát, a szeretettet! Vezetőm egy tágas szobába vive, hol a növendékek csoportra osztva mulatoztanak. Reá ismertem volna én Daykára megnevező nélkül is: Ámor álla itt, talárisba öltözve, az anyaszentegyház fiai között. Termete alacsony, de karcsú, és a mi nagyon tünt szembe, oly erőltetés nélkül egyenes, mintha egész életét tánczmesternek kezei alatt töltötte volna. Lobogó sötétszög haja saját dísz volt alakján. Horgas igen szép orra, a legszebb metszésű ajak, a legszelídebb, domborodás nélkül lefolyó áll, hosszan elvonuló szemölde, nem épen sima, de tiszta bőrű arcza, csontos, magas homloka, a legjátékosb kék szem, a leglelkesb kép festette nekem e múzsák és grácziák kedveltjét. Beszéde kevés. Színetlen szerénység, figyelem mások iránt és annyi nyájasság, hogy első pillantással mindent elbájolt. Némely hangja félig selyp, mely nevelte kecseit. Öröme nem fakadozott egy még eddig nem látott, szeretett idegennek régen óhajtott meglátásán; sőt ő magába zárva maradt mindig, s mindig poétai andalgásban; s az édes szendergésnek csak a le-lesülyedt eleven szem s a mesterkélés nélkül édesesen mosolygó csendes ajak kölcsönöze életet. Ilyen volt Dayka. A jelenvalók szélylyel foszlottak csoportaikból, s társok és a vendég körül tömött koszorút fontak. Szabó lett a beszéd tárgya, s Rajnis és Révai, Péczely és Horváth Ádám, s Báróczy, Barcsay, Bessenyei és Orczy, Ráday és Teleki József, s Zrínyi és Gyöngyösi István. A Dayka szavai, egy neki tulajdon atticismussal, kérdésekbe voltának öltöztetve. Ő keveset szólott és ritkán; mások eleget. Midőn mentem, ő volt egyedül, a ki kisért. Kilépvén a folyosóra, a teljes virágzásában álló acatiának illatját felkapá egy szellő, s végig vitte a hosszú folyosón. A szag megcsapott. Ah a mennyei illat! kiálték, ki ezt különösen kedvelem. „A reményfáé” monda Dayka, említett ódámra czélozván, s kezem gyengéd szorítással szorult meg.
Minden együtt élt óráim közt azok voltak a legszebbek, melyeket Lőcsén 1793. november és 1794. januárban töltöttem vele. Kilépvén szekeremből, szaladtam szállására, s cselédem egy csomó írást s egy-két könyvet hoza utána. A mint ajtaját benyitottam, egy gyönyörű, igen fiatal asszonyka tünt szemembe a bölcső körül, szép csecsemőjével karján. Dayka az ablaknál ült papirosai közt. Meg akarván kimélni a szép asszonykát a pirulástól: Mely szerencsés összefűződés! kiálték általa nem értett nyelven; te barátom s ez a rendes kis leány a szép gyermekkel! Ce n'est que pour me mettre à l'abri de la jalousie; monda örvendő mosolygással, ölelésemre szökött, kapta a csomót, felbontotta s míg magamat körültekintem, ketten maradánk a szobában.
Törvény volt köztünk, és ezt Dayka akarta így, hogy egyikünk a másikának munkáját olvassa fel, s ne soha a magáét. Ilyenkor hangomon, képemen lesegette a javallást vagy gáncsot. Titkos búja és Esdeklése, melyet én most Játék elsőben, magamon kívül ragadtak. Érzettem, hogy az a legédesb ének, mely valaha — és mind máig! — magyarul énekeltetett. Barátom, mondám neki, ez olasz dal, nem magyar. Ausoniai hév van benne; forró, mint annak climája. Érdeme teljes érzésében, s hiúság és tettetés nélkül, melynek sem egyike, sem másika nem fért szép lelkéhez, hallgatta dicséretét, csudáltatását, s elmerülve volt. Csak várd, monda, mintegy egyszerre ébredvén fel hosszú csendéből; csakhogy a kezdet meg van téve! Én tudom, mibe került ez nekem. Ilyet még néhányat, s tűzbe minden egyéb dolgozataimmal. Mi mind az a többi e mellett! — Fél század múlva, így szakasztá félbe továbbad szavaimat, ez is oly olvashatatlan lészen mint a Haller versei azok mostan már a német literaturának újabb művei mellett. De miénk marad az a dicsőség, hogy megtörők az útat, s igazságos maradékunk érteni fogja, nekünk mit köszönhet. Ekkor én vevém elő papirosaim közül Kisnek „Szerettim édes honát,” melyet ez Bavariában, a Mathisson dalának hasonlatosságára, a Dunán lebegve írt. Dayka kifakadt örömmel s fel-felsikoltva hallgatta olvasásomat, maga olvasta most, s megint újra kezdte. Mely érzés és phantasia! mely nyelv ez! kiálta. Nem lehet eléggé festenem álmélkodását. Leginkább e stanzáját csudálta, irigylette: Mi szép letenni kormányt! s örült, nagyon örült, hogy az ének soloecisált. Mit mondana most, ha előjöhetne sírjából, s Kisnek hozzám írt epistoláját, koronáját a magyar dalnak, s nem kis számú énekeit, s férfi szépségű, hasonlíthatatlan prózáját, ha Kisfaludynak nég a tudatlanok füleit is elbájolt gyönyör énekeit, s Berzsenyinek erővel s kellemekkel eltölt ódáit és dalait láthatná! most fogná mondhatni, a mit akkor tűzbe jöve s felszökve ülő helyéből erősb hanggal kiáltott: „Lassún megyünk elő, de hatalmasan — akármit mond Boeotia!”
Egy darabomat kénytelen valék magam olvasni, mert nem volt letisztázva. Mint Sully bánt a maga királybarátja házassági alkulevelével, kapta a tollat minden szó nélkül, s össze meg össze keresztezte azt, nem is engedvén, hogy szó legyen róla. Sullyként viszont én bántam vele, midőn a „Musárion” fordítását, scandált kétsorú alexandrinekben kezdé felolvasni. A könnyű darab minden báját elvesztette a feszes sorokban. Dayka e nemben nem volt szerencsés, melynek az olvasó, kivált a készületlen maradt Cléliában bizonyságait fogja találni. Két hónappal azután azt vallá, hogy szabadabb, játékosabb versekben akarta fordítani, de nem boldogulván a munkában, elégette mind a két dolgozást, s örökre letett fordításáról. Midőn velem azt látatá, mintegy félivnyi volt készen.
Nekem már ekkor, s jóval előbb az volt egyik gyakorlott studiumom, hogy elmelegítve magamat a Báróczy regéinek olvasása által, egyikét vagy másikát azon daraboknak, melyeket literaturánknak ezen tisztelt s csudált, de nem eléggé ismert s tisztelt bajnoka Marmontelből fordított, azalatt míg munkám tarta, fordításába belé nem tekintve, igyekeztem áttenni, s a tanítvány fordítását a nagy mesterével csak akkor hasonlítottam össze, mikoron már jobbá tenni rajta semmit nem tudtam. Egykor az a gondolat szálla meg, hogy ugyan azt oly magyarságba öltöztessem, a mit azok tartanának jó fordításnak és jó magyarságnak, kik e kényes és szerencsés selypitőt gáncsolják, kárhoztatják. Csomómban lelvén egy ily studiumomat, láttatám azt Daykával. Ez csaknem kiömlött nevettében, s mind ketten tűzbe jövénk azok ellen, a kik mindentől rettegnek, a mi idegen, új, szokatlan. Dayka a rettegőket, pedantokat, quackereknek nevezte. — Literaturánknak előmenetelét épen ez a rettegés gátolja leginkább. Ezek mindent attól mérsékelnek, ha a mi magyarul mondatik, mondathatnék-e, jól mondatnék-e, deákban; mintha a magyar nyelv is kihalt nyelv, bezárt nyelv volna, mint a deák az most; mintha az Ennius idejében és Ennius ideje után a deák is épen úgy nem rontatott volna, mint a magyar rontatik most. Horácot hordják fel ellenünk; s nem akarják látni, mit mond ő mimelleltünk és őellenök ; mint szólott ő is graecismusokkal, s az akkori rettegőkkel mennyi baja volt neki is. — Nem örömest töltjük el a papirost oly helyekkel, a melyeket minden olvasónak ismerni kellene, ha minden olvasó ismerné is, a mit kellene. Hogy szeme előtt legyen, a mit talán restel felkeresni, álljon itt a hely, melyre czélozánk:
Horác (Epist. II. 1, 85.) azt panaszolja Augusztus előtt, hogy a római nép eléggé elmétlen az újat, bár szép, gyűlölni, a regét, a szokottat, bár rút, magasztalni. Ingeniis non ille favet plauditque sepultis, Nostra sed impugnat, nos nostraque lividus odit. Quodsi tam Graecis novitas invisa fuisset quam nobis, quid nunc esset vetus, aut quid baberet quod legeret tereretque viritim publicus usus? Ide való, a mit a Pisókhoz mond (Epist. II. 3, v. 45-62): In verbis etiam tenuis cautusque serendis dixeris egregie, notum si callida verbum Reddiderit junctura novum. Si forte necesse est Indiciis monstrare recentibus abdita rerum et fingere cinctutis non exaudita Cethegis continget dabiturque licentia sumta pudenter. Et nova fictaque nuper habebunt verba fidem si Gracco fonte cadant, parce detorta. Quid autem Caecilio Plautoque dabit Romanus ademtum Virgilio Varioque? Ego cur adquirere pauca si possum invideor? cum lingua Catonis et Enni Sermonem patrium ditaverit et nova rerum Nomina protulerit. Licuit semperque licebit Signatum praesente nota producere nomen. Vt siluae foliis pronos mutantur in annos Prima cadunt, ita verborum vetus interit aetas, Et juvenum ritu florent modo nata, vigentque.
Horác nem csak azt a szabadságot adja az íróknak, hogy szókat változtassanak, teremtsenek, hanem hogy az idegen szólásokat is vigyék be nyelvökbe, ha ezek által a nyelv szépül, bővül. Lássák, a kiknél többet nyom az auctoritas, mint az ok, mit mond erre Torrentius, Horácnak egyik magyarázója: — Horác a III. könyv utolsó ódájában graeczizál: Dicar qua violens obstrepit Aufidus, El qua pauper aquac Daunus agrestium regnavit populorum — az az: agrestibus regnavit populis; s ne feledjük, hogy a vers jó vers fogott volna lenni, ha dativust tett volna is a genitivusi görögös constructio helyett. „Solent nobiles poetae (mond Torrentius) huiusmodi locutionibus hic illic adspersis excitare lectorem, idque vei subaudiendo aliquid, vel imitatione Graecorum (mint itt εβασιλενσε των λαων). Tale illud Virgilii: Justitiaene prius mirer, belline laborum? Et: Nec veterum memini, laetorve malorum. Et: Implentur veteris Racchi pinguisque ferinae. Sic: desine querelarum, abstineto irarum, invidit avenae, decipitur laborum, soluti operum, apud Horatium; desipiebam mentis, mille annorum vivunt, pendet animi, dignus salutis apud Plautum, et similia multa a Nonio congesta.” — Mulatság nézni, hogy némely nyavalyás, a ki lelkének jámborságában betű szerint elhiszi a német adágiumot: Wem Gott das Amt gibt, dem gibt er auch den Verstand, mint nevetkőzik némely indigenátust kapott vagy kapni már kezdő szók és szólások felett, mert fel nem éri, hogy az ilyek mit használhatnak. Ilyen tréfát csinála maga magának a kevés esztendő előtt meghalt nagyváradi (későbben telegdi) predikátor Szaklányi Zsigmond, a Magyar Merkuriusnak 1795-iki leveleiben tétetvén le egy hat, igen sürűen nyomtatott lapú anonymus levelet, melyet új s nagy számban önmaga által és merő tréfául koholt szókkal tömött tele. Ő ezt az elmétlenül elméskedő levelet a 4-ik sorban furcsa levélnek nevezi, s meg kell adni a furcsa embernek, hogy levele valóban furcsa. Nem volna-e könnyebb s jobb és okosabb tanulni, elmélkedni, mint így eszelősködni? — Rettegni az újtól, szokatlantól, idegentől, épen úgy hiba, mint mohón kapni mind azon, a mi új, szokatlan és idegen. Izlés kell az íróban, s ezeknek épen az nincs, mely érezze, mi igazán szép és mi felvehető. Még egy nemzet sem vitte elő literaturáját a nélkül, hogy azon nemzetektől, melyeknél a tudomány és mesterség már virágzott, ízlést, szólást ne kölcsönzött volna. Ugyanazt látjuk a ruházatban, a mit a nyelvben: A Schrenkh rezei közt Zrínyin, a szigeti bajnokon, orientális szabású kaftánt látunk; némely viczeispánjaink, kik Mária Teréziának utolsó diétáján voltak patvaristák, kaputrokmetszésű mentét hordanak, patvaristáik pedig, sőt nem kevesen azok is, a kiknek patvaristáik vannak, most midőn ezt írom, egy arasznyi mentét s hónig érő nadrágot. Melyik ezek közűl a magyar és nem magyar? Kivánhatja-e az úrfi, hogy az öreg úr is hosszú nadrágot vonjon? kivánhatja-e az öreg úr, hogy az úrfi is térdig-érő mentét vegyen magára? Mind a Zrínyi kaftánja ujjak nélkül, mind a viczeispán úr tisztes nyusztos mentéje, mind az úrfi dolmánykája magyar; s elég, ha ez bugyogót nem von a filegrán-gombok mellé, s az hajtáskát nem visel, s koszperdet nem köt. A fentebb nemű próza nem piaczi beszéd, s a poesis nem próza. — Ilyekkel buzdítgattam én Daykát s Dayka engemet.— Mi szeretnénk haladni, de helyeinkből kimozdulni nem merünk. Hová érünk így? Oda, a hová ezek a nyelv tisztasága mellett buzgók értek. Ott volna-e most például a német literatura — rémítői annak is voltak — ha íróik gondoltak volna a rémítéssel? s Lessing, KIopstock, Goethe, Wieland, Schiller, Voss mennyi graecismust. s gallicismust vittek be nyelvökbe, s neologizálásaik által mint tették nyelvöket a Hans Sachséhoz hasonlatlanná. A németek közt Goethe az az író, a kire egészen reá illik, a mit Clavigójában Clavigóval mondat ennek írásai felől: „Wir Spanier haben keinen neuern Autor, der so viel Stärke des Gedankens, so viel blühende Einbildungskraft mit einem so glänzenden und leichten Stil verbände.” Mint gazdagult, mint szépült őáltala a nyelv, annak bizonyságait itt felhordani hosszabb volna mint a hely engedi; de a ki nyelveket ért, vegye elő irásait, s csudálja, hogy ő a görög, a római, az olasz, a spanyol, az angol, de leginkább a franczia nyelvek virágait mint egyesítette a német nyelv virágaival, és hogy ezek a sokféle virágok az ő írásaiban, mily gyönyörű játékot tesznek. Csak egy példát Herrmann und Dorotheajából: Noch nicht bin ich gewohnt — Nicht soll jeder sich quälen — Nicht verändert sich ihm in jedem Jahre der Boden, Nicht streckt eilig der Baum… Gottsched, a nagy ideálja a magyar puristáknak! — („der wässrigste, nachlässigste, geist- und geschmackloseste aller deutschen Skribenten des XVIII. Jahrhunderts.” Wieland Supplem. VI. S. 300.) — jónak lelte volna-e Goethének ezen neologismusait? bizonyosan nem! ő e helyett így fogott volna szólani: Es verändert sich ihm nicht... Jeder soll sich nicht quälen... — Klopstock a weinen szót active veszi: Könnten die Menschen ihr Leiden nicht weinen, mely graecizálás. Ő a particulát kiszökteti: Spricht feuriger Eil, az az in vagy mit; — Die Tage zu grösseren Werken erkohren, az az: die zu grösseren Werken erkohrenen Tage; — Voss pedig az Odyssea IX. könyv 93. versét σφὶ δόσαν λωτοὶο πάσασθαι azon szabadsággal, melylyel a Torrentius felebb említett megjegyzése szerint Virgilius vitt graecismust a maga nyelvébe, nem accusativussal, hanem genitivussal vitte át németre: Sic reichten des Lotos ihnen zu kosten, mint a franczia mondja: prendre du caffé. — Schiller. Was thun? spricht Zeus — egészen francziásan: Que faire? dit Jupiter stb.
Nevezetes hely a debreezeni grammatikában lap 205: Látjuk, hogy eleitől fogva egyik nyelv a másiknak tulajdonságait tette magáévá, és annál fogva pallérozódott. S ha így, nevethet-e holmi furcsa ember, ha. társasági beszédben, társasági tónusú írásokban, így szólunk : Jónak leltem elvenni (ich fand gut, .je trouvai bon), — szerencséjét csinálta nála (er hat bei ihr sein Glück gemacht) — jó vagyok hozzád (ich bin Ihnen gut) mert ez nüánsza a szemérmes leány vallásában ennek: szeretlek; — jól vagy roszul néz ki ecr sieht gut oder übel aus); — szerencsém van őt nálad bemulatni (ich habe die Ehre ihn Dir vorzustellen) — megismerte a respublicát (er hat die Republik anerkannt; németül is szórói-szóra fordítva az: il a reconnu la république után). Nevetheti-e, ha, a sok hogy-nak elmellőzése végett, infinitivussal élünk? láttam jönni; holott már példát ada rá Zrínyi: Német, mely (ki) tégedet a föld alatt kiván lenni, segítséget hoz kárával talán? s Gyöngyösi: Gondolnád azt lenni Didó siralmának, s Beniczki: Embert erkölcséről, Nem nemzetségéről, Ismerjed jónak lenni. — Tudni, a nyelv törvényeit elmulhatatlanul szükség, szükség azt is tudni, mi van szokásban: de azt is szükség tudni, mi adhat trópicus díszt, s el nem feledni, hogy kevés regula van kifogás nélkül, és hogy a regulától eltávozni sok helytt trópus vagy figura, s nem anomália.
Azonban igen is igaz, hogy ez a szabadság csak azoknak való, a kik a nyelvet tanulták, tudják; a ki nem tudva, nem akarva, megszorulásból hibázik, járjon a törvény szerint. Ezeket Révaihoz, Pázmányhoz, Káldihoz, Szenczi-Molnárhoz, az Adria Sirenéhez kellene küldeni iskolába, s csak akkor kellene nekik licentiatusságot adni, midőn a Bürger Mamsell La-Reglejét lévvé és vérré fogták volna változtatni s megtanulták volna, hogy a duzzadt vén Strunsel tanításaitól ura nichts und wieder nichts és der Bonne bloss zum Possen, eltávozni sem nem szabad, sem nem illő. — De bizony a magyar Sion kőfalainak őreit is, előbb hogy elkezdenék siralmas siralmaikat, iskolába kellene küldeni Heynéhez és Mitscherlichhez, hogy, ha mind a mellett, hogy őket égig magasztalják, nem értik, e kettőtől (nevezetesen abból, a mit Mitscherlich mond a Horác elébe tett praefatióban lap IV. és XI.[1]) tanulnák meg, szabad-e vagy nem? a szokástól — a köznép szokásától! — eltávozni, az idegent követni, szókat rövidíteni, változtatni, új szerkeztetésbe hozni, sőt — a mit szeretnénk csak a legkevesebbeknek mondani — szókat teremteni is.[2]
„Mind más az!” azt mondják ezek, s ítélje meg á ki ítélhet, ha mind más-e? „A rómaiak nyelve és a görögöké rokon nyelvek voltának. A mi nyelvünk keleti, ennek egészen más geniusa van, mint a nyugotiaknak. Nekünk nem ezeket kell követnünk, nem ezeknek szépségeit kell magunkra raggatnunk; azok a szeplőtlen szűz (a magyar nyelv) természeti pirosság által szép arczain csak kenőcsök; be kell hatni a'nyelv természetébe, annak rejtett tehetségeit kell kifejteni, eredeti szépségeit keli megadni; nem fordítani kell, az csak rontja a nyelvet, hanem eredeti munkákat írni; — így lesz magyar iskolánk. Keletre vissza, nem nyugotra! — Követni fogjuk a tanácsot, mert értjük, hogy nem egészen helyes intéseikben van valami igaz és gondolt is. De minekelőtte a festésnek, faragásnak, muzsikának s architecturának tanulása végett, hogy ne európai, hanem magyar iskolánk lehessen, útunkat az Ural hegyei felé vennők — oh ott igen szép festések, faragások, szép muzsika, gyönyör paloták vannak! — megengedik, hogy mi a Vaticanum és Campidoglio s a Museum Napoleon felé vegyük utunkat, itt a Raphael és Le Sueur s Poussin festéseit s a Róma s Herculanum fenmaradt kincseit csudálni, s a Palladióktól s Vignoláktól, a Haydenektől, Mozartoktól, Salieriktől, Cherubiniktől leczkéket venni. Azoknak a Dón felé szerencsés útat s gazdag zsákmánynyal megérkezést kívánunk.
Nem helyén kívül áll e kicsapás az én Daykámnak versei előtt, íróinknak számában nincs egynek is nagyobb szüksége arra, hogy ez mondva legyen, mint neki és a mellette s maga mellett apologizáló barátjának; s mind ezek nem csak ennek, hanem magának Daykának is állításai voltak. Ha ezt egy szerencsétlen történet Daykának nagy csomóra gyűlt leveleitől meg nem fosztotta volna, most Daykának tulajdon szavait hordhatná fel. Nagy része annak, a mit a mi puristáink — de a kik e nevet csak antiphrasis által érdemlik — kárhoztatnak, olyan, hogy azokról bízvást elmondhatjuk Pliniussal: Quod nequaquam blandum auribus imperitorum, tanto majorem apud doctos habere gratiam debet, quanto minorem apud indoctos habet. Epist. II. 19.
Dayka belé vezetve általam a Ráday nemű versek írásába — ő maga soha nem szólott Rádayval; meggyőzhetetlen bátortalansága-e, vagy szemérme? azoktól, kik őt fényben vagy korban megelőzték, mindig távolságban tartotta, s csak akkor jöve ki csendes tónusából, midőn a beszéd a szép vagy igaz felől szólott s szívét egészen felmelegítette — annyira megkedvelte ezt, hogy azon darabjait, melyedet jókká akara tenni, újra dolgozá, s többé a Zrínyi neműben semmit nem írt. Ebben ő messzebb méne mint illett és kellett, mert nekünk ebben is vannak igen jó, sőt igen szép darabjaink, s mit kellene pl. ok. a felöl ítélnünk, a ki Kisnek a Gömöri Gyöngyösihez s a mi közös barátunkhoz debreczeni orvos Szentgyörgyi József úrhoz írt epistoláját legszerencsésb versezeteinknek számokból kirekeszteni akarná? De Dayka nem mások iránt volt, hanem csak maga iránt, ily sanyar. Egyedül azok felől nem tudott szeliden ítélni, kiknek özönök sárosan, iszappal, s nem ritkán büdösen is foly, az égnek s partoknak visszatűkrözése nélkül.
Midőn 1794-ben január 31-én néhány napi mulatásom után Lőcsét elhagyám, s szekerembe már épen felhágni akarék, egy ismeretlen szép leány egy levelet nyújta kezembe. Az az a Búcsúzó vala, mely itt a 30-dik lapon áll. Még egyszer mentem ölelésére s nem rettegtem, midőn csókjaink összeforrtak, hogy egymást többé meglátni soha nem fogjuk.
Az első hír, melyet deczember 14-dike után azon esztendőben, mely nap még egy levelét hozta volt nekem, június 28-án 1801. felőle hallottam, az volt, hogy ő nincsen többé. Nem bírván kezének már csak egy sorát is, égtem, lángoltam megkapni papirosait. Virág, a nélkül, hogy óhajtásaimat tudná, a nélkül, hogy én tudnám, hogy Daykának nyomtatás alá tulajdon kezével készült exemplárja az ő birtokában vagyon, megelőzte kívánságomat, s a becses adományt nekem küldé. Az olvasó érti, mi lett volna nekem e birtok, ha általa csak autographiai gyűjteményem öregbedhetett volna is; annyival inkább mi vala most, midőn benne barátomnak maradványát feltalálhatám, és ez nekem azt a szerencsét adá, hogy verseinek én lehessek kiadója. Írtam aztán mindenfelé, valahol gyaníthattam, hogy papirosai, levelei lehetnek, s szándékomat tudattam a Magyar Kurir levelei által is. Az egy prof. Bodnár felelt megszólamlásomra, de nem egyébbel, mint biographiai tudósításokkal, melyek kedvesek voltak ugyan, de nem oly hidegek, mint a kritika kívánja. Ungvárnak akkori másod alispánja, Palágyi Karner László úr, művelt lelkű férje kedves cousinemnek, Honorátának, az András jó onkelom jó leányának, egy nagy csomót külde a már bírtak mellé, melyet számomra az ungvári gymnasium directorától Fekete Imre úrtól nyert. Továbbad Daykának Ungvárit, legérdemesb tanítványa, Valkovszky János úr, akkor professora a logicai osztálynak a váradi academiánál, ajándékoza meg ungvári prof. Kricsfalusi György úrnak nevében, tíz darabbal: lőcsei director s Szepes vármegyei táblabíró Bárdosy János úrtól pedig két Lőcsén nyomatott versezetet, egy idegen kéz által lemásolt, felette kevés becsű magyar grammatikáját, s nevezetes biographiai dátumokat kaptam. Ezek azok az érdemes férfiak, mik nekem azon irigylést érdemlő szerencsét nyújtották, hogy barátomnak egy emléket állíthassak, mely addig fog a nyelvnek minden változásai mellett tiszteltetni, míg nemzetünk fennálland. Fogadják el itt is szíves köszönetemet becses jótétekért.
A Virágtól vett csomót veres kordoványba kötettem és ez négyrétű formában vagyon írva. A másik kötet egész ívben és sárga kötésben áll.
Valami Daykánák verseiből nyomtatható volt s a nyomtatást érdcmlette, mind együvé van gyűjtve kiadásomban. Öt-hat darab verse maradott ki vagy a tárgy, vagy a kipótolhatatlan hézagok s el nem készült dolgozás miatt. Ezeknek egyikét ide teszem le, hogy az olvasó lássa, mit értettem a kipótolhatatlanság alatt; és azért is, hogy, bár töredékben, gyönyörködhessék abban, a mi gyönyörködést nyújthat:
Chlóris, hogyha végezésem |
Ugyanazon papirosnak túlsó oldalán, a hol ezek állanak, van két más stanzája, melynek négy utolsó sorait ide le lehet tennem:
Nekünk eltölt örömünknek |
Deák verseiben nem tettem semmi változtatást. Utolsó darabjában (Descriptio Veris) írása oly olvashatatlan, hogy. sokat kell vala benne vagy pótlanom, vagy pótoltatnom. Még akkor. Sipos Pál és Kézy Mózes urakat nem számláltam barátim közé, s így egy nagyfényű poétánkat, nagy-károlyi director Hannulik Chrysoslomus urat, kértem meg, a piaristák szerzetének, valamint a külföldiek előtt hazánknak is nagy díszét. Kérésem készséggel s nyájassággal teljesíttetett.
Miben távoztam légyen el Daykának tulajdon dolgozásaitól, s mit igazítgatott önmaga korántabbi verseiben, a variantokban feljegyezve leli az olvasó. A ki ezekkel veti össze a kiadást, annyit nyer, mintha Daykának tulajdon hagyományaiba tekinthet. Némely helyeken inkább akartam sokat csinálni, mint keveset. De semmit nem törlöttem ki, semmit nem szúrtam ide, hogy minden nyomon ezt ne kérdtem volna: „Javallaná-e ezt Daykád, ha látná?” — A nemzeti öltözetet nehéz tusakodások után vettem fel, nem felette sokkal hajlandóbban Cléliát is, az igenis készületlent! Ha a versek nagyobb kötetet tevének vala, mint tesznek, minden bizonynyal kihagytam volna mind egyikét, mind másikát. így nem egyébre valók, mint azt mutatni, hogy Dayka azon esztendőkben, mikor rajtok dolgozott, miként dolgozgatott.
A nagyobbik, az az sárga, kötetben néhány darab hexameteri fordítása is áll az Aeneisnek — nem sok rend, s első kidolgozással. Említést érdemel, hogy ő gróf Teleki Józsefnek a testvére, gróf Toroczkayné, halálára írt, egykor közönségesen csudált és méltán csudált, s sok és igen nagy szépségekkel, s sok és igen nagy hibákkal teljes kesergését német alexandrinekben fordította. Nyilván meg akarta igazíttatni oly kéz által, mely az ő munkájának megadhatá vala a simítást, s kieresztette volna. Ez a fordítás egészen meg vagyon a sárga kötetben. Egy ívnyi excerptákat is lelek e költeményből, valamint másutt Bácsmegyeimből, mint magyarságnak virágait. — Daykának, midőn a nemzeti öltözetet írta, példánya Teleki volt: reá ismerni erre a franczia ízlésű szójátékokon, antithesiseken, melyeket a fiatal író szépeknek vél, mert a nagy sereg tapsol neki.
Ugyan ezen sárga kötetben áll egy kis része az Aeneis fordításának prózában is. Van itt továbbá Daykánák három német verse. Ezekről igen méltán elmondhatá, a mit verseiben Vitéznek ír felölök, hogy oly zengésűek, „mint a lánczolt kerék és a bilincs csörgése.” Magyar grammatikája, nem kevés ívekben s együvé nem mindenütt illő renddel, s első kidolgozásban. Valami az ízlés históriájából; úgy látszik, a Batteaux munkáját vette fordítás alá. Életleírások, valamely német munkából; — haszonvehetetlen munka, csak a darabos stylus miatt is. — Ecclésiai Történetek — töredékekben. Végre: Dissertatio de religione; egy másik: de animarum immortalitate ; egy harmadik: de phantasia, deák nyelven, s a mint látszik, concursusra; s az európai s ázsiai hunnok dolgai felől, írt Bárdosy János úr deák munkájának magyar fordítása, sok, de elhányt ívekben, s holmi kevés figyelmet érdemlő, s kiadást nem kívánható írások.
Egerben mondott prédikácziói közül nem bírok egyet is. De az 1701. ápril 2-án ugyanott a Cisterciták templomában mondott primitiális beszédének bírom egyik részét. Örömest tettem volna le azt itten, annak mutatásául, hogy tőle idővel mit várhatánk vala: de a prédikáczió nem meleg ömledezés, nem szélesen csapongó ár, hanem az okoknak s bizonyításoknak iskolás s száraz, noha szívből ötlődő s meggyőzést szülő felhordása. Az az egyházi hivatal nyomós volta felől szólott, annak méltóságára nézve.
Képe tulajdon kezem rajzolatja szerint készült, s ez a rajzolat Daykához igen jól hasonlított; úgy hiszem, hogy a metsző, kinek ügyessége előttem ismeretes, nem fogja a képet hozzá hasonlatlanná tenni. A türtözést és leplezést Orpheusnak egy gemmájáról vétettem hozzá, s a meghaltnak éjjeli világítást adattam a képen. Kedveljék a kellem istennői áldozatomat, melyet nekik papjoknak sírján nyújtok, s emlékezetét tartsák fenn örök ifjúságban. Méltóbb e kegyre közöttünk eddig ugyan még senki volt.
Megjegyzés
- ↑ A Mitscherlich Horatiusa (Lipcse 1800, két nyolczrétű vastag kötetben) nem forog minden kézen, s a drága idők a könyvvásárlást is elnehezítették; mentséget, sőt hálát érdemlünk tehát, ha a helyet kiírjuk. Pag. IV. „Igilur quamquam is, qui poetae alicuius verba ac sensum commode atque perspicue explicat, boni omnino interpretis partes sustinuisse videri debet; in Horatio tamen maiorem campum, in quo se exerceat, apertum sibi existimare debet ; quumque Horatius is sit, per quern Romanae poeseos maiestas steterit, qui linguam suam Ennii, Lucretii aliorumquo conatibus tantum exasciatam felicissimi ingenii lima perpoliverit, eamque ad Graecae poeseos gentum inflectendo informandoque novis et exquisitis sermonis poetici augmentis locupletaverit, adeo, ut tota Romanorum poesis novam inde, eamque beatam ac satis liberalem induerit faciem, quam quidem tanquam exemplar consummatissimum seriores, qui aliquid sibi videri vellent, poetae sibi proponerent contemplandam, exprimendamque unico allaborarent.” Pag. XI. Etenim satis exploratum est, Romanos, maxime poetas, ad graeca ingenia sese prorsus composuisse, graecaque exempla aut plane expressisse aut imitando adumbrasse; tum Horatium, qui novum lyrici carminis genus e Graecia Latio inferret, ad graecos Lyricos exprimondos se applicuisse, etiamsi nulla istorum, quae rei fidem adstrucrent, fragmenta superessent, neque ipse aperte, unde profecisset, fateretur, ipsa tamen plurium carminum, qua argumenti indolem enunclationisque vim plane graecam, ratio istud abunde comprobat. Quo in genere admodum probabile est poetam ita versatum esse, ut, quum assidua poetarum graecorum, maxime lyricorum, lectione bene penitus sese in eorum familiaritatem dedidisset, graecorumque versuum tentaminibus ingenium ad cos plane conformasset, primum, quo sermo latinus horridus adhuc et praefractae asperitatis, emolliretur rotundiorque cxisteret, iis ad verbum vertendis insudaret, tum liberiore imitatione spiritum Graiae Camenae excipere, inventaque cius sua facere conaretur, donec tandem assidua hac contentionis asperitate vires perfectas constitutasque nactus operi suo ita sufficeret, ut, quum ad argumentum, ut ita dtcam, Romanum deferretur, nontam a Graecis lumen suum accendisse, aut ab lis tantum defluxisse, quam omnes ex sese virtutes oxpromsisse videretur.”
- ↑ A hiúságokból gyúrt Cicero, ki minden nagysága mellett oly pulyácska is volt, hogy igen gyakran affectálgatott idegen szerepet s épen ezen hiúságból affectálgatta az academicusok kétkedéseit is, mentségeket hordogat elő (Acad, quaest. IV. 6, 7.) azon bátorságéért, hogy ő a qualitas szót csinálni merészlette. Nevetni kell hiúságán, midőn a nem kérdett mentségnek közepette ezt mondja: Dabitis enim profecto, ut in rebus inusitatis, quod Graeci, ipsi faciunt, a quibus haec iam diu tractantur utamur verbis interdum inauditis. És alább: Qualitates igitur appellavi, quas ποωτητα Graeci vocant; quod ipsum apud Graecos non est vulgi verbum, sed Philosophorum. — Nem jobb volt volna-e a πάθημα-kat is passióknak nevezni mint két szóval: perturbationes animi? — Mi azokat szenvedelmeknek nevezhetnők; mert ha az engedni-ből lehetett engelem, miért ne szenvedelem, a szenvedni-ből? s innen aztán jönne leidenschaftlich, passionné, szenvedelmes, avec passion szenvedelemmel, s tovább szenvedelmesen. Ez a bölcseknek botránkozás és bolondság: de az ő bölcseségökkel nem kell gondolnunk. Non erit vulgi verbum, sed Philosophorum. Csak hogy végre épen úgy jut el aztán a vulgus közzé is a szó, mint a Szaklányi által nevetett Urodalom — (a dalom és delem terminatio a fejedelem szóban substantivumtól, a sokadalomban adjectivumtól jő; és igy összeroskad a puristák okoskodása, hogy ezeket csak verbumokból eredő szókkal lehet összeforrasztani) tökéletesítem, eszközlöm, stb. — Hadd álljon itt Cicerónak egy más helye is, mely mellettünk szól, hogy a ki azt a forrásból nem meríti, általunk juttassák tudásához: Postea mihi placuit, úgymond de Oratore L..I. C. 34., eoque sum usus adolescens, ut summorum Oratorum graecas orationes explicarem; quibus lectis hoc adsequebar, ut cum ea quae legerem graece, latine, redderem, non solum optimis vorbis uterer, et tamen usitatis, sed etiam exprimerem quaedam verba imitando, quae nova nostris essent, dummodo essent idonea. — Azt, a mit alább (L. III. c. 12.) mond: neque solum rusticam asperitatem, sed etiam peregriuam insolentiam fugere discamus — meg kell érteni akarni s érteni tudni; s szem előtt kell tartani, a mit az 52-dik fejezetben tanít: In singulis verbis illa tria tenere, ut translatis utamur frequenter, interdumque factis, raro autem etiam pervetustis.