Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 34

Buda, aug. 3.

Egy visszás történet ma sokat hagya szenvednem. — A bátyám tegnap este kérdést tétete nálam, ha nem lenne-e ma kedvem kilovagolni vele; s én elfogadám hívását. Ő nem sokat gondoskodott, melyik utczán ki lakik, én pedig merültebb voltam, mint hogy az olyas eszembe juthasson; s e szerint míg magunkat körűltekinténk, a Nincsi ablaka alatt valánk. Elijedtem rajta, kivált azt látván, hogy Nincsi ablakot nyita s alá tekintett. Kétséges valék ha fölpillantsak-e; de kétségemet elintézte a szív; fölpillantottam, s úgy hittem, hogy elsülyedek, látván hogy Nincsi visszakapá magát, s észrevétlenül elfordula. — Oly rettentő lettem-e én, hogy tőlem neki vissza kell vonulnia? — Jaj nekem ha azzá levék! de jaj, jaj neki is! neki, hogy lelkiismerete vádolja; nekem, hogy őtet szenvedni látom s kebelén nem sírhatom ki bocsánatomat. — Volt egy idő, mikor én kerestem őtet, s olykor ő is keresett engem. És ha csak egy negyedig mulathattam körülte, oh, mi boldog voltam én! S ha sokáig együtt nem leheténk, s végre a szerencse együvé hoza, mely föloldhatatlan beszédes némaságban ülénk együtt! mely szent vala nekünk minden percze az életnek! S mikor végre mennem kellett, de hevem még tartóztatott nála, fölkaptam valamijét, most egy virágot, majd egy fonadékját s azt elébb ajakihoz, orczájához illentém, s megkönnyedni érzettem szívemnek szorongását, hogy volt valami nálam, a mi őhozzá ért, a mi az ő lélegzete által megszenteltetett. S íme most — mint változott el most minden! Ha ezelőtt nap keltekor lovat nyergelteték, s átmentem Pestre, és Endrédit fölvertem, s az Orczi kertjébe vevénk magunkat s olvasgattunk; s mikor osztán elütötte a nyolczat, s tudtam, hogy Nincsi már felkölt, s látásom után vár ablakában — ah mint nyargalék Végig Pesten! mint rengett alattam a híd! mint nem bírtam magammal, ha a hídon vagy a vár dombján a szekerek megrekedtek s késnem kellett! S mikor végre a Nincsi utczájára értem, s ő meghallá lovam dobogását, ablakot nyita, s reggeli kedves pongyolájában lenéze, mint szökött akkor, miért ágaskodott alattam a paripa, hogy a szomszédok is mind az ablakhoz futottak; s ha ilyenkor a tajtékos lóról neki egy jóreggelt fölvethettem, s ő azt a legbájosbb mosolygással fogadta, oh! mint feledék akkor mindent! mely nagy valék magam előtt! Gyakran sem a ló, sem az ura nem tudta mint menjen tovább.