Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Nincsihez Bácsmegyei 4
Posta nap ismét s — ismét nincs levél! — Nincsi! Nincsi! szólj, kérlek; mi lelt? mi lelhetett? — Oh, ha érzenéd mint gyötör e hasztalan várás! Nem kívánnék neked ily kínt, ha megváltoztál volna, ha hitedet megszegted volna is. — Hitedet megszegted volna? S lehet azt megszegni, kedves Nincsi? Lehet-e azt megszegni két oly szívnek, mint a miénk? — S íme képed egész kedvességében jelene meg ismét előttem, — Ha azon édes pillantatokra emlékezem, Nincsi, melyeket szép szemeid löveltenek reám,ha azon édes hangot hallom,mely engem visszakiálta a kertbe, midőn harántsípomon ömledeztetém phantasieimet, s mentem, mert a szerelem felolvadt érzéseivel nem bírtam tovább, és még sem mertem neked megvallani, mely kibeszélhetetlenül szeretlek — ha mind ez örömekre, boldogságokra emlékezem, az a gondolat, hogy elhagysz, mint valamely rettentő hegy áll vala szemeim előtt, semmivé lohad el, s szent szerelmed képzelte ismét felviditja elszomorodott elmémet, s a világ előttem újólag elysiummá változik el. De az édes álom nem tart sokáig, s megint gyötör hitszegésed. Ma még kettőkor nézettem a postát, ha vannak-e leveleim. Már a sobák kezében valának. El nem tudék távozni az ablak mellől, valamíg megláttam, hogy jő. Két levél, Nincsi, utánuk kapék, nézem az írást borítékjaikon, s egyike sem tiéd? Nincsi! Mi lelt? kérlek az ég szerelméért! Beteg nem vagy; azt nékem megírta volna Endrédi. Oh írj! írj, mihelyt ezt veended, s tudasd velem honnan eredhet e gyötrő, magyarázhatatlan némaság. Az én leveleim kezedhez mentek; Endrédi maga adta meg őket. Nem olvastad talán? Ah, úgy nem láttad cseppjeimet, melyek papirosomra csorogtanak! Ha olvastad volna, nem maradtak volna válasz nélkül; vagy már nem volnál Nincsi. — Áldd meg a kötést, melyet a szerelem előtt esküvénk! Emlékezel? mint búva a hold felhői mögé azon szent este, s mint jöve elő ismét teljes fényében, s mint mosolyga reánk, midőn a bonthatatlan hitet esküvénk. Emlékezzél rá azon szent esküvésre, s maradj enyém! légy ismét enyém! örökre enyém! Ezer közt sincs egy, a ki kedvesét úgy szeresse, mint én szeretlek téged; s épen ez nekem az az egy érdemem, mely miatt engem te szeretsz. Más több fényt, több ragyogást, több bőséget fogna neked adhatni; de nem adhatna oly szívet, mint im ez itt, mely csak teérted ver, melynek csak egy akaratja van, a te akaratod! Oh, nem repülhetek hozzád! Még nehány nap itt kell mulatnom, s úgy kell tennem, a mi nehezebbé teszi késtemet, mintha örömest mulatnék. Midőn szívem bánatjában csaknem meghasad, elmétlen csevegéseket kell oly társaságokban, melyeket gyűlölök, hallgatnom.... Oh, ha repülnöm lehetne, hogy bánatomat kebeledben sirhatnám ki! Csókold fel e cseppet, kedves leány! Drágább az, mintha annyi nagyságú gyémántot vennél; mert ez a legforróbb szerelemnek, a leghűbb epedésnek cseppje.