Az utas (Apollinaire)
| Az utas szerző: Guillaume Apollinaire, fordító: Radnóti Miklós |
Nyissátok ki az ajtót sírva zörgetek
Az élet változó akár Euriposz
Egy vastag fellegrajt figyeltél ép alászállt
Jövendő lázálmok felé egy elhagyott hajóval
És mind e sok panaszra e bűnbánatra mind
Emlékszel-é
Hullámok felcsapó halak a tengerszint virágai
Egy éj ez volt a tenger
S beléömöltek mind a nagy folyók
Ó emlékszem én emlékszem arra még
Szomorú fogadóban szálltam meg egyszer este
Luxemburghoz közel
A terem mélyén egy Krisztus függött szinte szállt
a test
Az egyik férfinak menyétje volt
A másik sündisznót szorongatott
Kártyát kevertek
S te elfeledtél akkor engemet
Emlékszel-é a pályaudvarokra hosszu árvaházak
Átkeltünk városok során naphosszat mind forogtak
S kiokádták éjjel a nappalok tüzét
Ó matrózok szomorú asszonyok s ti társaim
Emlékezzetek reá
Két matróz együtt élt és együtt tékozolt
Hogy egyetértsenek nem kellett sok beszéd
S kidőlt az ifjabb és egyszerre vége volt
Ó drága társaim
Villamos csengők a pályaudvaron marokszedő
leányok éneke
Egy mészáros szánkója utcák töméntelen sora
Hidakon átkelő lovasság alkoholtól ólmos éjszakák
A városok én láttam őket úgy éltek mint az
eszelősek
A határokra s a tájak panaszos nyájaira emlékszel-é
A ciprusokra rásütött a felkelő hold
Egy epedő és folyton izgatott madár
Fütyölt az éjben s őszbehajlott már a nyár
Zúgott egy nagy folyó örvényes és sötét volt
De míg a pillantások mind mind halni készen
A sziszegő föveny felé gurultak ott
Az elhagyott fenyéres part csak hallgatott
S szemközt a hegy fala világos lett egészen
S lélek se moccant akkor ott és nesztelen
A hegy felé lélekző árnyak lépegettek
Felénkfordultak és rémülten ránkmeredtek
S megmozdult hirtelen lándzsájuk árnya fenn
A hegy függőleges falán a testes árnyak
Fölálltak néha majd guggoltak csüggeteg
Szakálluk volt és sírtak mint az emberek
S a megvilágított hegyen csúszkálva jártak
Kit ismersz fel e régi megkopott fényképeken
Emlékszel-é a napra még mikor egy méh a tűzbe
hullt
Ép akkor búcsúzott a nyár emlékszel-é