Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 19
A vidék itt gyönyörű; való honja a beteg szívnek s csüggedt szerelemnek. Iszonyú szirtmasszák emelkednek az ég felé, s agg fejek minden perczben összeomlással rettegtet. Mély és keskeny nyilások, melyek közt borzadozva teszi hangzó lépteit a bús vándor, labyrinthi kerengésben csaponganak végig a rengetegek égig halmozott derekaikon, s úgy néznek ki, mint kapui egy földalatti világnak. E repedéseknek keskeny fenekeikben a nap déli teljes ragyogása meredek falaimnak csak fekete homlokaikat vidítja; aljai közt setét éj lakozik. Csendes minden körültem, mint a sír; csak messziről hallani a keskeny partok közé szorult patak zuhanását. Itt járok szüntelen, s Petrarca a kisérőm. Panaszai mélyen hatnak rám. Kesergő sonettjeivel kalandozom be a mezőt és az erdőket, s a legsivatagabb, legmeredekebb bérczeket; s ha osztán kifáradva eldőlök egy köven, s a világ előttem elalkonyodik, s az összeszorult szívből Nincsimnek neve kireppen, utánam jajdulnak a szirtok. — Ő nekem mindenem vala! mindenem! határa minden kivánságaimnak, minden reményeimnek! S oly jó volt! Mikor neki szemébe pillantottam, mikor ő reám mosolygott, reá mertem volna tenni mindent, mindent, hogy az örökké így lesz, hogy ő örökké enyém marad, hogy ő senkit sem fog rajtam kívül szerethetni. S íme most — —
Tegnap levelem érkezék a húgomtól. Az a gyermek el van telve szerelemmel. Irj neki, s írj minél előbb. Egyedül a te leveleid fogják enyhíthetni bánatját, melybe miattam sülyede.