Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 36
Nincsi már asszony. — Tekints körül a teremtésben, és ha tudsz rettenetesbet, mondd ki, kérlek Istenért, hogy el ne csüggedjek egészen. Haszontalan a kérés! nem lelsz te rettenetesbet, mint a mi alatt lelkem roskadoz. Nem vesztettem-e el mindent? az élet legfentebb boldogságait, kedvemet, nyugalmamat, egészségemet? nem vesztettem-e el Nincsit?
Itt, Marosi, ez ernyőben, hol annyit ülék vele, hol te is annyit ülél velem, hol a hold alkonyló fényében együtt síránk, midőn mellyemen a jövendőnek előérzései reszkettenek végig, itt írok meg, és mostan, midőn már nyugodtabb vagyok, mindent tegnapról.
Eltüzesült indulataimnak cseréik alatt mázgolt soraim fessék tenéked mintegy árnyban, miket szenvedék. Még minden ereimben ég a tűz, velőm még minden csontomban össze vagyon roncsolva. Ennyit küzdék őmiatta — s mi leve jutalmam? mi lészen jutalmam? — Minden óhajtásom a halál.
Tegnap, midőn a legérzéketlenebb ájulgások között rogytam ágyamba, ez volt egyetlen gondolatom, melyet még teheték: bár soha fel ne ébredjek többé! A halál ölelése nekem szintoly kedves fogott volna lenni, mint egykor a Nincsié; én azt úgy fogadtam volna jutalom gyanánt, mint az állhatatos, lángoló szerelmesnek az a tántorodásból eszméletre térő leány keze; s ah ezen óhajtásom sem láthata teljesedést. Szenvedéseimnek egész mértéke még meg nem tölt; ma midőn felköltem, s a jövendő elsuhant szemeim előtt, mint egy vészthozó felleg, érzettem azt, s — Isten! te látád könyűimet.
Szívem minden derülő felhőcskének emelkedésével megkönnyebbüle. Mihelyt annyira megvilágosodék, hogy gyertya nélkül látni lehetett, vevém kalapomat, s megmásztam a Gellérthegyet, hogy a kelő nap pompáját láthassam. Eléggé korán juték fel tetejére, s eltikkadva s csaknem lélektelenül nyultam el a harmatos hideg fűven. Gyönyörű nagy látvány! mint nyúla el végig a széles harsogó folyamon a fátyolforma köd, s mint borította el Pestet, hogy belőle csak a tornyok látszottanak ki. Némán feküdt körültem minden, s élet nélkül tetszett lenni, egy lassú tavaszi szellőn kívül, mely a szőlők felől nyögve suhogott: de minekutána a királyi napnak felkelésével élet és szellem ömle ki mindenre, miként fogtak a madarak sok seregei a szőlők között, s alattam a szirt repedéseiben a fecskék reggeli dalaikhoz, s új színre költ minden a legutolsó fűszálig. A megujuló természet csudálása két óráig tartott ottan a legboldogabb andalgásban, de végre ideje vala visszatérnem, mert megígértem vala a bátyámnak, hogy nála töltöm a reggelt. — Fájt nékem látni, hogy ez a jó ember mit szenved miattam, s érteni, hogy kimenésemet megtudván, gondokba sülyede, nehogy erőszakos halállal vessek véget szenvedéseimnek. Nem, barátom! míg csontjaimban lesz annyi erő, hogy a reámrakott teher alatt darabos útamon elébb tovább vánszoroghatok, míg agyamban marad valami eszmélet, addig tőlem az effélét nem retteghetitek. — Klárid már a bátyámnál vala midőn beléptem, s nem bírt elég erővel rámpillantani, félvén, hogy nem fogja elfojthatni könyűit. A bátyám is úgy teve, mintha meg nem sejtette volna szenvedéseimet s fogatni parancsolt, s kivitt magával oly tájakra, hol sok esztendők óta nem valék; azt itélvén, és igen bölcsen, hogy első ifjúságom boldog emlékezete, mely e vad helyekben lebeg, legtöbb erővel bírhat, fájdalmaimat, ha csak perczekig is, szétoszlathatni.
Erőm annyira elfogyott vala, hogy mindjárt ebéd után kénytelen valék ágyba vetni magamat; s oly ólomalvás lepe meg, hogy ha bátyám fel nem keltetett volna, elalvám vala az esketést. Klári az ő Lolottjával méne, a Lolott szekerén, én pedig a bátyámén a bátyámmal. Csaknem későbben jelenénk meg mint illett, s elijedék, midőn a Nincsi utczájába érvén, oly sűrűn összetódult sokaságot lelénk a ház körül, melyen alig lehete baj nélkül a házig érni. Kiszállván itt a szekérből, jusson eszedbe, mondá a bátyám, hogy örökösem, egyetlen vigasztalásom, s öregségemnek gyámola vagy. Megcsókolám kezeit, s szememből egy forró csepp hullott a megcsókolt kézre.
Szentpéteri a grádicson várt. Kiterjesztett karral jöve felém, s a legelevenebb örvendés tüze, mely minden erében lángolva égett a arczát ellepé, áthatott reám. Elborzadtam látására, de magamhoz térvén legottan, megölelém őtet tettetés nélkül, szíves kívánásaival mind annak, a mit önmaga óhajtott, s az ő karjain értem a szála ajtajáig, melynek szárnyai egyszerre rántattanak félre előttem, Marosi! oh miért nem nyele el engem a föld azon látás alatt, mely itten vára! — Nincsi a szála közepén, fehér öltözetben, violakék bodrokkal, s hosszú fekete haját virág és gyöngykötelékekbe aggatva — s megette az esketés oltára, mely már várá áldozatját! Szerencsém, hogy kevés pillantatokkal azelőtt hogy felléptem, mások érkeztek volt, kik még beszédben valának vele. E szerint időm maradt magamat összeszedni, s megszokott szemekkel nézem most őtet, az angyalszépségűt. Idvözlésem egyszerű volt s rövid, de meleg. Hála tenéked, nagy Isten, hogy azt hamisság és neheztelés nélkül mondhattam; hogy feledhetém kínjaimat, melyekkel elgyötre, s szerencséjét való részvéttel nézhetém. Szülei kik soromban valának, és a kiket tornai utam óta még nem láték, nem tudták, miként közelítsenek felém. Látták képemen a bánatot és epedést, melybe engemet az ő alacsonyságok sülyeszte, s a szerint, hogy a vétkes lelkiismeret félénkséggé, hunyászkodássá, csapodársággá szokott változni, alkalmam vala látnom, mint igyekeztek előttem elfedni azon szemrehányásokat, melyekkel őket a lelkiismeret verdesé. Egy csoport vendég kiszabadíta kezeik közül. Unalmamban, sőt minek titkoljam? elkeseredve az egész emberi nemzet ellen, egy barátommal a legbelsőbb szobába mentem által, hol Nincsivel annyi boldog órákat töltögettem. A hely elevenebbé festé előmbe itten élt boldogságaimnak képeit. Benne nem nézém többé a Szentpéteri jegyesét, hanem azt a csapodár szerelmes leányt, a ki midőn a táncz után itt megpihentem, homlokomról le-letörölgette az izzadás cseppjeit, karját általvetette vállamon, megcsókolt; a kit én ilyenkor eltölt habzó szívemre szoktam vala szorítani, s ölelései közben a világot minden boldogságaival, minden kincseivel s ragyogásával semminek állítottam. Kérdém magamat, ha ez emlékezetek valóság voltanak-e vagy álom; és minél hatalmasabban ragada meg a bizonyosság, hogy az álom nem volt, annál mélyebben sülyedék el eltünt örömeimnek szemléletekben. — Azalatt minden hivatalosak fel valának gyülekezve, s egyedül én valék, a ki nem találtatott, én, kinek a menyasszonyt oltár elébe kellett vezetnem! Szentpéteri akada reám. Jer, barátom, mondá oly indulatosan esdeklő hangon, hogy beléborzadás futa végig minden tetemeimen; tégy a legboldogabb halandóvá a nap alatt! Elfojtám a kínt, s követtem a boldogot. Belépvén a szálába, s látván, hogy nemtaláltatásom zsibongást okoza, meg nem tudék mozdulni helyemből, míg Endrédi intve nem tekinte reám. Bátorrá lesz a leggyávább is, midőn az erősebbet, a ki neki barátja, maga mellett szemléli. Érzettem én, hogy Endrédi rajtam nem segíthet, de intése s jelenléte annyira megbátorított, hogy elég eltökélésem s erőm vala nyugodt képpel s elmével lépni Nincsi felé, megfogám karját, s oltár elébe állítám. Nekem vele általellent mutaták ki a helyet. Szívem nagy érütésekkel vert. Endrédi a fortepiano-orgona mellé üle, s azt az éneket játszá, melyet két énekes énekelt. A chorál előtt szabad ömlengést engede phantasiejének; eleinte oly lassan, oly epedve, továbbá oly erővel, oly való kinyomással, hogy észrevétlen lelkem is erőt kapott. Ennek, egyedül ennek köszönöm, hogy az esketés czeremoniája alatt csendesnek tetszhető elmével állék közöttök. Nincsi az ének utolsó stróphájáig mélyen el vala merűlve, de ekkor egyszerre omlottak könyei. Azt hinni, hogy ezek érettem folytak, nem valék eléggé hiu, de mégis nagyon meg valék illetve, a kétszer-háromszor lankadni kezdettem, kivált, midőn a pap e rettenetes szókat mondá: Amit Isten összekötött, azt ember el ne tépje. — Vége lévén a czeremoniának, midőn mindenek az uj pár felé tolakodtanak, alkalmasan bírván magammal, én is feléjök menék. Nincsi épen gyönyörű könyűit szárasztotta fel. Bár ezek legyenek az utolsó könyűk, melyeket nagysádnak szemeiből fájdalmas érzés fog kifacsarni! mondám. Hevült képzelésem csalt-e meg, vagy talán valóság volt a mit láttam, nem tudom, s szorosan vizsgálni nem akarom: azt tudom, hogy e szép szemekről egy tekintet repüle reám, mely lelkemnek minden csendét örökre elölte volna, ha azt csak most veszthettem volna el. A vacsoránál Endrédi mellett fogtam helyet, jó távol Nincsitől. Megszállott a szesz borral ölni el bánatomat, de Endrédi nem engedte, s nem volt senki az asztalnál, a ki szenvedéseimet megsejthette volna. — Vacsora után Szentpéteri kért, hogy a tánczot nyissam meg a menyasszonynyal, s teljesítettem kérését. Elkeményedett szívvel, de tántorogva léptem Nincsihez, s kiállék vele az első helyre. A menüet első lépései alatt már alig bírtam magamat; midőn pedig elválánk, s Nincsi, elöntve minden kecscsel, melyeket a mai nap örömei még neveltek, de titkolni óhajtott háborodással, előttem és mellettem el-elsuhinta, midőn szép ujjairól a jegygyémánt rám lövelle, annyira összeháborodám, hogy egy taktot sem tudtam tenni, sőt azt is feledém, ha jobbra kell-e mennem, vagy balra. A nézők közt suttogások támadtanak, s Nincsi, a ki látá, hogy reszketek, siete véget érni. Színleltem, hogy egészségem nem engedi, hogy tovább tánczoljak, s a végszobába vonám magamat, honnan kiláthaték a tánczolók közé, s ott nekieresztém magamat az eltaposott szerelem s megcsalt remény kifakadásainak. Endrédi látta mit szenvedek, s nem távozott el mellőlem; s most annyira köszönöm alkalmatlan barátságát, a mennyire az által magamat akkor bántva, ingerelve érzém.
Közel éjfélig e kínos állapotban valék, s Endrédi reá veve, hogy innánk puncsot, mely nekem kedvet fogna adni és erőt. Az ital annyira feléleszté szellememet, hogy egyszerre derült elmével lépheték a tánczolók közé, s most az önte másokba is vígasságot, a ki kevéssel elébb a közörömet el látszott fojtani akarni. A muzsika contredanszt szólaltata meg. Lelkemben egykori és hányszori boldogságaimnak emlékezete támada fel. Helyet fogék a tánczolók közt. Nincsinek ábráza ragyogott az örömtől, s oh mely könnyűséggel, milyetén kedves siklásokkal, repüle végig a tánczolók sorain! Ki valék forgatva magamból, s az elöltnek gondolt szerelem ismét magas lángokban ége keblemben. Ezen pillantatban engemet ére a tour, hogy Nincsivel alulról felig jőjek, s midőn ott el kellett vala eresztenem ujjait, hogy ő jobbra, én balra essünk, eltüzesedésemben oly erővel találám tartani, hogy el nem fordulhatott. Egy parancsoló neheztelő tekintetet vete reám. — Bocsánatot! kiálték, s szemeim ázva voltak. Midőn a tour ismét reánk jöve, oly tágan nyújtám neki kezemet, hogy bátran, rettegés nélkül fogadhatá el, s szerencsére a contredansznak vége vala. Négy felé széledni kezdének a vendégek, Szentpéteri intett, hogy álljon elő szekere. Reszketett minden tetemem. Nincsi azon öltözetben, melylyel már indult a szekér felé, tére hozzám bucsúzni. Ez oly véletlen történt, hogy sikoltva rogytam lábaihoz. Endrédi beszélé mit csináltak velem, mert én nem emlékezem továbbra, s hogy Nincsi betegeskedésimnek s az erőltetett táncznak tulajdonítá elgyengülésemet, s hogy egy szobába vitete által, s maga is igyekezett életre hozni. Látván, hogy eszmélni kezdek, jónak látta elveszni a tolongók között; és így csak Szentpéterinek és Endrédinek köszöném a segédet. Endrédire támaszkodva lemenék a grádicson, s épen azon pillantatban érék annak fordulójára, midőn Szentpéteri szekerébe emelte zsákmányát, s vele repülve ment. Én is hazajövék. De mint jövék haza, mint fektetének le, arról nem emlékezem. Vas alvás szálla reám, s adta volna, a ki teremtett, hogy az volt volna az utolsó! Ott jobb élet van! ott bennünket boldogabb lak vár! — Mint szélesedik szívem ezen odavágyással! mint olvadnak minden kívánságaim, melyeknek kevéssel ezelőtt Nincsi vala egyetlen tárgyok, most, midőn ő éntőlem örökre el vagyon véve, azon szíves, azon nyugtalan kívánsággá, hogy halhassak meg! hogy kínjaimból te oldozz fel, halál! te feloldó, megkönnyítő! — Oh Nincsi! Nincsi!