Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 14
| ← Bácsmegyei Marosihoz | Bácsmegyeinek öszveszedett levelei szerző: Kazinczy Ferenc Bácsmegyei Marosihoz | Bácsmegyei Marosihoz → |
Valamikor tegnap tollhoz nyulék, hogy hozzád írjak, el kelle löknöm azt. Isten tudja, mi érend még. A miben egykor gyönyörűségemet lelém, az most gyötrésemre vál. Könnyebben viselnék mindent, édes barátom, csak te volnál, te lehetnél itt. Míg még karjaid közzé vethetém magamat, ha belrészemet fájdalom és bánat dulá, be jól voltak akkor dolgaim! Könyűidnek mindenike enyhítő olaj volt a vert sebnek. De ez a szegény halandók sorsa, ha fellelik egymást, ha lelkeik, érzeményeik úgy összeforradnak, hogy egy lélek, és egy akarat leve a kettőből, nekik jő a történet, s a legszentebb, legédesebb lánczot kérlelhetetlenül eltépdeli, s íme útjok úgy hajol el, hogy össze soha többé nem tér, hogy ők egymást soha többé föl nem lelik. Így menénk jó darabig összeölelkezett karokkal mi is; viszontszeretet, barátság, természet és ártatlanság voltanak vezéreink; s íme el vagyunk szakasztva, és talán örökre el! Megborzadok e gondolatra; és még is — magányos estvéimben, midőn a mult idők emlékezete szívemet összeszorítja s rettegő tekintettel éltemnek jövendő napjain tekintek végig — és még is oly valón, oly bizonyosan áll lelkem előtt e gondolat: Nem látjuk meg soha, soha nem öleljük meg többé egymást! — Oh! most ismét szakadnak könyűim, s szorongásaim elmulának, magamat könnyebben érzem. Te tudod, mit nem szenvedek! Ezereket látok munkásan botorkázó léptekkel szédelegni körülöttem, meg-megállok az ezer és ezer között, s körültekintek, ha láthatnék-e egyet a ki nekem, úgy mint te, kezet nyújtson, s elkísérjen a koporsóig, melytől már nem vagyok messze. — Nincsi, Nincsi! ha nekem akkor, midőn téged először láttalak, midőn úgy tetszett, hogy föltaláltuk egymást, te elpirultál, én pedig téged mindjárt kimondhatatlan szeretettel szerettelek, s te azután azon este, azzal a tekintettel, nékem a szerelemnek első tüzes szent csókját adád úgy, hogy minden érzékem eltompult, minden eszméletem oda lett — ha nékem akkor Géniuszom megsugta volna, hogy te azon első szent csókoddal soha el nem oltható tüzet gyulasztasz szívembe, mely életem virágát megemészti s minden kivánságaimat örök szomjjá változtatja teutánad — borzadással fejtettem volna ki magamat karjaid közül, mintha ezek a karok a halál hideg karjai voltak volna, s szaladtam volna — Most engemet az tesz nyomorúvá, a kit én a legboldogabbá óhajtottam tenni!